Part 7

Kérlek, ha sokáig fenn voltam a kaszinóban és úntam ott a teremben azokat az állandó nőket nézni, sokszor hátramentem a szeparék folyosójára, hol reggel három órára vacsorát terítettek egy kis asztalon a jó Zsantinak meg a szép Lezsinek és odaültem inkább e mellé a két józan és szolíd férfi mellé s néztem, milyen gusztusosan mártogatnak a jószagú marhapaprikás levében és hozzá szelíd pilzeni sört iszogatnak pezsgőspoharakból és hallgattam, amit tárgyalnak ott szép komolyan favoritokról és zsokékról, meg rheumáról és a masszírozás öröméről és egészségéről, míg ott sorba a szeparékból cigány meg danolás meg pohártörés meg kurjongatás, meg zongora meg ugrándozás meg röhögés meg sikolyozás hallatszott össze-vissza, mint egy bolondokházában. A szép Lezsinek volt kedvenc témája a rheuma meg a masszőr-tudomány, mert a szép Lezsi, mint balettmester szenvedett a lábaival, igen, ez is oly csodálatos volna, ha nem volna a legáltalánosabb tünet ezen a földön, hogy épen a balettmesterek, akiknek ott kell a parketten éjszakaszámra táncolni a nőkkel, épen ők kapnak az ifjúságban rheumát a lábukba. Azt hiszem, erre mondják, hogy a fák nem nőnek az égig!

Egy szóval ott maradtam a bejáratnál, nekidűltem az első kis páholy falának és belefeledkeztem a Casino vásárjába. A társaságom már beült egy páholyba. Nem nagyon vágytam közéjük. A színpad elől eljött az az öttagú kis zenekar, a zongorista, a prímhegedista, brácsista, flótista meg az üstdob-cintányér- és trianglista, kik ilyenkor, mint szolíd zenészek, hazamennek, kivéve a zongoristát, aki a szeparék felé gravitál, meg az üstdob-cintányér- és trianglistát, ki mint nőtlen szőke álmodó itt szokott maradni reggelig a cigányokhoz közel, egy székre ülve, mindig ott a kályha mellett és a fekete fadózniból cigarettákat sodor és elszívja őket egy kis meggyfaszipkából. A cigányok a kályha mellett hátul, a nekik odacsinált dobogón munkába léptek abban a pillanatban, mikor a műsornak vége lett és a varietézene lezárult ott a függöny előtt és a zongorista boldogan felugrott és a billentyűkre lecsapta a fedelet és a prímhegedista meg a brácsista kihúzták a zsebkendőt a nyakukból és letörülték az arcukat vele és visszatették a zsebökbe. Azon nyomban kitört a cigányzene, mert a zenének egy fél percig se szabad elhallgatni ott a Casinóban! És akkor olyan zaj és olyan mozgalom van abban a percben ott a meleg teremben, ahol mintha augusztus volna mindig, úgy be van fűtve s olyan világos van és mintha perzselne, mint a napsütés, az a sok villany! A pincérek szaladgálnak a pezsgős vedrekkel és a poharakkal és a lányok repkednek elő mindenfelől a középre, hol az asztalok közt egy nagy tisztás van, mint az erdőben. A szép Lezsi az ő vén konzervált frakkjában és sarkatlan escarpinjában kilép a terembe a mögül a függöny mögül, amelyiken át a színpadra járnak fel, ugyanazzal a göndör frizurával és ugyanazzal a fehér masnijával, mint tegnap és ugyanazzal a hirtelen kiderülő arcával és kezel azokkal a vendégekkel, akik az útjában ülnek és néz körül és kiabál erre meg amarra:

– Szeervusz, apám! Szehervusz, apám! – és siet a középre, arra a tisztásra, az úgynevezett parkettre. És már áttette karját a Rozy Rozinda vagy az Andrássy Tusi derekán és már valcerez vele körbe s körbe a nyakába nyomott fejjel a divatvalcer zengésében, mint egy nekikészült munkás, vagy mint egy megnyugodott rab, aki erre az örök valcerezésre van elítélve. Köröskörül pedig a nők párjával jönnek és összefogóznak és keringenek és beleütköznek egyik pár a másik párba, mert szűk a hely és mert a párok nem a táncra figyelnek, sem egyik pár a másikra nem figyel, sőt a maga partnerének a mozgására se igen figyel egyik nő se, hanem az asztalok felé figyelgetnek, meg a páholyba lesnek, hogy kik vannak itt? Melyik nők helyezkedtek el már egy-egy társaságban? Mennyire van már az éj mámora a teremben? Nem toppant-e be véletlenül egy olyan herceg, aki nem is volt még soha fönn a Casinóban, aki egy milliót fog itt szétszórni ma éjszaka, sőt nem is szórja szét, csak mind annak az egy nőnek a reticule-jébe szórja, akit meghív mulatni s aztán esetleg megőrül és másnap elveszi azt a nőt feleségül. Ilyen az álom, barátom. Biztos, hogy mind a nőnek, mikor ott a Casinóban a műsor lefutása után elsétál a páholyok előtt és a cigánynyal dúdolva körülnéz vagy ott forog a hivatali keringőben és elnéz onnan, egy ilyen túlságos kilátás mereng egy pillanatig a szeméből. Csak egy nő veszi komolyan ott azt a valcerezést, az a nő, aki magával a szép Lezsivel táncol. Annak a nőnek, legyen az a büszke Andrássy Tusi vagy a híres Rozy Rozinda vagy akárki, érezni kell, hogy az egy nagy kitüntetés, hogy a szép Lezsi ővele produkálja magát a parketten és az nem az ő szépségéért vagy hírnevéért van, hanem azért, mert a szép Lezsi mint balettmester csakis elsőrangú valcertáncosnővel áll oda a publikum elé. Azt nem lehet csak úgy lezser venni, hogy a terem ott ül köröskörül és nézi a szép Lezsi forgását a partnernővel. Az nem léhaság és nem kizárólag kötelesség, az már dísz és művészet, a szép Lezsi partnernőjének lenni a megnyitó parkettáncban! Az a nő bálkirálynőnek érezheti magát és hiszem is, hogy bárkirálynőnek érzi magát, míg a szép Lezsi ott csuszkáltatja az ő derekán vagy vállán a kezét és ott futtatja mellette sebesen és könnyeden a két munkában megmattult escarpinját. Elnéztem sokszor így a szép Lezsi partnernőjének az ünnepélyes arcát a valcerezésben, félig becsukott szemeit és félig kinyilt száját és egy kis adag szédületben hátrahajtott fejét és komoly homlokát és rózsaszínre melegedett orcáit, amelyek mosolyognak, de csak annyira, amennyire a komolyság engedi s akármilyen pikantériákat súg neki néha a szép Lezsi unalmában, az a nő el nem neveti magát és nem jön ki az ünnepélyességből.

Nézem ezt a ringlispilt ott a parketten, egyszer csak a szemem a szivarosfiúra ragad, aki elszaladt mellettem a bejáratnál, a ládával a hóna alatt fut be a terembe. Ott áll egy kis nő az úton a páholyok előtt. A szivarosfiú azt mondja:

– Hoopp –

és meglöki a könyökével a kis nőt. A kis nő utána kiabál:

– Mit lökdösődik, taknyos!

A szivarosfiú hátrafordul a szaladásban, sürgősen végigméri a kis nőt:

– Nézze nagysád vigyázzon magára.

De kiabál feljebb valahol egy pincér:

– Sziaross! –

és a szivarosfiú fut tovább. A kis nő felkapja a fejét, így csinál a fiú után:

– Hö!

Háttal állt nekem a kis nő s akkor idefordult véletlenül. Ejnye. Meglepett és átnéztem az arcát, ismerem-e s intenem kell-e neki egy gyönge szervuszt. Nem volt biztos, hogy ismerem és különben se kötelező, tudod, hogy az ember következetesen üdvözölje ott a nőket, csak azért, mert perdut ivott velük és egypárszor társalgott a fejükkel. A kis nő észrevett és néz rám, félrehajtja a fejét, összehúzza a szemét és egy kíváncsi grimászt csinál, úgy áll mint egy gyerek, aki a napba néz. Valami berlinikék vad selyemruha van rajta s egy rém széles kalap. Egy nagy reticulet lógáz közben a kezéből. Ezeknél a nőknél mindig náluk van a reticule, mint a párisi minisztereknél az irattáska. Indultam, hogy bemegyek a többiekhez a páholyba. Ahogy elmegyek a kis nő mellett, direkt a térdemhez löki a reticule-jét. És azt mondja:

– Lila ákác – és nevet egyet hozzá.

Nini. Megállottam. Tényleg! Én már úgy elfelejtettem ezt a kis nőt, mint ahogy egy elhajított cigarettavéget elfelejtünk.

– Te vagy az? – mondom.

– Hát nem lássa?

– Itt vagy a Casinóban?

– Itt hát, hol legyek!

– És emlékszel énrám?

– Hogyne. Azt hiszi, olyan buta vagyok, mint ahogy kinézek?

Nem látszott butának. Néztem a két szemét, eszembe jutottak a szemei a ligetből. Most is oly nagy kerekek és oly könnyű kékek voltak a szemei s fehér képével együtt olybá tűnt a kis nőnek a két szeme, mint két vidám luftballon egymás mellett egy fehér égben. Viszont igen ordináré kivágott cipő volt a lábán és valami ügyetlen egy szemtelenség volt rajta az a kék selyemruha. Mondom neki:

– Fordulj meg.

Hátul egy rettentő nagy rózsaszín csokor van kötve a derekán és az alól két széles rózsaszín szalag lóg le a cipője sarkáig. Megfogtam az egyik szalagját, megráncigáltam:

– Hát ez itt minek?

– Naa. Hagyja a szallagom!

Olyan volt evvel a két szalaggal, mint egy bohóc, aki nagysámnak öltözik fel. Nem nagy büszkeség, kérlek, ott megállani a teremben egy ilyennel. Csak kíváncsi voltam rá, hogy került a Casinóba.

– Te ide vagy szerződve?

– Persze. Tag vagyok a Casinóba!

– Tag! A Casino tagja! Még ilyen büszkeséget nem is hallottál, ahogy ez a lány leadta, hogy ő tag a Casinóba!

– Nagyszerű. És mióta?

– Gyhete.

– És hogy kerültél ide?

– Barátnőm ajánlott.

– Kicsoda?

– Hédi.

– Melyik az a Hédi?

– Ott van ni, nem lássa?

Ja, Arany Hédi. Persze, hisz ismerem. Ott ült jobbra az első páholyban, épen kocintottak ott és Arany Hédi a pezsgőspoharát kinyújtott karjával körbe mutatta az urak szemére nézve sorba s a fejét lefelé kapkodva.

– Hogy barátkoztál össze Hédivel?

– Hallja! Egy házba lakunk!

– Igen? Hol laktok?

– Kis-Stáció utcába.

– Hol van az?

– Nyolc kerületbe. Hallja, még ezt se tudja?

– Hát aztán otthon mit szóltak ahhoz, hogy te a Casinóba jöttél?

– Mér? Mi van abba?

– Szóval engedtek?

– Mér ne engedjenek! Mit kérdez ennyit!

– Mi az apád?

– Papám rendőr.

– Rendőr? Hol őrzi a rendet a papád?

– Nyolc kerületbe.

Ezt ne úgy értsd, hogy nyolc kerületben, hanem hogy a nyolcadik kerületben. Sok is volna a rendből, ha nyolc kerületben csinálna rendet a papája. Elég ha ott van rend a nyolckerületben. Még a nyolckerületben sem egymaga tartja a papája a rendet, ott is még sok más rendőrt is enged maga mellett boldogulni.

– Hát a Hédi papája micsoda?

– Az? Ööö, tudja, izé, azokat a koldusgrófnő és vadászlak a fenyvesekben füzeteket viszi mindig Pesten.

– Ja? Füzetes regényt árul?

– Á, nem árul, maga azt nem érti. Igen: a Hédi papája regény-kézbesítő. Igen, az van kiírva náluk az ajtóra. Regény-kézbesítő.

– Hogy híják a Hédi papáját?

– Heskovics.

Elkacagta magát és még hozzámondta:

– Soma.

– Mit röhögsz?

– Hogy Soma! A Hédi papája Soma! Nekem mindig úgy kell nevetni, ha látom kiírva ott az ajtón.

Én is elnevettem magam azon, hogy a Hédi papája Soma, igazán nem tudom pedig, mi a nevetni való rajta. Aztán észrevettem magam, hogy milyen huzamosan állok ott a nővel és folyton súrolnak a tündérek, akik mászkálnak előre meg hátra. Még csak megkérdem a nevét a kis nőnek.

– Hát téged hogy hínak?

– Nem tudja?

– Elfelejtettem. Vagy talán meg se mondtad.

– Az lehetséges. Nem szeretem a nevem mondani.

– No, mi a neved?

– Olyan csúnya. Azér nem szeretem.

– Mondjad már, mert izgatott vagyok.

– Manci.

– Manci? – Érdekes te, hogy az ember egy pillanatból a másikba úgy megy át sokszor, mint egy lámpafényes szobából egy sötét kamrába. Egész könnyű lélekkel állottam eddig ott a kis nővel és ahogy kimondta: Manci, már egy szomorú állat voltam. Illetőnét is Margitnak hívják, ez is itt egy Margit. Hát mindenki Margit? Még azt a bántalmat is akartam adni magamnak, hogy kimondatom evvel a lánnyal a Margitot.

– Az irkára hogy írtad a nevedet, mikor iskolába jártál?

– Érdekes maga! Tóth Margit.

És hihihizett.

– Mit tudsz ezen nevetni?

– Ronda név – azt mondja. – Margit, ptty!

Egy ilyen lenéző hangot csinált a biggyesztett szájával.

– Manci, az szebb?

– Á, már az se tetszik nekem. Olyan sok Mancik vannak.

Már mellőzni vágytam a kis nőt. Csak még megkérdeztem:

– Hát emlékszel, hogy virágot téptem neked?

– Hogyne! Most is megvan.

– Ne beszélj már!

– Isten bizony. Le van egy könyvbe préselve.

Kérdeztem, mintha fontos volna:

– Miféle könyvbe?

– Tudom én! Öt hét a léghajóba, az a címje.

Erre is nevet.

– Nem olvastad a könyvet?

– Én? Frászt. Az öcsémtől vettem el.

– Az öcséd iskolába jár?

– Szépen! Az öcsém már tizennégy éves.

– Hát mi az öcséd?

– Minek akarja azt tudni?

– Semminek. Hogy híják az öcsédet?

– Hallja? Sanyi. Beteg lenne most, ha nem tudta volna meg?

Valami önérzettel mondta hozzá, komoly nézéssel:

– Műhelybe van az öcsém. Műlakatosságot fog az öcsém kitanulni.

– Az nagyon szép.

– Mondja, maga nem ül le?

– Nem. Szervusz. Rendeljek egy málnaszörpöt neked?

– Csak ne erőltesse meg magát. Ha nem ül le velem, nem kell semmi.

– Igaz: hát mért préselted le azt az ákácot vagy mit?

Föltette a nézését a homlokomra, hallgatott egy picit és azt mondta:

– Csak.

Erre a butaságra mit mondjak? Kezdett idegessé tenni, hogy még mindig ott állok vele. Eszembe jutott, hogy játszottam evvel a lánynyal. Alig bírtam elhinni magamról, hogy egy csókért direkt birkóztam vele. Pfuj. Csupa nagylelkűségből kezet adtam neki.

– Hát szervusz, Tóth Manci.

Ideadta a jobbkezét és úgy nézett a szemembe, mint aki nem azt várta, hogy így otthagyom. De hirtelen nevetős lett a szeme, a balkezével lekapta, mint egy gigerli, azt a rettentő széles kalapot a fejéről és egy meghajlást vágott ki s rámröhögött:

– Alászolgája, lekváros a pofája! – és elforgott a sarkán és felcsapta a nagy kalapot a hajára s utána lebbent egyet az egyik szalagja, mintha valamit mondani szeretne. A lány hencegve már énekelt is és felszaladt a színpad elé egy kis asztalhoz. Ott ülnek együtt az outsiderek, akik nincsenek meghíva egy páholyba sem, sem ott hátul a szeparékba nem vezette be őket a jó Zsanti az urakhoz, akik valami nagyszerű nőket kértek a jó Zsantitól! Ezek összeülnek és tárgyalnak az életről és a saját költségükön teáznak citrommal vagy egy pohár tejet vagy két tojást fogyasztanak és ott elmulatnak, mint a gyermekek, de közben széjjel és széjjelnéznek és bemosolyognak a páholyokba vagy átbarátkoznak a közelláló asztalokhoz, ahol kapucineres csésze vagy whisky s szóda mellett szivaroznak és figyelnek a vendégek, akik előadás után ottragadnak a helyükön és merengenek és haboznak a sok szabad nő közt és nem igen mernek egy üveg pezsgőt megreszkírozni, vagy félnek ezektől a veszedelmes nőktől, akiknek kármin van a szájukon és kék húzás van a szemhéjukon meg a szemük alatt, vagy azért nem hívnak egy nőt az asztalhoz, mert jobban esik nekik spekulálgatni ezeknek a nőknek a szerelme felől, mint egy tapasztalást kikóstolni. Vagy azért ülnek olyan türelemmel itt, mert álmatlanok. Vagy mert gondok marják őket és egyáltalán oly rossz az embernek hazamenni! Itt elaltatják ebben a bolond teremben a zenebonában a tényleges életüket. Valami csúnya boldogtalanság iszapja lehet a szemük vize alatt. Esetleg a szívük annyira igénytelen, hogy még egy ilyen Casino-nőt se mernek maguknak remélni, vagy ostobák, akik nem igen tudnának egy diskurzust kezdeni ilyen raffinált éjfélutáni nőkkel, vagy épen ellenkezőleg, filozófusok ezek az emberek, akik csak önmagukkal szeretnek társalogni s itt üldögélve, itt a Casinóban tudják a legtisztábban átlátni az emberi életet és az egész úgynevezett kozmoszt. Sőt direkt nőgyűlölők lehetnek ezek az ülő vendégek, örökre leszámoltak a szerelemmel. Mit lehet tudni.

A színpadi kis ajtón kijöttek a terembe az angolok, úri fiúknak voltak öltözve, londoni szürke ruhában egyformán, középen kétfelé szántott szőke hajjal, mintha mind a kettő ugyanaz az ifjú walesi herceg volna s lágy box félcipő volt a kenyérkereső lábukon és a baba, talán a nővérük, szűkmellű kurta barna ruhában jött velük, leengedett szőke hajjal, mint egy intézeti növendék és neki is olyan finom és nyugodt cipője volt és drap strimflije, csak neki a bokáján felül váratlanul ki volt dagadva már a lába szegénynek.

Te nem tudod sajnálni a táncosnőket, akiknek a szép lába a bakfis-korban így kierősödik a sok gyakorlattól? De mind a hárman oly előkelően és úgy összetartozva jöttek végig ott a páholyok előtt kérlek, mint egy kordon előtt, mintha csak meg volnának híva megnézni ezt a közönséges világot és már távoznának. Úgy látszott rajtuk, hogy viszik magukban angol honosságukat, talán folyton gondolják a fejökben, hogy ők angolok, azért néznek lefelé s nem kíváncsiak se jobbra se balra. Kisietnek innen és már mennek is haza, a Royalba vagy esetleg csak az Elite-szállodába, hol spórolósabban lakhatnak és délelőtt majd sétálnak így hárman az Andrássy-úton és délután ülnek szépen az Orfeum-kávéházban és leveleket írnak. De szerettem volna ilyen angol fiú is lenni s csak így dzsiggelni s járni tengert és országot, nem így élni, mint egy madár, mindig kalickában! A nők, azok is hogy néztek ott az angolok után, mikor vonultak ki a teremből. Az outsider-asztaltól felállottak a lányok és a szájukon látszott, amit repesnek:

– Gyerekek, ni az angolok! – és úgy nyújtogatták a nyakukat, ahogy a libák szokták.

Egy páholyból a behúzott függönyt elrántva kilőtte a fejét egy nő, ha jól emlékszem La belle Tusnády, annak a külföldi artista volt a genre-ja s már félig berúgva pirosan és felcibált frizurával danolt utánuk az angoloknak:

– Tommi-i-i, te kis fiúúúú… de azok nem néztek hátra s La belle Tusnády az édes tekintetből egyszerre eldühösödött szemekkel rántotta vissza magát a páholyba s összerázta megint a függönyt, amivel elzárta magától a világot és visszaadta benn az ő életkedvét a magyar társaságnak. Az isten tudja barátom, az ember észrevesz ott egy ilyen bolondságot, mint a La belle Tusnády anglomániája s az ember ebből is magára eszmél kérlek, én vagyok ez a La belle Tusnády s az élet az angol fiú nekem, hogy kapkodok utána s hogy bomlok és őrjöngök érte magamban! Illetőné zúgott a fejemben és oly forró s oly keserű hangulat volt bennem, olyan mint a rossz levegő nyáron egy padláson. Ott állottam tovább a bejáratnál és oda dűltem a falnak és a cigány ott zörömbölt mellettem. Mi lesz, hát mi lesz köztünk, mikor, hogy lesz az és mikor, istenem, hogy azt súghatom magamnak úgy tüzelve, mint egy lázban: egy asszonyt szeretek! Ez az asszony az enyém! Az én szeretőm, szeretőm, titkom és veszedelmem, életem, ifjúságom, a szivem részegsége és büszkesége és dühe, bűnös és áldott szent nő, szeretőm! Erőlködve képzeltem, hogy hogy fekszik most otthon az ágyában, szeliden oldalt tett fejjel és a kontya szét van szóródva a párnán és a síma és meleg fehérszín karja nyugodt tompa szögben van letéve kék selyem paplanán, vagy a hátán fekve alszik, ahogy én szoktam sokszor mikor hosszú gondolkozás után alszom el és a két könyöke csodálatosan kiáll a feje mellett kétfelől, mert a nyakát ölelve kapcsolta hátul össze a két kezét. És úgy hallgat a homloka s a szeme be van téve s a szája kinyilt talán és úgy lélekzik valami hallatlan halk hával, amit ha hallgatnék ott most föléje hajolva, hát a csodálkozástól és az áhitattól és a vágytól megbolondulnék! És az egyik sor foga olyan finoman kivilágít az ajkai közt abból a boldog homályból és az ingválla le van csúszva a félválláról és talán a paplant legyűrte álmában, mert melege volt és a fél keble ott fehéredik a rózsaszín tejüvegben derengő lámpa alatt és azon a keblen mint az angyalok ötlete, mint egy pillanat az üdvözültek álmából, mint a legszebb rügy egy meseország májusából, ott van egy rózsa pötty, alig van ott, inkább káprázat mint igaz, a fejem bomlik és káprázatnak se tudom már látni. És esetleg az ura, ez a fölösleges közönséges ember, ez az isten automatája, aki azt hiszi, hogy az asszony az ő találmánya, ez ott alszik a másik ágyban, egész közel a nőhöz, mert lehet hogy nekik úgy áll egymás mellett az ágyuk a hálószoba közepéig tolakodva s az nem is két ágy ott, hanem egy ágymonstrum, amelyben nem is tudni már a biztos határt a nő, meg a férfi helye közt. Hogy undorodtam az ilyen biztos házastársi mennyországtól, az ilyen összeállított két ágytól; egy szörnyeteg émely és unalom volt a gondolata is az ilyen ágynak énbennem, egy mély pfuj! Ott hortyog most ez az Illető a nő mellett. Biztosan hortyog, mert testes ember. Egypárszor szerencsém volt hálókocsiban együtt aludni ilyen testesekkel, mind úgy fürészeltek alattam vagy fölöttem, hogy szerettem volna leszúrni őket, vagy legalább is a harisnyájukat a szájukba tömni. Hortyog, hortyog Illető és a nő felébred ettől és kétségbe van esve s retteg a rémes idegen állattól ott és hogy undorodik! Sírni kezd! Vagy nem alusznak még véletlenül? Diskurálnak az ágyban valamit csöndesen s nevetgélnek és Illető közben átnyúl megsimogatni a nő karját! Vagy veszekednek, szidják egymást kétfelé fordulva sziszegve s morogva és sikoltozva s aztán gyűlölettel hallgatnak? Vagy épen most szállt oda rájuk valami vad ünnep véletlenül, a nászéjt kívánták vissza hirtelen s szerelmetesen hízelkednek egymás fülébe s nem birnak egymással betelni? Soha nem lehetek boldog, soha, de soha!

Besóhajtottam azt a nehéz melegséget a teremben és hátratettem a fejem a falnak és behúnytam a szemem, szenvedni, lenézni magamat, hogy itt vagyok és itt fertőzöm a szemem és a szivem evvel az éjszakai élettel, hogy nézegetem és bár öntudatlanul, de kívánom ezeket a nőket, az imént is, mikor La belle Tusnády elráncigálta a függönyt, alálestem a hóna alá, mert La belle Tusnády estélyi ruhában van és megláttam La belle Tusnády karja tövében azt a fekete füvet és ez már gerjedelmet csinált a véremben.

Nem volna szabad egy nővel se beszélnem, rá se volna szabad nézni egy nőre, hisz az mind Illetőnétől veszi el a figyelmemet és megdézsmálja minden boka, amelyik után az utcán megfordulok, azt a szent vágyat, amit Illetőnével szemben érzek. Milyen közönséges vagyok, milyen egyforma vagyok mindenkivel, akit megvetek! Nem tudom már, mit zúgatott ott mellettem a banda s a szeparék felől is a cigányzene, mert a banda ilyenkor egy albizottságot küld hátra a szeparékhoz és az ősz Tüchtig zongorázása is hallatszott egy szeparéból, a Fascinationt játszotta s a fülembe szedtem a zenéket a zajból és úgy szerettem volna sírni hozzá s gondoltam, ez illene legjobban itt a zenéléshez, ha valaki, egy fiatal ember, aki a boldogságot keresi, sírva sírna ezekkel az éjszakai zenékkel a Casinóban, amelyek azt szeretnék, hogy kurjongassak és valami könnyelmű örömtől megittasuljak! Zenéltek és a beszélgetés zsizsizsizett, mint a víz és a zsivajban egy-egy kacagás hangzott mint arany a rézpénz közt és tálca, pezsgősveder és pohárzörgés és a személyzet keringésének hangjai: Ödöön, Ödöön, igenis jövök, kettő Mumm a négyesbe, szép rózsát tessék, sze-hervusz apám, áldás békesség, na mi lesz avval az üveg sörrel, hozom már, Weisz jobb háromba fizetnek, hol a Rozi Rozinda itt vannak a mágnások, nahát ez a rumli itt máma, másik nőt a kettesbe, szivaros, szivaros, nem hallod, hogy kiabálnak, te betyár – és egy taslit hallottam csettenni, úgy látszik, Weisz mint zsarnok főúr egy pofont adott a szivarosfiúnak ott mellettem. És közbe valamelyik páholyból elszántan danolta egy nő hogy: károg a varjú a jegeenyén, aaazt mondják… milyen csúnyán szomorú tud az ember lenni így a sötétben állva egy ilyen pokolban, milyen szomorú s milyen egyedül! És egyszer csak nem hallom azt a népdalt a páholyból és nem hallok zörgést és lótást-futást, semmit, kérlek, kitört a teremben az a buta kardal, ami azon a télen jött divatba. Mintha vihar szabadult volna be a Casinóba, viharzott: ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! Hahaha! S akkor jött a strófa, amit csupa nevetés közt énekelt egypár asztal:

Déllután nnéémileg Enyhült a zzzoordidő S azzótaffoolyton haaavazikk!

Avval megint az egész terem a refraint:

Ha! ha! ha! haaavazikk, Ha! ha! ha! haaavazikk, Ha! ha! ha! hahaha! hahaha!