Part 6

A nő tudniillik kijárt a nagy jégre, mikor a Vigadónál meg az Oktogonon fenn volt a kis zászló a kék-piros táblán, hogy a jégpálya ma nyitva. Én diákkorom óta nem csatoltam fel a korcsolyát. Most is lusta lettem volna korcsolyázni, nem gondoltam én korcsolyázásra, csak nő és nő kellett már nekem, nő barátom! Ellenben mikor a banknak vége volt, rohantam a pályára mint vendég, azaz a büffébe Illetőnét látni. Hallatlan, hogy hatott rám, mikor a büffébe belépkedett a korcsolyával a lábán avval a kicsipett arcával, mint a pünkösdi rózsa s oly nagyokat és édeseket lélekzett nevetve a friss örömtől, úgy hogy alig tudott szavakat adni s úgy nézett, mintha azt akarta volna mindig mondani: szép vagyok, te, oly jó a hideg, mert meleg az élet! Oly karcsú volt abban a kurta szoknyában és egy kis lágy bársony kalapja volt és nem tudom, oly antiknak tetszett! És aztán leült és evett sandwichet és leszúrta a két korcsolya sarkát a padlóba, kissé szétvetve a lábát és: mi ujság? És: maga mért nem csatol? És: jaj most tanulok bógnizni, ez a Sréth, nahát milyen egy betörő ez! És: tudja, hogy ma kétszer estem? És: mondja, mit szól ahhoz a kekk sapkához annak a ronda nőnek a fején?

És már jött be ordítva Sréth sveaterben, az a hosszú állat, a korcsolyával még hosszabb volt és ugrált befelé valami jambósipkával és muffal, kérlek, Redő Oszi, meg Pereczky, olyan kosztümben, mint valami dán attasé a moziból és megint vége volt, hogy jól érezzem magam a nő mellett. Azok ott vitték a hangot, én meg hallgattam és hagytam a fülembe zörögni az evést és sisteregni azt a leányrajongást köröskörül, csatolásról meg esésről, meg hármasokról, meg nyolcasokról, meg kadettugrásról, meg angyalkázásról. Megtettem, hogy el se köszöntem Illetőnétől, otthagytam őket és felmentem inkább a kis hídra ott a ligetben és onnan könyököltem bele a pályába s lestem a nőt abban az uszkáló fekete tolongásban. Furcsa volt ez, onnan a korcsolyázást nézni. Mint egy-egy emlék mélyről az életből, úgy jöttek a fiuk hangjai s a kis lányok apró sikolyai s aztán az az egész mozgás odalenn az ívlámpáktól világítva, mintha egy világ lenne holdak alatt, ni, ezek élnek ott és ez valami idegen nekem. Ezek futnak és keringenek és elhajolgatnak és hátráznak. És én állok és könyökölök. Olyan szorongás és ámulat vett elő. S a zene úgy hangzott, mintha messziről zúgna. Rendesen valami csehet játszottak, az úgy elnyomott engemet! Hiszen ez katonazene, elmulás és búcsú! Teneked nem a halált hozza mindig a katonazene?

És egyszer csak meglátom így a nőt a közt az álomféle nép közt. A híd alá futottak hárman összekarolva s bógnizva jobb és balfelé, Sréthtel meg Redő Oszival. Kinyitottam a szám, be akartam kapni a nőt a lelkembe! Lehajoltam, már a híd alatt voltak, átszaladtam a másik oldalra, néztem le ott is, kerestem, elveszett. Egy női nevetést hallottam és azt képzeltem, hogy ő volt. Megint visszajöttem erre az oldalra. Mindig csak így egy-egy pillanatra tudtam feledezni a nőt és mindig karolva vagy ezekkel vagy Pereczkyvel meg még egy alakkal, akit nem is láttam még soha!

Egyszer megvártam ott és hazakísértem. Ott laktak az Andrássy-úton. Véletlenül egyedül ment el a jégről. Azt a kis utat is a földalattin akarta megtenni. Könyörögtem neki, hogy menjünk gyalog. Olyon finom hó volt a fasorban.

A nő sietett.

– Kérem Margó menjünk lassan. Olyan szép itt sétálni.

– Nekem még el kell mennem vacsora előtt.

– Hova?

Egy kis késéssel mondta:

– Hova, egy kis kommissióm van.

S rögtön lelkesedve Rémesnéről kezdett beszélni nekem, láttam-e ma a jégen, hogy nem a legnagyobb szemtelenség a jégre kijönni ettől a nőtől, mikor az egész Pest röhög rajta? Jelzem, én nem hallottam az egész Pestet röhögni. Hogy Rémesnét a friss férje rajtacsípte a régi férjével és nagy verekedés volt és a friss férje már válik és a régi férje nem akarja megint elvenni, mert neki nagyon megfelel mint barátnő.

Én az ilyen históriákat abban a reményben hallgattam, hogy rögtön elfelejtek minden szót belőle. Erőlködtem, hogy ne halljam mit mond Illetőné, csak az arcát néztem a nőnek a barna fátyol alatt. Azt az élő kármin száját és azt a finom, finom ködöcskét, amit a nő mindig előlehellt a hidegben beszélve. Mintha valami drága vékony cigarettet szívna, amit nem látni. S néztem előre a fasorban és úgy képzeltem, hogy ott állok szembe messze s látom magam a nővel így sétálni télen. Beleszóltam a nő meséjébe.

– Margó. Milyen szép maga ma!

– Áh hagyjon. Rosszul nézek ki. Egész éjjel nem bírtam elaludni.

– Jaaj. Mi baja volt?

– Semmi. Egy undok fejgörcs. És ilyenkor hiába veszek veronált.

– Mért fájt a feje? Én azt hittem egy szép nőnek sose fáj a feje.

Elnevette magát.

– De ugye most jól érzi magát – mondom.

– Igen, mára már elmult hál istennek.

Ilyen társalgással értünk a kapujok elé. Alig akartam elengedni azt a megmelegedett feszes keztyűt.

Húzta a kezét:

– Na pá, csak felszaladok, mondom még el kell rohannom vacsora előtt.

– Megvárom. Elkísérem.

– Nem, nem, most nem, majd máskor.

Beállottam a kapu alá végigélvezni hogy csenget, kinyitják a liftet, felvinnyog a lift, megáll és zördül az ajtaja s megint nyávog a lift le a földszintig. Hova fog a nő elrohanni? S mitől fájhatott a feje? S veronállal alszik? S miért nem mondja meg, hova akar elrohanni? Milyen regénytelen ez az egész és mégis milyen rejtélyes! És én nem vagyok beavatva, hogy hogy van ez mind, semmi közöm mindehhez, istenem!

De majdnem mindig magamban indultam be a ligetből, mikor ott a hídról néztem a pályát. Te, egyszer a zene azt zúgta utánam, hogy

Ritka asszony az én babám, Ritka egy úri nő…

Ez a kuplé ment akkor Pesten tudod és a kabaréban mikor énekelte Ferenczy s rikkantottak ott vele, mikor a refrain jött, hogy: rrrit! Ferenczynek az orra olyan jókedvvel nézett a publikumba, én meg a szemében nyomoztam Ferenczynek, hogy tényleg olyan víg hangulata van-e s csak annak örül, hogy népszerű vagy van csakugyan a függönyön túl valahol egy ilyen ritka úri nő babája s arra gondol most? Ha felkiabáltam volna neki: mondja mester, ez tény és való? Én nem tudtam kivenni, mit mond a Ferenczy szeme. Láttam már kérlek színészszemeket a színpadon, hogy ragyognak aztán hogy oly közömbösen vagy erőltetve néznek üresen és láttam direkt bánatos szemeket, mikor a színésznek nem kell beszélni, csak ott áll a színpadon és átnézi a publikumban az aznapi fejeket.

Mondom a jégen azt rotyogtatták egyszer és én azt a szívtelen katonazenét vittem magamban egy darabig és a szöveg csak úgy magától dalolta bennem hozzá:

Rritka egy úri nő, Rritka szerencse szállt reám, Rritka finom és előkelő…

úgyhogy a szám is elkezdte végre s mintha rám is passzolna a kuplé, valami közösséget vállaltam kérlek a Don Juanokkal és egy hencegő hangulatban dudorásztam félhangon, mintha már régen úriasszonyok szerelmében gázolnék és közbe végigsikankóztam egy kis hosszúkás jégen, amit ott a járdán kigyalultak a talpukkal a gyerekek a megfagyott havon. Sokszor észreveszek télen így meglett embereket, hogy végigcsusztatják magukat ilyen kurta kis utcai jégen járás közben. Nem állják meg! Nem épen olyan gyerekek vagyunk, mint a gyerekek?

Aztán ahogy beértem a Köröndön túlra, ahol sűrűbben jöttek-mentek a népek és a kirakatfényben úgy elsiettek ketten-ketten, férfi nővel és pláne hogy magánzó hópelyhek ereszkedtek lefelé válogatva, hogy melyik kalapra szálljanak és a csemegeboltok oly gusztusosan duzzadtak a kirakatok mögött és folyton mentek be felvágottat venni fiatal férfiak nőkkel vagy jöttek ki s karolva kezdtek sietni s összedugdosták a fejüket és buzgón tárgyalták életük jó kis dolgait és zörgős lovakkal elfutott a kocsik meg az autók mellett egy szép lakkozott szánka s abban is asszony és férfi ült, barátom, olyan nehéz lett ott menni nekem, mint egy túlöregnek, akinek nagy munka már egyik lábát a másik elé rakni. Téli este kezdődik és van mindenkinek valakije, szerelem! A cukrászdában tolakodnak a pult előtt, kis lukácsot pakoltatnak, teasüteményt, szerelem! Az egész város szerelem, az egész este szerelem, hó a lámpákon és a barna házak párkányán, szardinia, kaviár, nyulak és fácánok és narancs és datolya s rumok az üzletekben, minden csak arra van, hogy csók támadjon belőle, hogy jó legyen otthon, jó téli est mint a piros tea! Kicsi fehér csomagokat lógáznak spárgán a muffok mellett, otthon kibontják majd, minden szerelem, szerelem! Kihasadt testszínű gesztenye a Gyár-utca sarkán, süti az ujjakat, mikor kapkodják és dobják befelé a stanicliba! A Párisi Áruház előtt déli világosságban rohannak sűrűn az irodai lányok, fiuk furakodnak köztük, nem is venni ki, hogy ki melyik lányhoz beszél, csak hangos a szája mindnek! Operába szaladnak fehér selyem kendővel a hajukon kis sorsú nők ünneplő rózsaszín reticule-t lógatva. Mily rokonszenves mind, milyen kellemes volna akármelyik! Semmi, csak a lágy ruha s a húzós félselyem harisnya s a szappanlehelletű édes tiszta test! Jaj nő, nőőh! Hogy sétál elő a két combjuk a szűk szoknyában! Hozzámdörzsölődnek a tolongásban! Belefordítom a pillantásomat egy lány szemébe, az visszanéz hirtelen és a meglepetésben rebbenteti a pilláit és elkapja a fejét és eltűnik. Mit gondolt! Megint egy lánynak a szemébe nézek, az megnagyítja a szemeit amint visszanéz. Bátor, kíváncsi, követel: nos? Mit akar? Én jövök zavarba s én szököm meg tekintetemmel. És aztán utána fordulok és engedem lökdösni magam és nézek utána. Jaj, egy leány! Mindegy hogy híják és milyen egyéniség! Egy szagos kemény őszibarack! Csak ne volnék úgynevezett intelligens úriember! Ne lennének nyügösségeim és igényeim! Ne akadtam volna bele ebbe az Illetőnébe! Ki ez az Illetőné, hisz én nem is ismerem! Ó ha Illetőné leány volna még és engemet ismerne legelőször a világon! Úgy elszorult a szivem barátom.

Hátha egy rémes tévedés és egy boldogtalan pazarlás ez, ami mindent izgulok, érzek, képzelek Illetőné miatt! Hátha mindezt egy lánynak kellene áldozni, ezt az ajándék kort, ezt a sóhajra s a dalra adott drága szabad időt!

Megmondom kérlek, hogy voltam a lányokkal. A lányok alapjában véve még prózaiabbaknak látszottak nekem. Férjfogásra láttam az egész bandát berendezve és csak szánni tudtam őket. És ahol én előfordultam lányok közt, mindig drezdai meg müncheni intézetekről, angol nyelvről, német irodalomról és kabaréról és dalkrózról és festőiskoláról kellett beszélgetni, sőt műegyetemről és boncolásról! Azonkívül kérlek, ők cigarettákat és likőröket forszíroztak. Aztán barátom, a dzsiggelést imádták és hülye angol dzsiggdalokat adtak le fahangot affektálva s mindenféle falleót és oscarstrausst dúdoltak a zongora mellett, álom és bánat nélkül.

Egyszer egy lánynak azt mondtam: hogy szeretnék lány lenni! Az ártatlanság lehet az igazi boldogság, azt szeretném érezni! Azt mondta: pfuj, undok, tudja, undok! Rémes lánynak lenni, nem is képzeli!

Ezek barátom diákok. Ezek műveltek. Ezeknek fejük van. Ezeknek programmjuk van. Ezek modernek és felvilágosultak mint egy gép! Én nem tudom, hogy fejezzem ki, én egy májusi kertet keresek egy leányban. Meglehet, ha türelmem van lányok közt lenni, találok köztük egy ilyen tiszta tavaszt, amit sejtek, egy ilyen boldog fehérséget, aki nem valami reális szerencsétől mosolyog, hanem egy rózsaálomtól és úgy jön az ember elé, mint egy balettképben egy megfoghatatlan fehér balerina a holdfényben bokrok közé belebeg a szive felé nyúlva karjával. De hisz ha elébem kerül esetleg egy ilyen ideál, azt én elveszem, nem? És ha a megnősülés eszembe jutott, kétségbeestem barátom! Borzasztó, mondtam magamnak, hát már ott tartok, hogy megnősülhetek?

A halál attól már csak egy állomás! Haa! elébb végigkóstolni, mint a likőröket, a nőket, sárga- és bronzhajuakat és kreol és sápadt szépségeket és utazni, hotelekben, egyéjszakai szerencséket átélni s plage és Velence és boudoir és szeparé, az egész Magyar Figaró! nagy bolondságok és kis komolyságok, egy egész ifjúság, ahogy az ember hallja, olvassa, képzeli s aztán egy őszi este, mikor a szél úgy fütyörész odakint, mint egy csavargó, aki valakit le fog szúrni az éjjel, akkor barátom egy begyújtott kandalló párkányára könyökölve s lenézve, válni szépen az ifjú évektől, emlékezni emlékekre, leveleket szagolni, valami fonnyadt szalagot meg száraz virágot fogdosni s egy göndörödött hajszálat kihúzni s nézni s gondolkozni melyiké lehetett, olyan édes szomorúságban, amiben több az édesség, mint a szomorúság.

Te hallgass ide, mik jártak az én fejemben, mikor eszembe jutott, hogy majd én is megnősülök egyszer! Először is nem birtam elképzelni soha, hogy az ember egy reggeltől fogva, míg csak meg nem hal, tényleg avval az egy nővel összetartozzon. Azt hittem, én abba feltétlen beleőrülnék! És gondoltam, a legszebb dolog, amit tudok egy nőért, a diszkréció, az lehetetlen, a mellett a nő mellett, akit elveszek! Épen a hitvesem mellett! Hát hogy szabad azt élő embernek sejteni, hogy nekem micsoda összefüggésem van evvel a nővel! És gondoltam: mondjuk, ha holnap megnősülnék, hogy lennék holnapután egész más ember? A fiúk közé menni… rémes! Mit mondok a barátaimnak, ha például megkérdeznek: mondd, milyen a nászéj, milyen ez az életben? Teszem ha valaki orcátlanul rám kacag, mikor másnap szembe jön velem, azt ott stande pityere leszúrjam? És aztán én nem kérdezhetek már egy fiút: van szeretőd, mondd? Hátha elkezd majd panaszkodni: senkim sincs, oly szerencsétlen vagyok! Mit mondhatok majd annak? Hogy vigasztaljam? Hencegjek az én boldogságommal? Ki nem állhattam azokat, akik szólóban maradt barátaiknak jöttek dicsekedni a nővel, meg a koszttal, a nyugalommal, mindennel. Milyen idegenséget csinál az hirtelen a legjobb barátok közt is, hogyha az egyik megnősül. És amellett hogy valami kis csalódást okoztak bennem az ilyenek mindig, olyasmit, mintha ezek, akik megnősülnek, cserben hagytak volna, amellett kérlek mindig sajnáltam is őket, hogy ők már a világon el vannak intézve, már nem repkedhetnek mint a madarak, ők a képzelet ezeregyéjét feladták, őnékik már normális nappal van, valami hallatlan szép az ő életükkel nem történhet.

Mennyit fecsegek itt neked és te hogy engeded, angyal vagy, igazán! Ugy-e egy télesti hangulatomat kezdtem ecsetelni? Igen, menés közben az utcai mozgás közt a fejembe jött az a szó, hogy ifjúság és oly heves szívfájást kaptam, mint ahogy a fogába áll a fájás valakinek. Szent isten, úgy volt mintha hirtelen leestem volna egy magas hintáról a földre. Mit ér, hogy készülődök és egy illúzióm van, mit ér, hogy itt vagyok és alkalmas vagyok a gyönyörű életre, mit ér az, ha csak nézek és a két karom, ha kitárom ölelni, egy zárójel, amiben nincs benne semmi! Az ifjúság énnálam egy szép bankjegy, amelyiknek nincs bennem aranyfedezete! Jaj, hisz a valóság az, hogy Illetőné otthon lesz Illetővel este s holnap tán már nem is szimpatizál majd velem. A valóság az, hogy magamban mászkálok itt a hidegben és egy bankban vagyok egy jelentéktelen alak és undorodom ott és nincs nagy pénzem és nincs semmi fix örömöm a világon és a tényleges szerelmi életem olyan szökve töltött félórákból áll, amiket csak azonnal elfelejteni szeretek, sőt mostanában ennyiből se, semmiből, mert félek minden pechtől és tartogatom magam Illetőnének, akinek az arca a behúnyt szememben van, mikor lecsavarom a villanyt és átölelem a párnát, mert úgy kívánok mindig ölelni, mikor lefekszem éjjel! Semmi! S hátha az egész nagy ifjúság az életben csak annyi, mint egy ilyen pár véletlen szép havas nap télen Pesten, mikor meg vannak a színház előtt a lámpák fehérrel sapkázva s ártatlan pici fehér rendjelek esnek az ember kabátjára s szánok iramodnak emlékzörgéssel a kocsiúton és aztán egy reggel locspocs lesz vagy száraz fagy és vége! Őrült vágyam volt, hogy elkezdjek rohanni végig a járda mellett és ordítani: ifjúsáág! ifjúsááág! Szent isten, mi lenne! Reagálnának erre ezek a lányok és asszonyok és fiatalemberek az Andrássy-úton és a kocsisok? Azt hiszem, egy nagy röhögés kísért volna s aztán kiabáltak volna utánam: fogják meg, fogják meg! mint egy bolond után és még kergettek volna is »per hecc«. Emlékszem, az Erzsébet-téren mentem át és a fáknak a fekete karjait néztem és azok olyanok voltak nekem, mint néma jajgatás és az égbe bámultam, istenem, mikor hó jön az égből, oly fakó fekete mindig az ég, oly rossz színe van, oly széptelen és részvétlen. Egy nagy keserű nosztalgiám vagy micsodám támadt ott valami utolsó árvaság után, s gondoltam, milyen utálatos nyomorult vagyok, hogy nem vagyok egész árva, hisz anyám van és van lakásom és órám és névjegyem. Ha olyan árva lehetnék most, hogy abszolúte senkim és semmim ne lenne, se egy ismerősöm, se egy vacok, ahová letehetem a fejem, se egy krajcár a zsebemben, a nadrágom csupa lyuk lenne s egy kóc a hajam és egy lehúzott rossz kalappal a fejemen, zsebbenyomott öklökkel mennék itt a fák alatt, reszkető két könyökkel, egyesegyedül, a jó isten tudja hová!

Aztán kérlek, állva maradtam egy fánál és behúnytam a szemem és átkaroltam a fa testét. Lesimítottam a fa hátát, hogy egy nő termetének a simogatását képzelhessem, de úgy akadozott a tenyerem a fa kérgén lefelé, oly durván éreztem, pedig keztyű volt a kezemen. Elhúztam magam a fától és még az is rosszul esett, hogy a fa nem kezd mellettem jönni, hanem ott marad.

Akkor, kérlek, a februári műsorban felfedeztem azt a kis nőt, tudod, akit az elején meséltem, hogy a ligetben egy nyári este leültem hozzá s ott bolondoztam vele. Kérlek, elsején vagy másodikán a Körből felmentünk a Casinóba az új műsort látni. Úgy emlékszem, sikerült az utolsó számhoz érkezni, úgy félkettő tájban. Két spenceres angol fiú őrjöngött ott a színpadon, dzsiggeltek kétfelől a színpad két sarkában, mint a jégeső, közbe makacsul mosolyogva s a színpadon egy pianino előtt egy angol baba ült a székben és zongorázott nekik és ő is dzsiggelt a cipőivel és az ujjai is a billentyűkön inkább dzsiggeltek mint zongoráztak. És egyszer csak felugrott a székre s onnan taktusra a pianino tetejére s kopogott a lábaival úgy mint a két fiú s hirtelen leugrált és az egyik fiú termett ott a helyébe a pianinónál és zongorázott, a nagy baba meg a másik fiúval dzsiggelt, aztán a másik fiú cserélt az első fiúval, de ez mind taktusra ment és a dzsigg egy pillanatra sem maradt abba. Végre már úgy lihegtek, mintha haldokolnának és egyszer csak a pianinóról odaugrott az a fiú előre s a legsebesebb lábpergésben hopp, felkapták mind a hárman a jobb lábukat együtt és a másik pillanatban úgy megállottak ott, mint három rekruta. És úgy lélegzettek, mint a mozdony szokott és a festék folyt az arcukon és még mindig mosolyogtak. Őrült taps és bőgés a teremben. A függönyt összerántották rájok és a terem csak tombolt! Az emberek kalapáltak a sarkukkal és ugratták a botjukat a padlón, mintha az egész terem megkábult volna s dzsiggelne minden. A függöny persze rögtön kinyilt, a három angolság mosolygott és dzsiggelt ugyanazon a helyen, mintha abba se hagyták volna. A taps és a dobogás forradalomszerű lett, még a pincérek is álltak kétoldalt a színpad alatt és szenvedélyesen tapsoltak, pedig az olyan számok után, amelyeknek úgyis sikerük van, a pincéreknek nem muszáj tapsolni. Ezt tudnod kell. Csak az olyan számok után kötelességük a pincéreknek tapsolni, amelyek után a vendégeknek eszükbe nem jut azt a két buta kezüket elővenni, csak néznek fel a függönyre életuntan, a dagadt stájer nő után, aki jodlirozott nekik vagy a gonosz fejű berlini démon után, aki elszántan leadott egy húszstrófás német kuplét és azalatt vizsgálta a beszélgető urakat facér szemeivel, mintha válogatná, hogy melyiket szúrja majd le legelőször egy nagy konyhakéssel. Azt viszont tudták a pincérek, mert tudniok kellett, hogy az ilyen számok után a személyzeteknek ká kötelessége hátraállani a bejárathoz és onnan egy sortüzet tapsolni a színpad felé, hogy a függöny legalább egyszer szétnyílhasson s az a szám visszasétálhasson egy fejbólintással fogadni azt a spontán elismerést, amivel a közönség az ő művészetének adózott. Maga a jó Zsanti mint üzletvezető jó példával járt elől, illetve ott hátul, csak annyiban különböztette meg magát a személyzetektől, hogy ő háttal állott a színpadnak, úgy tapsolt. A jó Zsanti! Neki a leglecsúszottabb számokhoz is volt egypár szíves tapsa. Lehetetlen, hogy az ilyen angyali szolgálat örökre jutalmazatlan maradjon. Például, kérlek, hogy Elly Rellynek, akinek egy félperces spicctáncból állott az egész színpadi szereplése és az alatt a félperc alatt is legalább egyszer mindig megbicsaklott a nagyujja s Elly Relly oly keserves grimaszszal nézett a közönségre, hogy az emberek elröhögték magukat, hogy ennek az Elly Rellynek is tapsolt a jó Zsanti, mikor behúzták a függönyt, erre csak muszáj majd mennyországnak lenni, hol ezt a jó Zsantinak felírják a Követel oldalra. Igaz hogy a jó Zsanti üzletileg tapsol, igaz, de hát ő Elly Relly után az öltözőbe a legszebb zenét küldi mégis a szívtelenül hallgató teremből: a tapsot. És kérlek, a jó Zsanti ha nem tetszik neki megtapsolni egy Elly Rellyt, el is küldheti Elly Rellyt a Casinóból. Mondhatja neki: nézze nagysád, itt le van csúszva, holnap már otthon maradhat a mamájánál nagysád. De a jó Zsanti egy Elly Rellynek is tapsol, hiszen ezért hívják őtet úgy, hogy jó Zsanti. Csak kell, kérlek, mégis egy jó istennek lenni, hogy a mennyországban majd a nyakába akassza a jó Zsantinak az Aranygyapjut.

Képzelheted, hogy az angoloknak hogy tapsolt a jó Zsanti! Ilyenkor ő publikum volt, műbarát, ilyenkor arccal volt ő is a színpadnak fordulva s kiabált is a tapsolás mellett, hogy: brávó, brávó! és közben ragyogott és hajlongott az ismerős vendégek elé, akik jöttek befele a bejáratnál. Az angolok vagy háromszor csinálták el még azt a kis hála-dzsigget, aztán nyugodtan maradt a függöny végre. Én ott állottam meg a bejáratnál, szerettem ottmaradni egy kicsit és onnan átnézegetni a termet. A jó Zsanti észrevett, mert magamnak is azok közé volt szerencsém tartozni, kiket a jó Zsanti bizalmával és barátságával tisztelt meg. Nekem is kijárt a grand mosoly és a kéznyújtás a jó Zsantitól. És az az üdvözlés, amelyiket csak a príma vendég kap tőle:

– Áldás békesség. Hogy állok kegyeiben?

Én nem tudom minek köszönhettem azt, hogy a jó Zsanti engem is méltatott. Igaz hogy ha volt nálam valami pénz, nem sajnáltam egy üveg Irroyt a székre tétetni magam mellé. De hát az, hogy az ember pezsgőzik, az nem imponált a jó Zsantinak. Ő magában mélyen lenézte az erőszakos pezsgőzőket és a páholyokban monoklival feszítő gavallérokat és azokat a vidéki kövéreket és pesti nagy lumpokat, akik a szeparéban ötszáz- meg ezerkoronás cechet csinálnak. Neki az mind »palkó« volt, azokat ő nem tisztelte. A jó Zsanti, aki a legleégettebb nőknek is hódolt, az urakban megválogatta, kinek adja bizalmát és barátságát. Azt hiszem, inkább azért lettem előtte népszerű, mert önzetlenül tudtam hallgatni őtet, mint okos embert, mert a jó Zsanti az összes újonnan felbársonyozott páholyokra s az újonnan felcsillározott plafondra s az újonnan függönyözött és hátterezett színpadra nem volt olyan büszke s az egész műsorra nem volt olyan büszke, mint arra, hogy ő okos ember és az Alagon meg Káposztásmegyeren körbe futó lovakhoz meg hotelberendezéshez meg étteremvezetéshez meg egyéb ilyenekhez, a világon a legnagyobb kaliberű dolgokhoz Pesten senki sem ért annyit, mint ő, a jó Zsanti. Azt meg kell mondanom neked, ha véletlenül nem tudnád, hogy a jó Zsanti a turfon folyton leégett és hogy établissement-alapításaival már hatszor tönkrement az életben, de hát ez csak pech, kérlek. Azt a jó Zsanti is elismeri, hogy neki pechje van.