Part 21

– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert az a vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.

– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt valami.

A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:

– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?

A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?

– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.

– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy vastag tanár – még a cipőkenőcsöt is megette.

Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár.

– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?…

Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába akasztva s félkarral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy batyú, vastagajkú pöffedt kis ember volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly undorító volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.

Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, épp oly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkinek és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember s kereste a multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is fogja mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött.

– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a pillanatban az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!

Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek és hangosan azt mondta:

– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!

S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, hogy ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és nagyot cselekedne.

– Mióta tanítsz Doroghyéknál?

Misi gondolkozott, nem emlékezett rá.

– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.

– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a fizetésed?

– Két forint.

– Egy hónapra?

– Igen.

– Osztálytársadat tanítod?

– Igen.

– Mire?

– Számtanra és latinra.

– Egyébre nem?

– Nem.

– Földrajzra, magyarra, semmire?

– Nem.

– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.

Misi hallgatott.

– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy másik tanár.

– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek. Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?

Misi szemöldökét felhúzza magasra:

– Jóban, – mondta csendesen.

– Hogy, hogy?

– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi.

– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az erkölcsi romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!

De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.

– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.

– Tessék.

– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a feketeszakállas ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél te arra… mégis, nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett, hogy ez nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!…

– Én nem adtam el!

– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és nem a brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki.

– Nem volt benne az újságba, tanár úr.

– Ne hazudj!…

– Nem volt benne.

– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?

Misi hallgatott:

– Nem hallottad? Mi az apád?

– Ács.

– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.

Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga ellen tanuságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:

– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a füled, te!…

De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett s úgy nézett ki, mintha egy pillanat mulva kész volna nekimenni a tanárnak.

– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök türelmetlenül – azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata, amely előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére válnék.

– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!

– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.

– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.

– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!… gaznép!

A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is és egyszerre szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.

De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló erkölcséről, a haza jövőjéről…

– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és majd hivatunk, ha kellesz.

Akkor a kis fiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt jelen s azt mondta neki:

– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem gondolni, úgy-e?

Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:

– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a prófesszor urak!…

A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon mégis csak az öreg úrnál maradt egy kicsit.

Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s keskeny kis fején fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme kutatva pillantott körül s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt karral sietett hozzá.

– Misikém, – mondta s a keblére ölelte.

És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy _Misikém_… elöntötte a könny s beleroskadt a bátyja karjába s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába s szakadt, szakadt belőle a zokogás.

Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött és megszabadítja őt…

– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, Géza bátyám…

És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a homlokát s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, oh azok a drága, nagy komoly szemek:

– Édes kis fiam…

– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem akarok többet!… bántanak!…

És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne…

A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

XII. FEJEZET

amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját ugyanolyan csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok között vitte végbe, mint első kis versének költését.

– Maradj itt fiacskám, – szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel – bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.

Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén s remegett, reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani: Simonyi – óbester – kisgyerek – korába… felmászott – eccera – verestoromba… Magosvolt – a toron – magosa teteje – azegész – fedele – verebe – kkeltele – Simonyi – óbester – mintegy a hős – kiállott – ott látta – alatta – azegész – világot. – Azsebét – megtömte – verébfi – ókákkal – nemcserél – nemostan – azegész – világgal…

Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben, mikor először kitalálta.

Ijedség fogta el… Mintha elveszített volna valamit. Valamit kiesett…

Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam – Angyalbandi – nemenjaz – alföldre… Betyároknak, zsiványoknak – közibe – közibe… Ez sokkal jobbnak tetszett neki s próbálta: trallalala – trallalala – trallala – trallala…

Kebelét megrakta verébfi – ókákkal, nemcserélne most az egész kerek – világgal…

A homlokát erősen a pad széléhez szorította s erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, a szemét behúnyta, hogy fájt s vicsorított hozzá:

Kebelét megrakta apró verébfival, nem cserél most boldogságot a – kollégiummal…

Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat, hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az egész kintugráló vidám kollégiumi néppel… »Nem vers, de igaz!« (Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni az inasát s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset:

Hallod-e te hebehurgya Miska, Szeret engem a húgod Juliska!

És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta a legény:

Hallja-e a nagyságos úr, szeret engem a nagyságos asszony!

És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.)

Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.

Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy a szeme is könnyes lett és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja, kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:

Százezer szárny csattog annak a szívébe…

vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna, vagy álmodta volna s mindjárt elfelejtette…

Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy verset és azt is elfelejti… Azok a csúszómászók kiverték a fejéből odabenn:

Csúnya irígy csúszómászók, van ezernyi szárnyam… nézhettek utánam…

ilyenek voltak valahogy benne.

Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papirja nem volt. Csak egy kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az édesapja utalványának a szelvénye volt…

Lehajtotta a fejét s újra a padra borult, mintha porrá lett volna, összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi baj… Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett… A nehéz porban cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a mult nyáron ételt vitt édesapjának Kinyizsre s a mély homokban térdig járt s alig bírta a hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a hő nyáron érzett… Szörnyű káromkodást hallott, az egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét s két-három feketeruhás parasztasszonyt, akik uszították s torkukszakadtából acsarkodtak s az édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt…

– Az isten így meg úgy… röpködött az isten neve vastagon és durván, és zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé… – Százhatvankét forintért vállalta, má kétszáztizet kiattam, még hun vagyunk!… még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten…

Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított, ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik:

– No Gazsi, – mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt, valami tréfás nevet adni, – mit hoztál? krumplilevest?

– Csirkebecsináltat, – mondta ő.

– Pszhő – tett valahogy így furcsán az édesapja, – csirkebecsináltat!… Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled – s hátra akart menni az udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a gyerek megjelenése, most újra elkezdték:

– Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga gazember!

De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:

– Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy… Itt hagyom, csinálja meg magának!… Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá, az…

– Százhatvankét forintért vállalta!

– Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét forint?… Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét pengőjét, tetvesek!

– Vállalta, csinájja meg, ha vállalta, csinájja meg! Minek vállalta, ha nem tuggya annyiból kicsinálni, – rikácsoltak az asszonyok.

– Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dufla ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély, annak már a koporsóba a helye!

Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta. – Gyer innen! – kiáltott rá s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább folytatódó csatározást.

De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert s úgy gondolta, hogy a parasztoknak van igaza s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, a pipa lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, odább: ember ez is?… az ő édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel végigtehénkedik fel a padlásra… S mekkora fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van lécezve s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia… És azok a gazok, azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a krajcár… Hogy mindent megkapjanak, amit csak a szemük, szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt _alkudva_, kupori, zsugori módon… Saját magának dolgozott szegény, úgy dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem lop el belőle semmit, nem _keres_ és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk költségét… Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját s úgy gondolta, igenis, meg kellene tenni és inkább tönkremenni, mint hogy ilyen csúfságot érjen…

Néhány kanállal evett az apa jóízűen az ételből: Na egyél! – mondta aztán s odatolta neki és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert azt szerette volna, ha elteszi magának estére, vagy holnapra. De rászólt. – Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! Erre ő gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi.

És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy őt szidják, büntessék, kicsapják; végigsimította a homlokát s azt mondta:

– Jaj istenem, istenem, – s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége…

Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást megértsék?

Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni tudjon?… Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég s olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség, felzúdulás… Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől s teljesen magába bujva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él s kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások számára: és íme már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt…

Nem, ez elintézhetetlen… Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az eset rajta marad míg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni tudnak…

Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja, hullámosan, szépen: s ez volt az ő _jele_, kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem kérné vissza s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott plajbásza és másnak senkinek… Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, hogy: Simonyi óbester… mint egy hős kiállott… ottan látta köröskörül… az egész világot!…

Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát összeszorította s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót… de elveszíteni a saját költeményét…

Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami elveszett… ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán egyszer az iskolában tanították volna a tanárok s beszekundázott volna, aki nem tudja elmondani… megmagyarázták volna, hogy azt, hogy »százezerszárny«, nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak… hanem izé…

Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, miért? egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: itt van Géza bátyám!… Megvan a megváltás… itt a megváltó… hisz már nem az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget valaki… és úgy hasonlított most a Gézabátyám arca a jó Jézus-Krisztuséhoz, épp olyan szelid jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható… Magára veszi most, kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény… Így jó, ha van, aki az emberről leveszi a felelősséget, így jó… hogy felegyenesedik az emberi lélek az ő dicsőségében s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és dicsőségesen fehér…

Kijöttek a tanárok zsibongva s ő már úgy állott fel, szinte átszellemülten dideregve.

– No, szegény kis nebuló, – mondta az igazgató erős katonahangján, – mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak… Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség…

Misinek arcát elöntötte a könny.

– Jótanuló, jómunkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja rá… No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad…