Part 3

A közhülye majdnem mindig ott volt a nővel a korzón és még egypáran, akik újabban ott lábaltak a nő mellett, az az összenőtt szemöldökű Pánczél, a Betonépítési főtitkára – ismered? – tudod hogy annak a monoklija körül van gummiarabikumozva, különben nem áll meg a szeme alatt? Szenzációs, szenzációs! Az zsenge ifjú korában valamelyik sötét kőnyomatosnál dolgozott és még mindig üvölti mindenre, hogy szenzációs! Meg Pereczky az a tehetségtelen piktor, aki a Biedermeier-korba svindlizi magát a kabátjával meg a nyakkendőivel, azután meg az a vad fekete huszárkapitány, akit biztos láttál már, aki messziről úgy hat, mintha szédületesen mulattatná a nőt, pedig alapjában véve egy szót se mond soha, csak nagyokat kacag minden ok nélkül és folyton kurjant: ej ha! Meg az a nagy bohóc, az a Sréth, aki odajön délben a városházáról a korzóra fehér gamásniban, mint egy gróf és az az élete, hogy minden szezonban lehódítja a legkönnyebb nőt a korzóról és úgy szerepel, mint a legnagyobb asszonytipró. Oly ideges voltam ott velük, kérlek, különösen ez tett idegessé, ez a Sréth. Hogy jön ő ehhez a nőhöz? Csak tudja talán a nő, hogy ki ez a Sréth, csak tisztában van vele, hogy ennek micsoda kritikán aluli asszonykákkal szokott dolga lenni? És folyton lefotografálta ott barátom. Folyton kapta ki azt a kodakot a hóna alól és ültette a padra a nőt és mosolyogtatta és figyeltette bele a lencsébe, mintha az a saját csábító szeme volna s már szavalt ott, hogy milyen nagyszerű lesz a felvétel, najjszerű, becsületszentségemre mondom nassáoasszoom ilyen felvételt még nem kapott. És hozta neki harmadnap azt a kis tucat amatőrképet ragyogva, mint egy zseni: csodás, gyönyörű, nassáoasszoom, becsületszentségemre nézzen ide! Oly kínos volt nekem tudni, hogy ez az üres alak a tárcájában tarthatja a nő fényképeit, hogy otthon kidolgozza az ilyen felvételeket, előhíja, fürdeti, retusálja, foglalkozik otthon a nő képeivel, én nem tudom, úgy bántott ez, mintha magával az élő nővel intézkedne.

Egypárszor azért olyan szerencsém volt, hogy nem járt senki mellette, mikor kimentem. Ilyenkor ahogy örültem, úgy meg is voltam ijedve, hogy most el kell kezdeni vele valami igazit diskurálni. Mit? Ha mint egy diák, úgy bele lettem volna ájulva, én avval kezdtem volna: asszonyom, mondok valamit: imádom. De hát még nem éreztem azt, hogy szerelmes vagyok bele. Még csak kezdtem menni a szívem felé, mintha egy alléeban elindultam volna és az allée végében ott állana egy berózsázott filagória s odabenn lenne a sötétben a szerelem. Vagy mintha mennék egy idegen városban az utcán este az opera felé, ahol még sohase voltam és előre képzelném az operát belülről egy csodaszép publikummal és a heves és illatos levegővel és köröskörül a bíbort és aranyat és a tűzszínben elalvó csillárokat és a sűrű meleg zenét, amit nem látni és az édes jajongást, őrjöngést, ami ott zokog egy olyan színpadon, mint az álom, olaszul vagy spanyolul, nem tudom, milyen drága forró nyelven. A nő megállott, mikor így meglátott elébe menni s olyan arca volt, mintha örülne nekem és adta a kezét:

– Maga az? Na mi ujság?

– Jó napot – mondom. – Hogy van?

– Szoszo szo. Mi ujság?

Én hogyha valakit kérdeztem: hogy van? – én titokba mindig valami érdekeset vártam hirtelen, nem érdekeset, hanem érdekesebbet annál, ami érdekes szokott lenni; a szívem ütött egy meleget és úgy drukkoltam, jaj ez most a mellemre esik és átölel és elkezd zokogni. Vagy megkapja két kezével a kezemet és behúnyja a szemét és mosolyog és valami szépet kezd beszélni, mintha álmában beszélne, vagy valami rémeset, mintha megőrült volna. Hogy van? – hiszen ez hallatlan, hogy ezt kérdi valakitől az ember. Mindig el voltam készülve, hogy az illetőben felrobban az élete s úgy kezdi: óh te, nem birom már ezt a forradást a nyakamon viselni, összerogyok, segíts! Vagy hogy: juhujjhh, úgy irtózom a haláltól, egész nap az van eszemben ma, nem tudom mért, te gyilkos felelj, mért kell meghalni nekem! Vagy: hagyjon, hagyjon, ne molesztáljon, én azt a szőke lányt ott ni azt csábítom jelenleg, olyan vagyok mint a szirup és mint a tűz a kazánban és vak vagyok és a karom egy todtsléger, menjen mert leütöm! Vagy: savanyút, savanyút, savanyú uborkát, oly nehéz a hasam, nem látja milyen lassan megyek, honnan jönnek ezek a szeplők ilyenkor, én úgy csodálkozom, ni mindenütt ég van, a szemem mindjárt kicsüng mind a kettő! Vagy: császármorzsa volt a tészta, most a nyelvemet forgatom és harapdálok és cuppangatok idebenn a számban, nekem ez a legjobb a világon és ha kitapogatok még egy mazsolát a lyukas fogamból, ezt nem adom a te jövődért. Vagy: nekem az édesapám öngyilkos volt és énnekem az a képzetem, hogy én is úgy fogom végezni, az egész családunk terhelt, én ezt nem értem.

Ne nevess ki. Vagy nevess ki, hisz komikus, hogy az ember így kipakolja a naivitásait. Én még most is olyan felelősséget vagy mit szoktam érezni, ha csak úgy alig ránézve valakire kérdezem: hogy van? Szóval a nő mindig azt mondta: Szszo szo. Vagy azt mondta: nna. Vetted észre, hogy sokan el szoktak nézni, mikor felelnek az embernek: köszönöm, csak, csak, középfinoman, lehetne rajtam segíteni. Már most mondd, mit feleljek annak a nőnek, akivel elkezdem a nagy dolgot, mikor úgy lezser, félig másfelé gondolva kérdi, mert a nyelvire ugrik neki magától:

– Mi ujság?

Hát mi ujság? Mit tudom én, mi ujság? Mit akar hallani tőlem? Hogy micsoda megterhelési blankettákat adtam ki gépírni Hedvig kisasszonynak? Vagy hogy mit olvastam az Uj Hirekben, amelyiket a Vigadónál leengedtem a kezemből a flaszterre? Érdekes az, hogy mit szónokolt Tisza? Érdekli őtet Tisza? Vagy hogy a Rózsa-utcában egy snellzider felborult és egy háztartásbeli nő összeégette magát, azt az ujságot meséljem neki? Vagy hogy milyen jó dolgot hallottam tegnap megint a Rémesék családi életéből? Kell nekem ujság és miujság? Van egyéb ujság énnekem, mint hogy az első úrinő megérkezett az életembe, itt van ni, itt lép mellettem, ilyen közel, a jobbkarom, amelyik az oldala mellett lógázik, horzsolódik az ő balkarjához, egyszer véletlenül és egyszer készakarva s olyan édes melegedés jön ettől a szívemre. És a ruhája szövetén át legfeljebb egy félcentire a bőre van, az a síma, fűtött fehér selyem bőr vagy milyen, krém vagy rózsaszín, te, hirtelen csak a keblét képzeltem el, hogy a mellemmel egy magasságban ott mellettem kifeszül a levegőbe mint a szobrokon, de inog, valami hallatlan diszkréten és gyönyörűen, attól hogy a nő lép és lép és az egész aktját végig nem is birtam elképzelni mellettem, egy fehér elvakulás volt a szememben, lázító és utána kis felhőbolyhok futottak össze a szememben, olyan volt ez nekem, mint a napba nézni.

Haah, felnyitottam a szám és a szabad levegőből akartam a szerelmet mellre színi, talán itt van a szerelem ebben a kimondhatatlan őszi levegőben.

– Mi ujság? – kezdi a nő – mit csinálnak a nők?

– A nők? – mondom. – Mit csinálnak? Többek közt nem érdekelnek engem.

– Magát a nők nem érdeklik? – Hallja! – Nevetett.

– Nem, engem mindig csak egy nő érdekel.

– Ezidőszerint például ki érdekli?

Alig tudtam kinyögni:

– Valaki. Egy asszony.

– Szép?

– Őrület! – mondom.

– Na és?

Nem akartam érteni.

– Na és mi van vele?

– Semmi. Sejtelme sincs róla, hogy nekem mennyire tetszik.

– Mért nem szól neki.

Megállott a szám. Rémes milyen zavarba jöttem. Észrevettem, hogy az ujjam közül leejtettem a cigarettát. Lenéztem és mintha fel akartam volna venni, de persze nem vettem fel. Most megmondjam neki, hogy ő az a nő? S mit mondanék utána? Itt mindjárt tönkretegyem magamat? Olyan izgalom jött rám, ami százszor rosszabb volt, mint amilyen jó volt. Abban a pillanatban nem birtam volna a szemébe nézni. Épen köszönni kellett valakinek és ez jól jött. Valami mást kezdhettem:

– Mondja, szimpatikus ez a Bertók magának?

– Rém hercig pofa – azt mondja.

– Én nem tudok vele mit beszélni.

– Ő egy hercig!

– Nem unalmas az, mikor olyan sokáig ott ül az asztalánál délután?

A nő makacs volt, mint egy vádlott:

– Ő egy hercig!

Oly elszántan mondta! Mi az, hogy egy hercig? Egy herceg, az igen! Hercig? És mit tud még? Nem szégyel egy ilyen felnőtt ember hercignek lenni? A nő, kérlek, előadta, hogy tavaly a Tátrában ismerkedtek meg, mindig ez a hercig Bertók vezette a bobot, ha láttam volna, milyen hercig volt azon a bobon és milyen jól állott neki az a fehér dresz! Senki nem tudott úgy kinézni a Tátrában! Sréthről meg azt mondta, hogy az fess. Mikor az ilyen szavakat hallottam tőle, hogy hercig és fess, undorodni kezdtem ezektől az uraktól, akik csak hercigek és fessek és oly fölöslegesnek kezdtem érezni, hogy ők a világon vannak, pedig mit vétettek ők nekem, nem igaz?

Hidd el, olyan nehezen ment nekem az ilyen diskurzus, amit alapjában véve nem is énvelem folytat a nő, hanem egy alakkal, akit megismert csak úgy kutyafuttában, mint a többit. Nem is én beszélek itt vele, mert csak úgy felveszem a nyelvemre, mint egy grammofonlemezre, amit gondolok hogy más diskurálna vele, akárki. Engem mindig fárasztott emberekkel is a sablon beszélgetés, amiben bankdolgok vannak meg politika, vagy pletyka, vagy lóverseny, vagy valami gyilkosság, vagy cigaretta, vagy viccek, vagy akármi, csak nem az élet, az én életem vagy az ő élete, akivel szembenézve beszélgetek. Milyen butaság minden más, milyen erőszak a tüdőn! Kérlek, ott a korzón, ahogy mindenféle kis idegenségeket beszéltem a nővel, közbe a fülembe jött a vízről egy hajó kürtölése, vagy a propeller csengetése, mikor odafordul a hídhoz, meg az eszcájgzengés a Pilzeni terraszáról, meg egy sarkantyú, amelyik elzenél mellettem, vagy egy cigánygyerek cinicinije, aki odaáll a pasasoknak muzsikálni, meg egy hulláma az elsétáló lányok duruzsolásának és ez valami olyan volt bennem, hogy én nem is a nővel beszélek itt, hanem ezekkel a hangokkal és mind ez a hang mondott nekem valamit, nem tudom már mit. Egyszer, mikor elvált tőlem félkettőkor, felfordítottam a kezefejét és megcsókoltam a keztyűjében azt a kis ovál fehéret, amennyi kinn volt a tenyeréből. De utána rosszul éreztem magamat, mert azt mondtam magamban, hogy ez egy olyan tempó, amit másoktól majmolok el és ez könnyű és ez vicc, ami nem illik és aztán mégis már valami abból, amit nem úgy akarok én elérni, hogy az csak a fizikum diadala és boldogsága legyen. Egy szóval, nem ízlett a szívemnek az, ami a számnak és a kiváncsiságomnak ízlett és elintéztem magammal, hogy ezt a frivol kézcsókolást nem teszem többet.

Mikor hideg lett az ősz és csak a székek ültek üresen a korzón, éreztem a hiányát ezeknek a déli lógásoknak a nővel. Egyszer október végén direkt kimentem ebéd előtt a korzóra s egyedül sétáltam el vagy hatszor a Hanglitól a Lloyd-palotáig meg vissza. Furcsa, te, ilyenkor kezdenek ott koldusok mászni, késő őszszel, mikor már nincs publikum. Pechjük van, gondoltam. Nyáron nem emlékszem, hogy ezeket a rongyos embereket láttam volna a korzón. A leveleket láttam leesni a fákról a flaszterre, valami kis zsörtölődést lehetett hallani a csendben a fán, mikor egy ilyen száraz vörös levél a galyakon át lebukfencezett. Elhasznált és kidobott vén alkalmazottakra gondoltam a levelekről. A miniszterelnöki palota oly érdekes sárga volt, oly tiszta s néma, mint egy emlék. A Várbazár oldala azokkal a rőt lombozatokkal, mintha gobelin lett volna, melyre bánat van komponálva. Lenn a Dunán csak egy hajó ment, az is üresnek látszott. Jól esett bebeszélni magamnak, hogy ez mind énnekem, vagy énmiattam van így, ez a hallgatás és üresség és ezek a levelek és azok a szép komoly szinek Budán és próbáltam magamat egy finom regénybe beleképzelni, ahogy valahol egy külföldi városban megyek így őszi napon egyedül egy drága nővel a fejemben, aki nem az enyém. Az eget is megnéztem, különben is mindennap legalább egyszer körül szoktam az eget nézni. Az ég szürke charmeuse volt mindenütt és amint néztem fel, egyszer csak úgy jött, hogy a nőnek a szemébe is nézek, abba a két nagy sikos és lágy barna szembe, melyek mindig vizeseknek látszottak egy kicsit, lázas nedvességgel futtatva, mintha sírásba akarnának borulni vagy mintha épen elhagyták volna a könnyezést. Ez a két szem most olyan álmosnak látszott előttem és aztán mosolyogni kezdtek belém a bámuló szemfehér közül sötéten és tükrösen és mélyen és úgy meglepett az a gyönge barna udvara a két szemnek és oly szomorú s izgató volt és közben kérlek a tiszta szürke eget is láttam és hogy a nőnek a két szemét is láttam, ez így együtt megfoghatatlan volt nekem, oly nyomasztó szép, nem tudom neked kimagyarázni. A vasrácson volt a két könyököm, nem is vettem észre, hogy a fejem lehajlott és a két arcom a két tenyeremben van. Behúnytam a szememet és kinyilt a szám és hallottam, hogy kimondom magamnak a nő nevét:

– Margó.

Én azt nem tudom neked idézni szóról-szóra, mit gondol az ember valami nagy hangulatban egy percig vagy meddig. Nekem a fejemben vagy hol, lejjebb a bensőmben, az a kis szöveg vonulhatott el: istenem, istenem, szeretni de jó volna, de jó volna, szeretni, de csodálatos, óriási, szeretni, jaj, te jó isten, istenem, istenem!

Akkor bementem a Hungáriába ebédelni s hét kát fizettem. Majdnem öt kával többet mint mindennap, mert a Dréherben két ká negyvenből kijöttem minden délben.

Hogy is volt minden akkor őszszel? Mondom, ne várj semmi, hogy mondjam, semmi faktumot, egy lapnak a napi híreiben akármikor százszor izgatóbb dolgokat kapsz, mint ebben az egész szívügyben, amit itt a füledbe húzok. Hát kérlek, rákaptam, hogy lássam a nőt. Bejártam estefelé a téli Gerbaudba. A nő majdnem minden estefelé bejött egyedül vagy Feltünésinével és ott ült a vörös szalonban, urak persze sohase hiányoztak az asztalnál, jelzem, a hülye már soha nem volt jelen, viszont Pánczél úr állandóan képviselve kezdett lenni, saját személyében. Én ezt az ordináré alakot nem szenvedhettem és lehetőleg egy szót se csevegtem vele, dacára annak, hogy több mint egy óra hosszat kellett vele együtt ülni. Jelzem, félfüllel hallottam a bankban egy délben, hogy Bertók szakított a nővel, Illetőnével. Mit szakított? Úgy beszélnek itt egy asszonyról, mint egy darabról, amelyikről mindenkinek joga van azt mondani, amit akar. Azt hiszem Sprung mondott ilyesmit, hogy Bertók szakított a nővel. A gépírókisasszonyok a másik teremben épen vihogtak valamin. Oly dühbe jöttem, mintha azok is a nőről beszéltek volna, csak én az írógépek lármája miatt nem hallanám. Különben is hallatlan undor volt hallgatni mindig azt az őrült kelepelést az írógépteremből. Ha jogom volna most felugrani s ököllel orrba vágni ezt a lenyalt fejű Sprungot, olyat nyomni arra az éles orrára, hogy félrelapuljon és úgy tartsa félre az orrát, míg csak él. Csak annyi közöm lett volna már a nőhöz, hogy ilyen vadat tehettem volna! De akkor még voltak napjaim, mikor egyáltalán szünetelt bennem az egész érdeklődés a nő iránt. Az a nap is véletlenül ilyen nap volt. Csak egy bizonyos antipátia rakódott le bennem Sprung iránt akkor. Addig Sprung személye oly hidegen hagyott, mint egy pohár víz. Igen, a Gerbeaudban át szokott a nő menni a kis dohányzóba hátul, onnan szoktak kinézni az ablakon a vörös szalonba, onnan jobban lehet gusztálni a főhercegnő asztalát és mind a párokat, akik a vörös szalonban kialakulnak és ott azokkal az elszántan unatkozó bárókkal versenyt cigarettázni s fülelni, mit tárgyalnak ott a másik sarokban a díványon a barátra alapított kisnevű színésznők vagy a kéjmámorszínbe öltözött dán hastáncosnő egy Jardinbeli német gáladémonnal, akik mind ide jönnek nagyvilági levegőt színi s valami lágy fantáziájú magyar nábobot esetleg elkábítani. Hogy leste a nő az ujjaik és a tekintetük járását, hogy nyomozta a parfumjöket az orrával, hogy itta a szemével túlzó cipőiket és ezeregyéjjel dicsekedő gyűrűiket és fülbevalóikat és megőrült sárga frizurájukat. Mit izgatják úgy és mit érdeklik őt egyáltalán az ilyen nők! Direkt szóltam hozzá, egy kis rézmetszetet akartam mutatni neki a falon, nézze, milyen bájos dolog az, vagy valami kis süteményt akartam neki dícsérni, hogy milyen jó, vegyen belőle, – pszt, hagyjon csak: leintett és tovább csüngött azok felé az elszabadult hurik felé, úgy, mint aki zenébe van merülve. Én meg lenéztem és Pánczél úrnak a harisnyáját néztem, mert Pánczél úr úgy fel szokta húzni a nadrágját, mikor leült és áttette az egyik lábát a másik felett, hogy egy nőnek a lábából se szokott több látszani s épen ezért Pánczél úr izgatott színű stráfos selyemharisnyákat viselt és a lakkcipőjében a betét lila vagy egy émelyítő krém szín volt, én túlzás nélkül mondhatom, hogy undorodtam a Pánczél úr lábától. És a lábát nézve, láttam lelki szemeimmel a sűrű, komisz, fekete haját is a fején meg azt a kétségbeesetten stuccolt kis bajuszát, ami körül a borotválás kék pontozata látszik. Az arca is olyan erőszakosan van borotválva s a homlokán fent és halántékán is kétfelől el van a hajából egy rész borotválva, s a kezefején is észrevettem, hogy borotváltatja róla a szőrt, fuj, te, ez az állat hogy nézne ki, ha negyvennyolc óráig ott hagyná magán a szőrzetét! És a nő beszámolt mindig, hogy mit hallgatott ki azoknak a fixre dolgozó tündéreknek a csevegéséből és hogy élvezett mindent, ami ezek körül a nők körül végbemegy, jaj, azt mondja egyszer, jaj, csak egy hétig ezt az életet élni, őrült hecc lehet! Ránéztem: csak nem mondja komolyan? De mért ne, – mondja – milyen hecc lenne ezt a pályát is átélni hirtelen. És még kérdezett: mit gondol, lenne szükszém?

Volt nap, hogy nem találtam bent a Gerbeaudban, aztán volt nap, hogy nem mentem be, mert nagyon nem kívántam vele látni Feltünésinét meg azokat az alakokat, akik ott mászkálnak és odaülnek, Pánczél úrtól meg egyenesen irtóztam már. Pánczél úr úgy viselkedett a nő mellett, mint egy férj és nekem, ha jöttem, olyan kegyes fölénynyel húzott egy széket, mintha csak őtőle függne, hogy én is leülhetek oda. Viszont leadtam magam ebben az évben a Mindigné zsúrjára, mert ott a nő elő szokott fordulni. Te is voltál egyszer Mindignénél, épen eleget tudsz arról a világról, ami Mindignénél össze szokott szaladni. Én ott agyoncigarettáztam magam és szeszeltem, amennyit tudtam és nézegettem a Mindigné áttetsző selyemharisnyáját térdig, mintha Mindignének a férfiasan mutatott lábát látni a legnagyobb gyönyör lenne nekem. Illetőné nem tudott egy percig a helyén ülni, mindig egy másik sarokban kacarászott azokkal a szép fiúkkal, akiket mint ilyeneket halmozott fel a zsúrjára Mindigné, akik a Fővárosi Orfeumot röviden Fővnek mondják, akiknek cigarettatárca áll ki a mellényzsebükből, akik kisztihanddal udvariaskodnak és borotváltak mind és mindnek egyformán van a haja választva, mint az étkezőkocsin a pincéreknek. Untam összeállani ezekkel a könnyen röhögő kis csoportokkal, hagytam a nőt és csevegtem a színésznőkről a Mindigné lorgnonjával, vagy hallgattam, mit ad elő a fiatal Úri, aki Mindignénél mint művelt színész szerepel és a színpadon oly bőszítő hamisan tud beszélni azokban a mellékes kis úrfiszerepekben, amelyeket rábíznak.

Vagy Pereczkyt hallgattam lecsusztatott szempillákkal zümmögni a nagy kövér Érdekesné hintaszéke előtt egy puffon az ő gitárjával, mert ide is elhozta a gitárját és egy Mela Marskupléval próbálta a szenvedő Érdekesnét andalítani, aki a morfiumról szeretett beszélni, mint a lét egyetlen üdvösségéről és közben olyanokat ismételt a májas kenyérkékből meg a pogácsás tálcáról, hogy azt hittem, nem fog tudni fölkelni arról a szegény sovány hintaszékről, amely ringott alatta kínjában: jaj, meddig ül még ez a nehézség itt rajtam, én úgy félek, hogy össze fogok törni! Vagy hallgattam, miket beszél Anyagi a darabjáról Feltünésinének, úgy bámultam ezt a kedves kövérkés kis alakot, aki épen úgy használta a szavakat, mint Feltünésiné szokta, valami keleti dallamot adva a beszélésbe avval a lipótvárosi hangsúlyozással, így:

– Felmentem _Bécsbe_, beszéltem az _ügy_nökkel, az ügynök azt mondta nekem _hall_ja, én láttam a maga _da_rabját, én garantálok magának _száz elő_adást…

Barátom, néztem ennek az Anyaginak azt a redőtlen babafejét és azt a kék buti márványgolyó szemét és hallgattam, hogy énekel ott ennek a Feltünésinének, aki nyakig benne van minden színházi ügyben és diktáltam ott bambán magamnak, hogy ez az Anyagi híres ember, egy szerző. S ez nem fért a fejembe. Hogy tud ez egy darabot megírni? Te, én úgy tisztelem az írókat, mint a szenteket, de ha erre a kis szmokingos, aranyláncos, teli mellényű, hajatlan babára néztem, ezt képtelen voltam tisztelni, csak annyi volt az impresszióm róla, mint egy hülye kis vőlegényről, aki egy milliót kap vagy egy borbélyról, aki megütötte a főnyereményt. Mondd, szemtelenség ez tőlem? Én Anyaginak a szemében semmi istenit nem láttam, sőt emberit is alig, kérlek, csak mintha mindig exkuzálta volna magát a két csacsi szemével, ha ránézett az emberre: bocsánat, én nem tehetek semmiről, a színház az oka, mert előadja a darabot, én különben nagyon jó gyerek vagyok. Úgy tudom, azon a télen Mindigné és Feltünésiné versenyeztek Anyagiért, nem tudom aztán, melyiket boldogította, tény hogy a két nő haragba lett Anyagi miatt. Mondd, ki köthette le ott az embert a Mindigné zsúrján? Az a Basedow-szemű Pörgettyűné, meg még az a pár ponny-nő, aki ott ült és szaladgált, azok oly jelentékteleneknek látszottak előttem, mint egy-egy darab gömbölyű kugler, valami kis édes semmiknek! Csak bámultam, hogy ezeknek a pöttönségeknek úgy kell mondani: nagyságos asszonyom. Én majd elnevettem magam. S mintha ők maguk is komikusnak tartanák, hogy ők olyan nagy fogalmat képviselnek: asszony, úgy néztek ki. Az embernek úgy jön elő, mint egy gyerekdarab, hogy az ilyen kis molett mitugrálszokhoz oda van egy férfi sorsa ragadva halálig, hogy ezek hitvesek, kérlek, szentek az államnak és a vallásnak, hogy ezek olyan misztikus dolgokon vannak már túl, mint nászéj meg szülés és nekik is van minden hónapban egypár rejtélyes napjuk meg fűzőjük van nekik meg egy egész gépezet köti össze a fűzőjüket a harisnyájukkal. Igazán, Illetőné volt az egyetlen ott köztük, akit komolyan vehettem. Illetőné különben minden öt percben más szobában volt. Mindig eltűnt valakivel képeket nézni. Egyszer én is átcsúsztam az ebédlőbe vele. A kályhához szalad, kérlek, a paravan háta mögé áll: jöjjön csak, nézze ezt a hercig kis tájképet. Ott volt felakasztva a falon valami kis közepes dolog, igazán nem tudom kitől. Odabúvok, ott állok a nő mellett.

– Na, szóljon – azt mondja.

Mit szóljak? Szép. Ezért a kis gicsért kellett idefurakodni a paravan mögé? A nő leveszi a falról a szemét, lenéz az arcomba, nem is, a számra néz direkt. A nő ajkai nyitva vannak, a fogaival behúzza az alsó ajkát. Az orrán át hallom egy lélegzését. Úgy zizegett a selyem a testén. A térde érintette a lábamszárát, olyan közel állott hozzám. Elkezdett a térdem reszketni s a derekamba belenyilallott, mint mindig, ha valami nagy izgalmam van. És olyat éreztem, mintha leöntötték volna kánikulával az arcomat. A nőnek az álla le volt nyomva a nyakába, úgy nézett és még közelebb hozta a fejét és úgy nézett valami borult édességgel és valami dacossággal és nevető és kegyetlen arccal és egy mélyített hanggal szólt:

– Naa?

Tudom. Oda kellett volna rántani a derekánál, meg a nyakánál fogva, haah és csókolni azt a kész száját, míg elég neki. De én úgy csináltam, mintha megijedtem volna. Pedig tényleg megijedtem. És felkaptam a fejem:

– Azt hiszem, valaki jön. Menjünk ki innen.

Elugrottam a paravan mögül. A nő elnevette magát.

– Érdekes egy fiú maga!

Kiszökött utánam, olyan szökevény lépésekkel, mint a kis lányok, úgy futott előre, trallázva valami Lehárt, a haja nyomát szívtam a levegőben utána s a szemembe világított a hosszúsarkú fekete félcipőjének a tiszta új talpa, ami folyton felvilágosodott a lába alól. Már kinn volt a zongoraszobában és agitált:

– Hát mi lesz, nem lesz itt tánc? Verebély jöjjön játszani. Egy szteppet!