Part 2

– Én nem tudom, mi vagy. Hát mi a polgári állásod, áruld el már az istenért.

– Mit törődik avval. Az anyámnak a lánya vagyok.

– Te házilány vagy?

– Házi vagyok és kész. Úrinő vagyok, nahát. Jaj, nem engedi a kezeeem!

Dobolt egy pár taktust a két sarkával a földön.

– Hadd csókoljalak meg.

– Hooogyne.

– Akkor elengedlek. Hajolj ide, megcsókollak.

– Sietek!

– No.

– A kezem, hallja, én…

– Hadd csókoljam meg a szádat.

– Inkább ne.

– Nem engeded a szádat megcsókolni?

– Chaagyjon.

– Hát akkor a fogadat. Hadd csókoljam meg a fogadat.

Végre visszajött a nevetése, nem tudom, eddig hol volt eltévedve.

– Fogja, itt van.

Úgy csinált, mintha kivett volna egy fogat a szájából és nyújtotta.

– Ham – bekaptam egy ujját. – Most mind a két keze nálam volt. – Adsz egy csókot? – mondtam, úgy, hogy az ajkaim nem értek egymáshoz, mint aki borostyánszipkát tart a fogai közt és beszél.

Kirántotta az ujját a számból és rázogatta, mintha megégette volna.

– Ni, hogy megharapta. Fene egye meg.

– Boorzasztó. Mutasd.

– Nézzen ide, itt a foga helye.

Hozzáhajoltam, az orrom elé dugta az ujját. Megkaptam a balkezemmel a derekát, elengedtem a kezét, a másik kezemmel a két orcáját fogtam be, mint egy nagy harapófogóval és odahúztam a fejét a kalapom alá. Szájoncsókoltam. Nem tudta a száját olyan hirtelen összeszorítani, csak a csók alatt éreztem, hogy nyávogva erőlködik, hogy a száját behúzza. Meleg levegő jött az orrából az arcomba. Meg volt csókolva. Elengedtem. Felugrott, elfordult. Visszafordult.

– Disznó.

Képzelheted, mennyire megsértődtem. A szám vizes volt a szájától. Szívélyesen néztem föl rá. A kalapom hátrament a fejemben, úgy hagytam. Megláttam a ligeti tó hídján a világos lámpákat egy sorba mosolyogni. A híd alatt a fényes fekete vízen két hattyú lassan úszott, mintha mindig megállanának. Eltűntek. A fák sötétzöldek lettek. A csillagok fenn voltak. Villamoscsengetés hallatszott és autópuffogtatás. Éreztem valamit, azt, hogy élek és ez jó volt. A lány a kalapját ráncigálta a két kezével.

– Itt a bugyellárisod – mondom. – Itt ne hagyd.

– Most már boldog? – mondta dühében.

Boldog. Ha ezt a szót hallottam, mindig a szívembe ment a nyilallás és úgy lettem, mintha szédülnék, de nem a fejem szédül, hanem lejebb, a lelkemben szédül minden, mint egy kiállítás, ami elkezd forogni s elhomályosodik. Boldog. Direkt mosolyogtam, úgy néztem a lány kalapját. Úgy vehette, hogy büszke vagyok vele szemben és mulatok rajta. Ha az a nő, az a komoly, az az asszony, akitől semmim sincs, csak egy zűrzavar a gondolatvilágomban, ha ő kérdezné tőlem egyszer, de nem így butaságból, hanem valami nagyon komolyan és úgy, mintha ünnepnap volna, egy kis szalonspiccel, ragyogva vagy sírva, nem tudom, úgy mélyről és messziről és mégis a legközelebbről olyan hanggal, mint a zúgás a kagylókból, ha kérdezné tőlem: boldog?

A Gerbeaud felé néztem, sötét volt és hallgatott a vasrács, a fák álltak előtte, mint valami nagy szomorú bosnyákok és a pavillon tetejéről egy fekete tű mutatott az égre felfelé. Azon vettem magam észre, hogy az a lány ott előttem elkezd vihogni:

– Ni, hogy néz. Báá!

Igaz, ez is itt van. Már nem haragszik. Ebben a lányban annyi nevetés van, mint lé a barackban. Micsoda nő ez itt? Különben nem is érdekel.

– Adja a ridikülömet. Maga marad? Maga tán itt szok hálni?

– Nem haragszol már?

– Mitt haragudjak – mondta fölényesen és félrerántotta vállát. – Jön vagy marad?

Felálltam, odaadtam neki a kis tasakját.

– Én erre megyek – a Stefánia felé fordult. – Maga merre megy?

– Gyere, sétálj itt velem egy kicsit.

– Mit sétáljak, én nem szoktam itt este sétálni. Mi vagyok én?

Gondoltam, adok egy forintot neki, megérdemli.

– Kell két kroncsi?

– Két kroncsi! – kacagott egyet. – Nekem ne adjon.

– Nem kell pénz? Konflison mehetsz haza.

– Csak tegye el a pénzét, majd jól jön az magának. Nekem ne adjon pénzt, c, hallja!

– Hát négy kroncsit elveszel?

– Hagyjon engem a pénzével! Jön vagy nem? Én itt nem megyek tovább.

– Gyere már, csak az épületig meg vissza. Olyan szép most itt.

– Kikapok otthon.

– Még csak nyolc óra, mit akarsz.

Jött. Elmentünk az öngyilkos előtt. Még meg se moccant azóta, hogy odaült a padra. Ránk se nézett. Két másik padon ült már egy-egy áhitatos esti pár. Az egyik padon a férfi gázember volt, ahogy nevezik. Barna blúza ki volt gombolva és az ingmelle is nyitva volt, mert nem volt benne gomb. Merengett a nő mellett és ép egy gázlámpát talált nézni merengésében és úgy bámulta, mintha a legnagyobb újság volna neki egy ilyen gázlámpa.

– Ott a Műszinkör, ni – mondta a lány. – Ott voltam délután. Milyen egy hülyeségeket adnak ott, kár a pénzér, én mondom magának. Annyit röhögtem.

Elnevette magát.

– Most mi jutott eszedbe? Valami darabra gondoltál?

– Olyan hülyeségek. Én nem értem, hogy lehet olyanokat előadni. Mondja, látta maga már Bokori Pistát fellépni?

– Még nem láttam drágám. Legközelebb megnézem.

– Itt lép fel a Műszinkörben. Mint jassz és huszár szok kijönni. Hogy mennyi rózsát kap ez a hólyag, mikor kigyön. Úgy tapsolnak, mintha legalább is egy Sziklai lépne fel, de még ki se nyitotta a pofáját, mindjár ahogy kigyön, egy olyan tapsolást csinálnak azok a tyúkok és ott szaladgálnak a viráglányok, a kosár virágokkal, mondja, maga jár a Műszínkörbe?

– Én, ritkán.

– Tudja, hogy ott direkt vásárolnak virágot a tyúkok. Húsz vas egy csokor rózsa és telihajigálják a színpadot, ahogy kezd hátulról gyönni az a majom és elkezdenek bőgni ottan: Bokorii, Bokoriii… Én nem mondom, szép az alakja és higgye meg, csakis az alakjára buknak, mert a hangja az olyan, mint a handlénak, aki reggel zokog az udvaron minálunk.

– Neked nem tetszett Bokori?

– Frászt.

– Melyik színészre bukol?

– Én nem bukok színészekre. Hallja, olyan hülye nőnek néz engem? Bokori Pistáért milyen betegek azok a tyúkok, nahát!

Megint hihh, kiszaladt a jókedve.

– Mondd, egész nap így nevetsz?

– Én? Talán sírjak? Mit sírjak, nem igaz? Én úgyis csak meg fogom ölni magam.

– Mit csinálsz, te?

– Semmit. Én úgyis öngyilkos leszek. Csekélység.

– Micsoda hülyeségeket adsz itt elő!

– Azt hiszi nem? Azt hiszi nem is merek öngyilkos lenni? Azt hiszi?

Igy mondta: asziszi? S hencegősen a szemembe nézett. Néztem, mi van ennek a szemében. Két pici kerek kék eget láttam csak és egy-egy csillagot benne.

– Te marha nő, te. Hány éves vagy?

– Én, tizenhat. Most agusztusban leszek.

– Hát hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket, hogy öngyilkos leszel.

– Mért ne. Mit éljek én?

Semmi lehangoltság nem volt sem a szavában, se az arcán. Olyan volt, hogy mingyár a másik pillanatban nevetni fog. S nem nevetett. Nézett, őszintén, könnyen és elszántan nézett rám. Mintha összebeszélt volna valami túlvilági víg társasággal, mintha már mindenen túl volna ő, ami itt található, mintha elvégezte volna a világegyetemet, mintha a jégsarkok ismeretlensége s a bolygók programmja és a tengerfenék és a villamosság és a művészet minden produkciója és a népek minden álma s minden élvezet és minden csalódás a világon, az egész élet mind a kisujjában volna és mintha bepakkolt volna s ő mehetne már innen nyugodtan. Hogy tud ilyet kitalálni egy ilyen városi fű, egy ilyen vad kis konty, hogy jön az elő, hogy még alig szipákol itten a levegőből valaki, már kinyitja a száját halált mondani. Ez úgy meglepett, ez a buta fordulat, a bolond locsogás után ami jött belőle s csak mert egy ilyen nőt nem vehettem komolyan, hogy leadjam magam vele társalogni egy ilyen nagy dologról, mint az élet meg a halál, hát csak azért tettem magam, mintha viccnek venném a dolgot.

Én piszkáltam a pálcámmal a földön és leütöttem egy pár levelet a bokrok alján, pedig eszembe se volt a leveleknek ártani s ő már danolt ott mellettem, mintha nem is ő lenne, aki az imént azt mondta: megölöm magam. Danolt szórakozottan, hogy:

Éé-és ennél a táncnál, Hajlik a nő mint a nádszál, Tárállá, lálállá, lálláhá…

Emlékszel erre a barna valcerra? C’est la valse brune… meg a többi valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös és sárga valse-ok Párisból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle bolondos zenék Londonból meg Newyorkból és egymásután végigszaladgálták a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a bodegákat és a borozót hajnalban és a verklibe másztak és ott ugráltak még egy darabig és egyik a másik után elhallgattak egyszer és elvesztek a város muzsikájából örökre.

Rátettem a tenyerem a lánynak a vállára. Meleg volt a blúz alatt a bőre. Az influenza jutott eszembe, olyan melegsége volt a bőrének. A sárga múzeum hallgatott ott előttünk, a nagy ablakokban kékes világosságot csinált a hold, mert a túlsó oldalon is ilyen nagy ablakok voltak ezekkel az ablakokkal szemben.

– Ni, lila ákác – azt mondja. – Jaj szakítson nekem.

– Hol van?

– Ott a falon. Nem látja? Ott ni.

Tényleg láttam valami lilás virágot nagy levelek között. Oda volt a falhoz ez a fa vagy futóka vagy micsoda simulva. Én azt hiszem, nem is tudtam, hogy lila ákác is van. Amennyit én ákácokkal foglalkoztam itt Pesten az iskolában, meg a kávéházban. Ezt csak úgy felhozom, mert egy kicsit bántott, hogy ez a lány jobban ismeri a virágokat, mint én.

– Minek az neked?

– Szeretem a lila ákácot. Kedvenc virágom.

Odamentem a falhoz, lábujjhegyre állottam, téptem neki lila ákácot.

Megszagolta. Az orrom alá adta:

– Szagolja csak.

Odaszagoltam.

– Gratulálok – mondom. – Volt valami szaga, nem nagyon figyeltem rá.

– Tudja, hogy én imádom a virágokat? Szavamra, imádom!

Jó. Csak nem fogok ővele virágokról beszélgetni. Pedig az olyan szép lehet, este járni egy kertben nővel és a virágokról beszélni ketten, egy nővel. Ezt itt mellettem őrülten lenéztem. De azért megint a vállára tettem a karomat, úgy mint egy boát. Hagyta és aztán a hátát lesimítottam egyszer-kétszer. Odahajoltam az arcához. Csak úgy kívántam egy csókot megint, mint ahogy az ember be akar kapni egy szem szőlőt, amelyik a tányérján marad. Félrehúzta a fejét.

– Mit akar?

– Nem adsz egy csókot?

– Szépen!

– Látod, én adtam neked – mondom.

– Mintha én olyan nagyon kértem volna.

– Ha nem tetszik, add vissza.

– Jó, majd újévkor, csak ne hagyja elfelejteni.

Nem volt ott közel senki. Magamhoz kaptam, szorítottam a karommal a derekát. Épen összeillettünk.

– Nem csókolsz meg?

– Eresszen, már megint kezdi. Ne nyomjon úgy. Tyhjaj!

– Csókolj meg!

– Nahát szemtelenség – és húzta hátra a derekát és elhúzta a száját erőlködésében és így is olyan volt, mintha nevetne. A hold az arcát egész világosra festette ki. Szép tiszta piros szája volt. A nyakát is odahúztam a másik karommal.

– Csókolj meg!

– Mm.

Behúnyta a szemét. A szája be volt csukva. Szájoncsókoltam.

– Ááh, hogy nyálaz!

Félre tudta rántani a fejét. De nem szabadult.

– Csókolj vissza.

– Fuj, utálat – fuldoklott és a száját nagynehezen meg tudta törülni a karján.

– Csókolj vissza szépen.

– Hagyjon már – azzal odaütötte a fejét és megcsókolt. Mint egy madár. Csak épen az arcomhoz kapott a csőrével. – Na, engessen!

– Nem úgy. A számat.

– Kizárt dolog. Ne szorítson már.

– Mért nem csókolod meg a számat?

– Csak.

Farkasszemet néztünk közben és folyton éreztem az államon a lehelletét. És úgy együtt állottunk, mintha kötéllel lettünk volna összekötve és folyton csuszkált a cipőnk a földön, mert ő mindig menni akart, én meg nem engedtem. Észrevettem, hogy kétfejű árnyék van a földön mellettünk és hajlong, ahogy mi mozdulunk, mindig. Hű, barátom, ha akkor ott jön a vezér és látja, hogy az Előkelő Bank egy reményteljes ifjú tisztviselője ott tántorog evvel a kis ligeti nővel!

– Te buta, mért nem akarod a szám megcsókolni?

– Én csakis akit szeretek, annak csókolom meg a száját.

Elengedtem. Már nem is akartam. A csók már egy savanyú dolog volt, az se, egy ízetlen semmi. Úgy szégyeltem magam. Magam előtt, nem ő előtte. Éreztem, hogy a homlokom meleg. Biztos elpirultam. Hallani lehetett a cigányt a Wampeticsből.

A lány a karomra legyintett a virággal, azt mondta:

– Pá magának!

És elszaladt.

Úgy éreztem ott magam, mintha hirtelen ősz támadt volna s hideg és sár lenne. Alig vettem észre, hogy a lány otthagyott. Aztán utánaszóltam:

– Várj, hová mégy? Te.

A lány ugrott egyet futtában, visszafordult, de csak egy pillanatra, intett avval a virággal, mint egy zsebkendővel és idekiáltott:

– Viszlát!

És megint hallottam, hogy nevet és szaladt és kifordult a Stefániára.

*

Mondd, voltál már szerelmes? Ha engem kérdezel, én nem tudok neked igazán felelni. Én azt hittem akkor, szeretek egy nőt. Egy privátot. Egy úriasszonyt, amilyet mindig képzeltem. Most úgy látom, hogy csak akartam szeretni. Én még most se tudom, mi az a szerelem. Már sírtam nőért, nő után, nő miatt. Sírtam az összes nők miatt, mikor nekem egy se volt. Sokszor azt hiszem, ez a szerelem, ez, mikor nincsen szerelem és az ember szíve egy barlang, amely teli van tűzzel és köddel. De akkor, mondom, azt hittem, végre szerelmes vagyok. Forszíroztam magamban, hogy szenvedjek a nőért. Speciel ezért a nőért. Nevetsz. Jól van. Tudom, hogy te nem tisztelted ezt a nőt. Ma már én is tisztában vagyok vele. Igaz, mondtad, mikor rajongtam előtted, akkor, annak idején, hogy ne dűljek be neki, hogy csak annyit udvaroljak neki, mint egy jegyszedő-lánynak a moziban, még annyit se, elég lesz ha megmondom neki rögtön, mit akarok. De én nem azt akartam. Nem azt.

Arra csak úgy gondoltam, hogy mondjam neked? Bizony isten szégyelltem magam, mikor eszembe jutott, hogy a végén az a vágyam. Hidd el, zavart annak a képzelete. Azt mondtam magamban: én, én szerelmes vagyok, én szeretek. Az, aki phisice élvezni fogja azt a nőt, az egy állat. Az az állat is én vagyok, de az, amit én, az ember érzek, az nemcsak ez, sőt majdnem ennek az ellenkezője. Én a szívét, a szemét, a kezefejét, a hangját, a frizuráját, a nevét, a fogai világítását, a ruhája színét, a cipője formáját, a márkáját, a parfümjét, az életét szeretem. És azt, amit egy nőtől akarok, miután férfi vagyok, azt különben is úgy vettem, hogy az neki százszor édesebb mint nekem, mindig könnyek és ájulások közt lesz boldog velem. Láz és reszketés lesz mindig és csupa égő sikoly, amit eltapos az ajkaival a párnákban és nem hallik a tapétákon túl. Én azt a szót, hogy vágy, nagy betűkkel olvastam a versekben a Hétben és éreztem, hogy az én vágyam is nagy vével van bennem és hogy alapjában véve nekem is költőnek kellene lenni, mert olyan szentnek érzek mindent és olyan szépen tudok elképzelni mindent, amit szeretnék és mert úgy veszek mindent, ami az én ifjúságom, mintha husvét reggel felöltözünk, mikor a bank be van zárva. Tudod, hogy mikor egy délben azt mondtad nekem, hogy észrevetted, hogy az után a nő után mászok és én arra röhögtem, akkor hogy szenvedtem magamban! Hazamentem és lefeküdtem a díványra és azt hittem elbőgöm magam, oly csúnyán éreztem magamat. Mért kell nekem Pesten élni? Miért kell az emberek között lenni, akik állandóan látnak és akiknek hecc az, hogy én beleszeretek egy nőbe és akik azt mondják: mászik utána, mikor én szédülve járok egy Éva mögött, akinél a boldogságomat keresem, hátha őnála van deponálva. Ha ilyenkor el lehetne tűnni ebből a városból egy idegen városba, ahol senki nem ismeri se őtet, se engem nem ismer senki. Vagy ha Pest szétszaladna olyankor, mikor az utcán meglátom őtet, gondoltam, ha az utcák elúsznának és a bankok hirtelen messzire ugranának tőlem és eltűnnének összes ismerőseim és a lakosság, az egészet úgy ahogy van elfujná a szél valahová és egy erdő támadna körülöttünk és a madarak fütyölnének a fákon, úgy menne előttem ez a nő és én úgy érném utól és egy vadrózsát tépnék és azzal elébe térdepelnék és úgy néznék fel rá és mondanám: asszonyom!

Először úgy voltam en deux vele, hogy a Váci-utcán, a hölgyfodrásztól jött ki, én meg épen szembe mentem vele. Muszáj volt neki rámjönni. Majdnem szaladtam a járdán elébe s úgy tettem, mintha nem is látnám. Csak az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem és lerántottam a kalapom és hirtelen megálltam, mintha attól félnék, hogy belémütközik. Muszáj volt, hogy megálljon velem egy kicsit. Addig csak úgy köszöngettem neki, ő mindig mosolygott, mikor visszaköszönt, ahogy szoktak mindenkire mosolyogni addig a pár másodpercig, míg fogadják a köszönést, de aztán sietett tovább és én azt se tudhattam, hogy egyáltalában emlékszik-e hogy bemutattak egyszer neki és nem az van-e a fejében, míg visszamosolyog: ki lehet ez az alak?

Kivitt a Dunára. Szép őszi nap volt. Te is úgy szereted ilyenkor a korzót délben? Nincs az a nagy tömeg, ami májusban szokott lenni, ami szinte zabálja a szájával a napfényt és eszi egymást a szemével, mint egy éles penecillussal. Ez nem az én esetem. Ez a fruskák szezonja. Őszszel jobb népek vannak a korzón, több illúzióm van hozzájuk. Azt képzelem, ők is mind olyan szerelmesek a sárga levelekbe és emlékeken csodálkoznak és bánat jár a lelkében mindenkinek és úgy érzik a szeptember végének és a Dunapartnak a drága hangulatát, akár csak én. Az ember jobban érzi az életet őszszel, nem? A nők, azok szebbek ilyenkor, nekem legalább úgy tetszik. Nincs már rajtuk az a szemtelen fehér ruha, nem látszik át a lábuk szára a szoknyán, nem lehet azt a sötét hónaljukat észrevenni és nincs az a rémes izzólap ott a hónuk alatt és nem látni rajtuk azokat a kék meg rózsaszín csecsemőmasnikat az ingükön a blúzuk alatt. Én nem birom ilyenkor komolyan venni a nőket. Csak testet és fehérneműt látok bennük. Az őszi kosztümöket imádom.

A nőn egy kicsi fekete bársony francia kalap volt, a haja oldalt fel volt lapítva, olyan volt, mintha hozzá lenne ragasztva a fejéhez. Az akkor jött divatba. Szürke kosztümje volt, síma szoknyája és olyan kabátkája, mint a zsakett, gazdag fehér zsabóval és francia félcipője, fekete. Úgy éreztem magam mellette, mintha Párisban lennék egy parisienne-nel. Mit beszéltünk? Tudomisén. Semmit. Őrülten dolgoztam, hogy mulattassam. Feltálaltam neki mint egy pincér, amit tudtam, szinházról, válásokról, szerelmekről. Barátom, most ha úgy visszaemlékszem, azt hiszem oda se hallgatott. Folyton elnevette magát, túlhangosan, olyankor is, amikor nem volt semmi értelme hogy nevessen és közben állandóan nézett jobbra-balra, hogy köszönjenek neki az ismerősök. Mintha csak azért menne ott végig, hogy inkasszálja a köszönéseket. A fátyola alatt folyton megnyalta a száját. Ismered mikor a nők hirtelen körülnyalják a szájukat? és a szájuknak a két szögletébe is odakapnak a nyelvükkel, mint a kutyák. Ez olyan kiábrándító. Elkaptam ilyenkor a szememet, ne lássam. Neki is vannak ilyen szokásai? De viszont úgy ragyogott a szája a napon, olyan szép piros volt. Remek volt az a száj, barátom. Mikor fogom én ezt a szájat megcsókolni? Úgy feljött és olyan nagyot vert a szívem! Egy függöny mögött majd, vagy fák közt este, ha társasággal sétálunk és hátramaradunk egy percre. Vagy egy fiakkerben lehúzott függönyök közt, egy mellékutcán. Mit mondok neki majd, mikor megcsókoltam? Van egy olyan szép szó, amit egy csók után érdemes mondani? Azt mondom majd: szeretlek. Mielőtt megcsókolom is azt mondom majd: szeretlek. Azt hiszem, ennél fényesebbet nem lehet mondani. És nem is szabad egyebet mondani, hogy az ember meg ne bukjon. Izgatott voltam és büszke voltam, mert ott megyek mellette.

Úgy éreztem, hogy a napon legjobban mi vagyunk megvilágítva s minket néz mindenki. Nem tudtam mi szebb, egy rengetegben eltitkolva kettesben, vagy így az egész világ előtt elvonulni. Vagy hatszor végigment velem a Petőfi-szoborig és onnan vissza a Deliig. Azután lekísértem a Gizellára, a földalattihoz. Mikor elváltunk, lehajoltam, megcsókoltam a keztyűjét. Tolta fel az orrom alá a kezét, ahelyett hogy egy kicsit lefelé húzta volna. Én úgy vettem, hogy mutatni akarja, hogy szimpatizál velem. Visszamentem a korzóra. Leültem egy székbe, elnyújtottam a két lábam, hátratettem a fejem és behúnytam a szemem és a nőt néztem, magam előtt a sötétben. A nap sütött az arcomra. Olyan bizalmas ez az őszi napsütés. Olyan jó volt, mintha direkt a szívemre jönne a nap. Egész elfelejtkeztem a vendéglőről. A nő állott és járt előttem, én balról mellette a pálcámmal előrenyulkálva a flaszteren és egy-egy pillanatra eltűnt ez a kép és rózsaszín fodrok voltak a szemem előtt. A napsütéstől. És a fülem csengeni kezdett véletlenül. Oly furcsa volt, csak ezt az egy fájó hangot hallottam ott. De édes volt. Boldogság, mondtam magamban. Nem vettem észre, hogy Buchwaldné odajött és letépte a jegyet.

– Fiatal úr. Fiatal úr, tessék már jegyet váltani. Meddig álljak itten?

Kinyitottam a szemem, a barna jegyet néztem, meg a Buchwaldné bőrtáskáját. Benyúltam a nadrágzsebbe és azt mondtam neki merengve:

– Szakaszt.

*

Várjál kérlek. Szeretném neked nagyjából leadni az én históriámat evvel az Illetőnével, pedig nem szívesen foglalkozom a nőnek az emlékével. Még teelőtted is olyan nehéz nekem beszélni róla. Látod, ő nem is tudja, hogy nekem valami történetem van ővele. Neki csak egy kalandja van énvelem az életben és azt is, lehet, elfelejtette. De nekem mégis egy hosszú históriám van ővele, olyan, mintha vízírással volna leírva előttem, attól a perctől fogva, mikor a Vígben egy felvonásközben zene mellett úgy megtetszett nekem egy páholyban, egész addig a percig, míg kitettem a szűrit a szívemből. Hát kérlek, az egy szezonvégi előadás volt, mikor ott a földszinten állva a gukkeremmel beszíttam az arcát. Frédi ismerte a nőt, odajön, azt mondja: mit bámulod úgy, bemutatlak, ha akarod. Akkor nyáron bemutatott neki egy délután kinn a Gerbeaudnál. Akkor a nőt mindig avval a közhülyével lehetett látni, Bertókkal, a Tanügyiből, de hát kérlek, én abszolúte nem gyanakodtam. Csak nem fogja magát egy ilyen Frimmdiadalával szerettetni. Az összes minisztériumok nem tudnak ilyen hülyét produkálni, mint Bertók a Tanügyiből. Egyszerűen leintettem magam, ha eszembe mert jutni, hogy ennek a léniának, ennek a Bertóknak, ennek a hülyének sánszai lehetnek a nőnél. Akkor őszszel végre sétáltam egy délben a korzón a nővel. Ezeken a szép őszi napokon még ikszszer csatlakoztam hozzá a korzón. A nő minden délben kinn volt. Kezdtem háromnegyedkor meglépni a bankból, mert ha egy óra után mentem ki a korzóra s ha nem fogtam el rögtön a nőt, akkor el is passzoltam, mert a nő negyed-félkettőre már haza szokott menni. Amellett kérlek, az a nyavalyás Gergely bemondott az osztályfőnöknél, amért egy óra előtt kivontam magamat a forgalomból. Az osztályfőnök behivatott és azt mondta, hogy demoralizálom a levelezési osztályt, hogy melegen ajánlja, hogy gondoljam meg a következményeket satöbbi, kérlek, ilyen undok dolgok, mikor a boldogságra készülök! De gondoltam, ez már szenvedés a nőért. Őrült kedvem volt elveszteni az állásomat egy szép napjáért az életemnek! Különben Gergely urat beszüntettem és ha ott is maradtam néha egy óráig, azt csak azért tettem, hogy direkt elkéssem a nőt a korzón kóstolni, hogy fáj-e, hogy nem láttam és olyankor kijelentettem, hogy Gergely is hallja, hogy csak lustaságból vagyok még itt, elvben már félegykor távoztam, akinek tetszik, mehet rólam információkat adni.