Part 8

Mint a tébolyodottak! Kinyitottam a szemem. Még mindig hahaha! és hahaha! mintha nem akarnák abbahagyni soha! Tíz meg húsz kitátott szájat láttam és röhögő víg szemeket és az asztalon ütötték könyökök és öklök a taktust. A cigány is ezt húzta, ezt a dühös hülyeséget, a primás a dobogó szélére állott és ráncigálta lefelé a vonót: hahaha, s vigyorgott boldogan és a hátát előre buktatta, olyan volt, mintha a görcs rángatná a fejét meg a karját, a cimbalmos megfordított verővel brutalizálta a cimbalmot, a bőgős a bőgő hátát fordította maga felé s ütötte-verte a vonó fájával azt a piruló foltot a bőgő háta közepén és mintha a bőgő is ittasan örült volna evvel a piros foltjával, hogy az egész banda milyen boldog, mert mind hahaházik a szájával és a hangszerrel egyszerre, mintha feltámadt volna Cigányország és ezt a bandát, a Pircsi Horvát Náci bandáját megtették volna minisztereknek!

Végre megszünt ez a hahotázó vadnóta, amelyiknek nem tudni melyik lump a költője, én nem is tudom mért hagyták abba, hisz másnap estig így bőghették volna, olyan hecc így ismeretleneknek együtt bőgni egy ilyen üde butaságot. Mikor elaludt ez az örömdal, utána nagy nevetés volt mindenütt és egy páholyból kidűlt a felsőtestével a terembe egy piros vidéki pasi s tapsolt mint egy színházban és ordított:

– Hogy vóót, hogy vóót! – de nem ismételt a közönség, csak odaröhögtek rá, mert a pasin látszott, hogy már kész az italtól és a pasi egyedül kezdett rá egy mámorba mártott rossz privát hangon:

– Ha! ha! ha! haavazik, ha! ha! ha! – de nem szerepelhetett tartósabban, mert a barátai a kabátjánál fogva hátrakapták és a pasinak le kellett ülni.

A Casino úgy duruzsolt és zengett tovább, mint a hahaha előtt és én néztem és hirtelen olyan meglepetéssel láttam ott az egész termet, mintha legelőször látnám az életben.

Ott ülnek kérlek a színpad alatt jobbra az Eötvös-asztalnál – én nem tudom, mért nevezték el Eötvös-asztalnak, talán mert itt nincs szó politikáról – ott ülnek a bohém éjszakai riporterek, akik munka után ide jönnek pihenni s felvágottat enni és sört inni s feketézni s ujságolni egymásnak hireket a rendőri sajtóirodából vagy saját »szenziket« leadni egymásnak mert egy kartellben vannak véletlenül, vagy inkább izgalom nélkül sok nevetéssel régi nagy szenzikről mesélni, híres-nevezetes riportokról, jaj, ezek a jókedvű fiúk olyan sok borzalomról tudnak és úgy tudnak emlékezni s mesélni, én már ültem velük és hallgattam őket. Az Eötvös-asztalnál ült az inspekciós fogalmazó is meg a Casino orvosa is, te milyen szép a rendre vigyázni itt, ahol nincs düh, sztrájk, nyomor és milyen jó itt doktornak lenni, hol senki se nyög és jajgat, csak danolnak és isznak és táncolnak. Itt lenni ennek a vidám doktornak ifjúság és szórakozás, meg a kardos és aranycsillagos fogalmazónak is!

Azután meg itt ülnek egy másik rendes asztalnál a középen Angyal papa meg Oroszlán bácsi a két szép fehérszakállú s rózsaképű mester egy tucat fiatal piktorral, akik mint egy testőrség veszik körül a két ősz vezért és itt vitatkoznak és hallatlan nagyokat tudnak röhögni a német Vortragskünstlerinneken és bolondoznak hajnalig a lányokkal, akik ha ráérnek az érdektől, odaszaladnak az asztalhoz és úgy köszönnek Angyal papának: kezit csókolom papa s úgy örülnek, ha Angyal papa megdicséri a kezecskéjüket vagy a lábacskájukat, mert mutass nekem kérlek egy rongy kis nőt, akin Angyal papa nem talál valamit, ami szép! A keze vagy a bokája, vagy az orrocskája, vagy a foga, vagy a szemöldöke, vagy a nyakában az a kis fekete bársonyszalag! A fiatal piktoroknak mindig ott a kezükben a plajbász, rögtön rajzolni kezdik a nőt, aki odaült, a fehér abroszra, az az abrosz egy egész tárlat reggelre! Épen most vonultak be s foglaltak helyet fenn egy lefoglalt asztalnál a gőgös és misztikus Grand Giza meg a nagy igazgató, olyan ünnepélyesen tudnak késő éjjel megjelenni a Casinóban és itt telirakatni rózsákkal az asztalt és pezsgőzni ketten és úgy ülni közszemlére, mint valami indiai alkirály a nejével egy szertartáson. Grand Giza fehér selyemben van, fehér csipkekendő van a purzicsán haján, a magas fehér glaszé keztyűt csak a jobbkezéről húzza le, mert a jobbkezén hordja leghíresebb gyűrűit és a hajában diadém villámlik és a nyakát egy hétsoros gyöngypánt fojtogatja s a két füléből két türelmetlenül gyulladozó és szikrázó nagy briliáns esik le, csoda hogy ez a nehéz briliáns bouton ki nem szakítja a füle cimpáját. Olyan veszteg ül a nagy frakkos Roxroy-alak mellett, úgy ül egyenesen fehér selyemben és a hideg ékszereivel és a virágokkal, mint egy megfagyott menyasszony. Orfeum-romantika s mozitragédia, ezek itt ketten! Aztán ott az első páholyban ül a grófnő meg az angol barátnője, Maud, aki olyan vékony és szőke, mint a nád, mikor megkeményedett. És a grófnő is, mióta ilyen jól megy neki, kezd épen ilyen sovány lenni. Urak nélkül ülnek itt a prosceniumpáholyban ketten mint közönség. Dekoltálva vannak, oly előkelően leöltözködve, mintha az operában volnának egy díszelőadáson. Azt tudod, hogy a grófnő tavaly még itt énekelt a Casino színpadján. Igen, a grófnő énekelte egy kékrózsaszín zsokédresszben, hogy:

Büszke ráma direk tór, Haki lépe kminden kór Megvi lági tanagy refle któ ó ór –

és hogy a zárkózott ajkú Maud is még tavaly angol girl volt itt három másik ilyen Mauddal, a nővéreivel, mint Sisters Derby, emlékszel, mikor négyen kijöttek egyformán kinézve s egyformán egymás mögött lépkedve a zenére s egyformán emelgetve két kézzel megfogott kis pálcájukat és a teremmel szembe megállottak és egyforma beteg szőke hangon elkezdték:

– Good evening Ladyes and Gentlemen – de a másik három sisters elkallódott azóta, egyik sisters hallottam meghalt Bécsben, Maud itt maradt Pesten és egy grófja lett neki, úgy mint Göndör Giginek. Azóta nem barátkoznak senkivel, csak egymással és együtt járnak az éttermekbe s együtt kocsiznak ki s együtt ülnek be a Casinóba, mindig a proscenium-páholyba, az előadást nézni s a parkettáncot nézni s talán kiélvezni a Casino-nők irígykedését, vagy talán csak mert nem tudnak egészen a Casino nélkül ellenni, mégis csak ez az élet érdekli legjobban őket a világon! Az igaz, kérlek, hogy egy csöppet se látszanak gőgösöknek, pedig lehetnének gőgösök, a grófnőről még a saját mamája, az öreg Göndörné is per grófnő beszél, oly komolyan veszi, hogy egy grófot kapott a Gigi barátnak! A grófnő itt lorgnonoz köröskörül, de nevet és integet a fejével, ha a szomszéd páholyból valamelyik régi Casino-nő visszanéz rá s amellett kezel kérlek a nőkkel, ha ott a páholy előtt elmennek, mint kollégákkal:

– Szervusz, mi újság? – és szépen kiérdeklődi tőlük életük újabb szerencséit és gondjait és igazán mindenkihez van egy szives szava! Maud se gőgös, mosolyogva vagy komolyogva hallgatja ő is a nőket és csak azért nem mond nekik semmit, mert nem tud magyarul. És a Maud gyermekies kék szemében inkább bánat van, mint hencegés, biztosan sokat gondol a meghalt sisterre s a többi sisterre, kik elpályáztak. És emlékszem, egyszer ő maga mesélte, hogy éjjel az ágyban egy füzetbe verseket szokott írni, hogy ő milyen egy árva itt a világon. Grand Giza, az például egy karakter, az olyan dicsően és ridegen néz széjjel, mintha soha nem lett volna kolléga, s mintha egyáltalán nem tudná, mi ez az élet éjfél után. Itt van, itt van a rendes páholyban az a lipótvárosi agglegénybanda, mint egy vigalmi bizottság a Lipótvárosi Kaszinóból, ott áll a pezsgő az asztalon s szivaroznak és az aranyfejű botjuk ott áll a térdük közt és tárgyalnak Józsival, hogy melyik nőket kellene meghívni, mert unalmas mindig ugyanazokat a nőket meghívni. Aztán ülnek nőkkel vagy szárazon és néznek és ülnek, nem tágítanak, ragaszkodnak az éjszakához, a táncosnőkhöz, a fiatalságukhoz! Nézd, beállottak a bejáratnál az állandó lump grófok, ezek mindig frakkban jönnek és le van az arcuk pirosodva, mintha a mezőkről érkeznének és mosolyogva néznek széjjel, mintha be akarnák mutatni magukat: mi vagyunk a grófok, az egy nagyon nett és mulatságos dolog! – és már vonulnak is vissza, mert ők exkluzíven fognak hátul a kettesben mulatni, az a grófok szeparéja, s nekik maga a jó Zsanti szerviroz már lázasan és a favorizált nők már értesítve vannak és »pardon csak kinézek egy percre!« – kiáltással otthagyják a polgári szeparékat és abszolúte nem térnek vissza.

És kérlek, egy páholynak a korlátjára kiült egy gentry fiú, benn a páholyban is csupa gentry-fiúk ülnek frakkosan, mert bálból jönnek, nagyokat nyerítenek, mert öröm az életük és a fejükben bizsereg már a spicc. Egy hajtásra kapják be mindig a pohár pezsgőt és mindnek egyszerre látszik az ujján a zöld vagy veres címeres kő a gyűrűjében, mikor koccintanak és egynek eszébe jut elkezdeni a poharat a sarokba vágni, mikor kiitta. Daisy Trolly meg Árvay Mici ülnek a gentry-fiúkkal, a páholyba be van hajolva a korláton Sári, a virág-Sári s nyújtja be kitartóan a csokor rózsát, de a gentry-fiúk egyelőre bolondoznak Sárival. Pedig Sárit nem érdeklik a viccek, őtet csak a virág érdekli, mert neki a virág a kenyere. Az a gentry-fiú, aki a korláton ül, elszántan néz a terembe a monoklijával meg a hosszú kaszinószipkával, mintha fixírozást várna valamerről és egyelőre, mert szélcsend van, csak azt látszik a világnak izenni: ezt a monoklit hat ökör le nem húzza a szememről és a kaszinószipkát egy templom zsidó ki nem veri a számból!

Őmellettük a páholyban egy vidéki koszorú ül, dagadt fejű pasasok ferencjózsefben, valami polgármesterek, akik kongresszus után itt tartanak egy kedélyes pótkongresszust, de úgy meg vannak hatva s úgy drukkolnak itt és olyan áhitattal nézegetik a szép Lezsit, hogy az milyen nagy ember, mert a szép Lezsi most egy műbosztont tornászik Elzivel, a sovány némettel és úgy rángatja fel a fejére Elzi karját és úgy térgyepel neki folyton Elzinek és olyanokat ránt a derekán, hogy azt hinné az ember, hogy az a szegény nyavalya rögtön meghal ott a szép Lezsi keze alatt. A polgármesterekhez van beosztva Fritzi Novák, a legedzettebb bécsi ivónő, meg Margitai Kató, ki a programmban magyar szubrett és tényleg a magyar nóta a mániája és mert a polgármesterek inkább a kövér Fritzivel foglalkoznak, hát annál hangosabban és csak azért is és annál inkább danol, mennél inkább elhanyagolják őtet az urak! Ő mutatja, hogy ő jól mulat, ne sajnálják le őtet a többi nők, ha odanéznek a páholyba.

No és aztán ott lejjebb előttem ülnek asztaloknál és külön székeken intímebb népek, egy dán nő sajtorcákkal és gyaluforgács-fürtökkel, aki kígyóval a nyakában táncol a programmban, tehát komoly művésznőnek veszi magát és nem megy a páholyba mulatni. Vajjon hívnák-e, ha hajlandó volna menni? Egy ezüst kereszt van a nyakában oly vékony láncon mint a cérnaszál és a mamája ott ül vele a kis asztalnál és mind a ketten könyökölnek és egy-egy Ullsteint olvasnak. Ebben a lármában olvasnak! A dánnak a mamája is ilyen dán, csak neki már egész száraz az arca s a fürtjei még ridegebbek. És egy szomszéd asztalnál söröznek és cigarettáznak és gondolkoznak négyen, három amerikai férfi meg egy néger, láttam őket az orfeumban, bicikliművészek. Egy másik asztalnál kiürült teáscsészék és teáskannák körül egy pecsétes ruhájú férj ül egy feleséggel meg egy anyóssal, az anyósnak ripszkendő van a szürke fején, a feleségnek meg majd kiszakítja a magas mider a fekete selyem blúzát és arany lánc van körül a derekán. Ezek feljöttek a Folies előadása után ide is megnézni az előadást, ha már egyszer fennmaradtak és még most is itt ülnek, három óra után, mert itt akármeddig lehet ülni. Úgy látszik nem bírnak betelni avval az érdekes élettel, ami itt van! A programm ott van a férj előtt az asztalon, mindig felveszi s lapoz benne. Ebből a programmból akar okos lenni! Mi lehet, cselédelhelyező vagy cukorkakereskedő? A feleség már kezdi csukva felejteni a szemét, de a szürke anyós, mint egy egér olyan elevenen figyel! És ott ülnek és szivaroznak és tárgyalnak olyan komolyan, mintha országok sorsáról lenne szó, egy sovány ügynök meg a Casino kövér titkárja. A nőkről beszélnek, barátom, táncosnőkről, de nem szerelmeiket mesélik és kimúlt álmaikat, nem, hanem hogy melyik táncosnő járta le már itt magát és melyiknek ragyog most a csillaga s honnan és kikkel kellene a márciusi műsort felüdíteni. És itt ólálkodnak és mászkálnak a bejáratnál nagy komoly reticulejükkel, mintha vásárcsarnokba jöttek volna, Piripócsiné meg Roszkovicsné, két fáradt testű s fáradhatatlan lelkü asszonyság, akik itt a nőkért buzgólkodnak, úgymint Piripócsiné kosztümöket varr a Casinó-nők nyakába, Roszkovicsné pedig fekete meg testszín selyemharisnyákat sóz a lábukra részletre, hitelbe. Várják a nőket, hogy kiszabaduljanak a páholyokból és a szeparékból és ráérjenek az öltözőben összeülni s tárgyalni velük. És ott áll Frédi egy új német nővel, neki a német nő a genreja, mert németül perfekt udvarol. És bedugta már azt a huncut kis kopasz fejét Mámorstein, az éji ékszerész, egy nagy aranylánc terheli a mellényét és lehúzza a két kezét a sok gyűrű amit ráhúzott az ujjaira, mint pereces a rudakra a pereceket. Csillagzik és tündököl összevissza ez a rongy kis bácsi, mint egy mese! Őneki az igazi terrénuma nem is a Casino, majd csak öt órakor kezd ő dolgozni a Borozóban meg a Palermóban, mikor a nőknek már pénzük van és az urak is már totál boldogok az éj zenéitől és a szeszkontingenstől és hercegi gavallériával vesznek Mámorsteintól egy szép modern gyémántosgyűrűt a nőnek, aki velük lumpol még reggel is és oly rábeszélően mosolyog a gavallér szemébe, már az ujján csillogtatva a Mámorstein-féle gyűrűt. Itt Mámorstein még csak üdül, frissen szíja kis angol pipáját, mint egy tengerész. Ez is este kel föl, úgy mint a nők.

Odaáll a titkárhoz meg az ügynökhöz az asztal mellé:

– Wie geht’s meine Herrschaften? – és már mutat valami kéz alatt vett aranyórát, egy alkalmi vételt, felhúzza s odatartja az ügynök füléhez, hogy az ügynöknek imponáljon az óra csengetése, mert ez az óra minden negyedórát jelez és az ügynök elismerően bólingat a fejével és aztán a kövér titkár füléhez tartja Mámorstein a kipattantott fedelű aranyórát, hogy az is csodálkozhasson. És a kövér titkár csodálkozik is. Összehúzza az egyik szemét és félretartja fejét és úgy néz és bámul magában a titkár, hogy az aranyórában is vannak titkok, nemcsak a táncüzletben és ahogy az aranyóra csönget, elkezd örömében mosolyogni s Mámorstein figyeli a titkár arcát és ragyog a két szeme büszkén. Mámorsteinnál minden ragyog és tulajdonképen csak ez a ragyogó két szem a saját ragyogás Mámorsteinnál, mert a gyűrűk, azok bizományban ragyognak nála. Akkor visszateszi a lajbizsebbe Mámorstein az aranyórát és a másik lajbizsebből egy női aranyórát vesz ki s megleheli és megdörzsöli a kabátja ujján és most ezt az aranyórát kezdik vizsgálni s méltatni. Az ilyen műveletlen emberek milyen szenvedélyesen tudnak órákról tárgyalni!

Elkezdtem csodálkozni rajtuk, ezen a három alakon, hogy élnek és el vannak merülve a tárgyakban. És körülnéztem és az egész Casino úgy mozgott és ragyogott csodálkozásomban, mint egy tükörben, a nők és a tánc a parketten s az a sokféle arcú s ruhájú férfi a páholyokban meg az asztaloknál és hirtelen ott állott valahol egy pillanatig az a Manci, akivel a nyáron a ligetben ölelkeztem és oly meglepő volt az eszméletemben, hogy ez milyen nyugodtan áll itten ég és föld között az első emeleten, a hideg mennyet láttam, fölötte sötétkéken futó ködökkel és a rendetlen és nyugtalan csillagokkal és lent a lába alatt a fagyos és ragadós földet és mélyen agyagréteget és meszes réteget és sárga vizet és a parázsló sötét poklot! És ez az egész női madársereglet itt, hogy ugrál és fecserész és énekel és iszik és nem csodálkozik el szájtátva s leeső karokkal hirtelen az életén! A halál, mint egy átlátszó sötét fátyol futotta el a szememben az egész Casinót egy pillanatig vagy hányig, csak úgy, mint az orfeumban az úgynevezett fény- és ábrándtáncosnőnek a lepedő előtt hajladozó alakjára tengert és régi velencei viseletet és szivárványt és ömlő felleget vetítenek oda a reflektorból. Ez elmult és itt élnek de facto a csillár alatt a hangokkal, ez az egész zsidós szinezetű pesti lump világ és mintha mind direkt erre születtek volna, hogy a Casinóban üljenek éjjel, az urak is úgy, mint ezek a nők és mintha senkinek itt nappal semmi pályája nem lenne s nem lenne semmi véleménye vagy elve a világban, vagy mintha amit nappal művelnek, az nem számítana nekik, avval csak kihúzzák az időt éjfélig, mikor elkezdődik a boldogság a Casinóban! Igen, azt hiszem, ez nem akar egyéb lenni, mint a boldogság, mert ez itten nem a tényleges élet. Az emberek nappalt kaptak élni s éjszakát csinálnak inkább maguknak, gyári napfény kell nekik, mert az más, mint az igazi világosság és a cigányok, akik tányérozni mennek a lejátszott darab után és ezek a honoráriumért társalgó s vigadó nők és ezeknek a pingált arca s elfestett haja s kreált neveik, mint Rozy Rozinda, vagy Elly Relly, mindez más, mint az élet és ezek a nők is másért jöttek ide, mint a rendes sors, egy álomért és reggelig, míg le nem esnek az ágyba, a kosztümjeikben, a páholyfüggönyben és a zenében talán látják és tapintják és hallják a boldogságot. Átnéztem őket, te és azt éreztem, hogy én ezeket irígyelem! Nem, barátom, utána rögtön hallatlanul sajnáltam az egészet, amit magam előtt látok. Mintha lerogyott volna bennem a szív, úgy sajnáltam őket, lumpokat, cigánybandát, balettmestert, Piripócsinét és ékszerészt, mindenkit! Hangot szerettem volna adni, jaaj, nyomorultak! Lehet hogy csak önmagát sajnálja az ember ilyenkor, mit gondolsz?

Mászkáltam ott egy fáradt unalomban, folyton mosolyt csinálva s szervuszt jelezve a fejemmel ismerős alakoknak, akik rám pillantottak véletlenül és kimentem a ruhatárhoz és ott beleesett a tekintetem a virágok közé abba a ládába, amelyik ott áll a sarokban, odabujva a bejárat függönye mögé. Az nemcsak láda, hanem jégszekrény is, köröskörül jég van a ládában és ki van bélelve pléhvel, úgy vannak a virágok benne. Az egy üzlet, kérlek. Rózsák voltak a ládában egymásra rakva, rózsaszín rózsák és fehér rózsák, mindennapi rózsák és nagy lágy ojtott rózsák és aztán tubarózsák egy kötegben és egy csomó vörös szegfű s a láda szélire volt téve szépen szálanként egymás mellé egy csapat gyöngyvirág, bő zöld levelekre fektetve, mint ágyaikra valami csuda finom kis holttestek.

Mili épen belesett a terembe. Mindig ellenőrizni szokta a virág-Sárit, hogy eleget molesztálja-e virággal a vendégeket. És a nőket is figyeli, hogy erélyesen pártolják-e az uraknál a virágot. Tudod hogy az urak nem szeretik a virágot, mert meg kell venni. Belebámultam a ládába, elfelejtettem, hogy a télikabátomért jöttem ki. Mili hátrafordult, odajött a ládához, sziszegett németül, kitaláltam, hogy most megint elégedetlen a virág-Sárival:

– Ejn gezindl dasz! Ejn gezindl! – meglátott ott és magyar színre alkalmazta a mérgét:

– Udvaroltat magának! Áll és udvaroltat! Elszárad a kezébe az a rózsa, míg ő azt eladja! Úgy ki fogom lökni, hogy a nyaka kitörik.

Üdvözöltem:

– Szervusz, Milikém.

És néztem tovább a ládájába. Közben oly furcsa lett nekem, hogy én ezzel a vastag nővel tegeződök. El is tudtam volna kacagni magam ezen, meg el is tudtam volna magam zokogni. Milinek egy egyenes drót volt a foga közt, azon beszélt mint egy hangszeren:

– Hagyd el, drágám, az ember nem jön ki a méregből. Mind ilyen piszok haszontalan népség. Ahány lányt veszek, mind ilyen piszok. Törődnek ezek az üzlettel? Tudnak ezek valamit? Az én időmben az a vendég ahogy leült egy nővel, rögtön egy olyan nagy csokrot vett, mint a fejem! Én leültem ahhoz a vendéghez, már ott volt az ölemben a csokor. Én az én időmben… én… c, én…

Hallgattam Milit és a szavai egy sárga rózsán voltak, mert azt néztem és úgy fájt a szívem érte, azért a rózsáért, amelyiket néztem. Én… én… én… beszélte folyton Mili és énbennem a magam hangján visszhangzott: én… én… én.

Mili benyúlt a ládába egy keserves sóhajjal, mert nehéz volt neki hajolni s tubarózsákat szedett ki. Oly kéjes és gyászos erős szaguk volt, amint az orrom előtt elvitte őket.

– Já, já, – magyarázta s drótozni kezdett egy tubarózsát. Azt a virág-Sárinak mindjárt a gomblyukba kell szerelni, mielőtt a vendég röfüzálhatná.

Elly Relly szaladt oda lábujjhegyen, egy csokor piros rózsával, csupa győzelem volt az arca:

– Itt van!

– Jól van, fiam. – Elvette tőle Mili, Elly Relly már szaladt is vissza valamelyik szeparéba, szaladtában kiabált:

– Majd leszámolunk!

Mili megvizsgálta a csokrot és letette a ládába. A tubarózsát a szájába vette, kihúzott egy pappendeklifedelű noteszt a ruhazsebéből, a lapjai közt egy tintaplajbász volt, kivette s egy kicsit spekulálva nézett a ládába s a noteszbe egy oldalra mindenféle számolás közé beírt, láttam, egy kettes számot és betüket. Biztosan Elly Rellyt írta, hogy annak jár két korona a visszahozott csokorért, amelyiket holnap megint el lehet adni hatért vagy tízért, vagy huszért, vendégtől és hangulattól függ. Eltette a főkönyvet a ruhazsebbe s tovább drótozott és ott futkostak a lányok és ott kapkodtak a ruhatárosok és ugráltak ki meg be a pincérek és ott számoltak a pénztárasztalnál. Olyan üzem van ott, mint egy gépházban!

– A gyöngyvirág hogy megy? – érdeklődtem, csakhogy ne álljak úgy Mili mellett, mint egy fa.

– Gyöngyvirág, Béluskám? Á, c! Azt hiszed érdemes itt gyöngyvirággal bajolni? Ez a nyavalyás portéka mibe jön nekem! Fele tönkremegy, mire felhozzuk. Meg ez a szemtelen, ez a Sári, ahogy ez megfogja nekem a gyöngyvirágot, már lepattant egy fej! És az arany cérna hozzá mibe kerül! Egy vagyon! És kell nekik gyöngyvirág? kinek kell máma a gyöngyvirág! Az én fiatal koromban, nna! És én magam menjek minden reggel abba a csarnokba! Mert ki tud nekem harcolni abba a csarnokba! Evvel a rossz lábaimmal minden reggel! Én mondom neked, Béluskám, a jó isten megverte ezt a brancsot. Most is úgy meg van dagadva a lábom, csekélység.

Az a sárga rózsa nagyon tetszett nekem. Mint egy messze, messze szerelem. Kivettem a ládából, hideg volt és bevizezte az orromhegyét, ahogy megszagoltam.

– Ezt a rózsát megveszem, Mili. Mit kóstál ez a rózsa?

– Neked, Béluskám, három korona.

Odaadtam Milinek a három koronát és a sárga rózsát odaszúrtam a Mili szürke haja közé. Nevetett az összes arany fogaival.

– Te bolond, az öreg Milinek? Jaaj tte!

– Fogadja, asszonyom – szavaltam és mentem a kabátomért és mikor felvettem a kabátom, már emelte a sárga rózsát a hajából Mili s csóválta a fejét, úgy mosolygott önmagán és húzta kifelé a ruhazsebből azt a noteszt.

*

Gyufát parancsolsz? Tessék. Égsz? Fhüh. Barátom, így ment ez Illetőnével. Egyszer a Hangliban ültem vele. A Gerbeaudban kerestem, ott mondta Mindigné, hogy Illetőnét odaát találom a Hangliban. Érdekes, hogy ez a nő rögtön tudta, hogy Illetőnét keresem a Gerbaudban! És olyan bizalmas szemekkel és oly protegáló hangon mondta: menjen csak, biztosan odaát találja. Na, pá! Elpirultam. Úgy küldött és úgy titkolódzott a kézszorításával és a fejbiccentésével! Tán már azt hiszi ez a nő, hogy viszonya van velem Illetőnének? Úgy éreztem, mintha valami indiszkréciót követtem volna el, pedig milyen ártatlan voltam. Undorodtam Mindignétől. Mi köze hozzá, hogy én Illetőné iránt érdeklődöm? Hogy meri észrevenni, hogy az a nő tetszik nekem? Kérlek, ahogy a Hangliban körülnéztem és megláttam a nőt, nem elég, hogy lenyeltem hogy Redő Oszi ott ül, egy vörös alakot is látok a másik oldalán, ott könyököl és tartja a szájába a kezével a cigarettáját. Rémes, hát ez kicsoda? Felemeli magát egy kicsit, bemutatkozik: Lux. Akkor emlékeztem rá, hogy a Kerületi Körben szoktam látni a baccaratnál ezt a vörös fejet. Mintha egy gombát fogtam volna meg, olyan volt ennek az alaknak a kézfogása. Émelyítő egy ilyen férfiatlan puha kézfogás. Úgy meg voltam sértve ennek az alaknak a feltűnésétől, hogy már szaladtam volna a Hangliból!