Part 4

Olyan magány és csömör jött rám a Mindigné zsúrján egy bizonyos idő mulva, épen mikor a zongora működni kezdett és esti hangulatot csináltak. Alig vártam már, hogy kinn legyek innen és ott üljek tizenegykor a bakkaránál a Kerületi Körben és beleszédítsem a fejemet abba a nagy zöld asztalba.

Illetőné egyszer hamarabb elszaladt a zsúrról, mint én, jól megnyomta a kezemet, mikor köszöntem neki s szinte belém lehellte, hogy: pá, mikor látom? Attól mégis olyan nagyot tudtam lélegzeni s olyan tourbillon volt a fejemben gőgből és elszántságból és hiúságból és forróságból és valami puncsízű butaságból. Mondd, nem untatlak, őszintén.

*

Te, ha az ember eltehetné magának az ilyen órákat! Emlékezni, mit ér az? Mit tud az ember visszakapni abból, ami meleg jelen volt, hangulat, közérzet vagy hogy mondjam.

Otthon a szobámban, a szekrény tükörajtaja előtt megállottam és megnéztem magam. Úgy, mintha új ruha lenne rajtam. Valami új alak voltam magamnak. Úriasszony babám lesz! – ezt ígértem magamnak a szemébe a tükörbe, vagyis ő, aki a tükörből nézett vissza, ő hencegett így bele a szemembe! Valami rangot vagy egy büszke állomást éreztem hogy elértem. Én is egy olyan garszon úriember leszek most már, akinek diszkrét viszonya van! Majd mondom, a Gianaklisem tüzére fujva a füstöt: a babám egy úriasszony, kérlek. Egy hosszút nyújtóztam a tükör előtt, láttam a két szememet lusta mosolyban és a két karom kinyúlt az ajtó felé meg az ablak felé, szervusz, szervusz, nyögtem édes nyügösséggel a távolba az összes uraknak, akiknek úriasszony babájuk van és a derekamban oly kellemes erő volt és fordult a derekam jobbra meg balra, mintha nem férnék a bőrömbe s lecsaptam a két kezem a két combomra egy édes nagy sóhajjal s levágtam a díványra magam s még ott fekve is éreztem, hogy a szám mosolyogva maradt és emlékszem arra a bolond ideámra mielőtt elaludtam, hogy elmegyek az anyámhoz és bejelentem neki, hogy egy úriasszonynak udvarolok és hogy a nő az enyém lesz, az enyém lesz, anyám! Meg fogom hódítani! Anyám, itt tartok, látod! A nevét nem árulhatom el még előtted sem, anyám, mert a diszkréció kötelez! Érdekes, te, tényleg, hogy az ember az édesanyjával soha egy szót se beszél arról, ami a világon a legjobban foglalkoztatja az embert, a legrémesebb bajt és a legdrágább örömet, az egész nőt az életben egyszerűen lehallgatja az ember az anyja előtt.

Én nem tudtam hányadán vagyok a nővel, vagyis magammal. Azt se bírtam megállapítani, hogy tetszem-e a nőnek, vagy egyáltalán közömbös vagyok előtte. Ha a nővel voltam, egyszer úgy vettem ki, hogy nagyon jól esik neki velem beszélni, dacára annak, hogy semmi intimet nem diskuráltunk, – máskor meg azt hittem, hogy csak azért diskurált velem, mert muszáj volt, ha már odaültem hozzá. Egyszer azt mondtam neki: nézze, Margit… erre belevágott, hogy ne mondjam neki Margit, ő Margó, mondjam neki Margó. Mondom, én szebbnek találom az iskoláskorbeli nevét és hogy azért is jobban esik Margitot mondani, mert mindenki Margónak hívja. Azt mondta: á Margit az egy buta név, unalmas. Csak legyek én magának is Margó, azt mondja. Engem ez bántott, viszont azt is gondoltam, hogy alapjában véve mi jogon szólítok én Margitnak vagy Margónak egy nőt, aki másnak a felesége? Aztán kérlek, ha vele voltam, néha azon vettem észre magam, hogy semmi melegség nem fog el iránta, semmi meglepetés, semmi ünnep vagy mi nincs bennem, mert mellette ülök és ha elmentem, akkor éreztem olyasmit, mintha összeköttetés lenne kettőnk közt, mint egy városból a másikba megy a telegráfdrót és ez húzódik, ez a drót, ha messzebb megyek és oly hihetetlen, hogy az ilyen összeköttetés, az ismeretség, az érdeklődés, a gondolat, nem látszik a levegőben két személy közt és hogy a levegő tényleg üres és tényleg nincsenek ott ezek a vonalak az elválva járó emberek közt. De voltak napok, mikor ez épen fordítva volt. Míg ott voltam a nő mellett, az élet melegedett bennem, mint egy szamovárban és képzeltem, hogy ez az ő melegsége bennem és hogy biztosan ő benne is így hat az, hogy én ilyen közel vagyok és hogy ez így lehet egy-egy férfi és egy-egy nő közt a világon, akiknek közük van egymáshoz. És olyan volt ülni mellette, mintha bebiztosítva ülnék minden rossz ellen, hogy nincs szél és betegség, és munka és gond és semmi kellemetlenség. Ha meg elmentem, egyszerűen kiment a fejemből a nő, nem játszott szerepet a hangulatomban és mikor így egy pillanatban eszembe jutott, hogy nini, nem is gondolok rá, akkor olyan mulyán kezdtem nézni egy plakátot vagy egy kirakatot és egy csalódás ült le rám, csak nem tudtam kiben vagy miben csalódom. Nincs valami dolgod, kérlek?

Sokszor szerettem volna a legidegenebb barátaimnak előadni, hogy mi van bennem és megtudakolni, hogy őnáluk hogy ment az, ha beleszerettek egy privátba, vagy hogy viselkedtek ők egyáltalán a priváttal, akivel elkezdtek? Viszont úgy féltem, hogy minden szóval, amit kiadok, csak rontanék az ügyön, csak taposnám azt a gyenge kis virágot, ami lehet hogy kidugta már a fejét valahol lent a szívemben. És aztán mondd meg, ki lett volna az, akivel úgy megbeszélhettem volna az egész szívemet, ahogy vágytam volna. Hogy hiányzott mindig egy ilyen barát, akivel oly gyöngéden lehet érintkezni, mint egy barátnővel. És barátnőnek hogy kívántam mindig olyan nőt, akivel mint egy baráttal, oly őszintén és korlátlanul lehet beszélni. Kétségbe voltam esve, hogy rám van bízva az ifjúságom és magamnak kell gondolkozni mindenről, az egész életemről!

Elkezdtem akkor megint a magányt keresni. Magány, mi az Pesten? Mikor nem tudtam otthon elaludni, vagy ha magamban mentem haza éjjel, vagy ha eltévedtem a Józsefvárosban, mikor egy utcát kerestem, ilyenkor éreztem, hogy egyedül vagyok. De milyen rémes kis magányok ezek! Az emberre rájön valami, én nem tudom, sokszor úgy volt, mintha nem is lenne igaz, hogy élek és elkezdtem néha félni magamtól, mint egy őrülttől és azt hittem, holnap okvetlen eljönnek értem a mentők és kivisznek a Lipótmezőre. De volt nekem egy rendes magányom, az, hogy délután, mikor kijöttem a bankból, be szoktam menni a Koronába kávézni és ott ültem az ablakban egyedül egész estig és kinéztem a Váci-utcába s elszíttam nyolc-tíz Gianaklist. Nem, nem a fizetésemből telt nekem Gianaklisra, hanem tudod hogy akkor már bakkoztam és oly mindegy volt, hogy mennyit költök. Rászoktam az egyiptomira s ha egy krajcárom se volt, akkor is volt Gianaklisom. A Koronában, kérlek, nem ismertem senkit, de úgy szerettem ott azokat a szép tiszta öreg urakat, akik órákig tartanak a kezükben egy Budapesti Hírlapot és olyan nyugodtan ülnek, hogy el se köhögik magukat egyszer se.

A Váci-utcában a sétálásban sok ismerős jött, fiúk és mindenféle nők, akiknek tudtam a pedigréjét és mikor a kirakatok úgy elkezdtek a gyémántokkal ragyogni, mint egy tűzvész és kezdődött az a tolongás előre és hátra a kocsiúton és bejött az ablakon át az a meleg téli duruzsolás, barátom, hallgattam és a szemem úgy nézett állva, mint egy halé s a szívemet úgy elkezdte csavarni valami mint a mosogatórongyot és gyűlöltem barátom azokat a nőket odakint, gyűlöltem, hogy majd megvesztem ott értük! A lámpák úgy elcsókolták az arcukat és mikor átmentek a lámpafényeken, a szemüket is láttam élni s a szájuk nevetett és repkedett és olyan teintjük volt, mint a tearózsának és oly finom hidegek voltak, mint az alma s oly karcsúak voltak és a síma szövetjük és azok a nagy muffok és azok a vak mély szőrmék a nyakukon! Úgy kívántam mindet egyszerre! Szerettem volna kiugrani és közéjük gázolni, mint egy ló, mikor megvadul! Hogy sasíroznak itt, mintha egynek se volna se gyereke, se férje, se otthona, se semmi külön élete, csak a szépségük, csakhogy a fiatalembereket szerelemmel jóllakassák. Csak azért jönnek ide, hogy mutassák magukat és kívántassák magukat, tessék választani! S nem adnak egy csókot, nem barátom és egyhez közel menni, micsoda nagy ügy, micsoda komplikációk!

Nyomorultak, itt játsztok a férfiakkal, a hiúságotokat fürdetitek velük, mint a hajatokat kék fénnyel, a teint-t konzerválja talán az nektek, hogy a férfiak szeme mint a tüzes vasaló jár az arcotok bőrén. Jaj, ha ezek az odahajló, röhögő, tornászó, hízelgő és viccelő víg fiúk, ha egyszer mind szolidárisan elordítanák magukat odakint! Ha megtámadnák őket egyszerre, ölelve a falhoz nyomnák őket és csókolnák erővel és mint a részeg vakok tapogatnák őket összevissza! Ha borzadt arccal elkezdenék kibeszélni hangosan, mi az ifjúságuk igazán, azokat a nyomorult bujkálásokat éjszaka s azokat az ízetlen délutánokat a komisz helyeken! Az utálatot, a gyámoltalanságot, a félelmeket és a rosszkedveket és azokat a szomorú hecceket és a kétségbeesettséget és az orvost! Hogy engedik ezek az úrinők várni és kínlódni az embert és romlani és elcsüggedni, sohase kérdik az embert, sohase simogatják meg vigasztalni, lelketlenek! Az egymásközti panaszkodásokat és tanácskéréseket és ordináré viccelődést, ha azt kezdenék az urak odakint lármázni és elkezdenének vonítani, vonítani!

Azután elbágyadtam ebben a keserűségben és a dühben úgy legyengült a szívem. Észrevettem a sóhajomtól egy foltot az ablakon és széttöröltem és csak égettem a cigarettemet és bámultam. És oly nemesek és drágák lettek mind odakint. Már nem láttam meg köztük a kirívó ismerősöket, csak egy szépséges úri hullámzást láttam, mintha két folyó folyna egy ágyban, az egyik a másik ellen, csupa szeretetből, hogy folyton összesímuljanak és mint egy ünnepélyt, úgy néztem az egészet és a fájdalom énbennem úgy kísérte, mint egy zenélőóra ezt a Váczi-utcai mozgást. Mért vagyok én ezek közül kitiltva? Az támadt ott rám mindig, amire úgy szégyeltem gondolni, az, hogy én zsidó vagyok.

Ne bánts, amért megint felhozom ezt előtted. Kérlek, ne bánts. Igen igen, mi ketten ezen a kérdésen túl vagyunk, de nekem ha magamban vagyok, hidd el még most is sokat van ez a fejemben, úgy, ahogy a mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg. Tehet ő róla? Pláne, mikoriban ott a Koronában ültem és úgy rámjött a fájdalom és a csudálkozás! Zsidó, kimondtam úgy, hogy csak az ablaküveg hallotta, kimondtam, hogy elhigyjem, hogy tényleg van egy ilyen szó s kezdtem egyáltalán nem érteni, mi ez: zsidó. Én zsidó vagyok? Hogy hogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én vagy zöld vagy kék vagy milyen? Épen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám és az istenem a halál! És valaki rám néz és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznek valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartani ezt a vádat vagy ráfogást vagy elintézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell nézni, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, csak hagyom magam, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevethetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, hidd el, én egész ártatlan vagyok benne, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy az ember zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember. A gimnáziumban egyszer, azt hiszem hetedikbe jártam, igen, emlékszem, valami jót beszéltünk ketten, akivel össze voltam ültetve, egy Hering nevűvel és a hittanóra jött és nekem az előtt az óra előtt már haza lehetett volna menni, de a tíz percet áttárgyaltam Heringgel és aztán mikor csengettek, azt mondta Hering: maradj bent az órán. Akik ott közel ültek, azok is elkezdtek örülni: te, maradj benn, maradj idebenn! Egy fiú az első sorból odavisított hozzám: súgjál majd, én nem tudok egy betüt se! Röhögtünk, bennmaradtam. Bejön a főtisztelendő úr, aki nekik a hittant tanította, előveszi a noteszt mikor leült, néz körül a teremben, egyszer csak elkezd nézni engemet. Egy fiú már röhögött az orrából. A főtisztelendő úr odaszólt hozzám:

– Maga másvallású, nem? Mit keres itt az órán?

Mit mondjak neki? Csak felállottam és néztem rá, mert muszáj volt ránézni. Azt mondja:

– Maga eltávozhat, fiam. Milyen vallású maga?

– Izralita.

Kivettem a fiókból a könyveimet és mentem és meghajoltam a katedra előtt és kimentem az ajtón. A fiúk mind őrült komolyan néztek utánam, láttam, mikor behúztam az ajtót. Hogy szégyelltem magamat és hogy fájt, hogy nem maradhattam bent. És milyen rossz volt másnap reggel felmenni az iskolába. A mi hittanóránkat mi nem vettük komolyan, egész évben blicceltünk, mindig csak egypáran voltak ott és ha már el is mentünk, hát egész órán szurkáltuk és hajigáltuk egymást és folyton röhögtünk mint a sakálok, hihetetlen, mennyit tud az ember összeröhögni diákkorában! Év végén azért mindig kitünőm volt vallástanból. Oly kedves egy bárány volt a mit hittanarunk! Egyszer meg kérlek fizikaórán odafenn ültem leghátul a kísérleti teremben és a tanár úr a leydeni palackot mutatta be az asztalon, de hörögve beszélt és folyton köhögött közbe, mert asztmája volt, szóval nem bírtam rá figyelni s a kísérlet se izgatott, hát kibámészkodtam az ablakon és úgy, mint mikor eső akar lenni, úgy jött valami nehéz, barna hangulat, egy olyan buta vad szomorúság, amit az ember felnőve már el se tud tizenhatéves korából képzelni, kérlek akkor is azon kezdtem töprengeni, hogy én zsidó vallású vagyok. Úgy kétségbe voltam esve, mintha börtönre ítéltek volna, komolyan! Emlékszem, hogy csak mintha messziről hallottam volna: leydeni, meg hogy: polgármester és énbennem ez úgy visszhangzott, zsidó, leydeni az is zsidó, polgármester az is zsidó és palack az is zsidó. S kint, ami mászkálást láttam odalent egy szűk utcában, az egy ghetto volt és azok a kendős, sovány asszonyok zsidónők, mennek valahova panaszkodni. Ez az érettségi banketten is elővett ez a neveletlen szomorúság, emlékszem, ez Budán volt a Diófában, az udvarban zöld fák és lámpák közt, ami oly kedves ott este s cigány volt és cigarettázás és ivás és minden percben tószt a tanárokra és vissza s folyton tust adott a banda s én úgy ültem ott, mintha megbuktam volna. Azt hiszem, a halálon képzelődtem. Látod, ez egy komoly dolog, nektek magyaroknak ez nincs meg, az, hogy mikor semmitek se fáj és semmi kellemetlenségetek vagy gondotok, vagy problémátok nincs, akkor is mindig legyen rajtatok valami rossz, ami elveheti a kedveteket. Ez valami árnyék, ami nekünk a napfényben is ott van. Nézz bele a zsidók fekete szemébe, akármilyen fényes, egy bánat a szemükön rajta van. Ha semmi okom se volt búsulni, egy okom mindig volt. Te, én gondolkoztam már ezen, de egész elfogulatlanul, mintha nem is én lennék. Olyan gyanu vagy mi jött a fejembe a sötétbe, mintha ez is, hogy valaki zsidó, ez is a halál miatt volna, egy szere a sorsnak az illetőben, hogy evvel is könnyebben megadja magát a végzetnek, hogy ne őrüljön meg a naptól és a rózsáktól és ne követelőzzön hogy örökké éljen és csakis boldog legyen! Mindenkinek, minden egyes lénynek be van itt adva valami, valami bajjal mindenki meg van szelidítve, hogy képes legyen abba belemenni, hogy meghalunk és hogy épen ezért tudjon élni. Csak épen felhozom neked, mint egy adatot, hogy mik jönnek az ember fejébe. Hát kérlek, az akkor még rémesen tudott fájni nekem és lehet hogy ez vitt legjobban a Koronába, hogy gusztáljam az esti korzót, lehet hogy az vonzott úgy, bár nem akartam, hogy szenvedjek ott magamnak! De hogy tudtam ott szenvedni, barátom, komikus! Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen és bele voltam az ablakba könyökölve s elkezdtem úgy lélegzeni: jaahj, jaaahj. A fejem a tenyeremben feküdt, csoda hogy meg se mozdult, mikor belül olyan őrjöngés volt! Fantáziáltam ott, egy esztelen szép világ látszott előttem, mint egy velencei éj és az zenélt és égett és tolongott és énekelt és kacagott és láttam magamat furakodni és bukdácsolni és szaladni össze-vissza, márványlépcsőkön rohantam fel és visszalöktek és lebuktam és kapaszkodtam fel alulról balkonra, hol pezsgőzés volt lampionok közt és a két kezemet kezdték taposni és rugdosni, hogy csupa vér lett és virágos és hárfás díszcsónakról taszítottak vissza mese dámák és gavallérok és én a moszatos hideg, rossz vízben jajgattam és fuldokoltam a Canale Grandén! Ez a kép kihűlt előttem és a tényleges világon elképzeltem az életemet. Az egész életemnek egy géne-je van, egy korlát vár, ha neki akarok szaladni a világnak, ha felemelem a fejemet, mintha beleütném már egy plafonba. Ha szemben állok veled, víz van köztünk, mint Pest és Buda közt és Lánchídunk nincsen. Mi lehetek én itt? Apám azt akarta, hogy bankba lépjek be, beléptem. Iksz és iksz év mulva aligazgató lehet belőlem az Előkelő Banknál, feltéve hogy türelmem van ottmaradni s tegyük fel, hogy egy finánczseni vagyok, ami nem vagyok s tegyük fel a többi tegyükfelt és én leszek a vezérigazgató! De hát én nem vezér szeretnék lenni, én élni szeretnék! Semmi se akarok lenni, csak boldog! Szabad és vakmerő akarok lenni és hogy jogom legyen mindent a világon várni vagy kívánni, ambicionálni vagy tervezni, vagy csak elképzelni akármit! Álmodni, kérlek! Gróf vagy egy komoly szűzies kispap, vagy lakáj az udvarnál, ami tetszik! Hát kié a világ? Ki rendelkezhet arról, hogy valaki, aki él, ne is merenghessen úgy, ahogy merengeni jól esik?

Szeretném átölelni a világot, mint Aalbach Jacques énekli frakkban és fehér glaszé keztyűben az orfeumban, de drága Jacques, mit gondolsz, hiszen leütik a kezed, ha oda is ér, ahol nem reflektálnak a te nagy szeretetedre. És Párisban se kapom meg az egész levegőt és Londonban se, tudom, ott is csak alku és nyomor minden szerencse, ami érhet, s hiába megyek én Amerikába és a Kanári-szigetekre, ott is lesz egy hotel, amelyiknek a seffje magában leutálhat, mert zsidó vagyok. Volt olyan rohamom, hogy végiggyűlöltem az egész fajomat, a többiek az okai, hogy zsidó vagyok, igen, ha nem lenne zsidó a világon, nekem se kellene annak lenni! De azért nem lettem antiszemita, hidd meg és nem vettem fel azt a trükköt, hogy én kiabáljam a legjobban, hogy: zsidó, mennyi zsidó, itt is teli van zsidókkal, nem lehet már sehova menni a zsidóktól, – ahogy szokták Pesten. Magamban úgy sajnáltam mindet, mint magamat, de nemcsak a magamfajtát és nemcsak a szegény részét, mind, kivétel nélkül, a legfinomabb Lipótvárost is, a legkutyábbképű milliomosokat is, a zsentrikkel összecsúszókat, a vadászokat és turfiakat és amatőröket és tátrázókat és golfistákat is, mind, mind, akiknek mindnek van egy bibijök, amin nem lehet segíteni.

Oly mindegy, mit csinálunk mi vagy mit akarunk, oly mindegy, hogy fogyasztjuk el életünket, oly mindegy, mit gondolunk és mit beszélgetünk egy életen át s hogy öltözünk és milyen zenéket hallgatunk, mit szenvedünk és mit örülünk itt össze, oly mindegy, úgy nem számít! Oly közömbösnek tűnt elő az egész sorsom, mert nem magam választottam és úgy elpártoltam előre az egész életemtől, ami lesz. Tudod, milyen majomságot csináltam egyszer? A Ferenciek temploma előtt mentem és egy úr jött ott mellettem és leemelte a kalapját a templom előtt. Én is levettem a kalapom, úgy mint az az úr, hogy illúziót csináljak egy pillanatig magamnak. Rögtön az jutott eszembe, hogy a katholikus isten nekem biztos nem köszönt most vissza az égből. Egyszer meg a Laudon-utcában mentem el és egy vad zsidó ember jött a járdán szembe velem, csizmában, földigérő überciherben és egy lekopaszodott bársonykalapban, egy gyenge, görbe rongy, pincelakásszínű arccal és egy borzasztó sovány fehér kézzel a pájeszét vallatta s lenézett a járdára. Nem tudom kimondani, milyen egy szomorú emberarc volt az. Egy lökést kaptam a szívembe s ostromot éreztem magamban, hogy kezet nyújtsak neki s mondjam, ahogy ismeretlen szegény zsidók mondják egymásnak: sólem. Sőt odahúzzam a vállamra a fejét és megöleljem és a hátát megsimogassam. Állva maradtam a járda szélin és hagytam előttem elmenni. Kivettem a cigarettatárcámat, utána léptem egyet:

– Rauchen Sie bitte?

Úgy nézett fel, mintha ráijesztettek volna. Aztán egy mosolyt alakított azon az alkalmatlan szomorú arcon és kivett egy Gianaklist és a mutatóujjával szalutált:

– Ich dank sén gnédiger Herr.

És ment és a cigarettát tapogatta és gusztálta. Utána néztem szegénynek egy kicsit és gondoltam, ha például kikeresztelkednék, ez hogy lesajnálna engemet, ez a hős, aki a pajeszét otthagyta a füle mellett, úgy vánszorog át ezen az idegen világon.

Talán ábrándoztam már arról is, de komolyan sohase gondoltam arra, hogy kikeresztelkedjek. Teszem, Gergely úr az áthelyezte magát a kereszténységbe, de mikor kinyitja a száját, meghallani a hangján, hogy zsidó volt. A hangját nem tudta átiratni. Az zsidó hang. Nézek rá, mikor ott elkezd rendezkedni és kellemetlenkedni jobbra-balra: na, nyavalyás, hát mit érsz vele? Őróla most már kettőt tudnak: hogy zsidó és hogy kikeresztelkedett. Nekem nem volt kedvem segíteni magamon. Ez már beteg dolog. Hol van ez az élet tiszta vidámságától! Viszont sokszor egy olyan vak irígység vett elő, mikor néztem ott Prédlt és Lesznert és Sprungot, akikkel együtt voltam az osztályon, milyen nyugodtan reszelik a körmüket ezekkel a német nevekkel, mert ők eredeti keresztények, mily könnyű nekik, nem is tudják! Mikor már Illetőnéhez odahorzsolódtam az életben, akkor ott a Koronában veszíteni kezdtem abból a nehéz és ahogy most felfedezem, sokszor édes árvaságból, amiben ott ülni szoktam. Feljött bennem, hogy ő is zsidó s ez bántott s valamit levett az illúziómból. De mint egy szép madár, úgy ült a fejemben a gondolataim felett az, hogy Illetőné egy úriasszony és mondom, addig még soha priváttal semmim se volt. Azon vettem észre magam, hogy most már nyugodtabban tudom nézni azt az irígyelt népet a Váci-utcában, kaptam valami ajándékot és avval vagyok elfoglalva! Gondoltam, hogy a nő odaát lesz a Gerbeaudban és egy kis hő mozgalmat éreztem magamban, hogy fizessek és átfussak hozzá s megmozdultam a széken és ott maradtam, a habozásban még simogatva a combomat. Nem tudtam mennyi az érzelem már bennem és mennyi csak a hiúság. A nő még talán nem ért el a szívemhez, de már úgy volt, mintha rajtam lenne, a kabátom szövetében, mint mikor odkolonyt fujtatnak rá az emberre. A nőnek különben egy nagyon jó orosz odkolonyja volt, szerettem. Parfumt azt mindig másfélét szagoltatott velem a zsebkendőjén, minden héten új illatba bomlott bele, vagy csak az üvegecskéjükbe, vagy csak a cégekbe, vagy az illatok nevébe? Volt kérlek Houbigant-ja, D’Orsay-je, Roger-Gallet-ja, Monna-Vannája, minden, s azok a költői nevek, amelyek akkor tomboltak a parfumökön: Songe d’ivresse, Souvenir d’une nuit, Tout le printemps, Caprice de ma Reine, Ame de septembre és La folie, tudja a jó isten már! Én mindet szíttam és mindre azt mondtam a nőnek, hogy ez a legjobb, mert mindtől oda voltam rögtön, mind úgy lebódított és olyan finom kis őrültséget habart a fejemben, kibeszélhetetlen másodpercnyi álmokat, mámort és fájdalmat és amellett néha valami idegen émelyt és valami betegeset, én nem tudom, mi az azokban a drága parfumökben, mintha unalom és fejfájás jönne az emberre.