Part 12

– Én, mért szégyelljem. Csak Tóth Manci, az nem név. A balettmester mondta, hogy az nem név, Tóth Manci. Ő szok adni nevet a lányoknak, mikor belejönnek a programmba. Ötven kroncsiért szok nevet adni a lányoknak. Nekem drága az ötven kroncsi. Mondtam is neki, hogy nekem nincs pénzem névre. Mondta, hogy akkor keressek magamnak nevet. Mondja Gitána Babi az jó név nekem? Ezt a Hédi ajánlta.

– Tetszik neked?

– Tudom én? Én csak tudom, én röhögnék, ha kijönnék a színpadra mint Gitána Babi vagy akármi. Tudja, mit mondtam Lezsi úrnak, mikor ma este kérdezte, hogy van-e már nevem? Azt mondtam neki igen, mádám Pitypiritty. Milyen dühös lett, mikor látta, hogy ugratom, mert olyan komolyan mondtam, mintha én tényleg mint mádám Pitypiritty akarnék fellépni. De igazán ajánljon nekem egy jó nevet.

– Várjál, gondolkozom.

– Jó.

Oly tisztelettel figyelte, hogy leeresztem a fejem és nekikönyökölök a halántékomnak gondolkozni, megint csak magamról, a nőről, hogy mi az, hogy utána járok és amellett a legkevesebbet ővele vagyok és még semmit, de semmit se beszélgettem vele olyant, aminek az életünkhöz köze volna s még hozzá itt ülök folyton evvel a Mancival. Holnaptól kezdve leszokom a Casinót, gondoltam. Aztán védtem magamat, hogy ebben nincs semmi, sőt sokkal jobb, ha járok ide, mert annál jobban érzem egy igazi nőnek a szükségét és itt jobban tud fájni nekem a világ minden komoly örömének a hiánya, ebben a szegény cirkuszban és hogy diszkréciónak is milyen nagyszerű forma, hogy úgy veheti mindenki, aki itt lát, mintha én ebbe a Tóth Manciba volnék begyulladva s nem is sejtik, hogy ki az én nagy vágyam, az egyetlen! Ez a lány itt jó lesz spanyolfalnak Illetőné elé, nem fogják meglátni tőle!

– Naa. – Megrángatta a karomat, mint mikor egy alvót költenek. – Nem találta még ki?

Belementem a nézésemmel a lánynak az érdeklődő csacsi szemeibe, melyek mögött ez a kis élet azt várta, hogy elkereszteljem. Komolyan elfogult lettem rágondolva, hogy mit akar ez most, nekiszaladni egy idegen és kétségbeesett bolond világnak, elhagyni a gyermekkorát visszahazudhatatlanul, leejteni, mint egy használt szakaszjegyet azt a jó kis békés nevét, amit a templomban a pap tett rá s az éjszakákban lebegni majd elveszve egy csinált táncosnőnév alatt, amelyik úgy fog világítani rajta, mint a flitter a bohócnak a szemhéján, oly nevetségesen és gonoszul és boldogtalanul. Sajnáltam Tóth Mancit.

– Te, egy nagyon jó nevet találtam neked – mondom.

A teste fészkelődött az ülésben, olyan izgatott lett:

– Jaj, mondja.

– Tóth Manci.

Nagyot nézett, röhögött:

– Nemde uram, ön bolondozik velem?

– Nem bolondozok. Tóth Manci az nagyon szép név lenne neked.

Elkomolyodott, egy nagyot lélegzett, megtapogatta az asztalon a kezemet:

– Mondja… tényleg maradjak Tóth Manci?

– Maradj Tóth Manci, te Tóth Manci.

– Lássa, én is ezt gondoltam. Szavamra mondom magának. Én úgy szégyeltem volna magamat egy olyan breteg névvel. Jó, én megmondom holnap a próbán Lezsi úrnak, hogy én Tóth Manci vagyok, ha nem tetszik neki feküdjön a villamos alá. Vagy mondjon fel, mit bánom én, ennyi gázsit a Tátrába is kapok.

– Holnap próbád lesz? – Kérlek, jól esett egy ilyen kérdés Tóth Mancihoz, mintha valami primadonnával beszélgetnék.

– Hogyne, tanulom a táncot Lezsi úrral.

– Miféle tánc lesz az?

– Egy labdatánc.

– Mi az a labdatánc?

– Én tudom? Lezsi úr akarja, hogy egy labda legyen nálam és aztat hajigáljam fel, mikor táncolok. Az az egész csak egy ugrálás, higyje meg. Azt hiszi, az tánc? Frászt. Csak ugrálni kell meg labdázni és csak a zenére kell vigyázni a taktus végett.

Könyökölt, elnézett, úgy mondta, mint egy gondokba esett családfenntartó:

– A labdát nekem kell a gázsiból megvenni.

Eszembe se jutott, hogy mint egy lovag felajánljam, hogy én majd megveszem neki azt a labdát. Csak néztem őtet, mint egy süketnéma, hogy sóhajt az élet feladataitól és hogy veszi a szájába a szalmaszálat és szíja s szortyogtatja a pohárban a málnaszörpöt. Az is a szerelmet hozta az eszembe, a ragadós piros málnaszörp s az, hogy a málnaszörp olyan édes. Nyugtalan voltam, tűszúrásokat kaptam a szivembe, már tavasz lesz, a mult nyár óta ismerem az asszonyt, istenem, hát hogy lesz majd, mit csináljak? Úgy néztem körül a Casinóban a nők és a züllöncök és a keringélő pincérek közt, mintha keresnék valakit, akitől tanácsot kérjek vagy jóslatot.

A lány kicsusztatta a szájából a szalmaszálat, megint volt valami gondolata:

– Mondja, nem akar feljönni holnap délután a próbára? Lezsi úr biztosan beengedné magát.

– Nem, drágám, én nem akarom a labdatáncot megtanulni. – Mintha nem is neki feleltem volna, úgy mondtam messzire, az Andrássy-út felé, izentem a nőnek, igazoltam magam, hogy én nem vagyok ezekkel itt összenőve, hogy én nem vagyok olyan kiváncsi, nem, csak itt ülök, mert, mert, igazán nem is tudom miért, de már megyek haza, csak még egy kicsit maradok. Holnap délután újra csak az ő asztalához futok majd, nem is tudom mit beszélni megint, csak hallani a hangját, csak az ismerős mozdulatait nézegetni, mikor a teáját kiönti, amint a reticulejében a kis tükröt vagy a kis cigaretta-tárcát vagy a zsebkendőjét keresi, ott idegesnek lenni a két makacs alak miatt, akik nem akarnak tágítani mellőle, meg Feltünésiné meg Mindigné miatt, akik odaülnek förtelmes friss híreikkel, ott szenvedni a különbséget, ami illúzióm közt meg a valóság közt van, ott tűrni talán cél nélkül, nem bánom, oda tartozni, ott lenni, izgatottnak lenni miatta, képzelődni, melegedni mellette idegenekkel együtt, mint a kályha mellett egy váróteremben.

*

Sokszor otthon, ha felkeltem reggel, az ablakon kinéztem az udvarra s a világosságtól és a villamoscsengetéstől úgy felüdültem: élek, élek és rögtön a nőre gondoltam. Visszavágtam magam az ágyra, rányomtam a két tenyerem a szememre, hogy hirtelen nagyon átérezzem, álmodjak sürgősen valamit róla, a szépségétől legyek oda, aztán megijedtem és felugrottam, beszaladni letussolni magam a sötét fürdőkamrában, hisz el fogok késni! Fésülködtem és közben szétdúltam a frizurámat és gondoltam, az lenne az igazi, ha felborzolva járnék, mint egy vadember, aztán középen csináltam a választékot és ott gusztáltam magam, nem volnék-e finomabb így, úribb, vonzóbb egy nőnek… aztán lehúztam a hajam megint és a jobboldalon választottam szét és néztem a tükörbe utána magamat, mint egy idegen fiút és közbe haj maradt a fésűn és sziszegtem a kíntól, hogy mért nem vigyázok a hajamra, biztos kopasz leszek, már a kopás látszik ott a baloldalon, ahol választani szoktam a hajam, a borbélynál a vizek mind rosszak, Leszner felírt a bankban nekem egy hajszeszreceptet, azt elhánytam valahol és elfelejtettem tőle megint elkérni, mindenesetre a régi választékot kell hagynom, akkor nem lesz ennyi haj a fésűn. Aztán a nyakkendőket tapogattam. Melyik nyakkendőt vegyem fel? Ez, mióta a nőt ismertem, némelyik reggel egy nehéz probléma volt. Nem tudtam a nőnek mi az ízlése ebben és volt hogy úgy éreztem, hogy ettől függ, épen ettől. Egy fekete kötött, hosszú nyakkendőt huzgáltam a spárgáról – nálad is így voltak a szekrény ajtaján belül spárgán a nyakkendők? – ez azt a hangulatot csinálja, mintha gyászban volnék és ez szimpatikus és érdekes, aztán egy galambszín selyem nyakkendőm volt, ezt szerettem a legjobban, ez már a nyakkendőklinikán is volt a Szervita-téren, de viszont ha ezt a színt valaki véletlenül nem szereti, ez oly fádnak látszhat és a gazdáját egy nagyon unalmas alaknak vehetik. Voltak csokornak való slipszeim is, de az ilyent türelemmel kell kötni s háromszor ki kell bontani, míg végleg sikerül és én sietek és aztán az ilyen slipsz énbelőlem egy taknyos gyereket csinál, pedig inkább egy kicsit öregíteni szeretem magam, hogy a nő komolyabban vegyen. Úgy lesajnáltam magamban a negyvenes úriembereket, akik a fejüket fényesre borotváltatják és ilyen slipszet pöndörítenek a gallérjuk alá, hogy fiatalítsák magukat. Milyen komolytalan az egész életük ezeknek a kacér fess embereknek! Csak a nő van az eszükben, akármilyen doktorok meg kapacitások, csak a nő! Aztán mégis felkötöttem egy gyásznyakkendőt és kitátottam a szám a tükörbe s mint egy megvadult tenorista elkezdtem: tra-ha-lala-haha-a-ahh… még a karom is felrúgtam a plafond felé. Jaj most meghallja ez a nő, aki mellettem lakik a másik kis bútorozottban, mit gondol, azt hiszi majd, hogy neki bőgök, hogy az ő figyelmét akarom felhívni. Ott mellettem lakott egy lump postatiszt a barátnőjével, közös előszobánk volt, sokszor hallottam, mikor hazajöttem, hogy még veszekednek, csak addig hallgattak el, míg a kulcsom harcolt a zárban, azután megint összekiabáltak. Egyszer a postatiszt őrülten becsapta az ajtót és elszaladt a lakásból, egy hajnalban. A nő kiugrott utána az előszobába s ott csatított: huncut gazember, az én lakásomba többet be nem teszed a lábod! Jelzem, az a postatiszt lakása volt, a nőt csak odavette magához. Akkor valaki a folyosón kinyitotta az ablakot és lepisszegte a nőt a sötétben. A nő még ott maradt egy kicsit és köhögött, biztosra vettem, hogy ez nekem szól, vissza is köhögtem, de nem igaz meggyőződéssel, nekem az a nő nem volt genre-om, egy kicsit kövér volt és amellett épen olyan részeges volt, mint a postatiszt. Néha berúgtak együtt otthon és énekeltek, míg a házmester oda nem jött az ablakukat megzörgetni. Mondom, ez a nő nem volt ambícióm, de azért izgatott, hogy ott vannak mellettem és irígyeltem a postatisztet, hogy őneki mégis csak van élete!

Aztán lehullott a karom és elnémultam mint tenorista. Rám jött, hogy milyen fáradt vagyok reggel, fáradtabb, mint mikor lefeküdtem. Volt két kézi súlyzóm, a mosdó mellett a padlón, felvettem, hármat-négyet rántottam velük a karomon, letettem őket. Ügettem a Balatonba kávézni. A Kerepesi-úton egy kopott öreg ház, mint egy életúnt ember ábrázata úgy nézett rám mindig reggel. A másik házon, a bús barna falon egy emeleti lakás alatt egy fogtechnikus táblája volt, egy nagy tátott piros száj volt rá festve két teljes fehér fogsorral, kit vár csókra? A cégtáblák megint ugyanazok, ez a Weisz Miksa név azon a fekete táblán, hogy nem őrült meg a kétségbeeséstől, hogy megint új nap van és ő megint Weisz Miksa s újra ezen a helyen van, nem tud onnan elrepülni s nem bir más lenni egyszer, csak mindig Weisz Miksa, a rettentő világvégéig. Az Ehm előtt a sarkon az a borzasztó siketnéma rikkancs áll a Friss Ujsággal és tátog az emberre, mikor elmegy mellette: hvá vá vá, uá há vá… nincsen egy nő az egész városban, aki őtet ölelgesse, vagy az fáj neki, hogy még az estilapok tegnapról ott vannak a hóna alatt? A lelkéből jön szegénynek ez az iszonyú hangja. A plakáton egy friss mozikirálynő van kiragasztva, a szeme sötét és a szeme alatt is sötét satírozás van és úgy tolja a nézését az ember után. Kit szerethet a privát életben és milyen lehet a szerelme? Megy feketében, lágy, puritán félcipőben a flaszteren egy túlkomoly, egyenes úrnő, a fekete selyemesernyővel, amely soványra van sodorva, úgy megy mint egy sétabottal, előre néz, biztos a Pannoniából jött ki, vidéki, megy vásárolni, vagy egy professzorhoz, vagy rokonokhoz valami szomorú és fontos dologban. Törik már az arca, a bőre finom sárga körteszínű, oly nyugodtan néz, a köpenykéje valami nagyon diszkrét kímélettel öleli meg a keblét. Ez is nő, istenem, ötvenéves lehet, milyen az álma, a bánata, mi a titka ennek a némán menő nőnek? Tudnék én egy szót is beszélni vele? Irodista lányok jönnek, állanak a Károly-körúton a sarkon a megállónál, ezekre nem szeretek nézni, ezek semmilyenek, elszomorítanak. Mikor a villamosra lépek, itt mindig meglátok két egyforma hosszú sovány lányt, kikopott kék ruhában, régi tág fűzős cipőkben és az egyiknek cvikkere van és könyv van mindig a hónuk alatt és nem diskurálnak. Úgy néznek ki mintha nihilisták lennének. Ezekkel mi lesz míg élnek? A bankig még gondolok az ágyra, hogy most hűl ki, még talán van egy kicsi melege s a párna milyen kajla attól, hogy nyomtam a fejemmel. Jó volna visszamenni s délig aludni még. Az orfeumban legutoljára két braziliai énekest hallottam, banjon kísérték magukat, erős férfiak voltak vörösbarna ruhában és oly remekül énekeltek, ülve egymás mellett a sugólyuk előtt és keresztbetéve lábukat, még a fülemben nyúlik a hangjuk olyan barnán és édesen, maaaa… mintha az én álmomban az volna az én hangom, most hogy be van húnyva a szemem és aludni próbálok, míg le nem kell szállni.

És a bankban az a mozgás megint mint tegnap és az a fontos sietgetés a folyosókon és az osztályon megint az a sárga egyformaság, ami tegnap volt. Szeretném megkérdezni azt a sivár Lesznert, akinek sejtelme sincs róla, hogy a világon van, hogy az éjjel mit álmodott? Vagy Lenke kisasszonyt, aki úgy ül a gép előtt, mint egy másik gép és az egyetlen szenvedélyének látszik radírozni, ha egy hibát ütött ki a papirra s oly lelketlenül tudja mondani a kolléganőinek: a hölgy, szeretném őtet is egyszer megkérdezni: a hölgy nem álmodott az éjjel a szerelemről? Nem, semmit, csak körülköszönök és lehúzom magam a székre s rágyújtok és megvakarom a fejem, hogy evvel is későbben fogjak úgynevezett munkámhoz.

És könyököltem egy kicsit még, mint szoktam, az egész bank unalmával a fejemben és barátom, mint mikor úszik valaki s kitartja a vízből a fejét egy nagyot lélegzeni, úgy vágytam egy nagyot, úgy hápogtam magamban egyet a nőért és úgy nekivitézültem, úgy rávetettem magamat arra, ami jön, hogy az nagyszerű lesz, gyönyörű, elkezdem, sétálni hívom, egy szép nagy sétára, a Hüvösvölgybe, vagy inkább Budára! Estefelé felmegyünk a Várba, ott a Halászbástyáról fogunk lenézni a Dunára, a szigetre s távol a keleti pályaudvaron túlra. Ott fog ránk esteledni s ott mintha álmodnánk olyan lesz és majd egy bástyazugban csókolózni fogunk biztosan. Vagy kinn a bástyasétányon, ott járunk, ott van a végén a bosnyák kaszárnya, az előtt egy faköpenyeg áll, abba szökünk be legelőször összeölelkezni s egymást megcsókolni. Aztán mi jön? Mennyi jogom lesz azután? Tegezhetem majd? Követelhetem az egész szerelmét? Könyörögni kell vagy parancsolni? Mit izenek neki másnap reggel, mikor már egy csókot kaptam tőle? Mit kezdek beszélni, mikor találkozunk az első csók után? Istenem, nem tudom, nem tudom. Egy francia vicclap rózsaszín és elegáns tisztjei sasíroztak el a fejemben, monokli van a szemükön és lovaglópálcával ütögetik a lakkcsizmájukat és mosolyogva mondanak frivol bókokat kalapba s harisnyába öltözött hölgyeknek a boudoirban. Mindig, minden új számban ugyanazok, mindig oly vakmerően mosolyognak és mindig végigbámulom azt a Vie Parisienne-t, oh, milyen könnyű és piros pikáns az élet! De én a valóságban hogy tudok majd így viselkedni egy boudoirban? Vagy nem neem, őszintét és nehezet szeretnék kezdeni, messze lenni tőle, idegen városban, ott epedni sokáig érte, feljönni Pestre őmiatta s úgy beszélni vele s megint nem látni, leveleket írni hozzá, egy szál virágot tenni minden levélbe s várni az ő leveleit, szagolni a borítékot és a zsebemben hordani a levelét és elővenni magányosan és megcsókolni s holdvilág alatt járni s lerogyni a fűre valami kis Erzsébet-ligetben, hangosan panaszkodni a csillagoknak: nem birom ki tovább. Áthelyeztethetem magam a kolozsvári fiókosztályhoz, ott ki is jönnék rendesen a fixemből és talán úgy volna majd, hogy ő jönne le szökve egyszer, incognito. Vagy Abbaziában, igen, úgy lesz a legkellemesebb, husvétra feltétlenül kiveszek egyheti szabadságot, akkor Illetőné le szokott menni Abbaziába, ott a rózsaszín és kék meleg világban, ott magától virágzik ki majd a dolog, én nem tudom hogy, csak ott a Quarnero s csónakázni megyünk és jön a naplemente s nézzük együtt. Ott van egy erkélyes penzió a parton, Pension Bellevue s minden erkély felett egy vászonernyő van lehúzva, piros csíkokkal. Jaj, csak ott volnánk már, úgy süt ott a nap és kaktuszok és pálmafák vannak a parkban. Mindig vasárnap van. A napernyőjét a vállára engedi s forgatja, mert szórakozott és fehér cipője lustán búvik elő a könnyű selyemszoknya alatt a jobb a ballal cserélve s nekem is az a bagariakeretű vászon félcipő lesz a lábamon, amit a suszterem Radvánszkynak hív nem tudom miért. És fél hangon mondom neki egy fordulónál a parkban: erre gyere édes. Vagy magázni fogom, úgy gyöngédebb és az érdekes, ha magázzák egymást. Itt jöjjön édes. De egyszer, mikor meggyulladt arcát a két kezembe veszem és nézek bágyadt szemébe, biztosan csak úgy fogom mondani, mint egy boldog elbámuló gyermek: te, tteh!

*

Hát én elmondom neked. Komolyan barátom, fáj, fáj, pedig már mulatok az akkori érzékenységemen és mégis rosszul érzem magam titokban, amért most indiszkrét vagyok. Ez most milyen természetes, hogy neked elpanaszolom ezt a nőt és közben valami örök hazugság csábít, egy illúzió, ami már nincs, szeretné visszahízelegni magát, meglenni, tovább úszni, mint egy fátyol, mikor a szél már megállott. Sajnálj kérlek. Most elmondom ezt és aztán szeretném visszavonni, szavamat adni neked, hogy nem igaz, csak kitaláltam, nem így volt, oh nem, volt egy asszonyom, egy szép regényem, sohase mondhatom el neked, oly drága, oly egyetlen emlék, olyan szent nekem. Barátom, akkor nap megembereltem magam legalább annyira, hogy a nőnek egy sétát proponáltam másnap délutánra. Egyedül volt még a kis asztalnál, a vörös szerencsére késett, Redő Oszi se mutatkozott a láthatáron. Igaz, Redő Oszi akkortájban már alig ült a nő mellett. Napokig távollétével tündökölt és ha jött, öt-tíz perc mulva otthagyott bennünket, sőt azt is megtette, hogy elköszönt és nem ment ki a Gerbeaudból, a nagyteremben ült tovább egy ablakban valami családban, ahol egy tucat nőtag hemzsegett. Én ezt sem értettem, én semmit sem értettem. Szóval megragadtam az alkalmat és hévvel felléptem. Azt hittem nagy dolog, amit merészelek. Sápadt lettem azt éreztem és a szó is úgy jött ki a számon, mintha vizes tintával kezdenek irni a papirra:

– Drága Margó, szabad valami nagyon nagyot merészelni? Szabad megmondani, mi esne végtelen jól, ha megtenné?

Rám nevetett:

– Na! Hagyja hallani!

– Margó. Nagyságos asszony, én úgy szeretnék egyszer, nézze már nincs hideg, azért gondoltam erre, meg mert itt oly szomorú vagyok mindig a magához méltatlan társaságok közt… csak magával volna szép lenni, egyszer a levegőn egy kicsit járni, mondjuk holnap, ha nincs valami dolga…

– Ja sszo, sétálni menjünk? – Nevet. – Ennyi az egész, kis fiú? Azt hittem, legalább is egy sarokházat akar! Várjon, mi is van holnap?

– Mondjuk csütörtök.

– Csütörtök?

Fölnézett a levegőbe és onnan kiszámította, hogy igen, rá fog érni.

– Óóh, köszönöm, köszönöm.

– Mit köszön?

– Óóh… – oly boldog voltam, lebuktattam a fejem, egy kézcsókot ragasztottam hirtelen arra a kis aranyórára, amelyet a csuklóján viselt. Barátom, alig tudtam elaludni aznap éjjel, azaz reggel négykor, mikor hazamentem. A nyakam alá kapcsoltam a két karom, úgy feküdtem és folyton elmosolyodtam és sóhajtottam és sóhajtottam az izgatottságtól és gondolkoztam és nem birtam egy gondolatomat letartóztatni, olyan volt az eszem, mint mikor a füle zúg az embernek. És nem tudom milyen logika ez, hogy az ember egyszer csak hanyattfekvésből a baloldalára veti magát, aztán hasra fordul, aztán mintha megcsípték volna, úgy fordul jobboldalra s úgy fekszik moccanat nélkül. És már félálomban voltam és a csend is kezdett a fülemben oldódni, egy édes kedves ismeretlen hang, te valami szívfájító gyöngédséggel a plafond alatt valahol a nevemet mondta. Te is hallottad már így? Mintha a boldogság az embert megszólítaná.

Másnap is inkább álmodtam, mint éltem. Mi lesz? Istenem semmi, csak az első komoly sétánk. A bankban alig birtam az asztalom előtt ülni. Úgy sajnáltam az egész társaságot ott az osztályon. Ővelük ma semmi más nem fog történni. Néztem fel a vezér dicső képére: jaj, milyen kopasz vagy, mit vársz még, minek élsz? És pirosaknak meg zöldeknek néztem az álló naptár számait ott előttem és Budapest térképét úgy néztem, mintha valami pazar szép mese volna. Andalogtam kérlek, azt lehet mondani, andalogtam. És úgy meg volt a szivem fogva folyton, mint ahogy egy virágbokréta meg van kötve spárgával és egy olyan drága jó drukkot éreztem, mint régente reggel a vizsga napján. Ma kezdődik az életem, lámpalázam van! Mindig szúródott a szivem és nagyokat kellett lélegzenem. Oly nehéz volt és oly édes volt.

Hatkor szaladtam a Gerbeaud elé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk a Gerbeaud előtt. Nem volt még ott, még bementem, vettem négy káért egy kis csomag bonbont, hogy majd sétálás közben kínálhassam. Aztán jött fel a földalatti lépcsőin. Feltünésiné vele jött. Megijedtem. Most se tud egyedül lenni? Köszönök. Feltünésiné búcsúzni kezd tőle, pá drágám és majd telefonálj és telefonálok és pá és pá, Feltünésiné bement a Gerbeaudba, Margó kinn maradt velem.

– Hát merre megyünk?

Azt hiszem, most kell megemlítenem, hogy egy kis köd lett akkorra. Oly finom tiszta nap volt pedig. Már délben meleg kezdett lenni azokban a napokban és aznap is oly világos meleg dél volt és a verebek virgoncak voltak, az ember csak csodálkozott, hogy sokan bundában járnak és hogy a fákon üresek a gallyak.

– Volna kedve Budára jönni?

A Hüvösvölgyet képzeltem még tegnap, csak most jutott eszembe, milyen őrültség, hat után indulni oda, hisz ott mindjárt este lesz! Kérdi:

– Hova Budára?

– A Gellérthegyre. Hátha már ibolyát lehet találni.

– Mit akar most még az ibolyától!

Nem tetszett a Gellérthegy neki. Sok lépcső van. Messze van. Mit akarok ott látni? Őtet, őtet!

– Hát menjünk fel a Várba. Az a legfinomabb.

– A Várba? Jó.

A Dunaparton már alkudni kezdett, hogy elég lesz, ha átmegyünk a budai partra a Várbazár előtt járni. Mikor a Lánchídnál a két hídjegyet megváltottam, az egyiket nem dobtam be, eltettem a zsebembe emlékbe. Megmutattam neki a bonboncsomagot, hogy az útra vettem. Megdicsért.

– Maga egy édes fiú.

Barátom, köd lett. Mintha egy nagy füst jött volna le, nem látszott az ég, a Duna fekete lett, az alakok, akik siettek előttünk, mind úgy elsötétedtek és hamar elvesztek, az omnibusz rikító táblái oly hirtelen elhomályosodtak a híd közepén ahogy ment az omnibusz és a lovak, akik szaladtak szembe egy kocsi előtt, azok is füstöt és gőzt lehelltek.

– Hallja én meg fogok fázni – mondta a nő, kérlek alig hallottam, alig vettem a ködöt is észre, nem számított, a lámpák égtek Budán lenn a parton és fenn az ablakokban, énbennem egy nagy öröm volt, ünnepnap, piros pünkösd, vagy mi, én nem is ott voltam ahol mentünk és nem is azt beszéltem vele, amit ott dadogtam neki, a mellemben mintha egy zongorahangoló klampirozott volna, fényes meleg mezőn siettem a nővel és leültünk sűrű lágy pázsitra és egy madár kezdett furulyázni s én a nőnek a térdére engedtem a fejem és először is pityeregtem egy verset, nem tudom miért, elsírtam hirtelen az eddigi ifjúságomat és hogy milyen csoda, milyen isteni, hogy őt megtaláltam és most már boldog leszek. És elkezdtünk beszélgetni, szívből minden szót, megkérdeztem hány éves és ő mondta huszonhat és úgy örültem, hogy én is épen annyi vagyok, kérdeztük egymást, hogy az édesanyánk él-e s panaszkodtam neki, hogy én hogy elszoktam szegény mamától, alig jut eszembe meglátogatni s akkor is mindjárt unatkozom vele s ő megcsókolta a hajam és simogatott és vigasztalt, hogy most már ő vigyáz rám és hogy ő veszi fel az egész szeretetet az én lelkemből.

És meséltünk egymásnak arról: milyen betegségeink voltak kisgyermek korunkban és akkor mit képzeltünk a jó istenről meg a halálról és milyen állatokkal barátkoztunk és aztán összedugtuk a fejünket és sugdolózva hallgattam ki, pedig csak egyedül voltunk, hogy az urát mért nem szereti s mért ment hozzá mégis és hogy sírt-e sokat éjjel és nem csodálkozott-e végtelenül néha azon, hogy él és hogy asszony lett és mi volt az az álma, amit nem mert elmondani senkinek és a sötétben retteg-e s mi volt az érzés a szivében, mikor egy virágos temetőbe ment?