Part 15

– Hát meddig parancsolsz még együtt lógni velem?

– Hallja mehet, ha akar. De azért lehetne olyan gavallér, hogy elvigyen legalább egy cukrászdába.

Egy cukrászdába. Hová vigyem. Visszafordultam vele, bevittem a Hauerájba. Ott nem lesznek ismerősök. Ott ültünk egy sarokban, néztem a színinövendékeket az asztaloknál a rejtélyes nagyhajú, havelokos fiúkkal, hogy tárgyalnak, hogy bujnak össze, csokoládéznak és süteményeznek és cirógatják egymást türelmetlenül a kezükkel és a szemükkel. A színinövendékeknek az összepiszkolt szerepei az asztalkákon feküsznek, meg némelyik ráült a szerepére, hogy el ne veszítse. Istenem, de boldogok ezek. Biztos ha benéz az utcáról valaki, engem is irígyel, azt hiszi, én is boldog vagyok itt evvel a fiatal hölgyeménynyel. Nyitva volt az ajtó, mert a cukrászdákba is beeresztik a tavaszt, kinnről izgatott verébzsivaj hallott és villamoscsengés és postakocsizördülés és az emberek siető társalgása, ez mind olyan örömteljesnek tűnt, oly fiatalnak, szerelmesnek. Tóth Manci folyton felugrott a tányérkával és új meg új krémeseket és diósakat hozott a süteményes pultról. Már legalább a nyolcadik süteménynél tartott. Mindig etetni akart, aztán ő kapta be vígan a falatot, mikor eltoltam a kezét:

– Jó, ne egyen, több marad nekem.

Egyszer nagyon belebámult az arcomba:

– Mennyiér mondja meg, hogy mi a baja magának?

– Semmi fiam, csak egyél.

– De tényleg. Maga úgy el van keseredve, mint őszszel a liptai túró.

Kinéztem az utcára, nem voltam hajlandó kiszolgáltatni a szomorúságomat egy Tóth Mancinak.

Fizettem. Kimentünk a Hauerájból. Az ajtóban egy furcsa fájdalom futott el engem. Már másutt is éreztem ezt. Az volt ez, hogy most itt voltam és szomorú voltam, egy ilyen helyen, ahová ha gondoltam, ha benéztem, mindig az élet vidámsága volt a szemem előtt. Én itt már nem lehetek vidám, mert egyszer szomorúan ültem itt és ez mindig eszembe jutna, ha ide jönnék. Egy sóhajom itt maradt, az oda felment az egyik szögletbe s ott marad, mint egy gyönge kis pókháló, amit nem is sejt senki.

A szél beleszemetel az utcán az ember szemébe. Az ember grimaszt csinál és a nyakába húzza a fejét. A Gerbeaudban ül most is az a nő s olyan mintha igaz se volna, hogy ismertem és hogy történt köztünk valami. Jaj, ha bemennék most oda? Mit gondol ő felőlem? Hátha én valami rémes illetlenséget követtem el avval, hogy többet nem is jelentkezem? Én soha nem fogok az élethez érteni. Tóth Manci beszélt hozzám, lökdösött, én nem figyeltem rá, Illetőnét próbáltam megint magamban érezni, elbájoltatni magam. Hallatlan, barátom, az arca is úgy eloszlik, amint látni képzelem. És megint és megint csak azt érzem, hogy valami nagyon rosszat tett velem. Ellenségem.

– Mondja, mit szólna hozzá, ha én is innék szublimátot, de tényleg? Én innék legalább egy literrel, hogy ne kellessen a Rókuszba feküdni.

– Mi lelt megint, te buta?

– Semmi! Tudja, hogy én hogy utálom ezt az egész világot? Én egy olyan szerencsétlen vagyok. Bá, mit néz a szemivel?

Ezt már egy fehérbajuszos bácsinak mondta, aki úgy látszik epedve nézte meg Mancit. A bácsi elhúzta a fejét és megmozgatta mérgesen az ajkait, azután Manci csak figyelt előre a levegőbe, én nem tudom, mit figyelt:

– Mondja, minek gyön az ember a világra?

De unalmas megint! Mindjárt le fogom kapcsolni.

– Ha az ember legalább azt a bizonyosat megtalálná, aki szeresse az embert. Igy mit ér ez a ronda élet? Mondja! Hát mondja, mi ez az egész vacak élet?

Ez azt beszéli, amit én mindig gondolok magamban. Utálatos!

– Némelyik lányoknak olyan szerencséjük van! – azt mondja. – A Hédi is a Hugóval úgy szeretik egymást. – Bekapott egy sóhajt a nyitott szájába.

Egypár szóra méltattam:

– Mit akarsz? Mindig kaphatsz férfit. Azt mondtad, hogy egy nagy földbirtokos is akar tégedet.

– Igy beszél velem? Azt hiszi, kell az énnékem? Azt hiszi, kell nekem egy gazdag? Én arra még ráérek. Vagy azt hiszi, nekem imponál az a Móric, mert az egy francia? Mindig úgy beleharap a fülembe, mikor visz táncolni, fene egye meg. Mindig beszél nekem németül, de én azt se értem. Csak nagyon jól tudom, mit akar. Akit én nem vagyok képes szeretni, az mehet. Nekem hiába hízelegnek.

Az Andrássy-útra értünk. Őneki csak tizenegyre kell felmenni a Casinóba öltözni, nekem meg semmi dolgom nincs ilyenkor, csak a búsulás. Beültem a Pathefonba vele, hallgattunk egymás mellett ülve kis zenéket, én operarészleteket, ő meg Bachótól és Banda Marcitól indulókat és csárdásokat és aztán Baumann-kuplékat kapcsolt a fülébe s ugrált és röhögött a székén, úgy hogy egy kicsit rugdosni kellett a lábát, hogy rendesen viselkedjen. Azután elvittem a Borozóba vacsorázni, mert már éhes voltam.

*

Ha tudna még úgy fájni valaha az élet, ahogy azon a tavaszon fájt. Hirtelen kitört Pesten a tavasz. Tényleg barátom olyan az, mintha az ég falát áttörné türelmetlenségében. A napsütés pofozza az embert. Az ablakokon csókok lángolnak. Valami harcias melegség van, ami melegebb, mint a kánikula. Oly világos, oly csodavilágos a levegő. A járdába beállított fák egyszer csak teli vannak zöld konfettivel. Mi ez, hogy egész más a város, pedig a tegnapi város ez, nem? Mi az, hogy a kimenős pincérek olyan kurta sárga übiket vesznek fel a frakkjukra s hagyják kilógni hátul az übi alól a frakk farkát, mintha titokban ők fecskék volnának? A cigaretta a szájukból feltámaszkodik az orruknak s forgatják cinkfejű elegáns pálcájukat és félrerakják a szidit a fejükben, hogy a fele a frizurájuknak kilássék a szidi alól! Most nem szocialisták, most boldogok! A kövér kis barna verebek tavalyi-kosztümben, semmi panaszuk nincs, hogy a nehéz telet átcsinálták velünk, össze-vissza ugrálnak, hencegnek egymásnak, egy végtelen csicsergés a társalgásuk, ami lemegy az ember füléből a lelkébe s az emberben fáj a visszhang, mintha értené őket. Süti a nap őket. Boldogok vagy mik. Örülnek a világnak!

A Margithídon lekönyökölnek ilyenkor szegény emberek a hajókat nézni. A sziget, mintha tegnap még nem lett volna a helyén, mintha a Duna valamit álmodott volna az éjszaka s az álma ott maradt volna reggelre a víz színén. Minden! Egy ablak ki van nyitva s egy drótkalicka ki van az ablakba téve s ugrál egy kis sárga madár benne. És valami vendégmadarakat vesz az ember észre a fákon, feketék és kékesek, én igazán nem is tudom micsoda madarak, kurtákat oboáznak és flótáznak és eltűnnek. Két napszámos visz az utcán egy tükröt és a tükörbe rezegve dülöngnek a házak, meg vannak őrülve s mindenki fejjel lefelé táncol abban a tükörben. Az élővirág-boltok kirakatablakát kinyitják. A kofák talyigáin a narancsok tegnapról mára feldagadtak, kigyulladtak, lázuk van vagy mi! Egy luftballon mennybemenetelét nézik már az Andrássy-úton. És minden utcán és minden udvaron kis kutyák forognak egymás körül. Vándorol egy zongoraverkli valahová, tükrök csillognak az oldalán és képek, álomkastélyok és illúziókertek. Az a sánta legény, aki toszítja, hogy tud most sietni! És milyen vad nagy zergetollat lógat a zöld kalapján hátul!

Egy kávéház már olyan ideges, kirakta a fehérített székeket a járdára, nem birják ki tovább! A vendégek mint a medvék kibujnak a kávéházból és ott ülnek benne az utcában a kinyitott ég alatt. Ó csak ne volnának ilyen csúnyák! Zöld az arcuk a nagy napvilágban és oly kínzóan látszanak a ráncaik és a rossz arcbőrük úgy fárasztja a szememet. De ráncaikkal most mosolyt kreálnak, egy édes sértődöttséggel húzzák össze a szemüket a nap alatt, mert az az ívlámpáknál is erősebb az ő szemüknek. És szivaroznak és szinte elandalodva kavarják a feketéjüket és a feketekávéban a sárga kávéskanál aranyosan csillan és csillan, mert átsüt a nap a poháron. Ezek itt ha nem is gondolnak arra, hogy tavasz van, de legalább szeretnek szivarozni, szeretik az édes forró feketekávét, szeretnek lusták lenni, szeretik azt az ordináré életüket, jól érzik magukat. Én nem tudok az égnél kékebbet és simábbat és fényesebbet, ahányszor felnézek, csak azt tudom gondolni rá: szívfájdalom, szívfájdalom!

Jaj te és a lányok! Hogy nem tébolyul meg itt mindenki. Délben kimentem a korzóra s mentem ebédelni a Dunaparton, az utcán mindenütt a lányok, a lányocskák, zsinatolnak, csapatosan vonulnak valami győzelemben, teli van velük a város, mintha egy álomvilág-hatalom megszálló serege özönlötte volna el fővárosunkat! Hol voltak ezek tegnap, ezek az édesek, ezek a hallatlanok! Éltek ezek tegnap is? Hisz iskolából jönnek, meg iskolába mennek, meg angol és német gardékkal tűnnek a járdán a népek közt, hisz láttam már ezeket és mégis mintha most látnék először ilyen fiatal lányokat. Istenem, mikor elmennek az ember előtt! Meg muszáj állanom, nem tudok tovább menni. Bámulom őket és hülye leszek, nincs gondolatom, csak nyilallanak belém az aranyhangok, amint hevesen trafikálnak és közbekacagnak és bámulok. Mit beszélhetnek ezek! Napsütést, ibolyaszagot. A lábuk mint virágok erős selyem szárai, a hajuk, tengeri kiesett szőke selyme, meg tortaszín barna fellegecske a nyakukban. Milyen délcegek, milyen könnyen sietnek, hogy jön fel és fel a drága fejük lépés közben, mintha muzsikát hallanának és annak a dallamára lengedeznének előre. Ezek emberi teremtések, mint egy fiskális, mint egy kocsis? Istenem! A kicsi kis mellük, kis vakmerőség, kis támadás, kis vad kitolakodás, mint a rózsatő az őzike homlokán.

Mi van ezekben a bántatlan tiszta szemekben, egy huncut mennyország. Édes, édes, lehellem mindre s a szivemben egy tüzes dobolás van, csuda hogy az egy lépésre se hallik ki belőlem. Megőrülni mindért, egyért közülök, eltépni innen mint egy szél a mezőről egy kis vad margarétát és repülni s elhalni vele. Kiknek a lányai ezek mind? Kiké lesznek? Mit fognak álmodni ma éjszaka? Imádkozni kellene letérdepelve egy ilyen szőkécskének a térdei elé, mint egy angyalhoz, keservesen zokogni s könyörögni, hogy hadd haljak meg! Öt percig utána nézek egynek és megint egy másik lánynak nézek utána s nem is látom már és még mindig nézem és a világ kékbe s feketébe s pirosba borul a szememben. A két kezem a pálcám fején fogja egymást, úgy állok az utcán magamhoz támaszkodva, mint egy nyomorult öreg kéregető. Senkije nincs a szivemnek, senkije nincs s nincs határom, mind az egész szerelem kéne, ami csak van a földön!

A vágyaim a szívemben, mint egy ketrecben az új tigrisek, akik nincsenek megszelídítve. Jaj, nem birom, nem tudok a szívemmel menni, nehéz, éget, fölvérzik, elájulok. Az valakinek a mulasztása, hogy nekem nincs boldogságom, pedig tavasz van, az a király hibája, vagy a minisztériumé, nem tudom, hát ki vigyáz itt, ki itt a felügyelő, hisz nem tudja, hogy én nem vagyok boldog! Hát mit akarhatnak egyebet egy országgal, mint hogy mindenki boldog legyen!

Az este rám jön és ugyanaz a bepecsételt életem van tovább, megyek fel bakkozni, ott vacsorálok a kártyásokkal, beszélek kártyáról velök, mindig, mindig és fáj a szavakat mondanom, mert nem érdekel ez, utálom, szégyellem és féltékeny vagyok minden percemre: nem szabadna így mulni nekik, valódi élet nélkül, mind vissza kellene kapni nekem az órákat, a napjaimat, hogy csókokkal és boldog suttogással töltsem. És megint csak az éjszakázás a Casinóban. Pedig tavasz előtt mindig holtbiztosra vettem, hogy máskép lesz, az ifjúság jön, gyönyörű, tiszta élet, más, nem tudom én milyen.

Ugy-e látod előre, kérlek, hogy ebben az árvaságban húzni kezdek ahhoz a rongy kis Tóth Mancihoz. Már hiányzott, mikor az asztalomhoz ültem és késleltették a teendői, úgymint ivás és vidám társalgás az urakkal. Mikor jön és leül hozzám, legalább egy női ruha van ott mellettem, legalább egy nő sima könnyű hangja bujkál a fülembe, legalább egy üde világos kéz nyulkál és kaparász ott az abroszon mellettem.

És a többi nőt itten úntam már, nem tudom, oly szerencsétlen volt mind alapjában véve s akivel diskurálni kezdek, mindegyikre úgy néztem, hogy: ez se boldog, ez se boldog és egyik sem adott semmi illúziót már nekem. Ebben a Tóth Manciban, kérlek, ebben se volt semmi tündéri, de ez legalább nem fárasztott, olyan friss volt mindig, mint egy pohár kristályvíz. Ez csupa jókedv volt, teli volt a szája viccekkel, mert örült még a vicceknek, kezdő nő volt és aztán az arca festetlen volt és a ruháján és a csacsi beszédein mindig meglepődtem egy kicsit, olyan volt, mintha valami kis vidéki iparoslány tévedt volna ide a Casinóba s azt se tudná hol van! Néha megfogtam a kezét és tartottam egy kicsit és úgy néztem a szemébe vágy és gondolat nélkül és ez jól esett a szememnek, mint egy tiszta patakba nézni. Egyszer eszembe jutott így, hogy egy kis faluban ilyen szimpla leánynyal milyen édes volna a kerítés mellett sétálni s beszélgetni most tavaszszal, mikor az ecetfák hosszú, gyenge vérszínű karjai kihajolnak az utcára. Ültünk és ültünk együtt, nem birom már visszaképzelni, mit tudtam egy ilyen Mancival egyik éjszakáról a másikra társalogni. Semmit. Megnyomom a mutatóujjammal az orra hegyét és a hüvelykujjammal meg a nagyujjammal befogom a két arcát, úgy húzom össze a képét és hottentottát csinálok belőle s azt mondja:

– Náá.

Meg rászólok mikor el van fordulva:

– Manci!

De előbb odatartom az ujjam az arcához. Csak akkor mondom, hogy Manci. Idefordul, persze beleüti az arcát az ujjamba. Rácsap a kezemre:

– Fene egye meg magát, ameddig ér az a kabát.

Ilyenkor jó nekem Tóth Manci. Vagy kis pofonokat adok neki minden ápropó nelkül, mikor elbeszél valamit a Casino eseményeiből és folyton húzza a fejét hátra: c, c és én úgy teszek, hogy no most már figyelek és megint csak pofonütöm. Ne képzelje, hogy komoly nőszámba veszem. Ehhez a nőhöz nem kell érteni. Evvel nem kell bánni tudni. Evvel játszom mint egy kis fiú a paprikajancsival, akit adtak neki, hogy elrontsa.

Milyen találmányai vannak. Ha pezsgőt hozatok és muszáj neki inni velem egy kicsit, kiszalad az öreg Milihez, hoz ibolyát meg egy rózsát és eltépi a szirmokat és beleszórja a pohárba. Azt mondja, hogy ő máskép nem iszik pezsgőt, mert ő csakis a virágoknak az ízét szereti. Idetartja koccintani a poharát és azt mondja, tudom-e én, hogy miért koccint az ember? Miért? Mert akkor mind az öt érzékek működnek az embernél, azt mondja. És elmagyarázza:

– Látás. A szemébe nézek magának. Hallás. Hallom, hogy a pohár összeütődik a maga poharával. Izlés. Mert ízlelem az italt a számmal, igaz? Szaglás. Mert az orromba jön a szagja az italnak. Na és tapintás. Fogom a poharat és tapintom, nem?

– Hol szeded ezt a sok tudományt?

– Hallja, én művelt úrinő vagyok.

Hajnalba kifejezett kívánságára le kell vinnem őtet a Borozóba csirkelevesre. Annyit eszik, mint egy madár. Nem éhes, csak ülni akar még velem. A Borozó teli van már részegekkel. Manci röhög mindenkin, kenyérbéllel meg csirkecsonttal hajigál a legidegenebb asztalokhoz. Figyelmeztetem, hogy ne lopja velem a drága időt, üljön át a kövér pasikhoz, akiknek pénzük van és csábítsa el őket. Elpirul erre:

– Korához képest eleget beszélt – azt mondja és felkapja a szódavizes üveget s rám spriccel egy kicsit vele. Én nem akarom kiismerni magam. Mi lelte? Hisz neki az ő pályáján pasas kell. Mért nem látom érdekkirándulásokra kelni az urakkal? Kije van, vagy kije volt neki? Kik szerették már? Pechje lehet, hogy nem tud egy állandó barátra szert tenni. Pedig szép leány. Ha nem volna bajom a szívemmel, ha nem a boldogságot keresném, ha csak mulatság kellene nekem, én is tudnék gyönyörködni benne.

A szeparékból magyar nóta zokog, a vidéki lumpok mulatnak. A nők folyton nagyokat visítanak a függönyök mögött, egy vandál futam hallatszik ki a zongoráról, biztosan ráült egy részeg magyar. Arany Hédi feldúlt frizurával támolyog ki a függöny mögül, egy rakás malagaszőlő meg mandula van a két markában, odaszalad hozzánk:

– Jaj gyerekek, gyereke-ek! De be vagyok rúgva! Ezt loptam neked, Manci, a zsardinettóból. Egyetek! Adjatok egy kis szódát!

Manci meg akar etetni a zsákmányból. Pfuj. Nem lát abban semmi különöset, hogy én is élvezzek abból, amit Hédi kilopott a szeparéból. Hát nem kell? Beletömi a számba a malagaszőlőt, próbáljam le nem nyelni!

Már reggeledik és végre Arany Hédit és Tóth Mancit konflisra rakom és ők hazakísérnek engem és én kifizetem a konflist úgy, hogy a dámákat vigye el a Kisstáció-utcába.

*

Igen, ez még hozzátartozik az én regényemhez. Egy délben jövök ki a bankból, úgy egy hónappal a kocsikázás után, hát ott látom előttem menni Illetőnét a Dorottya-utcában. Majdnem elmentem mellette már, mikor észrevettem, hogy ő megy ott előttem. Fékeztem. Jaj, ha hátranézne. Néztem hátulról, kinyilt a szám, úgy meg voltam lepve tőle. Ez a nő az enyém volt? Izgatott lettem. Féltem, én nem tudom mitől. És dühöt és fájdalmat éreztem, az a fényes utca árnyékos lett előttem. És oly nevetséges hazug volt a hangulatomban az egész sétáló úri világ ott és a könyvkereskedő-kirakatok és a divatcégek és minden. A jobb karom mozdult egyet, olyan kedvem lett volna utána ugrani a nőnek és a pálcámmal ráhúzni hátulról: te haszontalan! te haszontalan! – egyebet nem tudtam volna mit mondani neki. Aztán a nő elfordult a Deák Ferenc-utcába.

És várj, valami van még. Később egyszer az Operában láttam egy páholyban az urával és Feltünésiékkel ülni. A sötét felvonásban észrevettem, hogy a nő sír. Néztem és akkor megsajnáltam és megbocsátottam neki, kérlek. Ki tudja, hogy milyen boldogtalan lehet az élete.

*

Hát kérlek, első májuskor az enyém lett Tóth Manci. Csak ezt akartam elmesélni neked. Ő azelőtt nem volt senkié. Én nem tudtam Tóth Manciról, hogy ő még ártatlan. Én azt nem hittem volna. Én arra nem is gondoltam. Én az egész Tóth Manciról annyit nem gondolkoztam, mint a botról, amelyikkel sétálok, vagy a cigarettáról, amelyiket szívok. Összeszoktam vele, járkálni délután az utcán, beülni vele kávézni a Király-kávéházba, ahol cigányzene van és vacsorázni vele a Borozóban meg a Makkhetesben meg a Rohrstockban, össze-vissza, ahol ilyen negyed- vagy nyolcadvilági kis nővel el lehet bujni. Én őróla senkinek nem szóltam és ha kérdezték, szégyelltem magam, azt mondtam: áh, hagyjatok békén, nem vagyok azonos avval, akit Mancival látnak.

Tudod még mi volt nekünk a május első? Emlékszel? Nekem nem volt akkor se semmi más tervem, mint fennmaradni, megvárni a május első reggelét, ahogy szoktuk minden évben Pesten. A Casino kiköltözött aznap a nyári helyiségbe a ligetbe. Kimentem. Ott loptam az éjszakát tán négyig Tóth Manci őkicsinységével. Akkor már nagyon zajlott kinn a liget. És mintha szélroham jött volna be a terembe, a május volt, nem kellett a Casinónak a tánc, a pezsgő, a zene, semmi, a lányok mind szaladtak a garderobe-ba öltözni s szökdöstek kifelé a ligetbe. A vendégek üvegeket nyomtak a zsebükbe, nőkkel, virággal ki a fiakkerekre! Nekem is volt a május elsőre egy Tóth Mancim, kirontottam vele abba az őrült vásárba. Azt hiszem egy kicsit részeg lettem ott éjszaka, vagy csak akkor rúgtam be, mikor kinn voltunk a levegőn abban a lángoló zsivajban. Már teli volt a vurstli mint egy színház és özönlöttek folyton a város felől a fiakkereken, konflisokon, omnibuszokon, meg egy-egy vad autó jött részegekkel, a soffőr sipkája fel volt virágozva s a motoron elől is valami bolond papirszalagdísz volt, az isten tudja hol diszítették fel ezek magukat! A konflisok felett hízott piros luftballonok jöttek a levegőben. Némely konflison egy féltucat nő jött, olyanok voltak, mint a tört pipacsok egymáson, a lovat is nő hajtotta a kocsis mellett és sikoltottak és kacagtak én nem tudom mitől, hogy május első van! Az Amerikai parkban tűzijáték volt. Egy reklám-omnibusz tetejéről fehércilinderes világfiak óriási papirtrombitákon kürtölték teli az eget. A hajóhinták mintha a mennybe akarták volna rúgni magukat s a szobalányok és munkásnők szoknyái repkedtek és lobogtak fel a hintákon és lenn az emberek kurjongattak és éljeneztek hozzá, mint egy választáson. A ringlispilek ki voltak világítva villanyguirlande-okkal és a tükrök közt egy pokoli tüzes fényben keringtek a díszkocsikák, kis paripák, arany disznók és szarvasok megrakva bakákkal meg iparossegédekkel és szobalányokkal és szakácsnékkal és más minden nőkkel, akik kávéházakból jöttek ki, meg a kávéházak elől és a nézők szédítő hűhóval eresztették ki az utazók nyakába mint a lassókat a papirszalagtekercseiket és ez sistergett és konfettiztek a ringlispilből vissza, akik keringtek és konfettiztek és harcoltak a papirszalagokkal mindenütt. Manci persze rögtön beszerzett egy kiló konfettit és benne voltunk a csata közepében. És a kintorna megőrülve zúgott és csilingelt összevissza a ringlispilből meg a másik ringlispilből meg a hajóhinta felől meg a plasztikonból meg egy friss moziból meg egy kígyóevő bódéból, mindenünnen. A Magyarok Bejövetele, a Hintz-féle bábszínház, a Barokaldi, mind telistele volt, mind gálaelőadást tartottak.

A bódék előtt pingált képű papirsüveges bohócok bőgtek székeken állva, ostorral és pálcával harcolva a suhancokkal, akik támadták őket felfujt piros hólyagokkal és ott siketítették a hallgatóságot nyelvsipokkal és visító tollas sárkányokkal, amelyeket folyton valakinek a szemébe fujtak a szájukból. A lövöldék előtt ugattak a puskák és mindig beledobolt a lármába a dobos, akit eltaláltak. A tetovált arab csodanő összefont karokkal állott a lépcsőn és hagyta dicsőíteni magát egy izzadt kikiáltótól, aki már holtrekedt volt, hogy csak nyitogatta némán a száját és veregette a tenyerével a tetovált arab csodanő hátulját és csak a szemével integetett a nagyérdemű közönségnek, hogy jöjjön befelé s a nagy csengő szíját rángatta a másik kezével. Szegény, úgy sajnáltuk mi ketten, ott állottunk egy kicsit előtte s melegítettük egymást a karolásunkkal. Manci megnyálazta az ujját és megérintette az arab csodanő meztelen térdét, hogy tényleg tetoválva van-e. Az arab csodanő mérgesen lesziszegett Mancira: Saunsz dász zi vájter kommen. Azután egy sátorban sorslapot vett Manci, tudod hogy megy az: egy szeges rézlapra, ami folyton rezeg, a tenyerét kell rátartani a halandónak és a titokzatos szekrényben közben elkészül a sorslap. Manci sorslapján váratlan boldogság állott és szerencsés kimenetel türelem és meghitt baráti kéz által, csak arra intette a sorslap Mancit, hogy legyen elővigyázatos, mivel az ármány útját szegi. Manci elmerengett egy kis boruval:

– Mondja, mi a frász az az ármány?

És rám simult és egy kicsit didergett, mert könnyen volt öltözve. Én, kérlek, amilyen józan voltam, olyan magyarázatot adtam neki:

– Ármány és szerelem.

Azután a barlangvasúton tettünk egy álomkörutazást. Mancinak a feje a vállamon feküdt és a karja a másik vállamat fogta. Nem győzött csodálkozni és lelkesedni. Ni törpék! Ni a tündérek! Ni a kis mókusok! Ni a jegesmedvék! Mikor a remeték honában jártunk, ahol egy rakás remete él együtt az erdőn a legkedélyesebb társaséletben, Mancinak a hajáról lecsúszott a kalap és én simogattam a fejét és csókoltam a haját és a vasútban előttünk is csókolóztak és mellettünk is és a hátunk mögött is és Manci felnézett a szemembe s mosolygott a szemembe mint egy szelíd tündér onnan a barlangvilágból és betette a szemét és egy édeset sóhajtott és azt súgta:

– Milyen jó nekem hogy szerelmes vagyok.

A mellemre hullott a feje, a szívemen éreztem. Úgy tartottam ott a fejét. Olyan édes, büszke érzést adott, olyan jó meleget.

– Szeretsz?

Csak a fejét mozgatta rá, lefelé, hogy: igen, igen.

Istenem. Ott suttogtunk a barlangvasút első osztályú padjában, mint a nászutasok, akik mennek Velencébe.

– Hát mi az, te bolond, hogy szeretsz engemet? Hát mit érzel?

– Én mindig szeretném magának adni a gázsimat. Hédi a Royal Vió titkárjának adja a gázsiját elsején. Mert szereti.

Akkor biztosan nevettem. Most, ha még megvolna a könnyekkel az összeköttetésem, pityeregnem kéne egy kicsit, hogy visszaemlékszem a Manci szívének erre a megnyilatkozására.