Part 13

És így megismerkedtünk és aztán úgy enyelegtünk, mint a kölykök reggel, a kezünket összekapcsoltuk, úgy hogy az ujjaim az ujjai közt csúsztak fel és az ő ujja ott nyúlt az én kezem fején, mint az én öt ujjam az övén és hintáltuk így a kezünket, nem is, mert csak magától ment ez a hinta, a boldogság hintázott a kezünkön. Össze volt az eszem zavarodva madárzenével és finom széllel, amely selyem volt és hárfából hozott drága hangzásokat. Az ölében van a fejem, úgy fekszem a gyepen, a térdem fel van húzódva, úgy vagyunk ott, ahogy Szinnyei Majálisán van egy pár, behúnytam a szememet és nem tudom a szél simogat vagy az ő keze vagy virágokat tesz az arcomra, de jó, jó, édes, jóságos édes, a szivem oly puha, mint a vaj a napon és az ég, érzem, oly alacsonyan van a fejünk fölött, felnyújtom a kezem és megsimítom azt a langy üveg kékséget és ő fejét lejjebb hajtja s a szemembe benéz, egy forró sóhajt ad, mosolyog, már nem tud magáról, felölelek két karral, úgy van, mintha egy lángba borultunk volna, a szivem majd kiszakad…

– Fuj ez az undok köd. Nézze, hát ennek nincs jövője. – A ködről beszélt. Szétnéztem. Megint:

– Nahát ez a ronda köd!

Én csak lelkesedtem:

– Gyönyörű! A köd is gyönyörű, nézze csak. Mintha el volnánk veszve. Minden gyönyörű.

– Ugyan, ne beszéljen bolondokat. Olyan náthát kapok!

– Csak egyszer végigsétálunk ott lenn a parton. Ha akarja, bemegyünk a Várkert-kioszkba.

Már szomorú voltam. Hideg jött a számba s vizes és nehéz volt a lélegzet. Egy rongy öreg ember ment el mellettem a hídon, a sötétben nekemdörzsölődött és utána émelyítő savanyú pipafüst jött az orromba, mert pipált. Utána néztem utálatomban, de már elmult a ködben az az ember. A nő megállott.

– Ki van zárva. Nem megyünk át.

– Hát hova menjünk?

– Maga messze lakik?

Én? Megesküszöm neked barátom, hogy egy makula sejtelem se volt bennem afelől, hogy mért kérdezi az én lakásomat. Annyit nem következtettem, mint egy juh következtetett volna, ha ott áll az én helyemben.

– Én? – Zavart, hogy eszembe juttatta azt a züllött szobámat, amelyből folyton el akarok hurcolkodni. – Én elég messze lakom. És különben se szoktam ilyenkor hazamenni.

– Vegyünk egy kocsit – azt mondja. – Nézze, itt jön egy fiakker, nem üres?

Elébe néztem a futó fiakkernek. A taxi zászlója le volt ütve.

– Ülnek benne. Hova vigyem?

– Hova? Vigyen egy kicsit Pestre. Le lehet a függönyt húzni.

Erre egy kicsit megszédültem. A ködön túl, mint egy tüzelő csillag, egy csók ragyogott. Ott állottunk. Megfogtam a kezét. Oly messze volt a keze az antilop-keztyűben. Lehúztam az egyik kezemről a keztyűt, úgy fogtam aztán a kezét. Megszorította s nyomogatta s az ujjaimat külön tapogatta, mintha megolvasná. Jött fiakker, autó, konflis, omnibusz, a híd rezgett és gyengén hullámzott a lábunk alatt. Pisszegtem, füttyengettem a kocsisoknak, a ködben mindig csalt a szemem. De gyűlöltem azokat, akik ültek a kocsikban! Végre valahára üresen jött egy konflis. Megkérdeztem a nőtől, jó lesz-e a konflis.

– Jó, jó, csak állítsa meg.

Megállítottam. Még ott alkudni kezd az a kocsis, hogy hová megyünk, ő csak egy útra szabad! Szerettem volna átugrani a korláton és a nőt a karomon átemelni. Mondtam a kocsisnak, jöjjön, a hídfőnél beülünk. Csak az első oszlopnál voltunk még. Siettünk vissza. A nőnek a lehellését láttam a szája előtt. Kérdeztem:

– Meddig kocsikázunk édes Margó?

– Meddig? Mondjuk… hány óra?

– Háromnegyed hét.

– Csak menjünk. Aztán majd hazavisz.

A híd elejénél a kocsis fékezett. Komisz vén kocsis volt, ahogy felnéztem a fejére, úgy emlékeztem, mintha már evvel veszekedtem volna!

– Menjen öreg a, a, menjen le a Fürdő-utcán, azután az Andrássy-útra megy.

A nő beszállott, fekete selyem lába látszott egy pillanatig a cipője szára fölött, mikor felhágott. A testszin átvilágosodott azon a feszülő selyemharisnyán.

– Csak egy útra megyek fiatal úr. Hová tetszik?

– Menjen már!

– Hová kérem? Nem érünk rá sétálni.

Hogy kiabál. Hogy néz az emberre le, mint aki el van szánva gyilkolni. Honnan vesz ennyi mérget, hogy egész nap mérges tud lenni? Mért nem maradnak ezek odalenn a nagy magyar Alföldön, mért jönnek fel Pestre a bakra ülni vénségükre s harcolni a budapesti halandókkal? Borzasztó magyar emberek. Ha megcirógathatnám azt a beretválatlan állát, ha felkunkoríthatnám hízelkedve azt az elromlott öreg bajuszát: atyafi hát mért haragszik maga mindenkire, aki fel akar ülni? Hát mért nem szíveli maga az embert? Nem látja, hogy nővel vagyok? Mért nem örül a maga szíve, hát maga sohase volt fiatal?

A nő kiszólt, hogy hamar, mondjam meg az ő házszámát, ne kezdjek evvel a kocsissal. Megmondtam. Beültem. A nő az egyik függönyt már lehúzta. A kocsis még mindig nem indult. Megvertem az öklömmel az ablakot rá, akkor hallom, hogy végre elszánta magát:

– Nyeee Helén!

Az újságban volt egyszer, hogy egy utas szivenlőtte magát egy kocsiban és úgy vitte a kocsis a holttestet a városban nem tudom meddig. Igy ülhettem abban a konflisban, mikor ez a nő, az én ábrándom, ez az Illetőné kiszállott az Andrássy-úton a házuk előtt. Emlékszem, becsapta az ajtót rám és még egy pillanatra bemosolygott és én már hideg iszonyodást éreztem belül a mosolyától és úgy néztem rá ki, mintha nem ismerném, mintha nem is látnék ott senkit, olyan kábán, olyan betegen.

Még mézes zsibbadtság volt bennem, de már éreztem egy mély, feneketlen mély rossz ízt a lelkemben. Lenéztem, emlékszem, a kocsiban, úgy mint aki leejtett a kezéből egy drága szép vázát és eltörte. Rémes, rémes, ez a szó világított a fejem sötétségében, mintha sirályok keringenek a híd alatt. Milyen rosszul éreztem magam, barátom. Oly jól esett volna nehéz mellemből felzokogni. A szemem becsuktam. Jaj, hátha nem igaz? Hátha csak álmodtam? Csak aludnék most legalább és elfelejteném magamat. Hogyne, majd az úgy megy, mit gondolsz! Most még jött a kocsis! Kinyitja rám az ajtót, ott az Illetőék háza előtt:

– Kérem, tessen már kiszállni!

Akkor tértem magamhoz:

– Menjen tovább! Mit áll itt a ház előtt? Forduljon vissza, gyorsan!

– Mondtam, csak egy útra veszem fel a fuvart. Nem evett még a lú.

Még mindig itt áll!

– Menjen már, menjen, te barom, csukd be már ezt az ajtót!

– Innen kiszáll az úr! Én nappali vagyok, nem vagyok köteles tovább vinni az utast!

– Csukd be az ajtót, buta paraszt!

A járdán már megállottak. De csúf, de borzasztó csúf mind ez, ami itt történik velem. A ködben felettünk mintha egy nagy hahotát hallottam volna. Ez a szörnyeteg a kocsi előtt ordítani kezd, azt se tudom mit. Itt most minden ki fog tudódni, szent isten! Megkaptam a gallérját ennek az öreg rettenetesnek, megráncigáltam:

– Hallja, hé, legalább az Eötvös-utcába vigyen be, ott álljon meg! Öt pengőt kap!

Berántottam az ajtót. Még ott állt és bemagyarázott kiabálva, hogy de tovább az istennek se visz, a lú se köteles tovább fuvarozni, mert nappali. Nagynehezen felmászott aztán a bakra s benyekergett az Eötvös-utcába. Addig is folyton szavalt a bakon. Kiszállottam, feladtam neki egy kis aranyat.

– Nesze te disznó.

Olyan kedvem volt, hogy nem sajnáltam volna a szemét kiverni. Nem is ő rá voltam dühös, az egész életre.

Szívtelen eső szurkált a ködben, mint a tű, a villamos lámpák mint a gyulladásos szemek úgy bámultak a sötét utcán, az arcomnak fájt az a szurkálás, köhögtem, a kocsik az utcán mind úgy mentek, mint a furgonok és a népek mind olyan szerencsétlenek és reménytelenek voltak és valami hitvány csúf állatok mind!

A kocsiúton mentem, visszafelé, pedig nem arra akartam menni, lementem a Köröndön túlra, ott a sötétségben egy izzadt lócára leültem, mint egy életúnt egyedül. Néztem, hogy a villákon az ablakok hogy égnek vörösen. Ujra beleestem a csodálkozásba, mintha nem lenne valóság az ami történt. Forróság kapott el és utána csömör és fájdalom. Úgy féltem átengedni magam az érzésnek. Mint mikor le voltam égve a bakkasztalnál, féltem kimenni a teremből, kinn kezd az rémes lenni, hogy az ember mindent elvesztett. A nő mikor beültem a kocsiba s lehúztam a másik függönyt is, átölelt és elkezdte: te drága, drága… és tovább nem akartam visszagondolni. A szív talán a szégyentől piros.

Felállottam és járkáltam ott a fák közt és megint leültem. Rá akartam gyújtani, nem volt gyújtóm. Jött egy alak egy furcsa sipkával a fején, mintha szerb katona volna. Cigarettázott és fütyörészett sziszegve. Egy veder volt nála, mikor közelebb ért és a vederben egy nagy pemzli. Felállottam és tüzet kértem. Lefujta a cigarettája végét, idetartotta. Akkor láttam, hogy szobafestő. Fiatal ember volt, az egész ruhája olyan, mint egy paletta s az összemázolt vászonnadrág alatt egy vastag szövetnadrág alja látszott a cipőn. Pakombartja volt, tegnapról volt borotválva, egy kis sárga bajusza volt és az arcán is fakó zöld festékfoltok voltak és a papirsipkája alól felfelé habarodott a homlokán a frizura. Jól esett neki tüzet adni, láttam, passzióval figyelte a cigarettem végit és nyomkodta hozzá oda az ő cigarettáját, míg az enyém jól nem égett.

– Köszönöm – szalutáltam, mint szokás.

– Szivessen kérem – így mondta s akkor még jött két fürge füst az orrából a legutóbbi szippantásából és ő is felkapta az ujját a papirsipkájához szalutálni s elment és újra hallottam azt a sportszerű fütyörészését. Ő biztosan szeret valakit és viszontszeretik, az szép és vidám és igaz dolog. Ha utána mennék és megfognám azt a festékes karját és kivallatnám, hogy mit ért ő szerelem alatt? Milyen a boldogság őneki? Mi van a szivében, mikor a szobafestő-létrán lép a plafond alatt a fejével és pingál és danol a visszhangos bútortalan szobában? És elmondanám neki, hogy engem az elébb egy nagyságos asszony egy konflisban boldogított egész váratlanul és hogy ő mondja meg nekem mi ez: hódítás, viszony, öröm ez, vagy igazán egy nagyon közönséges és nem szép dolog? Vagy pedig röhögni való butaság, hogy én ezen most kétségbe vagyok esve? Oly szamár vagyok, olyan nagy szamár. És milyen boldogtalan leszek majd holnap, tudom!

Összereszkettem a padon. Fáztam. A két térdem koccintott. Komolyan jól esett, hogy hideg van és köd van és sötét van. Hátul valahol, nem tudom már melyik templom van ott közel, elkezdtek harangozni, azt végighallgattam, mert édes és jó volt és a faburkolaton az úttesten egy pár autó csúszott, a vezért is láttam haza ragyogni a villanyos autóban és láttam világos autót virágtartókkal és Operába öltözött dámával és a harangozás elmult és a zengés még tartott a fülemben és csak fáztam és nem tudtam szomorú se lenni, csak fáztam. Egy forró teát kell inni s haza kell nekem menni lefeküdni, mint egy betegnek. Te, most eszembe jut, istenem hát ez nem szomorú: a lányok a körúton akkor este mikor hazamentem. Mert ott mentem el a körúton. A Dohány-utca sarkán ott mászkáltak azok a borzasztó lányok, már kijöttek a járdára. Nagyon lassan mentem és kábán gondolkoztam és szomorú voltam. Minden fát, minden plakátot, minden lámpát úgy megnéztem szomorúságomban. Mikor közel értem hozzájuk, őrájuk is épen úgy bámultam mindegyikre. Biztos azt hitték, szándékaim vannak. Eszembe se voltak szegények. Egy fekete elébem sietett, híni akart. Kikerültem. Akkor egy másik szaladt nekem, egy nagy sárga:

– Gyere velem boldogságom.

Lementem a járdáról, rámentem a kocsiútra, hogy ne bántsanak. Hallottam, hogy a lányok utánam röhögnek. Ökölbe szorult a kezem, neem, erről nem állok jót, hogy csakugyan ökölbe szorult volna a kezem, csak úgy mondom, ahogy szoktak efféle frázist mondani: tény kérlek, hogy dühös lettem rájok és talán fujtam egy pfujt magamban, hogy de undokok! Aztán az ő sorsukra gondoltam és gondoltam, hogy alapjában véve mindig becsapom ezeket, mikor elmegyek az utcán előttük és nem reagálok. Én folyton csalódást okozok ezeknek a teremtéseknek, hisz úgy néznek minden férfi elé, aki arra megy, úgy néznek: én most remélek. Te biztosan bejösz. És nem, elmegy az ember és hagyja tovább állani s várni őket. Csak egy nap hány csalódásuk van nekik! Ezek az utolsók a világon azért állanak ott esőben meg szélben meg télben, hogy nekem, akinek se feleségem, se barátnőm nincsen, nekem is jusson valaki! Ők rám bazírozzák azt a boldogtalan életüket. És én szaladok egy úri nő után, én valami őrült szép viszonyt akarok, barátom hát nem visszaélés ez az ő szemükben? Nem volna igazuk nekik, mondd, hogy ha dühükben nekem esnének és megvernének egyszer, mert cserben hagyom őket? Komolyan, oly szomorú voltam és olyan nyomorult, ha véletlenül virágot árultak volna ott valahol, vettem volna egy csomó rózsát és visszamentem volna hozzájuk virágot adni nekik és szépen kérni őket, hogy bocsássanak meg, az isten áldja meg őket.

Hát kérlek. Én azt hittem, többé nem fog semmi történni velem. Most már úgy jön az élet mint egy Szahara. Vártam a boldogságot és már megvolt, ez volt az, ez, most már mit akarok? A nővel beszélni sem akartam többet, nem is kívántam látni, valami forró tiltakozás volt bennem, gyűlölet! Nevethetsz. Ilyen voltam. Amellett elkapott egy kicsit egy hiú illúzió, istenem, mi lelt, hisz azt értem el, amit álmodtam, amit minden férfi elképzel annak a pillanatnak a melegében, amikor egy asszony megtetszik neki. Hisz a nő ajándékba adta magát nekem, hisz tetszettem neki, hát hirtelen jó lett, szeretett mihelyt hozzáfértünk egymáshoz, hisz nem vagyunk gyerekek! De nem, nem, a vágy el van sápadva bennem, el van az egész puskázva, a szivem úgy fáj valamiért, ami nem volt, ami távol és gyönyörűen igérkezett, mint mikor az Operában a nyitány fojtottan elkezdődik, édesen és szorongatóan, még homály van és a függönyt nézi az ember.

Én ennek a nőnek nem is udvaroltam! Hisz még csak készültem udvarolni, s nem is tudtam még kérlek, hogy is kell udvarolni, csak vártam drukkolva, mint egy diák, hogy hogy lesz az, amikor a szépet teszem neki, legyezem, a kacérságával küzdök, kísérem és várom, virágok és titkos kis posták járnak majd közte s köztem, az ura féltékeny kezd majd lenni s vigyázunk és én el leszek szánva a halálig érte s könyörgök neki szépen és vadul és őrjöngve teszek neki vallomást majd, hogy imádom és imádom! És az első pásztoróra, óh mi lesz az, akkorra szép szobám lesz és azon a napon az csupa rózsa lesz, mint egy virágház és kívül a világ egy lángerdő!

A nő meghallgatott, ugyebár és én úgy vettem, mintha elutasítottak volna, mintha kidobtak volna kegyetlenül! Hol van a szerelem? Hol vannak az emlékek? Egy levelet nem írtam neki, egy pad nincs sehol, ahol eszembe jutna mindig: itt ültem vele, egy fa nincs, amelyiknek a lombjába felnyúltam egy levelet szakítani, mikor ott jártunk, nincs egy kis eldugott szaletli egy budai kocsmában, ahol össze lettünk volna bujva, nem volt egy hangulat egy gyöngéd bókot mondanom neki, nincsen egy cigány, akinek a muzsikálását együtt hallgattuk, nincs egy költemény, amelyet mind a ketten szerettünk, nem volt fényképem tőle, amelyet az asztalomra állítot tam volna vagy dugdostam volna, nincs egy összegöndörült hajszál, amit a tárcámba adott volna, nincs egy elszáradt virágom lepréselve, ami őtet jelentené, nincs egy ottfelejtett zsebkendő, nincs a szobámban egy hajtű mint másoknál szokott lenni, az illatát nem hagyta az én tükrömön otthon, nincs egy súgott szó, egy titkos boldog intés társaságban, egy mosoly, amit csak én tudhattam, egy drága mozdulat, egy pehely, mit tudom én. Nem volt semmim.

A tájékára se mentem másnap délután a Gerbeaudnak. Harmadnap se, negyednap se. Nem mentem, nem akartam menni. Ott ültem a Korona ablakában egyedül olyankor és le voltam törve. Útáltam magamat. Mintha én lettem volna hibás. Mi ez az asszony? Ennek szántam én az én szivemet? Ezt kerestem én ki magamnak? Ki ez a nő, mi ez a nő? Hisz én nem is ismerem. Sohase voltam náluk. Soha semmit igazán a világról nem beszéltem vele. Van egy gyereke, egy kis fiú úgy hallottam, de azt se láttam, mert nem jár vele soha s nem beszél a gyerekéről. Mi lesz, ha szembe jön majd velem? Nem is fogok köszönni neki. Vagy inkább elkerülök a járda szélére, úgy köszönök egy nagy hajlással és elsietek?

Most már láttam, mit keresnek azok az alakok Illetőné körül. Most már értettem. Most már igaz lett minden, amit nem akartam elhinni felőle. Bertók, meg Sréth, meg Pánczél úr meg Redő Oszi, meg még ez a vörös is, fuj, röviden leudvarolták. Ő nem csinál egyikből se kázust. Jönnek mint a pillangók, egy darabig pillangnak, otthagyják. Semmi! Ez az ő élete! Egy úri nő, istenem! Hát mit jelent az? Kinéztem a Váci-utcába s rábámultam egy-egy szép asszonyra, aki ott ment. Mit gondoljak mindegyikről? És nem birtam gondolni semmit. Barátom, csak a szivem fájt és sóvárgott és úgy kínlódott, mintha masszőröklök nyomkodták és gyűrték volna össze-vissza, úgy kínlódott és úgy fájt neki a szépség. Semmit se vesztettem, az fájt legjobban. A szemem utána ragadt egypár nőnek, mindegyiknél azt éreztem: ez nem lehet olyan és ez se lehet olyan, nem, ez mind szent, istenem ha evvel ismerkedtem volna meg! Mind az ismeretlen szerelemmel siet el itt az ablak előtt, én egy olyannál kerestem, aki nem tudná, mit akarok tőle, hogyha kimondom előtte: boldogság! Milyen pech, hogy ennek a nőnek mutattak be, milyen pech! Épen ennek az egynek, az egyetlenegynek, akiben csalódhattam. A szemem emlékszem tágan maradt egy kicsit, el voltam flangérozva gondolatban a jövőbe, úgy volt, hogy öreg ember vagyok már és gondolok magamra vissza és sajnálom magam, hogy itt ültem és ilyen szerencsétlen és ilyen buta voltam.

*

Mondd, utánozzuk az írókat? Ahogy a könyvekben szokott lenni: most ugorjunk át néhány napot nyájas olvasó s folytassuk ott, hogy… hát kérlek, légy szives ugorni velem egypár napot, mikor már annyi kedvem vagy annyi kedvetlenségem lett, hogy felmenjek a Casinóba.

Mert vagy öt napon át annyira nem kívántam sehová se menni, semmit nem látni, élni se barátom, hidd meg, közben egy éjszaka az ágyam szélén ülve egy óra hosszáig fogdostam azt a kemény és hideg Browningomat, amelyet csak megvettem egyszer, mert mindenkinek volt Browningja s oly komolyan óhajtottam most szívbelőni magamat.

Én már sokszor átéltem ilyen pauzákat az életben az ágy szélén ülve revolverrel, mikor az ember jobban a halálé, mint az életé. Olyan okom nekem nem volt, mint amilyeneket a riporterek írnak öngyilkosságok után, sikkasztás, betegség, nyomor, családi kétségbeesés, szerelmi boldogtalanság, meg tudja isten mi minden. Mindig csak az, hogy nem szerettem az életemet. Nem volt semmi benne, amit szeressek. Istenem, a puszta élet, az van a növényeknek meg a kutyáknak és az nekik elég úgy látszik, azok nem szoktak öngyilkosok lenni. Énrám ilyenkor a puszta élet rettenetessége jött, hogy nem birom így ki, semmiért élni! Az emberek esznek és röhögni szeretnek és a pénz után másznak mint a giliszták, én nem értem őket, hisz ez nekem nem kell! Én csak szeretni akarok, a boldogságot akarom inhalálni, csak fiatal akarok lenni, azután a többi nem érdekel, nem bánom, ha egy tégla rögtön a fejemre esik, abban a pillanatban mikor épen elmulik az ifjúság. Kérlek, soha nem lőttem meg magam, csak kijátszottam magam a halállal és eltettem a Browningot, de mondd, hát lehet az ember még boldog, ha már órákat vett az ember egy revolvertől, ha már a szíve meg van fertőzve egy fekete vágytól, ha már egyáltalán elfogadja az ember a halál gondolatát? Hisz akkor elveszett már a lélek szűzessége: hisz lehetetlen, hogy az ember meg akarjon halni, az lehetetlen!

Akkor éjszaka is, mondom, olyan tűrhetetlen csúf volt a közérzetem, oly rémes világos lett a lelkemben az élet, mint a Teleki-tér vasárnap, tényleg olyannak láttam az életemet, oly széptelennek, sivárnak és teli szeméttel, kirágott száraz dinnyehéjjal, piszkos újságpapirral, levált cipősarokkal, amelyből a faszegek kiállanak, elhajított rothadt hagymával, köpések foltjaival a kövezeten. Nincs egy ünnepem soha, nincs egy igaz szép érzésem itt Pesten. A fürdőkamrámban hallottam a vízcsapot a kádba csepegni. Én sírok most magamban, az én könnyeim esnek a lelkembe. És akartam sírni de facto s nem birtam. Emlékszem, nyögtem egy kicsit erőlködve: ööh, ööh. Odaállottam a tükör elé a Browninggal és felemeltem és a halántékomhoz nyomtam a lyukát. Az elzáróretesz ki volt nyitva. A szívem akkor erősen kezdett verni, úgy látszik féltem hogy elsül. Az arcom viszont egész nyugodt volt a tükörben. Abszolúte mindegy nekem, hogy megteszem-e vagy nem, gondoltam. Azután azt gondoltam: egyszerűen lusta vagyok egyet rántani a ravaszon. Összehúztam a szemem és úgy figyeltem a képemet, milyen lennék sápadtan, betett szemekkel, meghalva. Közben valószínűleg tudtam magamban, hogy az egészből most se lesz semmi! Aztán elfáradt a karom és leengedtem a revolvert. Aztán visszaültem vele az ágy szélére s vizsgáltam, bámultam egy darabig a számát, aztán kinyitottam, kivettem a töltényrekeszt, kiszedtem a golyókat, visszaraktam megint, betettem a töltényrekeszt és elzártam és visszatettem az éjjeli szekrény fiókjába a fegyvert. Ott a Pesti Otthonban az azelőtt való héten egy ügyvédjelölt agyonlőtte magát. A második emeleten lakott, én nem is láttam soha, nem is voltam otthon mikor csinálta, a házmestertől hallottam, mikor hajnalban hazajöttem, hogy az éjjel öngyilkosság történt. Most vitték el egy órája a mentők, már kampec volt, azt mondta a házmester. Azt mondta, vidéki gyerek volt, második hónapja lakik itten. Azt mondtam, biztosan szerelmes volt.

– Az mán az ő dolga – azt mondta a házmester erre.

Kérdeztem, járt-e hozzá valami nő.

– Én nem bánom a hölgyeket, csak nappal tessék jönni nekik. Éccaka nem engedélyezhetem, kérem. Mindig veszekedésem volt a fiatal úrral is. Kérem, én felelős vagyok a tulajdonos úrnak.

Ki járhatott hozzá éjszaka? A házmester azt mondta, hogy a hölgy valami kasszirnő lehetett. Csak nem emiatt a kasszirnő miatt halt meg? Az emeleteken már csend volt az eset után, vagy lehet nem is hallották mi történt, aludtak. A házmester utánam szólt a kapupénzért, mert elfelejtettem odaadni neki.

Most éjjel ez az ügyvédjelölt jutott eszembe s képzeltem, micsoda éjszakája lehetett, mikor elkövette magával a dolgot. Kíváncsi voltam, hogy nézhetett ki s hová való volt és hogy neki mi volt itt a városban az élete. Egy cím alatt laktunk és fogalmunk se volt egymás életéről. Itt meghalhatunk és senki sem bánja! Úgy sajnáltam, hogy nem ismertem és nem beszéltem egy szót se vele. Mintha rokonom lett volna szegény, úgy éreztem. Azután még néztem egy darabig azt a fád festett falat a szobában és azután lefeküdtem és olvasni akartam, de három sort se birtam a könyvből olvasni. Nem érdekelt engem semmi, semmi. Különben se birtam olvasni soha, mikor lefeküdtem, mert mindig kártyázás után voltam és ha a könyvbe néztem, akkor is csupa baccarat-t láttam és hallottam tovább és a fejem úgy ki volt merülve mindig! Aztán leoltottam a lámpát és belefullasztottam egy sóhajt a párnába. S a szívemet szerettem volna kitenni a székre, olyan kínos volt, hogy bennem van. Holnap megint szerelem nélkül élni. Meddig, örökké! Meghallottam egy kakas bágyadt hangját. Hol van ezen a környéken kakas, nem is tudtam. Biztosan a Kispipa vendéglősé itt az utcában ez a kakas, azért vették, hogy leöljék, ő meg biztosan azt hiszi, hogy vekkernek fogják használni.

Tán hetednapra mentem föl megint a Casinóba. Az első, amit ott hallottam, az volt, hogy Olly Jolly megint öngyilkos lett. Az öreg Mili ujságolta az ajtóban, mikor bementem a terembe. Olly Jolly, kérlek, átlag félévenként öngyilkos szokott lenni s az csak egy nevetség volt már a Casinóban, mikor Olly Jolly meglőtte vagy megmérgezte magát. De most úgy hatott rám ez is, az Olly Jolly legújabb öngyilkossága, mintha összefüggne az én életemmel. Én is a mult éjjel is hogy szerettem volna nem élni már! Szegény Olly Jolly.

– Meghalt?

– Majd bolond. Fekszik a Rókuszba. Én már küldtem tíz forintot neki. Fene egye meg ezt a szamár lányokat. Mi lelte ezeket mindig! Mindig szerelmesnek kell nekik lenni!