Part 1

SZÉP ERNŐ

LILA ÁKÁC

_EGY FŐVÁROSI FIATALEMBER REGÉNYE_

BUDAPEST

_AZ ATHENAEUM R.-T. KIADÁSA_

_1919_

MINDEN JOGOT FENNTARTUNK, A FORDÍTÁSÉT IS.

9534. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

LILA ÁKÁC.

Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott, barátom, át volt téve az egyik lába a másikon, egyedül ült ott és kacagott mint egy bolond. Az alléeban ollót játszottak valami kereskedősegédek meg üzleti lányok. Ha ismered azt a játékot. Egyik fától a másikig kergetik egymást és akit a két fa közt kézzel érinteni tudnak, az a fogó. Az kerget mindenkit addig, mig ő is meg nem üti valamelyiket. A lányok szaladtak jobbra balra mint a csikók és nagyokat sikoltottak közbe s a szoknyájuk olyan suhogást és zúgást tett mint a szél. A fiatalemberek éleseket sipoltak a szájukkal, kurjongattak és az automobill-tülköket imitálták szaladás közben. Igy csinálták: huijjj, juijjj… És hallani lehetett, amint a tenyerükkel megcsapják a fa derekát, mert az volt a jele, hogy már célnál vannak és az ütés rajtuk nem érvényes. És erős lélekzeteiket is hallani lehetett, ahogy a fánál állva maradtak, mint a kutyák heves lehellését hallani kánikulában. A hajukat folyton elzavarták a homlokukból a kezükkel. Mind hajadonfővel voltak ezek a fiatalemberek, nem is láttam a gyepen se sehol kalapot, biztos kalap nélkül jöttek ki a városból. Június vége volt, úgy emlékszem. A diákoknak meg fiatal hivatalnokoknak meg üzletből való fiatalembereknek szokásuk volt hajadonfővel járni a városban nyáron. Ezeknek a fiúknak tarka zsebkendők lógtak a szivarzsebükből és némelyiknek ezüst óralánc volt a kabát hajtókáján a gomblyukba fűzve s lement a szivarzsebbe s az órájuk, ha volt, az ott állott és ott ugrált a szivarzseb fenekén. A gomblyukban mindőjöknek valami sportjelvényük volt, egy kékkel futtatott acélgomb, akkora mint egy krajcár. Valami biciklista-szövetkezetnek a tagjai lehettek. Csak azért, mert az a gomb úgy ragyogott a napon, csak azért jut eszembe, különben nem néztem meg, micsoda jel volt a gombokon. Az a lány meg ott ült egy padon, nézte őket, hogy hogy püfölik egymást és lecsapta a két talpát a földre és összeverte a tenyerét, úgy nevetett nekik. Ihh, így nyerített. Volt egy fiú, az mikor fogó volt, olyanokat adott a lányok hátába, mint egy football-labda. Ilyenkor az a lány majd leesett a padról örömében.

Én ott jöttem és megállottam nézni, hogy ezek hogy játszanak. A botomnak dűltem és úgy állottam, mint a pizai ferde torony és néztem azt a hancurozó bandát. Én nyáron bottal jártam, télen meg bot nélkül. Elmajmoltam másoktól. Azelőtt télen is, nyáron is szoktam botot vinni. De úgy is volt már, hogy se télen, se nyáron nem kellett pálca. Érdekes, hogy az ember mindenben olyan lesz, mint a többiek. Azon a lányon, aki ott ült a padon, fekete selyemalj volt, valami vidéki hangulata volt, olyan uj volt, mintha aznap vette volna fel először. A blúza meg fehér volt, olyan semmi fehér nyári blúz volt, mintha csak ingujjban ült volna ott. A fején egy egészen lehetetlen szalmakalap volt, egy kis szamárság szalmából, ragyogott mint a napsütött barna zsindely szokott ragyogni és egy kis csinált virág volt azon a kalapon körül, árvácska vagy mi, fakó és petyhüdt volt, a művirág is tud hervadni, úgy látszik, csak virulni nem tud. A kalapról egy kis fehér selyemszalag csüngött le, de már sárga volt és úgy össze volt kunkorodva s az egész szalag, meg az egész virágos kis kalap oly züllött volt, mintha megázott volna s kihajították volna s a szeméten száradt volna meg. Félre volt a fején és úgy nézett a világba: nini, engem meg feltettek ide! felnyomtak erre a hajra, átszúrtak egy tűt rajtam, nahát itt vagyok. A könnyű blúzának az ujjai csak könyökig értek, könyöktől cérnakeztyű volt a lány kezén, de csak az egyik kezén ment fel könyökig a keztyű szára, a másik kezén le volt a csuklóig esve. A lábai, barátom, vékonyak voltak, mint egy fiúnak a lábai, az egyik térdig látszott, mert mondom keresztbe tett lábbal ült ottan. Kurta kis félcipő volt rajta, az ember azt hinné, tényleg, hogy egy nagy késsel elcsapnak a lábfejből egy darabot, hogy az ilyen rövid cipőt fel lehessen venni. Páris jutott eszembe, hogy ott ezt a vékony lábat néztem. Fekete harisnyája volt, ami lehetett selyem is így messziről, lehetett fil d’Ecosse is, amilyennek párját nyolc hatosával adták a Kovács Victornál. Egy fekete retikül feküdt a padon a lány mellett, vagyis inkább csak egy nagyobbacska pénztárca fogóval. Az egész nő azon a padon olyan könnyű volt, olyan egy semmi, hogy az ember azt képzelte, hogy ha egy ventillátor ott mellette működésbe jön, úgy elviszi a levegő onnan, mint egy összegyűrt papirszerviettet. És ott nevet, barátom, ott nevet magának, hogy úgy mondjam. Mint az élet! Mint a forrásvíz az erdőben folyik ugrálva lefelé s felkacag és felkacag. Mi közöm lehet nekem egy ilyen kis ligeti szeméthez, nem igaz? Hogy jön az emberhez egy ilyen kis, kis, nem is tudom minek mondjam. Azt hiszed azért állottam meg, hogy nézzem, vagy hogy őtet néztem? Dehogy, azt a játszó bandát néztem ott. Nem fáradtak el, pirosak voltak és a lányoknak összevissza volt a hajuk a fejükön, egynek a kontya a nyakába volt esve és ugrált a nyakára hátul és a lány folyton hátra babrált a kezével, de sohase bírta megigazítani, folyton szaladni kellett neki s mint egy őrült, olyanokat visított. Tudod, hogy egy asszonynál voltam akkor érdekelve. Azért sétáltam ott aznap is, csak látni akartam, mikor hazamegy a nyári Gerbeaudból.

Estefelé volt már, úgy hét után. Persze még egész világos volt, csak a Kereskedelmi Múzeum lett sárgább mint amilyen sárga, én nem tudom az alkonyattól valami izgatottságot kapnak a sárga falak és a vörös bádogtetőre is mintha virulás jött volna vagy mi. A zöld fák meg egyszerre úgy elkomolyodnak és mintha jobban látszanának a levelek a fákon ilyenkor, legalább is feltűnnek az embernek külön-külön a levelek. Olyankor a liget egy kicsit megcsendesedik, arról balról a vurstli vásárja, meg ott a Kereskedelmi Múzeum előtt a gyermekek zsinatja, meg annak a nagy szökőkútnak az erős locsogása, minden úgy halkulva jön elő, mintha hó esett volna a hangokra, vagy mintha szordinát tettek volna mindenre. Úgye? Ez a felhőktől lehet, esetleg. Kérlek, leültem arra a padra. Arra, amelyiken az a lány ült. Csak odamentem és leültem mellé. Lekönyököltem a két combomra és a két tenyeremmel nyomtam az arcomat és néztem ott a porba magam elé. Azt hihette, hogy gondolkozom valamin vagy pláne hogy búsulok ott neki. A bánat imponál jobban a nőknek vagy a gondolkozás? Vagy a közöny hat rájuk legjobban? Én különben nem akartam imponálni neki, egyáltalán nem törődtem vele, észreveszi-e, hogy odaültem a padra. A harisnyája egész átlátszó volt, átlátszott a fehér láb, közönséges cérnaharisnya volt, a legolcsóbb vacak ami kapható. Hintálta az egyik lábát a másikon. A szoknyája alatt egy kis fehér rész világított mindig elő, én nem tudom, téged is úgy izgat az ilyen fehérség a szoknya alatt? Engem egy pár pillanatig mindig úgy elkábít, akárkié, egy szobalányé is. A fehér alsója lehetett. Köhögött egyet. És megint köhögött épen úgy, mint az imént. Ehe, hn. Műköhej volt, olyan affektált. Elrúgtam egy pár kis kavicsot a lábom elől, mintha nem lett volna nekem mindegy, hogy azok a kavicsok ott vannak-e vagy távolabb egy húsz centivel. A fiakkerek jöttek már a Gerbeaudtól. Radics pianó játszott a kertben, mintha már elfáradt volna. Úgylátszott, az utolsó darabot adja le. Egy francia valcer volt: Ah, tu ne sauras jamais… Elment a Freistädtler arany batárja, elment egy autó meg egy autótaxi meg egy autó, ami sem nem autó se nem taxi, mert az autóügynök autója volt és elmentek a köz- és magánfogatok. Elmentek a közös huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, meg a vezérigazgatók és a többi grófok és a tőzsdeügynökök és más angolok és a közgazdasági szerkesztők és más szellemi arisztokraták meg az orfeumi színészek és egyéb gentrygyerekek, az összes hím babák, azután az összes nőnemű gavallérok, te ismered őket, mindezeket a gentryasszonykákat, akiknek nincs uruk, meg a lipótiakat, akiknek két uruk is van és mind a kettő ott van a Gerbeaudban, az egyik is meg a másik is, csak egy pár heti távolság van köztük és a színésznőket, akiknek csak barát kéne, hogy otthagyják a színházat és a barátnőket, akiknek csak színház kéne, hogy tényleg kapjanak már egy barátot. És a nőket, akiknek színház és barát egyformán kéne meg a hastáncosnőket és egyéb Bécsből leereszkedett nehéz szőkeségeket, akik feltörték a kalapskatulyát, amit a Kärntnerstrassén vittek a karjukon, a modellt a saját fejükre tették és a skatulyát eldobták a Kärntnerstrassén. Utoljára két kezdő létművésznő jött ki a szép kerti kapun, konflisba ültek és elzörögtek a többi után. Spóroltak. Le lehettek csúszva.

Már nem játszott a pad előtt az a társaság. A csend meglepett és felnéztem. Mentek. Kanyarodtak kifelé egy úton a Stefánia felé, a lányok elől, a fiúk hátul. Egymás vállán volt a kezük és még hallottam, hogy egy Weiner-kuplét zümmögnek együtt, mintha amerikai fiúk lennének. A dadák nyomták a gyerekkocsikat előre és a bonnok és a cselédek húzták már magukkal a kis médiket és pubikat a diabolókkal és a nagy karikákkal. Az öreg negyvennyolcas gyepellenőr sétált a vastag bottal és kéksárga karszalagjával a virágágyak közt, még egy bokor alatt ült valami rongy ember, mint Anonymus, esetleg őneki is kell a reggeli lapokban szerepelni, mint öngyilkosnak a többi közt az elmúlt éjjelről.

A lánynak a feje felém volt fordítva. Észrevettem. Én is felé fordítottam a fejemet, arra ő elkapta az arcát. Egy kis grimaszt csinált, láttam. Sőt röhögni akart. Mi van itt nevetni való? A válla felugrott egy párszor, vinnyogott magában, mert dugdosta a nevetést. Rámragadt. Elkacagtam magam, kérdem:

– Mit nevet?

De szép volt az az ifjúság, mikor ott ültem a mellett a lány mellett. De szép volt az ifjúság. Milyen keserves volt, milyen stupid volt, milyen egy téboly volt, te, milyen rémes és milyen szép volt mégis. Csak nevet, barátom. Úgy nevetett, mint a gyerekek szoktak az osztályban az óra alatt, mikor úgy rájuk jön. Ilyen egy taknyos, gondoltam. A balkönyökömmel meglöktem egy kicsit a karját, jobbfelől ültem neki tudniillik.

– Mit nevetsz itt te?

Nem nézett rám.

– Hogy hogy ül itt – azt mondja. – Jó kis hangja volt, olyan új hangja volt, vagy milyen, meglepő. Mint egy csepp eső, ami az embernek az arcába esik.

– Hogy-hogy hogy hogy ülök itt? Hát hogy üljek? Hogy üljek itt neked?

Nevetett.

– Nem tetszik, hogy itt ülök?

– Hogy tegez itt! Hogy jön engem tegezni? – abbahagyta a nevetést, úgy szólt hozzám, hogy azért el volt fordulva közben.

– Te, valami van az orrodon – mondom neki. – Mutasd.

– Semmi köze – azt mondja. – Hogy mer engem tegezni.

– Köszönöm, jól. – Ez egy új találmány volt akkor Pesten – ez a »köszönöm jól«. A leány úgy tett, mint akinek a méltóságán sérelem esett.

– Itt letegezi az embert, hö – azt mondja, mintha valami harmadikhoz beszélne.

– Nézz már ide, te.

– Azér se.

– Hány éves vagy?

– Elmultam.

Ez is olyan vicc volt.

– Nem nézel erre? Mondd meg hány éves vagy.

– Va-agy? Hát te hány vagy? – Úgy tetszett neki, hogy vissza mert tegezni, hogy kacagott egyet utána. Le kellett inteni.

– Ne szemtelenkedj.

– C! – így tett és idefordult, hogy végigmérjen, feldugta az alsó ajkát és lenézett a cipőmre. Egész kedves arca volt, szép fehér szín. Ragyogott az orrahegye. Kék szeme volt, fekete haja.

– Elég szép fiú vagy – mondom.

– Mér nem mondta ezt reggel, most már sötét van. – És megint elkapta a fejét. Ezeket a válaszformákat ismertem az éjfélutáni világból. Ez is tudja már a nyelvet?

– Mondd, kérlek, hol szolgálsz?

– Hallja, uram, ha egy pofont akar, csak szóljon, – azt mondja és a szemem közé nézett, de nem állta meg, hogy ne nevessen és megint a másik oldalra csavarta a fejét.

– Szemtelen vagy. Feltünően szemtelen vagy. Hogy hívnak?

– Nem szoktam utcán át bemutatkozni.

– Most nem vagy az utcán, most a ligetben vagy. Bemutatkozhatsz.

– Ne legyen olyan kíváncsi, hallja, hamar megöregszik.

– Nem mondod meg a neved?

– Mit érdekli magát?

Komoly képet csináltam, mint egy tanfelügyelő.

– Nos, hogy hínak?

– Kérdezze meg tőle.

– Te hülye – mondom és egy fricskát akartam adni neki. Felkapta az orrát, aztán összehúzta a száját szemét és egy gesztust csinált, mintha szavalni kezdene:

– Jó uram, nem találja, hogy ön túlságosan bizalmas?

– Eredj el innen, ha ilyen buta vagy.

– Eredj el – zéderanda! Saját padja ez talán itt a sligetbe?

Sligetbe! Ez is benne van a műveltségében.

– Hol veszed ezeket a jó dolgokat? Kitől hallottad mondani, hogy sliget.

– Az Operába járok, ott hallottam. Mit szól!

– Távozz, édesem, nem lehet veled beszélni – mondom és felfelé legyintettem egyet, mint egy herceg, mikor a szabóját kidobja. Tényleg untam ott vívni vele. Mit érdekelt egy ilyen nemtudommicsoda. Csak azért bolondoztam egy kicsit vele, mert untam magamat és hát kérlek, elég jó kis bőr volt. Kellemes volt ránézni, csak úgy, mint mondjuk egy narancsra, mikor egyáltalán nincs is gusztusom narancsra. És olyan rossz hangulatban voltam, mikor a Gerbeaudból a kocsik elmentek. Úgy el voltam hervadva. Hova menjek?

– Hallja, dinsztelt úr, ne adja a bankot itten. Micsoda beszéd az hogy távozzak? A saját lakásáról kilökhet, akit akar. Engem innen ki nem lökhet. Zéderanda. Távozzon maga.

Elrántotta a derekát, felkapta a retiküljét vagy mijét és a térdére csapta. Kinyitotta, kivett egy kis tükröt, hátrahúzta a nyakát, én is láttam egy kicsit az arca fehérjét a tükörben. Meglöktem a karját. Kiesett a kezéből a tükör. Leesett a földre. Rózsaszín kaucsuk háta volt a kis tükörnek.

– Naa – azt mondja. – Finom egy modora van magának. Most vegye fel.

– Most mindjár, vagy még ráérek?

– Azonnal is ráér, édesem.

Nyögve hajoltam le.

– Öö, öreg csontjaim.

– Adja ide! – el akarta kapni.

Egy olyan bazári kis tükör volt. J betü volt rajta plajbásszal, csuszkáló írással.

– Mi ez itt?

– Kérem, adja vissza a tükröm.

– Előbb mondd meg, micsoda szám ez itt. Telefonszám? – Egy szám is volt a J alatt.

– Mi köze! – Ki akarta kapni a tükröt a kezemből. Odaütöttem a kezére. Csak éppen hogy csesztem. Megint odakap a tükörhöz. A körmére koppintottam a tükörrel. Elnevettem magam, őbelőle is kifutott. Teli volt a szája nevetéssel. Igy ment egy kicsit, mintha csak játszani akarnánk. A tükör ragyogott közbe köztünk, a tükör is nevetett.

– Na, ne üssön hát! Adja ide már!

– Ki ez a jé, mondd meg.

– Senkise. Dedektiv maga?

– Dedektiv, igen. Micsoda jé ez itten? Jenő?

– Hogy kitalálta. Milyen egy esze van!

– Egy fiú?

– Neem, majd egy leány!

– Ez meg a Jenő száma. Telefonja is van Jenőnek?

– Mit érdekli az magát. Hallja, adja vissza a tükröt.

– Nesze – mondom. – Nyújtottam. El akarta venni, visszakaptam. Megint:

– Na. Nesze hát. – Nyúlt, elhúztam a kezem. Elrántotta magát, kopogtatott a sarkával a földön, hallgatott, mint aki haragba van. Megint kínáltam a tükröt:

– Na, komolyan. Ne, vedd el. Tessék.

Egy darabig nem reagált, egyszer végre hitt a komoly hangban, odanyúlt. Ráütöttem a kezefejére. Grimaszt csinált.

– Nézze, ne játsszon itt velem.

Felvettem az erszényét, beletettem a tükröt. Egy puff, egy zsebkendő, egy kicsi parfümös tubus, egy korona, meg egy pár hatos, egy enyveshát és egy kulcs volt az erszényében.

– Mit nyulkál a ridikülömbe! – kikapta a kezemből.

– Mutasd azt a képet. Muti.

– Mit akar vele. Fogja. Nézze meg, milyen randa vagyok. – Ideadta az enyveshátat. Ő volt rajta meg egy fiú.

– Ez az a jé, ez itt melletted?

– Ez. Tetszem magának?

Megnéztem őket. A lány ebben az adjusztírungban volt a képen, ebben a kalapban, ebben a blúzban és ebben a selyemszoknyában, az erszénye a kisujjáról lógott lefelé, az egyik lábával lábujjhegyen állott, befelé nyomott térddel és a sarkát jól feltartva hátra, mint a divatlapokban állanak a modellek és mint a Dorottya-utcán ott Brachfeld mellett a kirakatban a bundában lefotografált művésznők állanak egy nagy lépcsőn, kicsit önmaguknak dülve, magosabbaknak tartva magukat és valami gőgöt és merengést, valami idegent szimulálva, szinte letagadva azonosságukat, valamit a távolból affektálva, Place Vendôme-i illetőséget vagy nem tudom mit. De nézni ez a leány olyan őszintén nézett ezen a vacak kis képen, olyan kíváncsian s egy kicsit ijedten, te, olyan valami meglepett ünnepélyességgel, mint a csoportképen néznek az intézeti lányok vidéken, akiket az évzáró ünnepélyen az udvarban fehérben és virágokban lefotografál a helybeli legelső fényirdász. J., vagy tegyük fel Jenő, ő egy vékony gyerek volt, keskeny karimájú Girardi volt a fejében hátratéve, hogy a választéka kilássék a kalap alól. Középen volt a haja kétfelé vasalva. Zsebkendő csüngött a szivarzsebéből és a gomblyukából neki is lánc ment a szivarzsebébe s szűk dupla gallérja volt és csinált csokor ugrott kétfelé a gallérnyílásból, Terézköruti chic, igen mély kivágású gigerli-mellénye volt és csíkos inge, felvasalt nadrágja és magassarkú félcipője s egy kis pálcát hajlított a földön maga mellett, olyan vékonyat, hogy elesett volna, ha rá akart volna támaszkodni.

Egy cigarettet is tartott az ujjai közt a pálca felett. Jenő kieresztette a szemét és eszesen és elszántan próbált előre nézni. Jenő az arca után lehetett szivaros fiú a Jardin de Paris-ban, páholyhoz vezető boy a Royal Vióban vagy liftes a Hungáriában, vagy még jobb esetben színinövendék és a legjobb esetben kezdő moziszínész és egyben ős turfbarát.

– Mit nézi annyit, adja már. Mit szól az arcberendezésemhez? Randa vagyok, nem?

– Csúnyább is lehetnél – mondtam neki, hogy egyszer gyöngéd is legyek.

– Ez egy olyan piszok kép. Adja, tegyem el. Nem szokok enyveshátat csináltatni. Ez a hólyag akarta, hogy álljak oda vele. De nem fogok rendelni. Tizenkettőt csinálnak két kroncsiér. Levelezőlapra csinálják rá az embert. Kell nekem? Azt hiszi, nekem kell levelezőlap evvel a hólyaggal? Még oda is megyek, igaz, megnézem a kirakatban, nem-e tettek ki vele. Majd még mutatom ott vele magam a kirakatba. Csipiszt.

– Micsoda fiú ez?

– Eegy.

Ebből értsek.

– Kedves pofája van – mondom.

– C, egy undok. Maga már azt hiszi, van vele valami.

– Nincs vele semmi?

– Frászt.

– Szeret?

– Pesten lenni. – Ez is egy olyan vicc volt. Szeret… Pesten lenni? – kérdi egy lány a fiútól. Az után hogy: szeret, egy kis pauza jön, mintha azt kérdezné: Szeret? Vagy ha komolyan kérdik a nőt: szeret? – arra is rácsapja a nő: Pesten lenni. Hogy szeretek Pesten lenni. Én úgy értettem: szeret ő téged? Szerettem a szívhez nyúlni, akárkivel beszélek. Úgy izgatott mindenkinek a szíve, úgy érdekelt, ki kibe van belebukva és ki hogy szenved és ki milyen boldog. Mindenkinek, aki szembejött velem, a mellére néztem, a baloldalra, ahol a szív van. Vajjon mi megy ott végbe? Egyszer, emlékszem, ültem a Kolegerszkiben és néztem a népet és a katonazene játszott és ott képzelődve, mintha minden kabáton és minden blúzon keresztül láttam volna egy nagy szívet, egy szívalakú tüzelő lampiont.

– Nem szeret téged?

– Össze vagyok veszve. Tegnap összevesztem.

– Jenővel? Min vesztetek össze?

Dühös lett.

– Hagyjon már. Mit kérdez!

– Nagyon unalmas vagy. Mér nem felelsz rendesen?

– Mit feleljek itt magának? Kicsoda maga?

– Mér vesztél össze Jenővel?

– Azt hiszi, énvelem olyan könnyen lehet.

– Nem értem. Énrám mondod?

– Á. Az a hólyag. Mert leadtam magam sétálni vele, hát már mindjár akart.

– Mit akart mindjárt?

– Nézze, édesem, ne faggasson, igen?

– Pssz. Te, mondd meg már a nevedet.

– Hagyjon békemet a nevemmel.

– Hát mást kérdezek.

– Na?

– Hogy hívnak?

Nevetett:

– Nagysád! Úgy hínak nagysád! Édes nagysád, kérem, legyen szivesss… – a kezével egy előkelő gesztust tett, mintha helyet mutatna egy nagysádnak.

– Te bolond. Mér nem mondod meg a nevedet.

– Nem értem, hogy lehet arra kíváncsi. Én nem értem, mit akarnak az embernek a nevétől.

– Én meg nem értem, mér ne mondanád meg, hogy hínak. Egész bátran megmondhatod, úgyis elfelejtem.

– Hagyjon, mit… hagyjon – úgy mondta: chagyjon!

Elfelejtettem közbe mondani, hogy a lámpák meggyulladtak már a ligetben. De még elég világos volt. Még jártak is az utakon, kocsik is mentek a Stefánián, a Hermina-úton meg valami hangos népek vonultak folyton, fütyölve és előre-hátra kiabálva egymásnak. Kőművesek vagy kövezők voltak, hazafelé menet. A Gerbeaud mellett a fasorban két omnibuszkocsis léptetett el két nagy dagadt lovon. Az állatokon lógott és hintált a nehéz szerszám. Egy bokor alatt a füvön egy szentjánosbogár gyulladt ki.

Megfogtam a lánynak a kezét.

– Mondd, mér vagy ilyen undok?

– Hagyja a kezemet – azt mondja. – Engessen. Engessen.

– Húzd le ezt a keztyűt.

– Hát még mit nem.

– Húzd le a keztyűd, hadd nézzem meg a kezedet.

– Mit akar a kezemtől.

– Meg akarom nézni a kezedet.

– Igy nem lássa? Engesse már el.

– Húzd le már, mindig így kéreted magad?

– Ne izéljen. Én már megyek. Hagyja a kezemet.

Megfogtam a másik kezemmel a karját, húzgáltam a keztyűjét lefelé.

– El fogja szakítani a keztyűmet. Én nem bánom, megfizeti.

Már lenn volt. Az ölébe dobtam. Tetszett, hogy hűvös a keze. Zongorára való nyúlánk ujjai voltak.

– Mit nézi, piszkos. Tudom hogy piszkos.

– A másik tisztább? Add azt, ha az tiszta.

A kisujján vékony aranygyűrű volt, csak annyi, mint mikor a cseresznye szárából kötnek gyűrűt. Egy kicsi hígzöld kő volt benne. Oroszországban szibirszkinek híják ezt a zöld követ.

– Hagyjon már, elmegyek. Engedjen elmenni.

– Maniküröztetni is szoktál?

– Ne nézze már. – Húzta a kezét, visszaengedte. – Tudom hogy csúnya.

A kiksz még rá volt ragadva a körmeire és a bőrvágás vékony aludt vérszín emlékei látszottak egy-két helyen a körmei fölött. Elnevette magát.

– Még csak kétszer lettem manikürözve. Barátnőm csinálta meg a kezet nekem.

– Ki az a barátnőd?

– Kíváncsi? Az egy artistanő. Nem ismeri? A kaszinóban van.

Nekem tudni kellett, hogy a kaszinó, ahol az ő barátnője van, az nem a Nemzeti Kaszinó, se nem az Országos Kaszinó, se nem a Lipótvárosi Kaszinó, se nem a Józsefvárosi Kaszinó, hanem az egy édes kedves kaszinó, hol nincs se politika, se kötelező öngyilkosság huszonnégy óra múlva a kártyaadósság miatt, ott csak bál van örökösen, zene, dal, szerelem, szeszelés, víg élet, francia világ: Casino de Danse.

– A kaszinóban? Hogy híjják?

– Hédi.

– Hédi?

– Hédi. Ismeri?

– Nem egy vastag?

– Az, vastag? Sőt egy nagyon sikkes alak.

– Fekete haja van.

– Áh. Tiszta vörös. Azelőtt gesztenye haja volt, most hagyta vörösre festeni.

– Akkor nem tudom.

Hallgattam. Sóhajtanom kellett. Én itt egy Hédiről beszélek, aki vörösre hagyta festeni a haját és akit nem is ismerek, egy ilyen lánynyal, akinek még a nevét sem tudom. És a fejem és az egész napom és az egész mindenem teli van egy nővel, akit most ismertem meg és akiről csak hallgatni szoktam. Meghallotta, hogy sóhajtok. Erre is volt egy olyan vicces kérdése:

– Mondja, kegyed talán breteg?

Nem is feleltem neki. Fogtam a kezét és néztem az aludtvér csípéseket a körmei sarkában.

– Mit sóhajtozik itten?

– Ásítottam – mondom és imitáltam egy ásítást, hogy igazoljam magamat. – Kérlek, ilyen buta nő mellett – mondom – muszáj ásítani.

El volt fordulva, láttam, hogy elnéz. Ő is sóhajtott.

– Hát te mit ásítasz?

– Hagyjon már – azt mondja – menni akarok.

Kedvetlen volt a hangja. Ki akarta szabadítani a kezét.

– Nem mégy még. Ülj csak itt szépen. Mondd már, te mi vagy? Otthon vagy még?

– Naa, bizonyisten, engessen.

Odahajolt, hogy a kezét jobban el tudja rántani. A szalag a kalapjáról az arcomhoz ért. Megkívántam hirtelen azt a tiszta fehér arcot. Meg fogom ezt a lányt itt csókolni. Egy ilyen csóknak a szívemhez semmi köze. Ettől még olyan boldogtalan lehetek, mint egy ház. Csak megcsókolom, aztán hadd menjen.

– Ijj, ne szorítsa a kezem. Ne tartson itt fel, tényleg micsoda eljárás ez, engessen menni.

– Te kígyó, még nem is ismerlek és már el akarsz hagyni?

– Jáj, az ujjam. Fáj, nem hallja? Mit gondol, majd itt ülök magával a sligetbe. Mi vagyok én?