Part 11

Hát a többiek, akik itten urak vagy micsodák, férfiak, micsoda figurák ezek is! Itt ül ez a kopasz matricagyáros, akinek a két vörös pakombartja lemegy a gallérjába, úgy hogy azt képzelheti az ember, hogy annak a két pakombartnak ott még nincs vége, lehúzódik két oldalt a derekán is és még a két lábaszárán is végigmegy, mint a vörös stráf a tábornokoknak a nadrágján. Ennek az a kabalája az asztalnál, hogy kiteszi maga elé a penicillusát, a pénztárcáját, a szivardózniját, a lakáskulcsát meg egy csomó kis kulcsot karikán, meg a zsebkendőjét meg egy kis naptárt, amilyet a kávéházban adnak újévkor, meg az aranyóráját meg a bajuszkeféjét tokban meg egy borostyánszipkát meg egy kis zsebtükröt meg a jegygyűrűje is le van húzva s ott ül a pénztárcáján. Azt mondja, hogy ő csak így tud nyerni. Tudod hogy egyszer sem állt fel még onnan úgy, hogy ne vesztett volna. Itt van az a Mefisztó-szakállú bútoros, hinné az ember, ha ránéz, hogy egy ilyen Mefisztó milyen birka tud lenni? Ez meg azt találta ki, hogy a nyerésnek az a titka, hogy nem szabad leülni az asztalhoz, csak állva szabad játszani. És minden éjszaka elkészül és aztán egy vas nélkül sétál a falnál hajnalig karbatett kezekkel és meghúzza sokszor azt a démoni szakállát, mintha az emberi lelkek megrontásán gondolkozna. Hát arra a Lajosra emlékszel, arra a kövérre, aki már messzebb volt a harminctól, mint a negyventől és még mindig az ügyvédi vizsgára készült? Ott volt mindig a bakkasztalon előtte egy pár összetört és összepiszkolódott lap egy jogi könyvből és mindig, mikor a téteket körbe fizették, lekapta a fejét és készült egy percig az ügyvédi vizsgára. Biztos a két térdét összeveregette az asztal alatt, mint diákkorunkban, ha nagyon sürgősen tanultunk! Én nem tudom a másik nevét, mind csak azt mondták neki: Lajos. Ennek már őszül a haja. De mennyi fiatalabb ember van itt, akinek már csupa ősz a feje. Harminc éves ősz emberek! Van ez másutt is, vagy csak Pesten virágzanak ezek a hamar ősz fejek? És milyen kezek nyúlnak itt a jetonokért és az aranyakért, mikor a croupier fizet, barátom, hogy émelyedtem azoktól a tarka hamis manzsettáktól sőt kaucsukmanzsettáktól és azoktól a komisz fajta kezektől, a vadul vágott, takarítatlan körmöktől! Baccarat-t játszanak! És azok a műveletlen és az éjszakázástól és a gondoktól és a sok drukktól elrombolt arcok, amelyeket mind el kéne küldeni a mellékutcába a kis szabóhoz kivasaltatni! És azok az ünnepietlen szürke meg rozsdaszín ruhák az embereken! Vannak itt, akik százakat tesznek egy coup-ra s egy új nyakkendőt sajnálnak maguktól, egy tavalyi vagy tavalyelőtti kravátlinak a kifoszlott szára kapaszkodik a gallérjuk körül. Ha ezreket nyernek, akkor is ugyanazok maradnak, akkor is jól esik nekik esetleg egy fröccsöt vagy egy süteményt elhallgatni a főpincér előtt. Ezreket és ezreket nyerhetnek és nem vesznek fel jobb modort, sőt jobb ruhát se vesznek fel és nem szépülnek és nem ifjodnak meg a nyeréstől. Semmi, semmi nem változik rajtuk, csak egy kicsit hencegnek itt a dagadt tárcával és még nagyobban játszanak. Hát minek ezeknek a pénz? Mért akarnak nyerni? Én, jaaj, ha csak egy ezrest sikerülne nekem egyszer nyerni, különben ezerrel nem kezdhetnék semmit, tízezret kéne nyerni, tizet! Avval elmennék Montecarlóba. De ezek itt, hát minek játszanak ezek? Ultimókor mindig nagyobb játék van, mint rendesen, akkor mind nagyobb téteket tesznek és csúnya tolakodás van az asztalnál és nagy izgalom és folyton kiabálnak egymásnak:

– Házbércsata! Házbércsata! – és tény, hogy a házbért sokan a bakkból fizetik ki. De hát aki elveszti itt a házbérre valót? Itt virrasztanak a kínzó villanykörték alatt a füstben egy szobában, amelyikben mint a börtönben nincs semmi dísz, csak a falon a játékszabályok vannak kiakasztva. És éjszaka van, csillagok vannak az égen. Mintha nem tudnák, mintha nem volnának nők a világon! Hisz ölelkezni, csókolózni lehet! Nem jut eszükbe? Én sokszor, mikor dámát dobtak föl az asztalon, mintha felocsudtam volna s mindjárt a szivemet éreztem és lestem köröskörül a szemeket, hogy ők nem látnak a dámában semmit, csak egy kártyát? Kijük lehet otthon? Szőke és fekete és rozsdahajú nők, mért hallgassam el, egyszer azon járt az eszem, hogy fölkelek az asztaltól és elszököm valamelyik pointeur lakására, becsöngetek és mint a hotelkalandorok szoktak, benyitok az asszonyhoz, hogy nincs itthon az ura, hát szeressen! Egész komolyan spekuláltam, hogy hogy kéne megtudni egy ilyen lakásnak a címét. És fájt barátom, hogy csak ott könyökölve élem át képzeletben az ilyen kalandot.

Most oly tisztán láttam, milyen butaság az egész játék és így sajnáltam azt a sok szép éjszakát, amit elfogyasztottam itt köztük, ezek közt a komisz népek közt, bankárok és pointeurök és gibicek közt és azok közt az édes jellemek közt, akik a bankár háta mögött tenyésznek, ott állanak együtt érezni vele s tanácsokat adni neki s dicsérni, hogy milyen szépen játszik és gyufát adni neki, mikor kínjában rágyújt és nyeríteni egy nyert coup után és gratulálni neki, mikor vonul a dagadt bankkal és odatolakodni utána a sarokba, ceruzát adni neki, segíteni megszámolni a pénzt és mosolyogni mindig rá, mint a vadalma. De gyűlöltem ezeket, mikor letörtem és láttam azokat ott a bankárnak hízelegni azért a tiz vagy legfeljebb öt káért, amit a bankár a végin beléken a tenyerükbe.

Kérlek, ezen az éjszakán már négykor hazamentem. Nem játszottam. Másnap éjjel is fenn voltam és néztem a játékot s egy tétet se tettem. Ezen a két napon próbáltam a nőről merengeni s átérezni, hogy mit jelent az életemben. De körülbelül úgy voltam vele, mint mikor behozták a gimnáziumban az április tizenegyet és ünnepély volt és az igazgató úr beszédet tartott és azt mondta, hogy most eloszolhatunk és mindenki érezzet át ma ennek az ünnepnek a jelentőségét. Annyit azt hiszem mindenki átérzett, hogy milyen jó, hogy nincs előadás. Csak annyit birtam kivenni magamból, hogy ő szép és hogy nekem nő kellene, de akármilyen nagyon toltam le a homlokom a tenyeremben, még nem éreztem a szivemben azt a nemtudommilyen lángolást, hogy jaj jaj, megőrülök érte! S gondoltam magamban, meg tudnék halni érte? S ez olyan butaságnak tűnt, hogy ezt kérdem magamtól. És gondoltam: búskomorságba esnék, ha például a nőt valami nagy szerencsétlenség érné most, vagy mi lenne velem, tudnék sokat zokogni utána? Féltem, hogy nem, semmi tragédiát nem okozna ma még a lelkemben Illetőné. Hát mikor lesz jogom követelni a szerelmét, mikor vehetem a kezét a kezembe vagy mikor simíthatom meg a haját kettesben úgy, hogyha a szemembe néz, el tudja hinni belőle, hogy én az övé vagyok, mint egy hű kutya. Szóval barátom a harmadik éjszaka már muszáj volt újra játszanom, mert mindössze nyolc ká volt a zsebemben. A vacsorám se fizettem ki, hogy legyen nálam fegyver egy kis jobblétet kiküzdeni. Leültem és a nyolcból csináltam százat, azután visszaadtam, úgy hogy két koronás jetonom maradt, azt megint felneveltem óvatos játékkal hatvanra, abból tíz- és húszkoronás tétekkel már kétszázötven kát csináltam, még csak ötvenet akartam nyerni, hogy háromszáz legyen, meg is nyertem az ötvenkoronás tétet, de akkor megbolondultam és a százat bennhagytam parolira. Akkor jött egy tizenhármas széria a banknak. Minden pénz besétált a bankba. Akkor egy festő megadta a húsz kámat, amivel tartozott, avval később gyönyörűen felküzdöttem magam, egyszer már négyszázhúsz ká volt előttem, folyton fel akartam kelni, de tudod, milyen nehéz felállni s jött a pech és lassankint egy krajcárom se maradt, pedig remekül játszottam kérlek. Most egy borzasztó szégyen jön, barátom. Bementem az olvasóba, cigarettát kértem és egy Magyarországot vettem elő s olvastam benne, hogy milyen rémes lesz holnap egy vas nélkül felébredni s az előleg most egész reménytelen és ha így megy, nekem is be kell lépni a gratulálók közé s evvel végem van és hogyha a négyszázhúsz kával felállottam volna, milyen jó lett volna egy fiakkeren hazafelé vágtatni vagy az orfeum-kávéházba, mert ott már vagy egy hónapja nem voltam. És zúgott a fejemben az egész bakkterem és jártak a kártyák, mintha sötét szobában nyolcakat és kilenceket osztana valami feketekeztyűs kéz elébem. Egyszer csak átmegy az olvasón a vörös egy másik alakkal, a szájukon a bakk eseményeivel, a vörös meglát, otthagyja a másikat, odajön barátkozni:

– Maga is leadott?

Mondom:

– Mindent – és már mikor mondtam bántam, hogy nem inkább hencegek, hogy sőt, én nyertem, de tudod, hogyha veszít az ember, milyen hajlama van panaszkodni s hogy kívánja az ember, hogy valaki tisztelje veszteségét.

– Én nyertem. Benne voltam a bankban – mondta a vörös úgy, mintha kövéredne közben s oly elviselhetetlenül utálatos volt ott előttem mindenért, mert ismeri a nőt és mert a nő őhozzá is szól és mert nekem beszélni kell egy ilyen dagadt, vérmes testtel és lát itt engem letörve s mert rontja a levegőt a nő körül, belelélegzik a parfumjébe, ez a hentessegéd vagy micsoda s mert ennek itt szerencséje van, nyer! Ez nyer! Mindig elernyőzöm a szemem a kezemmel, mikor ott könyökölök a bakknál ha ő is az asztalnál ül, hogy ne köszönjön, hogy ne is lássam. Mi közöm nekem ehhez? Kiláthatja most is a nézésemből, hogy unom az életét. Megint használja a száját:

– Kányai vette át a bankot, rosszul megy neki, most rezon játszani.

– Igen? – Oly bágyadtan néztem rá, csak épen hogy nem mondtam ki a szöveget hogy: nem szeretlek, mért nem mégy el innen.

– Ha vissza akarja hozni a pénzt, kérem, ha parancsol… elkezd a belső zsebbe nyúlni.

– Nem, – mondom – van otthon pénzem. Köszönöm. – Láttam, hogy kölcsön akar adni.

– De kérem, szivesen, parancsoljon velem, de kérem, tartom szerencsémnek… – addig-addig kérlek, hogy akárhogy kiabáltam magamnak belül, hogy neem és neem! kívül legyengülve átvettem a vöröstől ötvenet kölcsön és visszamentem nyerni s harmincat vesztettem és huszszal hazamentem.

Az ilyen éjszakák után hogy tud az ember undorodni magától. De csúnya az embernek a lelkiállapota. Láttam egy rajzot egyszer valahol egy falon: puszta mezőn egy árok felett az alacsony hídon egy meztelen ember fekszik hason és mintha fetrengene s a két kezével belé van kapaszkodva a deszka szélébe s le van a feje nyomva s alánéz a híd alá abba a sötét sárba. Ez a rajz mindig visszajött az emlékembe s így láttam, hogy így szenvedek az átkártyázott éjszakák után, mikor vesztettem. Akkor reggel de csúf, de csúf volt a hangulatom. De felrúgtam volna magamat, barátom, ha ott mentem volna a járdán magam előtt! Fuj!

*

Azért sokat izgattam magam Illetőnével. Érdekes te, hogy legtöbbet akkor gondolkoztam az asszonyról, mikor fenn ültem a Casinóban avval a Mancival. Persze megint minden nap bakkoztam és a Körből, ha csak a pech hajnalig oda nem láncolt az asztalhoz, rendesen felmentem a Casinóba, de minden lump hajlam nélkül, inkább pihenni, hisz nekünk a mi fiatalságunkban a bakkszoba volt a züllés, a mulatóhelyen józanon és fáradtan ültünk és vártuk, hogy elálmosodjunk. Az a Manci úgy hozzám ragadt, mint a légypapir. Egyszerűen karon kapott kérlek a teremben és hurcolt az outsider-asztalhoz, ahol nem kell pezsgőzni, vagy széttolta a székeket az asztalomtól, ha magamban leültem valahol és azt mondta, hogy ide ne üljön senki, míg ő szabad nem lesz és oda nem ül hozzám. A kis Ödön egy éjszaka a fülembe tette az orrát és elárulta, hogy Manci megbízást adott neki, hogy szóljon be neki, ha társaságban van, mikor én jövök. Azt mondta, ma is ő szólt be a hármasba, ahol csupa jobb emberekkel ült a kisasszony.

– Micsodák voltak azok a jobb emberek?

– Gyárosok kérem.

Majdnem áhitattal ejtette ki Ödön azt, hogy gyárosok. A gyáripar nagyon imponálhatott Ödönnek. A gyáripar a Casinóban legalább tizenöt üveg franciát jelent egy asztalon és szüretet a zongoristának, Milinek, a kiszolgáló pincérnek. Megkérdeztem Ödönt, hogy mondja meg ilyenkor Mancinak, hogy itt vagyok?

– Á nagyságos uram, az ember csak behajol a fejével a függöny közt: pardon, Manci kisasszony, a direktor úr hivatja! Ő már tudja.

Nézd, hát mit akar tőlem ez a lány? Ödön rátette a székem hátára a kezét és bizalmasan belém mosolygott, mint egy pajtás és:

– Gratulálhatok nagyságos uram – azt mondja – a Mancika egy klassz nő.

Mi az, hogy klassz nő? Ez az Ödön nyelvén azt akarja mondani, hogy egy nagyszerű nő, elsőrangú. Elnevettem magam és zavarba jöttem, hogy ez az Ödön itt pártol engem, mikor én semmit se akarok, mikor itt semmi nincsen, de vissza kellett rá mosolyognom, mintha érteném és nagyon meg volnék elégedve ővele s magammal. Manci épen akkor a középen ugrált egy sűrűhajú fiúval, aki nem tudni honnan került elő a parkettre s a szép Lezsinek segített a Casino tagjait táncoltatni s ennek az az egyenruhája volt, mint a szép Lezsinek: frakk és escarpin, csak neki egy vad lila mellénye volt a frakkhoz és egy piros szegfű volt a gomblyukában és szivarzseb volt a frakkján és zsebkendő lógott ki abból a frakkjára. Oly ambiciózusnak látszott a parketten: csak a padlót nézte szigorúan. A szép Lezsi úgy festett mellette, mint egy öreg clown a Barokaldiban. Ez a fiú elkérte Mancit az asztaltól, mikor leült hozzám és Manci boldogan kiugrott vele a tisztásra. Apache-táncot csináltak. Most jött divatba itt a márciusi műsorban az apache-tánc, egy francia fiú jött egy francia lánynyal, Maurice, emlékszel? és ez megbolondította az apache-tánccal a Casinót, az Orfeumot, mind a helyeket. Mindenütt elrúgták előadás után a bosztonozást és mind a lányok apache-lányok akartak a parketten lenni. S hogy tud már ez a Manci! Úgy kapkodta a nyakát sötét hencegéssel és úgy rázta a derekát és olyanokat koppantott dühösen a sarkával és olyan grimaszokkal engedte magát ráncigálni, mintha most szaladt volna ide Párisból, a Moulin de Galette-ből vagy honnan! Maga a nagy mester, Maurice, aki egy páholyban ült elegánsan fiatal urak közt, ő is kikönyökölt a Manci táncát nézni s a fiú mozgására mindig nevetett és az ujjával rá is mutatott folyton a fiúra, hogy láthassa mindenki, hogy az a nevetséges, de a Manci munkáját valami kegygyel figyelte, egypárszor azt intette neki a fejével, hogy helyes, pedig a lány arra se nézett és odahallottam, hogy Maurice a fiatal uraknak magyarázza hogy: pas mal! pas mal! A cigány is tudta már az új muzsikát, amit Maurice-ék hoztak és az a szép kegyetlen és kéjes zene, emlékszel még: taarallalallalallalallaram… ez ott mintha meggyújtotta volna bennem a boldogság vágyát, egy kicsit olyan nagyon fájt és olyan jó volt, csak annyi volt, mintha a cigarettapapir égve felszáll és vége! Maurice-ra néztem, hátha az boldog? Mikor Manci meg az a táncpraxi elvégezték az apache-táncot és Manci felugrott a padlóról és leporolta magát, Maurice is tapsolt, tüntetve neki s kikiabált a terembe: bravo, bravo! Barátom, büszkének kellett lennem, hogy Manci egyenesen énhozzám szalad és odakap egy széket az asztalomhoz és lerakja magát. Nevetett és hajtotta vissza a karjával a tapsolást, mert rátapsoltak köröskörül, mintha mondaná: jó, jó, hagyjatok békét! És ott lélegzett kifáradva s a kontya szét volt gázolva, mert azt az apache-táncban ráncigálni kell a fiúnak és elől is le volt bukva a haja. Fel akartam neki simítani a haját, visszahúzta, hogy csak hadd lógjon, ő nem akar szép lenni. És nekem könyökölt és kérdezte, mit szólok, hogy táncolta az új táncot?

– Őrült sikered van, nem látod? Még Maurice is tapsolt.

– Az operától sürgönyt kaptam, hallotta?

– Miféle sürgönyt?

– Hogy csak maradjak a Casinóban. – És kinevetett, hogy beugrottam neki, mert még nem ismertem ezt a viccet.

Észrevettem, hogy már más kosztümje van, nem az a vad estélyi ruha. Matrózblúz volt rajta és rakott szoknya, sötétkék. Ez oly szűzies, nemes, ezt úgy szerettem látni mindig a felsős lányokon.

– Hol vetted az új ruhát?

– Miér?

Meghuzigálta a matrózgallérja alatt a masnit, mint ahogy a férfiaknak szokása a mellényükön egyet rántani, mikor kérdik őket, hogy ki a szabójuk?

– Hol vetted?

– Ezt a rongyot? Piripócsiné csinálta nekem.

– Mennyiér csinálta?

– Ez nagyon drága volt. Száz kroncsi. Mit csináljak, nekem nincs készpénzem.

– Hát puffra rendelted?

– Minden elsején húsz kroncsit kell törleszteni. Piripócsiné mindig feljön a lányokhoz, mikor gázsi van. Különben is a Hédi jótállt értem.

– Hédi ajánlta neked, hogy ilyen ruhát csináltass?

– Mondja, úgy-e hogy ronda. Nekem nincs ízlésem. Ptty! – Felkapta a fél vállát, ha jól emlékszem a balt, ami ugyan nem fontos, de mondd meg nekem mi fontos ezen a világon, mert én nem tudom. Hátha véletlenül igen fontos dolog az emberiség életében, hogy egy Tóth Manci a bal vagy a jobb vállát rándítja-e meg, mikor kijelenti, hogy neki nincs ízlése s jelzi, hogy ptty, bánja is ő!

– Szóval a te gusztusod volt ez a matrózruha?

– Szóval és tettel.

– Hát a februári műsorban amit viseltél, az a kosztüm kinek az ízlése volt?

– Aaz? Azt Piripócsiné ajánlta nekem, mikor elmentünk hozzá Hédivel. Mind a kettő azt mondták, hogy az egy feltünő szép kosztüm. De én nem szeretem a feltünőséget. Pedig tudja milyen olcsó volt? Mese! Ötven kroncsi. Azt a Hédi fizette ki. Már megadtam neki, legyen egész nyugodt!

Egész nyugodt voltam. Csak közbe mindig rágta valami rossz a szivemet, úgy mint az eperfalevelet a hernyó. Én már ezerszer vagy mennyiszer elgondoltam, hogy nincs a világon boldogság és ha a kávéházban egy vidéki lapot emeltem fel az ujságospolcról és elolvastam azt a kis vidéki verset, amelyik annak az első oldalán lenn volt, abban is az volt, hogy nincs boldogság. És akkoriban megint az lett az állandó hangulatom, hogy mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan. És az volt bennem, hogy biztosan kötelessége is mindenkinek boldognak lenni legalább a fiatal napjaiban és én be engedem magamat csapni, hogy én elhanyagolom az életet, hogy kihagyom a boldogságot. Fel akartam ugrani a lány mellől, szaladni az Andrássy-útra az Illetőék lakása elé, mert utcai lakásuk van és felordítani hozzájuk, hogy az asszony nyissa ki az ablakot és énekeljen nekem, dobjon le egy rózsát és én ott halkan mandolinozzak az ablak alatt valamit, valami gyönyörűt kezdjünk! Hidd el és fájt, hogy én ennyi szépet se csinálhatok, nincs mandolinom és nem is tudok mandolinon játszani. És az a nő is képes volna kihajolni az ablakból ilyen hűvös éjszaka, hogy a harmadik emeletről lesuttogjon hozzám? És ez a lány hogy ül itt velem, ez a bolond, dunsztja sincs róla, hol jár az én eszem. Minek engedem az asztalomhoz szokni? Egyszerűen lusta vagyok felkelni s más nőkhöz odamenni, mikor mellém ült. Nekem mindegy itt melyikkel beszélek. Amennyit én beszélek vele!

Neki folyton járt a csőre, ha nem is felelgettem neki. Néha elkezdtem a száját nézni, hogy ugrál egymáson a két ajka ahogy előad és azt figyeltem és a végin oly hallatlan furcsa lett, hogy jönnek belőle a hangok láthatatlanul és ő nem is akarattal csinálja, hogy a szája így repked, az csak úgy magától megy. A nyelvét is látni a foga közt ugrándozni némelyik szónál. Aztán avval mulattam, hogy fordítva képzeltem az arcát, úgy hogy az állát vettem a homlokának és akkor a két szemöldöke olyan volt, mintha bajusza volna neki. Ez oly különös, nem tudom mily, csak oly, kérlek, mikor így gusztál az ember egy beszélő fejet. Ez elemista koromban volt szokásom, a tanító urat néztem így, mikor magyarázott. Nem birtam akkor tovább figyelni s alig tudtam a nevetést tartani. Csak úgy, mintha messziről sejteném, vagy mintha valamire emlékezném, csak úgy hallottam itt-ott, hogy miket beszél ott nekem Manci. Olyanokat, hogy elsején már valami gázsit kapott és Zsanti úr meg Lezsi úr meg vannak elégedve vele meg hogy Joli Jolinda meg La belle Tusnády közt nagy pofozkodás volt előadás alatt az öltözőben egy és ugyanazon fiú miatt és ezen annyit lehetett röhögni, meg hogy a Hédi barátja eljegyezte magát és Hédi milyen szerencsés lány, máris van neki egy jobb udvarlója, egy mérnök vidékről, egy kiváló úriember, minden héten kétszer jön Pestre csakis azért, hogy mulasson a Casinóban a Hédivel és ez a majomkirály itt a parketten, mert ő úgy tudja az apache-táncot, tegnapelőtt éjjel ajánlatot tett neki, Mancinak, hogy menjenek együtt reggelizni a Meteor-kávéházba és egyáltalán már délután a próbán szemtelen volt vele és ő úgy pofonvágta, hogy ez a majomkirály azóta haragban van vele, de azért csak hívja tovább táncolni és ő megy is, mert őtet az nem érdekli, hogy a táncosa haragban van vele, nem is felelne neki most már, ha szólna is hozzá a táncnál, csak pukkadjon meg! És hogy a lányok is megpukkadhatnak, mert irígylik, hogy ő három délután betanulta az apache-táncot, ő nem irígy a Casinóban egy lányra se, felőle mind olyan híresek lehetnek, mint mittudomén!

És egyik éjszaka mint a másik éjszaka, csak ültem vele s ő beszélt hozzám és én inkább csak hallgattam hozzá. Úgy volt, mintha egyedül ültem volna a Casinóban, úgy mintha a gyufatartót forgatja az ember az asztalon a kávéházban, vagy a vizespoharat a kis kanállal zengeti az ember, csak annyi volt, hogy mellettem volt az a lány. Közben kérlek észrevettem, hogy a Manci névértéke emelkedik, én nem tudom micsoda véletlen volt, hogy divatba jött, folyton odaüzent a jó Zsanti érte, hogy ebbe vagy abba a páholyba meg szeparéba legyen szíves besétálni. Dühös volt, mikor elhívták és megnyomta az öklömet és esküdözött, hogy bizony isten vissza fog szökni, csak maradjak itt és ne menjek oda más nőkhöz. És felkapva szájára a nótát, amit épen húztak, úgy szaladt el trallalázva, mintha a legnagyobb szerelemmel repülne az idegenek közé, akikről azt se tudta, hogy a világon vannak! Be kell neki mutatkozni, mikor egy társaságba bekerül: Manci vagyok és az urak tréfás neveket mondanak be, mikor kezelnek vele, vagy egyáltalán nem mondanak nevet, mert rájok nézve nem kötelező a bemutatkozás. És Manci leül és mindjárt jókedvűnek kell neki lenni s csevegni minddel, mintha nagyon érdekelnék őtet azok az emberek és keverni a kis keverőfával a pezsgőt és zavarba nem jönni, kacarászni és koccingatni s danolni, mintha a legjobb barátnőjének a lagziján volna! Szegény Manci. Milyen nehéz ipar az, amit gyakorolni kell neki. Úgy látszik van kedély benne, hogy ilyen hamar belejött. Sok nő nem birja feltalálni magát, mikor a vadidegen férfiak közé odapottyan, buta és durcás, szomorú lesz és nem tudja úgy hamisítani a pillantását, hogy észre ne vegyék az urak, hogy únja vagy útálja őket, másutt jár az esze s csak a várható honoráriumért ül ott köztük és alig várja, hogy a mulatozásnak vége legyen. Ez a Daisy Trolly, ez is ilyen szerencsétlen természet, imponálni akar és mindjárt adja a sértettet ha a kezéhez nyúlnak és követeli, hogy németül beszéljen mindenki a társaságban és ha tegezni kezdik, kikéri magának és szimultán pártit játszik ott az urakkal gúnyból és szekaturából. Ez az ő mulatása. S vannak társaságok, amelyeknek ez kell, azok úgy érzik a legjobban magukat, ha kínozhatják a nőt, akit behivattak mulatni. Én különben a legvígabb német nőt se szerettem és nem birtam megérteni Frédit például, aki elvből csak a német nőket kultiválta. Azt hiszem a világon sehol másutt nem imádják a német nőket, csak Pesten. Úgy hatott rám a német nőknek a beszéde, mint a stráfkocsi zörgése a kövezeten és az arcuk is olyan, mintha valami német gyárból kerültek volna ki, hol fess nőket gyártanak. Frédinek meg ünnep volt németül beszélni kérlek, aztán azt mondta, azért is ápolja a német nőket, mert a német nő egy hónap mulva elmegy Szófiába vagy Konstantinápolyba és nem marad a nyakán. De szívtelen egy programm a Frédié! Szerelem, szenvedés, kockázat, semmi illúzió nem kell neki?

Ide hallgass barátom, milyen tanácsot kért tőlem egy éjszaka Manci.

– Ajánljon nekem egy nevet.

– Micsoda nevet? Hisz van neked neved.

– Áh. Egy színpadi név kell nekem. Fellépek elsejétől a színpadon.

– Hol te, csak nem a Nemzetiben?

– Ne vicceljen. Egy szám leszek. Mit szól hozzá! Szólótáncot csinálok a színpadon elsejétől.

Micsoda karrier!

– Hát szégyelled a nevedet?