Part 20

– No ipse, – mondta fenyegetően, felállva az asztaltól és egyre közelebb jött: – te haszontalan peniperda; te… te mindenbe benne vagy!!… Veled mindennap bajom van!… Az egész világ mind a nyakamra jár miattad… kell neked szerelmes leveleket hurcolni?… Már gondolom, hogy abba a tegnapi dologba is ludas vótál!… hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer behivatlak, ha még egyszer meg kell látnom ezt a maszatos, mocskos fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, hogy kirepülsz az ablakon!… Lódulj.

Misi megfordult s behúzott farkkal elsietett.

A folyosó már üres volt s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor előtt a lépcsőházban leroskadt a lépcsőre s oly szívetszaggatóan zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle.

Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót, ezen az egész világon… Senki sincs, aki őt megértené…

Lépéseket hallott s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a földszinten volt s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első emeletre, aztán el akart bujni, de sehol sem volt zug, a folyosók ridegek és nyiltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy emelettel s azon vette észre magát, hogy a coetusuk előtt jár.

Leakasztotta a kulcsot s bement a szobába, lefeküdt az ágyára s addig sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán egész délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már kitódultak és Sándor hozta felfelé a könyveit. Hol voltál, hol voltál? – tudakolta – de ő csak azt mondta: beteg vagyok… Látta a pajtása nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet sem az öreg úrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert megjelenni.

De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött reggeli csengetés előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába s persze, hogy őérte jött.

Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később s amint betolták hozzá az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta cipelni magát, már neki mindegy volt.

Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.

Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:

– No, te peniperda!… Mit igértem neked tegnap! Hát már egyórai békességem sincs miattad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. Már itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!

S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.

De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s egészen tönkrement fiúcskát.

– Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!

S a pálcával nagyot csapott az asztalra s vérbenforgó szemekkel meredt a kisdiákra.

– Evvel hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!… de hát majd megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is…

Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s ráordított:

– Mi az istenharagja az a reskontó?!

Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt.

– Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!

Misi újra nem szólt.

Az igazgató tovább döngette a padlót.

– Mindent felfordít, a haszontalan! ahova a lábát beteszi! Itt a sok írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a familia, a lutris asszony, az Orczy apja… A fejem zúg tőle, három nap óta semmi egyébre nem szabad gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium tekintélyét tönkreteszi a városban.

Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:

– István! István!

A szolga bejött.

– Hol van már az a professzor!

– Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr.

– Naplopók! Még nem jött be!… Ha én itt tudok lenni, ő nem tud itt lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!… Itt hagyom az egészet!… Nem leszek soká naplopó professzorok és ördögadta diákok bábja!

– Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd megtanítom én őket… A kulcslyukon kibuvik az ilyen gazember lurkó…

István bácsi megfogta a kezét, Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés nélkül ment vele s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be fogják csukni s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől.

De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt és senki sem volt benne.

– Üjjünk csak le – mondta neki csendesen s olyan jóságos hangon, hogy Misinek kibugygyant a könnye.

– Úgy-e nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? – kérdezte zokogva.

István bácsi végighúzta kétfelé hajló vékony barna bajuszát.

– Haragszunk biz’ a, – mondta csendesen – de azért nem kell megijedni tülle, mert ami haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja.

Misi új zokogási rohamba tört ki.

– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.

– Karcerbe, – mondta István bácsi – milyen karcerbe? Hiszen mi szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! nincsen mán karcer a debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk… Ha maga nem csinált semmit, akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra oszt nem lesz semmi bajunk…

Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta szeliden s jósággal szólott hozzá.

István csödesen folytatta:

– Nagyon ordítós ember, – mondta halk hangján – a nagytiszteletű igazgató úr, – de majd meglátjuk no… majd megvizsgáljuk a dógot…

Kint hallatszott az igazgató rivalgása: István!

Az öreg szolga hamar kidöcögött.

Misi magában maradt.

Összehúzódott kicsire s szégyelte magát halálosan. Ő most karcerben van, tömlöcben, mert mégis csak becsukták… Nem az osztályban van, ahol vidáman tanulnak a többiek s jelesre felelnek, vagy jóra, vagy elégségesre, de még az is szabad tiszta ember, aki beszekundázik. Csak ő, ő a tömlöcben… Úgy érezte magát, mintha befogták volna és kalickába teszik. Egész nevetséges és ijesztő, hogyan? egy szabad ember, befogva, bezárva, és nem mehet ki?… Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrania; hogy az ajtón nem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, csupasz hernyóvá lett lepke ájuldozott és lihegett.

Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van s a hajó a tengeren megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s csattogtatták a tomahawkjukat s veresve voltak festve s a fejük mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres tanárt, Bátori tanárt, Sarkadi tanárt és bent volt a csónakban egy mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt a vén-baka, az igazgató és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak s a vén-baka ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat s ő lent kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén és diadalokat fog nyerni és nagy haja volt s azt a szél fujta s a sziklán állott, mint Petőfi Sándor a lépcsőházban s azt szavalta, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába felmászott egyszer a veres toronyba… de nem tudta tovább a verset és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az édesapjával vitt az országúton s azt mondta: Na édesapám, ha a fiúk látnák, hogy én mit csinálok. Mit fiam?… Hogy lécet viszek az úton… No, mit mondanának? Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák meg a lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz és nem is vinnék a vállukon… Azután külön fütyörészést hallott s egy csodálatos kertben volt s az a kert az övé volt és a sárgarigó kiabálta a fán, hogy: lufirkó biró, lufirkó biró s ő nevetett, mert az a kert az övé volt s ott egy nagy diófa volt s Bella neki felesége volt s a sárgahajú kislány az ő leánya volt és ő ott nagyon-nagyon boldog volt, azután bement a Bikába s a pincéreknek parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort és mindenki ránézett s akkor a színházban volt és a színészek fehér cilinderben voltak körülötte s azt kiáltották, hogy éljen, éljen és ő el akarta szavalni, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt s nem bírt egy hangot se kimondani s igen szerencsétlen volt…

S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be volt zárva s kint üvöltöttek a boszorkányok s ő iszonyatosan félt, reszketett s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek be, felkapták a székét, kacagást hallott s felrepítették a levegőbe, a feje szédült s egyszer csak nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, elvesztette az eszméletét és leesett a földre.

Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal és szomorúan ült vissza a helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… Mindenik fiú vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne s a kezét odanyújtaná neki, miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban se szereti senki, s az öreg úr sem szerette, sose szólott hozzá szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik, gúnyolódtak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is… Bella se szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna s nem utazott volna el avval a gazemberúrral… Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz… Gyéres tanár úr se szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába kiabál úgy: az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele; senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, senki: csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört ki.

Volt ideje sírni is, felocsudni is.

Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához s onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni örökre s az édesanyja szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a hives tapasztott földön s nem tudni semmiről semmit.

Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba gondolatokért s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost, és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban szenvedni nem fog!

Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven nézett a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig sem tartotta kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg fogják húzni a kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van csapva.

A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s mit mondanak róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket törik valamin, amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy legalább is többet sejt, mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd s mosolyogni kezd, mert úgy látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre belekerült volna a felnőttek világába.

Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a legkomolyabban törődnek ővele…

Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak s a hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.

Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium falai között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő ijedten visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az arca újra kigyúl s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért mégis csak ég az arca a szégyentől s hiszen nem magyarázhatja meg mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les, őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni, akinek jólesik s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak nagy hangon, hogy »Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak úgy lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére – nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de aztán az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért keresik? A csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt mondta: de már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a csendőr, hogy: »Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha már itt járunk!…«

Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a szomszédok látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat a tarcali kocsmában.

– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester.

Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.

Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról s akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig; néha kialakult képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy igazságtalansággal szemben, ami vele történik: a jövőjét állította szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az emberek mind kicsik lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják mondani s protekciót kérnek tőle: és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta gondolatban, behúnyt szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik. Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon volt az édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis fiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig…

Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát s azt mondta neki: Fiam, én megbocsátok neked, s megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba… Igy fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz s az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az ötösfogatot befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s üdvözölni fogják őt s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség miatt…

És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki oly ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni… Ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belőlről jön, aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány s akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és olvassák az írását, mert csak írni kell és akkor minden igazság… Simonyi óbester kisgyerek korába, felmászott egyszer a veres toronyba… Magos volt a torony, magos a teteje, az egész fedele, verebekkel tele…

Simonyi óbester mint egy hős kiállott, Látta onnan maga alatt Az egész világot.

Kebelét megrakta verébfiókákkal, Nem cserél most boldogságot az egész világgal.

Dobjatok le, nem baj, van ezernyi szárnyam… csunya irigy földöncsúszók nézhettek utánam…

Nem is földre száll az, hanem fel az égbe, kinek százezer szárny csattog a szívébe…

kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel s úgy volt, hogy most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé s ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül, el, el, el… teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant fent a ragyogó kék égen…

S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!…

És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a karjával repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: tululu!

Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.

István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, hogy jöjjön vele.

Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti…

Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny tanári szoba s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt lenni.

Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári törvényszék, gondolta magában.

Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:

– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél és milyen számok voltak azok s mi történt a reskontóval.

Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:

– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a reskontót és innen elveszett.

– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a második kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: Honnan ismered te Török Jánost, mit igért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit igért.

– Nekem? – mondta a kis fiú.

– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a reskontóért s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.

Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak rá.

– Hol van a tíz forint?

– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam meg, – rebegte a gyermek.

– Hol van a tíz forint?

– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr, – hazudta Misi.

– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.

Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap és kemény a kő…

– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogy szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen tivornyákban vettél ott részt.

Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s annak volt egy előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.