Part 16

Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy hintalovon ül a képen és én tartom a hintaló zabláját. Még most is megvan a kép. Azután kávéztunk a Gregoritsnál. Azután elmentünk a Zöld Vadászhoz, ahol már bál volt, ott néztük egy kicsit a táncot és onnan a kisujjunkkal összefogózva besétáltunk a ligetbe mint egy kis cseléd egy vitézzel. Én nem tudom, mert az az idő már nincsen, akkor a május vezényelt minket is a ligetben, a május volt a parancsnok és az igazgató s a szerző s rendező ott reggel, emlékszem minden úton, mindenfelől mentek befelé párok a ligetbe a harmatos padokra leülni egymással. A madarak buja friss hangjait néha úgy hallom mint akkor május elsején és ez megállít mindig és nagyon, de nagyon fáj. És a gyepen a reggel első aranysütése is eszembe szokta hozni ezt a május elsőt. Az egész ligetben, amerre csak nézhettem, mindenütt dalolgatva jöttek és futottak és kergetőztek fiatalok és teli volt az egész népség szemetelve konfettivel és a fák derekán és a padok lábán és a lámpák oszlopain mindenütt fel voltak akadva a szakadt piros és zöld és lila és kék papirszalagok. Biciklisták köröztek az utakon kurjongatva s hátul a bicikliken állott egy-egy pajtás és a sipkáját rázta a levegőben félkézzel és éljenzett a világba s danolták és fütyülték azt a buta nótát, hogy: nem nyomja fejemet a bú!

Mink egy padon ültünk meg a tó partján Vajda-Hunyad vára előtt és néztük ott a fázós hattyúkat és kezdtünk hallgatni komolyan, mintha nekünk valami sok hallgatnivalónk lett volna egymással! Fogtam az ölében az egyik kezét az egyik kezemben. Ő adta a kezét vagy én nyúltam érte, nem lehet már kinyomozni. Az ujjai tapogatták az én ujjaimat. Súrolta a tenyerét a kezem fején, mintha melegítené magát. Azután elhelyezte mohón és otthoniasan és melegen a kezét a tenyeremben és én befogadtam a kezét, körülnyomkodtam és tartottam híven és a kezének a melegecskéje, éreztem, mindig jön a szívemre, mint egy drága jó fűtés télen és úgy meg voltam hatva attól, hogy egy lélekző teremtés, idegen, egy kis lélek, egy valaki, kinek más teste s más gyermekkora s más vallása s más halála van, hogy az hallgat itt velem és a kezével összeadja magát velem, egyetérez s egyetért, az enyém, az élete nálam van. Hogy jön rá mind az ilyen lény külön-külön, hogy a kezünket odaadjuk egymásnak! Milyen szép te, milyen szép az, hogy a kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy másik kezet és érintéssel és tapogatással összebeszélnek és jó nékik együtt. Maguktól mennek, mint a gyökerek a földben a maguk útján és mint a leveleken az erek. Nem is szólunk bele, befogjuk a szánkat, mikor a kezünk egy ismeretlen kézzel összemegy, a nő kezével. Igen. A másik kezemmel meg a hátát támogattam Mancinak, a hátának a fele szabad volt a pad támlája alatt. A Stefánián háborodott kocsiverseny volt már, a gazember kocsisok mind állottak a bakon, úgy vágtáztatták a lovaikat, a pasasok meg felállottak a kocsiban és verték a kocsisokat hátulról és úgy hajkurászták egymást végig előre-hátra kurjongatva s kacagva s bőgve a konflisok meg a fiakkerek. Láttam messziről az Eötvös-asztalt egy fiakkeren, az egyik lovon nyargalt szivarozva Strapai Soma, a nagy riporter és egy óriáskiflivel köszöngetett jobbra és balra a boldog emberiségnek.

A penicillusommal a pad hátába bevéstem a nagy emmet meg a nagy bét. Mancit meg Bélát. Manci hangulatba merülve nézte vésnöki tevékenységemet. Követelte, hogy egy szívet is rajzoljak a monogrammunk körül. Hát karcoltam körül egy nagy szívet. Azután a mellemre dugta a fejét és felölelt a két karjával a nyakamba s elkezdtük a csókolózást és csókolóztunk és egy cseppet se zavartak, akik ott ellejtettek énekelve a padunk előtt. Nem láttuk, kik liftelnek ott el előttünk, mert a szemünk áhitatosan le volt zárva. Azután, kérlek, azután hazamentünk énhozzám a Sándor-utcába. Egy konflist csíptünk és azon mentünk, ez a valóság. De igazibban igaz úgy, hogy azt mondom, hogy szellő vitt el bennünket, mint a virágpelyheket.

Manci, kedves kis bárányom. Manci. De sajnálom, barátom. Mancikám. Aznap nem voltam benn a bankban. Másnap orvosi bizonyítványt vittem, abban az az eget pirító hazugság volt, hogy rosszul voltam. Azt kellett iratni, hogy rosszul voltam, barátom, akkor, mikor ebben a rongyos szűk életben egyszer, egyetlenegyszer boldoggá kellett volna nyilvánítani magamat. Pfuj világrend, vagy mit mondjak! A flaszteren kellett volna nyargalnom fényes délben kalaplengetve s éljenezve s trombitálva a városnak, hogy milyen csuda dolog volt ma reggel itt Pesten! Szűz leány, szerelem! Nemzeti ünnepnek kellett volna lenni aznap Tóth Manci miatt! Nem?

Még csak azt se mondtam neki: szeretlek. Semmit. Úgy jött az egész, én nem is tudom. Azt hiszed kérlek, csábítónak éreztem magamat? Azt hiszed, tudtam akkor, mi a szerelem? Megismertem a nőt, egy lánylelket, egy szívet, az életet, a tavaszt, vagy mit mondjak? Áá. Most is úgy van, mintha valamit álmodtam volna. S a papája, a rendőr nem kaszabolt le. S Pesten egy fal meg nem moccant. Az egész világot hidegen hagyta kérlek, hogy Tóth Mancinak az első élete megszünt és elkezdődött a második élete neki. És ő, azt hiszed bőgött? Azt hiszed leadott egy frázist arról, hogy ő nekem mit áldozott? Azt hiszed csinált valami faksznit, esküdöztetett, kért tőlem valamit, akart valamit tőlem? Ő, Tóth Manci, magyar táncosnő az ő szivével boldog akart lenni, kérlek, mielőtt azt a nehéz pillangó-pályát elkezdi. Igen. Két hétre rá nem találtam meg a Casinóban, eltűnt. Megmondták, elment egy truppal Brailába, Romániába. Nekem egy szót se szólott hogy elmegy. Nem is írt.

Valami másfél év mulva találkoztam egy magyar lánynyal, aki Oroszországból jött haza.

– Jaj igaz, Béla, magának meg üzenetet hozok Szentpétervárról. Tóth Mancitól. Emlékszik rá?

– Istenem! Mit üzen?

– Tiszteli csókolja.

– Mit csinál? Boldog ő?

– C! Ilyen két butonja van.

A magyar lány a két öklét emelte a két füle alá, hogy olyan két butonja van Tóth Mancinak.

Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.

Adj tüzet kérlek.