Part 14

Leültem. A Casinóban úgy megy az élet, mint más éjszaka. Csak Olly Jolly nincs itt, mert öngyilkos lett. Az urak és úrfiak, akik feljöttek lumpolni, mit tudják azt! A zene olyan nagy hazugság volt a fülemben és szomorú, szomorú volt a Margitai Kató hangja egy páholyból, ahogy a cigánynyal danolta hogy: ha jő az ééjcaka, mulatni kell, mulatni kell… Olly Jolly. A szép Lezsinek épen olyan boldog a képe s épen úgy fel van a haja göndörítve, mint szokott lenni s a jó Zsanti épen olyan ünnepélyesen meg van borotválva s ott áll és mosolyog a szmokingban és az egyik kezét a szmoking alá tette hátra, hogy nézhesse a világ a frissen vasalt piquet-mellényt és az arany tallért, amelyik kicsüng azon az oldalon a mellényzsebéből. És lenéz és a lágy bő cipőjében mozgatja a lábujjait. Ha így csinál, nagyon jól érzi magát a jó Zsanti s élvezi a jó életet. És a lányok, ezek is mind épolyan elevenek, épen úgy kiszépítették magukat, mint máskor, épen úgy futkosnak és trafikálnak és nevetgetnek. Hát semmi az, hogy innen Olly Jolly a másvilágra akart menni? Igaz, nem nagy vicc, kérlek, amit Olly Jolly csinált, azt már többen is megtették a Casinóból. Elly Rellyről tudom, hogy gyufát ivott egyszer és La belle Tusnády is egy reggel a Millénium-kávéházban, ahol egy kis társaságban bizalmasan diskuráltunk az életről, kigombolta a blúzát, csak annyira, hogy megmutathatta, hol ment be a golyó, mikor szíven lőtte magát a boldogtalansága végett. Szlovák Guszti, aki tíz évig volt itt sanszonett, de azután férjhez ment, az a maga idejében legalább hatszor vett be veronált és mindig cikket írtak a lapba róla. Ezek a lányok úgy szaladgáltak a halálhoz, mint ahogy vannak akik minden kis afférral mindjárt ügyvédhez szaladnak. De úgy látszik a halál se veszi komolyan őket, csak úgy, mint az élet nem veszi komolyan szegénykéket.

Egyszer csak jön oda hozzám a virág-Sári.

– Te, – azt mondja – kérdezteti a Manci, hogy mért haragszol rá?

– Én? Már miért? – El kellett nevetni magam, pedig igazán nem voltam nevetős kedvemben.

– Én nem tudom. Itt ül a második páholyban. Ha akarod, kijön. Ha nem haragszol rá. Mit mondjak neki?

– Semmit. Hagyj békében.

– Azér vehetnél neki egy szép rózsát. Örülne neki.

Csak ez kell Sárinak? Adtam neki egy forintot.

– Nesze.

Egy perc mulva látom, hogy Manci kidugja a fejét a második páholy függönyéből. Ide néz. A feje fölött a mancsa is kidugódik a függönyből és repdes, úgy ahogy az olaszok szoktak egymás felé köszönést inteni. S mit nevet ez mindig? Csak könyököltem és csak a szememmel vettem el az üdvözlését és nem voltam hajlandó megörülni neki. Mit törődik ez az én közönyömmel? Már ugrik ki a függönyből, siet oda, az asztalok közt furkálva magát, közben elkapkodják a kezét, le akarják ültetni, ráütnek egy kicsit hátul, kiabálnak rá: Manci, Manci, ő csak röhög jobbra-balra, egy nőnek csavar egyet a kontyán, ahogy az outsider-asztal mellett elszalad. Bolond!

– Pá! Hát hoool volt? – Mint egy tanár, barátom, mikor az ember mulasztott és felmegy először az iskolába. Mikor a kezét nyújtotta, megláttam az ujján egy friss kis rubintos gyűrűt.

Hol voltam? Hirtelen nagyon jól esett volna elnyavalyognom előtte, hogy hol voltam, épen őelőtte, mert semmi köze hozzám és nem számít az ő becses személye, hogy hát te Manci, megmondom neked, hol voltam, egy szemétgödörben voltam és összepiszkoltam a drága ifjúságomat. A lichthofba estem le az ablakból, mikor a gyönyörű kék eget néztem és odalent eltörtem a tiszta új szívemet. Csak néztem fel a homlokára, mint egy beteg kutya.

– Én azt hittem, haragszik rám, azért nem jön fel. Leülhetek az asztalához?

Leült.

– Mondja, mi újság?

– Ha még egyszer azt kérdezed tőlem mi újság, te buta nő, felborítom a széket veled. Hol vetted ezt a gyűrűt?

– Ezt? – Megnézte s rögtön dugta a kezét. – Áh, ne legyen kíváncsi. Adta egy pasi.

– Miféle pasi?

– Tudom én? Egy kövér. Pakompartja van neki. Ide szok jönni szombaton mindig mulatni. Egyszer mulatott velem és akkor mingyár ajánlatot tett.

– Hogy-hogy ajánlatot tett? – Nagyszerű, barátom, hogy az emberek ajánlatot tesznek! – Mi az az ajánlat?

Elnevette magát Manci:

– Tudja mit nevetek? Én csak azt nevetem, hogy a füle mellett az a pakompart van neki, mind a két füle mellett. Én mindig röhögtem, mikor ránéztem. Dühös volt. Mesélte, hogy egy földbirtokja van neki itt nem tudom hol, és hogy engemet levinne a földbirtokjára, hogyha meghallgatnám őtet.

– Hát mért nem hallgatod meg? Fáj a füled?

– C. Hallja, uram, ne sértegessen. Én nem hallgatok meg senkit, aki nekem pénzzel gyön. Inkább soha ne legyen senkim.

Nem értettem ezt a Mancit. Igaz hogy nem is törtem a fejemet hogy értsem. Felmerengett.

– Tudja, hogy le akart tenni nekem ötezer kroncsit?

– Hova akarta letenni? Le a földre?

– Nem vicc. Azt mondta, hogy ötezer kroncsit hoz nekem egy postatakarékkönyvben rögtön, miháncs kijelentem neki, hogy az övé leszek.

Miháncs! Micsoda magyar nyelvet beszélnek ezek!

– No és? – mintha olyan nagyon izgatott volna az ügy, pedig oda se gondoltam. Azt figyeltem, hogy milyen szomorú vagyok.

– Hédi szid, hogy nekem nincs eszem. Mert Hédinek elmeséltem. Azt mondja Hédi, hogy ez a pasi még tízezer kroncsit is le fog tenni, csak ne hagyjam elszaladni.

De csúnya, de bántó mindez. Amit én hallok, amit én látok, az mind nem a szerelem. Itt egy kövér ember alkudni fog egy ilyen kis nőre, mint egy szép üszőre a marhavásáron. A Lipótban hallottam valakitől, mikor mesélte, hogy barátnőt szerzett: vettem magamnak egy nőt, így mondta. Gergely úr egyszer a bankban, mikor a nőkről volt szó, azt mondta, hogy neki állandó nője van, egészségi szempontból. Aztán átadnak egymásnak barátnőket, aztán szeretnek potyázni, gyűjteni hódításokat, akármilyeneket, néha megütötte a fülemet, mikor egy könnyű korzó-privátról, vagy ismert kóristalányról beszélgettek, hogy azt mondta valaki: igen, nekem is megvolt. Mint egy lóról mondják a turfon a játszók. Néger, az a komisz csirkefogó, aki a Belvárosi terraszán ül mindig és onnan célozza a nőket, mindig Faragó néven mutatkozik be, mikor utcán leszólít nőket. Ezeknek az embereknek nem kell a szerelem? Hol a szerelem? Hol van az életben Romeo és Julia?

Manci belészólt a fejembe.

– Lássa, nem is jött el, mikor először felléptem.

– Tényleg. Hát tetszettél? Tapsoltak sokat a pincérek?

– Kérdezze meg! Milyen kiabálás volt! Én nem is értem, én úgy szégyeltem magam avval a hülye labdatánccal. Tudja hogy bele vagyok már a programmba nyomtatva? Várjon!

Felugrott, elkapott egy programmot a másik asztalról két szivarozó vendég elől és mikor már a kezében volt, akkor tartotta az orruk elé a programmot, kérdezve: szabad?

És fellapozta a műsort.

– Nézzen ide, második szám Tóth Manci táncosnő.

Oda se néztem.

– Tudja, második szám voltam az első este és második este, mert úgy tapsoltak nekem, Lezsi úr áttett ötödik számnak. Milyen dühösek rám a négy első számok, nahát! Tehetek én róla? Igaz, hallotta maga, hogy Olly Jolly öngyilkos lett? Szeegény. Én úgy sajnálom. A Rókuszba vitték. – Ő is úgy mondta: Rókusz.

Manci! Manci! Józsi kiabált, azután meg Adolf szaladt a terembe Manciért. Hivatják. Manci kisasszony, a hármasba! Adolf meggyőzően magyarázta a szememnek:

– Nagyon jó társaság!

Bánom is én. Mit akar éntőlem? Manci felállott, olyan arcot csinált, mintha meg akarnák verni:

– Jaj, társaság! Ugy-e még itt marad?

Nem tudom, csak menjen szépen. Ment, Adolf mint egy zsandár kísérte abba a nagyon jó társaságba.

Mászkáltam aztán a teremben, beszéltem egypár ismerős pointeurrel, nőkkel, akik páholy és szeparé közt átutazóban üldögéltek a teremben, vagy sétáltak a páholyok előtt, várva a jó szerencsét, Nyári Jucival, Arany Hédivel, Elly Rellyvel, La belle Tusnádyval is, azért emlékszem ilyen jól, mert mind ujságolta beszélés közben Olly Jolly öngyilkosságát, hogy mit szólok hozzá s míg erről volt szó, mind a nőknek a nézésében volt valami érdekes, akármilyen könnyű volt a hangjuk, valami testvéri volt abból a sorsból a szemükben, egy borulat, egy másvilágra menő hű kis merengés.

Megtudtam, hogy most is szublimátot vett be megint Olly Jolly, bár eddig mindig csalódott a szublimátban. Nyári Juci, akinek rosszul megy a Casinóban, mert nem szép, nagyon védte a szublimátot, hogy attól igenis föltétlen meghal az ember, ő is vett már be szublimátot, mikor egyszer öngyilkos lett és ő akkor hat hétig feküdt és azért ő újra is csak szublimáttal fogja magát elemészteni. La belle Tusnády, aki jó barátnő volt Olly Jollyval, leadta nekem az Olly Jolly öngyilkosságának az okát. Jelzem neked, hogy míg mesélt, nagyokat sóhajtott, mert azalatt állandóan Maurice-ot nézte, aki unalmában, mert a francia partnernője ilyenkor szeparéban volt, elővett egy magyar lányt és végigcsinálta vele az apache-táncot ott a középen és ilyenkor egész színház volt a terem, a hátrább eső asztaloknál állva nézték Maurice-ot, a kisebb nők meg a rövidebb vendégek fel is állottak a székekre s a függönyök is ki voltak nyitva s a páholyokból a lumpok mind kidugták a fejüket bámulni, hogy gyúrja a nőt Maurice az apache-zene hangjainál. De ha az egész terem figyelését és rajongását összeadnám, az mind nem volna annyi, mint amilyen nagyon La belle Tusnády egymaga nézte Maurice-ot, pedig közben mesélte nekem az Olly Jolly csalódását, ami végett Olly Jolly szublimátot vett be.

Ezt elmondom neked, kérlek, ez nem olyan mindennapi, mint az Olly Jolly előbbi halálos szerelmei. Kérlek, valami Apai-fiú, akit én is ismertem látásból a Casinóból meg az Orfeum-kávéházból meg a lóversenyről, ez foglalkozott legújabban Olly Jollyval. Rászállt a nőre, ahogy La belle Tusnády mondta. Olly Jolly evvel az Apaival kezdett ülni reggelig a teremben. Olly Jolly, kérlek, egy olyan lány volt, hogy imádta a költeményeket. Ez megesik akármilyen szép nőkkel is. Pláne Olly Jolly annak idején nevelést kapott, hallottam az életét, hogy gentrylány volt, de megszökött hazulról egy csalódásból kifolyólag és a Casinóba került Pesten és a gentry-osztály nem perelte vissza, itt hagyta a Casinónak. Mikor az Apai-fiú hallotta tőle, hogy imádja a költeményeket, kijelentette Olly Jolly előtt, hogy ő is költő. Olly Jolly boldog volt, hogy ezt megtudta s felszólította Apait, hogy írjon neki egy szép költeményt. Apai másnap éjszaka felhozta a költeményt, amelyet direkt Olly Jollynak írt és felolvasta neki. A költeménynek az volt a címe: A vén cigány. A költeményt eredetileg Vörösmarty irta, kérlek, szóról-szóra úgy ahogy Apai leírta. Olly Jollynak barátom megnyerte a szívét a Vén cigány. La belle Tusnády azt mondta, hogy sírni kezdett Olly Jolly, mikor Apai felolvasta neki a költeményt és aztán eltette a reticulejébe. Egy pár nap mulva megint írt neki Apai egy költeményt. A második költeményének az volt a címe, hogy Szeptember végén. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…

Olly Jolly kész volt, barátom. Az Apai-fiúnak nem kellett több költeményt írni. Olly Jolly úgy tartotta az Apai-fiút, mint a galambot. No most, a minap hajnalban Olly Jolly kihúzta a kebléből a Vén cigányt, mert a keblébe dugva hordozta a költeményt és megmutatta Ibolya Márkusznak, a Casino házi kupléírójának, aki a szubretteknek a szöveget szállítja, hogy mit szól hozzá. Ibolya Márkusz fölvilágosította Olly Jollyt, hogy ezt Vörösmarty Mihály írta. Olly Jolly kihúzta a Szeptember végént is és azt is megmutatta Ibolya Márkusznak. Az öreg Ibolya Olly Jollynak kijelentette, hogy becsapták, ez neki mint becsületes embernek kötelessége volt és amellett mint kolléga se hagyhatta, hogy Vörösmarty Mihálylyal és Petőfi Sándorral, a magyar nemzet legnagyobb szövegíróival egy ilyen szemtelen svindlit csináljon valaki. Olly Jolly erre a csalódásra hazament a Reklám-szállodába s ott megitta a szublimátot. Tegnap reggel.

Nagyon meg voltam indulva, mikor La belle Tusnády előadta ezt nekem. Maurice kész volt az apache-tánccal és törülgette a haját a zsebkendőjével és ment egy páholyba. La belle Tusnády hörgött egyet Maurice után és kijelentette nekem, hogy ő részéről nem volna képes beleszeretni Maurice-ba, mert ez a Maurice egyáltalában nem férfias szépség. Aztán mondta, hogy jaj, muszáj holnap délután meglátogatni neki szegény Olly Jollyt, egy öngyilkos azt elvárja a kolléganőktől. Aztán hazamentem.

Másnap délután, mert nem tudtam mit csinálni, mikor a bankból elléptem, eszembe jutott, hogy én is mint jó ismerős megnézzem szegény Olly Jollyt a Rókuszban. Vettem a Józsa üzletében egy kis cserép primulát, avval felszerelve mentem Olly Jollyt megvizitelni. A második emeleten feküdt, oda küldött fel egy terembe a Rókusz portása, azt mondta, ott vannak elhelyezve az öngyilkosok.

Mikor benyitottam a terembe, Olly Jolly rögtön meglátott, fölemelte a fejét és arra nyújtotta a karját és

– Jaj ni, a Béla is eljött – már zokogott, leesett a párnájába a feje s zokogott. Ott feküdt a második ágyon. Az ágy előtt ült La belle Tusnády és Andrássy Tusi és az ágy lábánál állott Elly Relly. Olyanok voltak a szineikkel, mintha kolosszális pillangók estek volna ide. S ott ült a másik oldalon az ágy mellett egy széken Roszkovicsné, akit soha nem láttam még nappal és azt hittem nappal nem is él Roszkovicsné. Roszkovicsné is elkezdett pityeregni, amint Olly Jolly a zokogáshoz hozzáfogott. És pityeregve simogatta Olly Jolly párnáját:

– Már megint kezdi. Már megint kezdi.

Úgy látszik szívet is tart Roszkovicsné, én azt hittem, csak harisnyákat tart. A lányokkal lekezeltem. Roszkovicsnénak is mondtam: szervusz, ami furcsán jöhetett ott ki, mert Roszkovicsné úgy ült ott a betegágy mellett, mint egy tekintélyes özvegyasszony a templomban.

Letettem a cserép virágot az éjjeli szekrényre. La belle Tusnády odajött megtapogatni a primulát és kérdezte, hol vettem ezt a remek fuksziákat. Az éjjeli szekrény teli volt virággal már, pohárban és csokorban. Meg befőttesüveg meg Kugler meg egy kis selyemruhás alvó-baba is volt az éjjeli szekrényen. A takarón meg egy egész rakás rózsa volt.

Olly Jolly kinyitotta a szemét, kezet adott.

– Szervusz, te drága. Eljöttél! Hát mit szólsz! Mit szo-hó… – egy pár pillanatra visszaadta magát a zokogásnak.

– Ja-aj megint! – Ez Roszkovicsné volt.

– Nem lesz semmi bajod – mondom és megnéztem a feje fölött a fekete táblát, amire krétával fel volt írva, ami itt Olly Jollyra vonatkozólag szükséges. De nem Olly Jolly volt felírva a táblára, hanem Gályi Nagy Ida. La belle Tusnády leintette gyöngéden:

– Ne bőgjél már, elég volt.

Olly Jolly levette a tenyerét a szeméről és elhallgatott és Roszkovicsné is felhagyott a nyögéssel abban a pillanatban, csak szítta az orrát és hintázott a fejével és nézett az Olly Jolly hajára s folyton emelt egy agyonnyomott zsebkendőt a szájáig.

– Kaptam gyomormosást – panaszkodott Olly Jolly, vagy inkább hencegett, nem tudni. – Jaj, hogy fájt nekem.

Roszkovicsnénak majd leesett a feje, úgy elhintálta erre:

– Hn, hn.

– Benne vagyok a Napba, olvasta? Istenem. Mondja, milyen borzasztót tettem én, mondja! Mért nem ül le. Rellykém adjál egy széket Bélának.

Mentem székért. Benyilt az ajtó s a jó Zsanti jött be bundában és ezüst bottal, a cilinder nem volt a fején, mert már a kezében volt.

– Zsa-hanti úr! – Szinte előbb hallottam az Olly Jolly új zokogását, mielőtt tényleg kitört belőle. Megint felült, a jó Zsanti tiszteletére s összekötötte a pertlit az erős Rókusz-ing nyakán, mert kioldódott neki. A jó Zsanti kezében egy fehér rózsa-bukéta volt, úgy jött, mint egy ócska vőlegény és ahogy bejött az egész terem felé meghajtotta magát és biztosan rebegte magában a meghatottságtól ezt hogy: áldás békesség, de nagyon szigorú arcot csinált, amint az Olly Jolly ágya elé ért.

– Ne! – azt mondja s belenyomta az Olly Jolly kezébe a bukétát. – Egy jó nagy pofont érdemelnél te bolond tyúk, te! Szervusztok macskák.

Az egyes ágyon a sarokban elmosolyogta magát gyöngén az Olly Jolly szomszédja, egy férfiöngyilkos, egy fodrászsegédhajú fiatal, aki nem tudom hogy került a női terembe. Kötés volt a homlokán. Arra volt könyökölve az Olly Jolly ágya felé és sápadt arcából két sötét, szórakozott szemével nézte gyöngén Olly Jollyt. Üdvözöltük egymást a jó Zsantival. Azután a jó Zsanti leült az ágyhoz és a cilinderét rátette a takaróra a virágok közé s szigorúan és jószívűen mint egy apa, ejtegette azt a brillantinos fejét a szegény Olly Jolly szeme közé:

– Látod te taknyos. Mit kezdel ilyen csirkefogókkal. Ha a jó Zsantira hallgatnátok, nem buknátok bele mindig az ilyen zsiványokba. És egy ilyenért iszol te szublimátot? Nem szégyelled magadat?

– Ne bántsa legalább, Zsanti úr, nebbá-hántsa legalább.

– Nézze Roszkovicsné maga fogja be a száját.

A lányok nevettek már. Olly Jolly is nevetett egy ici-picit, amennyit egy öngyilkosnak nevetni illik. Roszkovicsné belésipolt az orrával a zsebkendőjébe s azt sóhajtotta: jaaj istenem. Olly Jolly visszaesett a szerencsétlenségébe s kicsúszott egy-egy könny a két sírós szeméből:

– Mit csináljak drága Zsantikám, már megszerettem azt a fiút. Mit csináljon az ember.

Andrássy Tusi, aki azt hirdette magáról, hogy neki nincs szive, fölemelte a tenyerét és úgy legyintett Olly Jollynak:

– Maguk mind a legnagyobb hülyék édesem.

Egyszer csak bedugta a fejét Arany Hédi s utána Manci bujt be. Ezeknek is virág volt a kezükben. Egy világoskék szövet jambósapka volt a Manci fejében, mintha csónakkirándulásra öltözött volna. Meglátott, mikor jött az ágy felé és megállott és rám ragyogott:

– Nini! – s aztán szaladt Arany Hédivel az ágyhoz és mind a ketten beledűltek az ölelésébe Olly Jollynak, aki megint frissen felzokogott:

– Szervusz drágám, szervusz, hogy vagy, mit szóltok, hát mit szóltok – és megint volt sírás, Roszkovicsné is odaborult közibük segíteni s már nem tudom, hogy ment ez és hogy ki kezdte, de a siránkozásból egyszer csak egy nagy nevetés lett. Ilyen egy bolond népség! La belle Tusnády rácsapott hátulról Arany Hédire s huzgálta visszafelé az Olly Jolly kebléről és mind a lányok nevettek és a jó Zsanti is nevetett meg én is nevettem azon, hogy itt elkezdenek nevetni. Csak Roszkovicsné jött zavarba s nézett körül fejcsóválva. Egy apáca pisszegett távolabb egy ágy mellől és a betegek köhögtek és felkönyököltek idenézni, haragudtak vagy inkább örvendtek szegények? Egy vén asszony volt az Olly Jolly másik szomszédja, az csak figyelt fölfelé a plafondra egyformán. Ott egy légy sétált, a nehéz betegeket mindig érdeklik a mennyezeten a legyek. A vén asszonynak a térde táján mintha egy nagy batyu lett volna a takarója alatt. Olly Jolly megsúgta nekünk, hogy ez egy bizonyos Klinkóné, egy szegény asszony, akinek a lábát levágta tegnap a villamos. Csend lett az ágynál, a lányok egymás után sóhajtottak, néztek át a szegény vén asszonyhoz. Roszkovicsné csendesen ismerkedett a vén asszonynyal.

A jó Zsanti elköszönt, miután kijelentette Olly Jollynak, hogy ha még egyszer öngyilkos lesz, becsületszavára ki fogja lökni a Casinóból. Olly Jolly hűen ránézett a jó Zsantira s azt mondta, hogy ezután már okos lesz és tiszteltette az egész Casinót és hogy mondja meg a jó Zsanti az igazgató úrnak, hogy ne haragudjon. A jó Zsantival elment Andrássy Tusi meg La belle Tusnády is, azután Arany Hédi jelentette ki, hogy neki muszáj még ondoláltatni menni s Mancit is hívta s én is elbúcsúztam Olly Jollytól, aki egy végtelen hálás pá-val adta fel a kezét és a kezén csillant szegénynek a jegygyűrűje. Ez mindig nagyon meghat engemet, a táncosnők jegygyűrűje. Nekik van Pesten a legvastagabb karikagyűrűjök, pedig nincsen semmiféle vőlegényük nekik, csak egy álmuk van legfeljebb és ugyebár avval senkinek nem ártanak, ha karikagyűrűvel szerepelnek a világban.

Ahogy jöttünk a folyosón meg a lépcsőházban, a sovány beteg emberek, akik ott csuszkáltak a papucsaikban, mind megállottak és néztek Arany Hédi után meg Manci után és ezek is kíváncsian és tisztelve néztek a betegekre és Arany Hédi húzta az orrát:

– Jaj ez a karbolszag itten! – és Manci sóhajtott vissza, hogy szegény Olly Jolly, istenem, itt kell neki feküdni a Rókuszba! A Rókusz udvarán csendesen sétálgattak és pihentek párjával meg magánosan a lábadozó betegek, ki tudja kicsoda mindegyik ember itt és mi a baja? S mi az élete? Itt úgy el vannak maszkírozva ezekben az egyforma kékcsíkos köpenyegekben és sipkákban. Úgy üldögélnek a padokon és úgy járkálnak a néma nevükkel, mint valami katonák a kaszárnyájukban az élő város közepén. A tavalyi verebek csipogtak és ugráltak a fákon az udvarban, azoknak mindegy a terep, csak azok a zöld boutonok tartoznak őrájuk, amelyek kitolakodtak a gallyakon, meg az, hogy az ég olyan kékítőszínű kék megint odafenn és hogy a szellők mint könnyű vigécek meleget hoztak a levegőbe mintának valahonnan a nagy idegen cégtől, amely a meleget exportálja.

Az utcán el akartam a hölgyektől búcsúzni a viszontlátásig. Már alkonyat volt, az Arany Hédi kipirosított arca lilaszínű volt az utcai világosságban. Nem volt nagy ambícióm kísérni őket. Kezeltem velük és csak épen megkérdeztem, merre mennek. Arany Hédi a ligetbe szándékozott kijutni villamoson. Mondjam meg neki, melyik villamos megy innen az Aréna-útra.

Manci megkérdte:

– Hát nem ondoláltatni mégy?

– Nem – azt mondja Hédi – csak odafenn mondtam. Ki kell menni nekem most a Cirkusz-kávéházba. Ott vár a barátom.

Megkérdeztem:

– Ki a barátod most jelenleg?

Manci mondta meg helyette:

– Egy nagyon kedves pofa.

Arany Hédi felvilágosított:

– A Rojál Vió titkárja, az a barátom. Tegnap megnyilt odakinn a mozi, ő most már délutántól kinn van a ligetben. Manci gyere ki, majd azután beülünk egy páholyba. Maga nem jön ki? Bemutatom magának a barátomat. Megmondom magának, ő volt tavaly az Olly Jolly barátja, azért nem beszéltem odafenn.

Nem volt kedvem kimenni velük a Cirkusz-kávéházba. Manci sem akart menni. Odafordult hozzám:

– Maga merre megy?

– Én? – A két karommal keresztbe mutattam: arra.

Az lett a vége, hogy elmentem sétálni Tóth Mancival. Jött mellettem egy pár lépést, elkezdte a társalgást. Azt mondja:

– Úgy irígylem ezt az Olly Jollyt.

Miért irigyli Olly Jollyt?

– Csak. Nem mert itt fekszik a Rókuszba. Hanem mert Olly Jolly az legalább már boldog volt. Őneki mindig volt egy igazi barátja, akivel nem volt semmi érdeke neki, csak a szerelem. Azt hiszi, én nem tudnék öngyilkos lenni egy szerelem végett?

Végett? Talán miatt! Én nem tudok ezeknek a konverzációján segíteni. Ezeknek egy külön magyar nyelvük van, amit nem tanítanak az iskolákban.

– Eredj jobbra, te vagy a hölgy – mondom neki. Észrevettem, hogy a baloldalamon sétál.

– Hagyjon engemet, zéderanda! – Úgy jött tovább, balról. Átkeltem a baloldalára, akkor ő visszaszaladt, úgy hogy megint csak a baloldalomon jött.

– Ne ugrálj itt, mindjárt itthagylak. Csak nem fogom magam veled az utcán kompromittálni! Viselkedj tisztességesen, hadd higgyék, hogy legalább is egy jobb szobalány vagy.

– Elég édesem, a többit írja meg levélben.

Elröhögte magát, egy vastag úr lépett el mellettünk cilinder alatt, utána kiabált:

– Öö, mondja csak! Izé, hallja!

A vastag úr hátranézett, Manci persze akkor hozzám volt már fordulva s úgy tett, mintha el volnánk mélyedve a diskurálásba. Ezt a viccet még vagy hatszor megcsinálta, mindig, ha valami tekintélyesebb alak került elébünk. Alig birtam a nevetést megállani, oly komikus volt, ahogy azok az urak hirtelen megfordultak és ránk bámultak. Pedig olyan rosszul voltam a szivemben. Olyan fárasztó nehéz érzés feküdt rajta, komiszabb, mintha bánat lett volna, mert csalódás volt, egy utálatos buta csalódás. Mi mindent nem képzeltem erről a tavaszról. Most evvel a züllött kis nővel találom magam a flaszteren az első szelid márciusi alkonyaton.

Azért is, kicsúfolom az életemet, veszek neki egy csokor ibolyát. Ott ácsorgott a Nemzeti előtt egy ibolyás sváb fiú.

– Fizessek neked egy csokor ibolyát? Ne mondd, hogy potyára sétáltál velem.

Az orra alá nyomtam az ibolyát: nesze.

– Pfuj, – azt mondja – csupa vizes ez a ronda ibolya.

Elvette s aztán folyton felemelte megszagolni. Nekem nem szólt, hogy gyönyörködik az ibolyában. Gondoltam, elég lesz már Manciból. A Kossuth Lajos-utcánál megállottam vele: