Part 22

Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna ínyükre a szerencsés befejezés; a kövér, pohos, krumplifejű tanár olyan vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a szemét az útálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább útálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölő, ha dícsér, fecseg:

– No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne van a kollégium címerében: »Ora el labora!«… Tudod mit jelent ez? imádkozzál és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: imádkozni s dolgozni! akkor a jó isten segítségét nem fogod nélkülözni… Hát akarsz-e már debreceni diák lenni? – s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy s egyúttal két kézzel igazította meg a cvikkerjét:

De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett és rekedt lett és azt felelte:

– Nem.

Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a gyerekre s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra nyitni apró szemeit:

– Neeem?… – s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta – és mért nem?!… rikácsolta el magát.

Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: csak nem!… mikor a szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően, figyelmeztetve s kérve pillantott rá… és az ő szeme ott maradt a drága barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmult élteken át pillantott volna rá s elbágyadt és ellankadt s elvesztette erejét s érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a kegyetlenség s jóságra és türelemre válik s mély szakadék szélén ingott és lebegett s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem… nem… nem… csak: nem!… csak: nem!… csak: nem!…

– Nem kell kínozni a gyereket! – mondta az igazgató. – És ha nem akar, nem akar!… Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy a tatár vigye el!

Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja, jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi s aztán elvezeti a sok beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül…

Vakon, mintegy szellemkézen ment… lépcsőkön fel, folyosókon tova.

– Melyik az ágyad? – kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak. Ő az ágyához ment s szeretettel simogatta fekvőhelyét: – ez az én ágyam, – mondta s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. – Ez az én ládám, – mondta s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára, – ez az én fiókom – és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét…

Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton s hirtelen kiemelte a pergamentbe kötött könyvet, az üreset… és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja… ah nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák és megtudnák és beszéd lenne róla és a titkot elveszteni… azt nem… és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el… mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimboluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat…

De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta s ment bátyjával tovább és a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a nagytemplom felőli régi, szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki, kí a világba.

A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki s a szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő és soha többet nem lesz debreceni diák… a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így szállt lejjebb, lejebb a mélybe, a mélybe s már nem debreceni díák…

Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő skálák s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk… és ő többet már nem debreceni diák…

Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája… s megrándult a karja s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban s a homlokát földre tenni a bűnbánattól bűneiért és… kikotorni… s elvinni a bicskát… emlékül, hogy ő volt debreceni diák.

Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle senkinek s a földszinten a nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, a debreceni lunátikust, óh Istenem Nagyúr… a kis púpos jó ember s a magyarok dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte meghal, mire kiérnek a kapun s még ráadásul e pillanatban felcsendül a csengő és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból…

Csak 12 órát csengettek s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje s teliszívta magát: még az imént elnyomott kis, szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember az emberek között…

Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos erején…

És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett, úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját s azzal, mint süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öreg úr kapuja előtt s a divatkereskedés, ahol Bellát látta s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag-tér szörnyűsége: a rádőlő templom árnyéka: harangkongás: elszédült s ájultan hullott a járdára.

Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét, emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a mezítlábos belépett, akinek a lábanyoma most is ott van a Nagyvárad-utca felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh jaj, szegény Bella… Vajjon az ő lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton… és Debrecen utcáin?… – s mosolygott.

Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka tüzességét érezte és a lehellete forróságát és a hosszú, hosszú vergődés nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint gőz a kazánban, gépész nagybátyja tüzesgépjében, egyszerr hallotta titokban, hogy az édesapja birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották… s emiatt licitáltak el mindent a tiszaparti kisfaluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt s ők koldusok lettek s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és a pálinka szagától… és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell robbannia, mint annak a kazánnak és el kell pusztulni, az édesapja élete is itt van az ő betegségében és hogy az ő életét is felrobbantotta az alföldi robbanás és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ… Jaj…

Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű narancsot kettőt s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, ki volt téve a Leidenfrost kirakatába »vérbélű narancs«, de sajnált érte darabjáért három krajcárt… s virágot is hozott neki s eszébe jutott, hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei szekéren futottak, a Tiszapartról messze, más megyébe, homokra a fekete földekről… s ő meg az öccse ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél, vereshimlőbe s azt írta a bácsi az édesapjának: »sógor a gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!«… ilyen kegyetlenül és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt és betoppant s csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot s nem vitte el őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt… és vajjon most van-e?

Sokat sírt, befelé fordulva a falnak…

Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt s nem volt otthon a bátyja.

Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük s büszke volt, ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő s az éjjeli szekrényen orvosságosüvegek vannak s poharak, ezüstkanál és beteg!

– Szervusz Misi.

– Szervusz Orczy.

– Szervusz.

– Szervusz Gimesi.

– Hát hogy vagy.

– Hát csak jól.

– Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te olvastad?

– Én nem olvastam.

– Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.

– De mikor?

– Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.

Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.

– És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, mikor a pakktáskát letetted.

– Igen, azt gondoltam.

– És százhúsz forintot nyert és abból 10 forintot neked adott, negyven forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forintot egyébre, az hatvan, húsz forintba került az út, az 80, tíz forintot adott Bellának, mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is ő fizette ki, az két forint és csokrot is vett háromért, az 95, és a többit ellumpolta és az utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget s megírta bűneit egyben az apjának, egyben a te bátyádnak s egyben a rendőrségnek s akkor bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz biztosan.

Orczy és Gimesi nagyon nevettek, de Misi folyton csak azt mondogatta elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint… ez az egész?

Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész… Akkor mivel volt tele a pakktáska?…

– De nem baj, mert kifizették, – mondta Orczy – az egészet! már Pósalaky úr meg is kapta a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert tizet már kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el, mert Törökék szegények és ő sok jóval tartozik nekik, – azt mondta. Mert Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.

Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszéltek, az egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni diák lenni és ez nagyon tetszik mindenkinek.

Akkor megérkezett a Géza bátyja s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják magában Misit, mert megint láza lesz.

Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt s bocsánatot kért Misitől s meg is csókolta, azt mondta, hogy »Bella csókoltatja az ő kis poétáját« (ettől Misi lángvörös lett) és hogy Bella nagy szerencsét csinált, a hercegéknél van és már küldött is ezer forintot, a vonatról rögtön kocsiban a hercegékhez ment s a tanti nagyon szépen fogadta és nagyon szereti s rá fogja hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a meghalt lányához és az hetvenkilencezer hold s most már meg van alapítva a szerencséjük és most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik és egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek!

Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot s újra nagy láza lett.

Egy hét mulva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett egy kicsit rajta, elfelejtett járni, csakúgy szédelgett, mint az őszi légy.

– Mikor megyünk a kollégiumba, – kérdezte egy este a bátyja váratlanul, – órára? – tette hozzá szelíden.

Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:

– Soha.

Soká hallgattak. A tűz világított s kint a kis gőzös tutult.

– Akkor mi lesz belőled? – kérdezte a bátyja egészen halkan.

Misi soká hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, csak lesütötte a fejét.

– Hát mi akarsz lenni, édes kis fiam? – kérdezte a bátyja újra.

Misi hirtelen azt mondta:

– Az emberiség tanítója.

Újra hallgattak soká.

– Tanító: tanulás nélkül még senki se lett!… – szólt a bátyja.

Misi elszégyelte magát, hiszen akar ő tanulni, nem is tanulni: tudni!… Tudni akar ő: mindent, amit ember tud s megrémült, hogy most elárulja magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem tisztázni… amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az édesanyjának, hogy: »költő«…

– Hogy gondolod, Misikém? – szólt édes tréfájával a bölcs bátyja, – csak úgy elindulsz és mégy az úton? és aki szembejön az élet országútján, azt mindjárt tanítani kezded?

Misi lehúnyta a szemét titkos mosollyal:

– Igen.

A bátyja félszemmel, mosolyodva nézett rá.

Sokára, a jószagú szivarját kivette szájából s azt mondta erélyesebb s rendesebb hangon:

– Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én tanítok és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a deklinációkat és konjugációkat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább taníthass másokat.

Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt és örült, hogy így lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel, – mintegy lelki biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból s kiteríti az isten színe elé:

– Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?

Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s összekuporodott, mint egy kis giliszta s egészen halkan és egészen csendesen azt rebegte:

– Csak arra, hogy légy jó… légy jó… légy jó mindhalálig…

S fejét leejtette s szivárványszínű lett a szoba s egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el, menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol már ő tanít… ő… a drága, az édes jó bátya… az égbe… az égbe… mert az maga az Ég…

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24 |Csak azújabb |Csak az újabb

46 |egymátsól |egymástól

56 |királyok és bősök |királyok és hősök

57 |szőke mana |szőke mama

58 |hallalanul |hallatlanul

66 |kérdeznit őle |kérdezni tőle

67 |igen agyurak |igen nagyurak

67 |tüzet gépünk |tüzes gépünk

72 |mondta Gimesnek |mondta Gimesinek

99 |ostro mon |ostromon

102 |ktiört |kitört

102 |érzete meg |érezte meg

112 |kiálottta |kiáltotta

128 |szinfe |szinte

145 |feláloltt |felállott

168 |Julián szereztes |Julián szerzetes

181 |betgsége |betegsége

183 |szeretett vonal |szeretett volna

193 |céduát |cédulát

201 |fizetni es akartak |fizetni se akartak

209 |igazsagtalan |igazságtalan

215 |ötödikesek, nyolcadisok |ötödikesek, nyolcadikosok

258 |ő maris |ő máris

272 |azé desapja |az édesapja

272 |megtegetődzött |mentegetődzött]