Part 19

Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?

Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy rágyújtson.

– No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer már nem fogtok tanulni.

Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt, hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.

Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt sehol.

Mintha Viola megérezte volna:

– Bella nincs itthon, – mondta.

Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.

– Látta valahol? – kiáltott fel önkéntelen.

Misi szörnyen megijedt.

– Hol? – kérdezte erélyesen Viola.

– Az állomáson.

– Hol?!… – kiáltott Viola s mindnyájan rábámultak.

Erre ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált s kint volt az állomáson s látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a vonatra s elutazott.

Erre borzasztó megrőkönyödés lett.

Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyujtogatóra.

– El u-ta-zott!… – tagolta Viola s előre hajlott. – El u-ta-zott… Hova?… Kivel?…

Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás következett most.

– Kivel volt, kivel látta? – kérdezte szakadatlanul Viola.

– Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy elsőosztályú váróteremben. Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.

Viola felkapta a lámpát s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon, széttúrt mindent s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt rögtön széttépte, a borítékát két darabban marcangolta szét s felolvasta:

– Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet segítek így a családnak, mintha egész nap mosogatnék Viola kisasszony elragadtatására. Kezét csókolja Bella.

Viola lecsapta a levelet:

– Piszok! – kiáltotta.

Később azt is kiáltotta:

– És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk s ő első osztályon utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!… nahát én tisztába vagyok a kisasszonnyal. Fuj… fujjj…

Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, mint mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát s egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt szeppenve, mint egy macska, az első ijedségtől megnyúlt az arca s sokkal csínosabb volt, mint úgy rihencsen.

Az apa pedig lassan szivogatta a szivarját s a bajusza körül mosolygott, vagy mintha derűsebb lett volna.

Végre felállt s azt mondta:

– No szervusztok, gyerekek.

– S apa elmegy! és apa el tud menni.

Az apa csodálkozva nézett rá.

– Na? Mér?

– S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben.

– De mi az istenharagjának aggódsz annyira rajta… Nem féltem én azt a lányt… Nem hallod, hogy első osztályon utazott…

Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.

Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt a szétrugó családot.

Amint percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.

De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy elvégezte-e a holnapi leckét.

Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.

Viola erre felpattant s kegyetlenül leszidta.

– Neked, – mondta – azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy megszökött is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki kétvégű bottal fog tanítani.

Ilából hirtelen kirüffent a kacagás, a »kétvégű botra«, ami valami nagy fenyegetésnek volt szánva.

Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a holnapi leckét s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.

Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgy hogy Misi nem értette, mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.

A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri és varázslatos, hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy micsoda s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium kapuját s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják s vagy egész éccaka az utcán fog hálni s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az igazolójegyet elveszik s akkor holnap az irodában kell jelentkezni s ez egyenlő a halállal.

Az első felvonás után hát megszökött s hazaszaladt, bár még csak nyolc óra volt.

Igen, de azt meg szégyelte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják, hogy ő színházban van s hamarabb hazamenjen. Elbujt hát a régi kollégiumban az oratórium táján s ott leskelődött kapucsukásig s aztán addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból jöttek.

Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a szobába.

Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt s azt kérdezte mérgesen:

– Maga hol csavarog?

– Színházba voltam szobafőnök úr kérem.

– Gyújtsa meg a lámpát.

De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.

Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.

– Vajjon istenem most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?

XI. FEJEZET

amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén, gyermekül ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit.

Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében.

Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s beharapta az ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.

Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét… Ennyit bizony adhatott is a gazemberúr…

Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő könyveit.

Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem fogja visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra hazamegy négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz s annyi sokat kell szaladni a munka után.

A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet kiszakította s azt használta. Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan hova tegye. A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért belenyúl s megleli… legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet, legjobb volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer… Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és hol és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer már megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás volt…

Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki is odaszólt:

– Nem jössz még, Nyilas?

– Megyek, de elfelejtettem az izét…

Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne kutatni.

De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan kicsi volt, még sohase tett semmit.

Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta, jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden percben odanyúlt, hogy csakugyan egészen benne van-e a zsebében.

Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult s az osztályba rettegve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, ennyi legalább megvan, mondta…

Orczy jött s bizalmasan és súgva köszönt neki.

– Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!

Mintha villámcsapás érte volna.

Meglesz a pénz?… akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tizes.

– Igen? – mondta Orczynak nyelve.

– Apa a rendőrségre ment, – mondta Orczy s ettől Misi még jobban megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.

Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt háborodva s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert elfogatja s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki »a papának a markában van«: ne félj, az mindent megcsinál…

– Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? – szólt át Orczy vidáman Gimesinek.

– Hová? – kérdezte Gimesi.

– Hozzánk.

– Hozzátok? Minek?

– Hát aláírtad.

– Mit?

– A körlevelet.

– Milyen körlevelet?

Orczy csodálkozva s nevetve nézett rá.

– Hát nem irattad alá? – szólt Misinek.

Misi csak most figyelt fel. – De igen, igen, – bizonyítgatta.

– Ja, azt a papirt? – emlékezett Gimesi – hász ráírtam a nevem, de nem tudtam, hogy minek.

Ezen Orczy soká nevetett s még Misi is elmosolyodott.

– Hisz körlevél volt, elnöki levél, – mondta Orczy súgva.

– Mér nem mondtátok meg, – mondta Gimesi paprikaveresen – ilyen marhaságot.

Akkor bejött a tanár s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehúnyta, torka csiklandott és a nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott a szíve fölött s egyúttal attól szédelgett a feje, hogy ha az egész pénzt megkaphatná… ezer forintot vagy kétezret… ugyan mennyi fér egy pakktáskába?… A karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát s úgy gondolta, volt öt kiló… öt kilogramm pénz… az jó sok pénz lehet… vajjon ezer korona, az hány kiló?… hirtelen csodálkozva nézett fel, milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán és magyaráz s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csak hogy itt legyen, mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak elvégzi… Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, mit keres ő ezek közt a _gyerekek_ között…

Fáradtan dűlt hátra s lehúnyta a szempilláit, kábultságában szinte elaludt.

– Ugy-e, Nyilas Misi! – mondta hirtelen a tanár.

Rettenve felugrott s nem tudta, miről van szó.

– Úgy-e, jó egy jóízűt aludni az órán? – mondta a tanár s általános kacagás lett az osztályban.

Misi elszégyelte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet; azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá s meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le.

Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vexálta, mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg.

– Jaj istenem! – a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a mellén, csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem elájult utólag: odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra… vagy visszaküldeni Török bácsinak, az ő fiáé… jaj visszaküldeni hamar… jaj ha egyszer kiderül, inkább felajánlani az egész évi keresetét az öreg úrnál a konviktusnak, vagy egész életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza javára, vagy cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezitláb jár, hóban is, vagy… csak azt a veszedelmet elkerülni…

Második óraközben a pedellus jött be az ajtón s azt kiáltotta:

– Nyilas Mihály!

Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott óra előttre, csak most s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel s az egész nyüzsgő, lármázó osztályban mély csönd lett.

– Jöjjön az igazgatói irodába – mondta István, a tüdővészes pedellus, akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól s a fiúk azt beszélték, hogy már régen meghalt volna, de fiatal feleséget vett s az fog előbb meghalni, de ha annak a halála után megint fiatal leányt kap, akkor az megint éltetni fogja a saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben nem hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt Misi előtt ez az ember s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, ahogy füzetet, tollat, tintát ott hagyva, sietve és sápadtan s reszkető lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a zsivaj s ő érezte, hogy most róla beszélnek.

Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján lépett volna be.

A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz s őt vitte magával, várni se kellett s ez most még ijesztőbb volt.

Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett s valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: »Nagytiszteletű igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van«. Misi az igazgatót nézte, aki nem hagyta abba az olvasást s nagy kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre aztán, a csöndben annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott s látta, hogy két ember van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose látott közelről, csak a pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek.

Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, borzas arcot, oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják keresztül a rendőrök nézései.

– Mija! – mordult fel egyszerre az igazgató. – Micsoda reskontót sikkasztottál te el?!…

Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját s nem tudott szólani.

Az igazgató hátramozdította a székét s elordította magát:

– Na hajjuk! Kivele! Ipse!… Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott a szobában lévő rendőrökre. – Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandurmódra! Mert nem szent ma már a törvénynek még a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!… Fegyverrel rontanak rám… Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék…

A civil úr igen békítve s alázatosan mondta:

– Alázattal bocsánatot kérek nagytiszteletű igazgató úr, a tekintetes főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni…

– Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek?! Ez a kollégium megbecsülése?! – ordított az igazgató. – Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy fegyverrel kell rátörni a Musák csarnokára, hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He?

– Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter…

– Fütyülök a belügyminiszterre és fütyülök a külügyminiszterre és ha tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre és az egész kiegyezésükre!… Én: itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne nyúljanak!…

– Alázattal kérem tekintetes igazgató úr…

– Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon és engem ne hozzon ki a flegmámból! két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp kis báránykáért… Nahát: itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy keztyű… Hát ezt akarják felfalni?… Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?… Ez egy színjeles tanuló, ez a kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó!… egy bentlakódiák!… A becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán nevelésnek példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak… hát most bemutattam az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! – és intett, hogy elmehetnek.

De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra.

– Alázattal kérem…

– Megmondtam már!… ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól, kilépett a sarokból, mint egy várból és merészen s elszántan nyomult elébük: – Megmondtam már, hogy éntőlem ne kérjenek semmit! Se alázattal, se alázat nélkül! Éntőlem _élőszóval_ egy árva igét se kérjenek és ne kérdezzenek!… A kollégium autonómiájában benne van, hogy: éntőlem a rendőrség csupán egyetlenegy formában kérdezhet valamit: _írásban!_… Vagy nem tudnak az urak írni?

– Az ügy sürgősségére való tekintettel…

– Semmi sürgősség… Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi sem sürgős: csak a tisztesség!… De micsoda feleselés ez!… A Bach-huszárok sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!… Hozzányúltak a nemzet szabadságához; hozzányúltak a vallás szabadságához, hozzányúltak a tanítás szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!… Tudja maga, ki volt az a Balogh Péter püspök?… Az a Balogh Péter isten kegyelméből egy kisded lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, mikor a Kistemplomban összegyűltek 66-ban egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető férfiai: akkor a város-kommendáns, bécsi parancsra ágyúkat szegeztetett a templomnak s aztán a fegyverrel és katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan belépett s azt mondta: »A gyűlés megtartását megtiltom: ő felsége, a Császár nevében«. Arra azt feleli Balogh Péter: »Én pedig a gyűlést ezennel megnyitom: ő felsége, az Isten nevében…« És most rekomendálom magamat! Isten álgya!

Egy kézmozdulattal intett s hátat fordított a rendőröknek.

Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat s rideg köszönéssel elsompolyodtak.

Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székébe s kiáltott:

– István!

A szolga bejött.

– Híja be Gyéres tanár urat.

Pár perc mulva bejött a fiatal tanár.

– Parancsoljon, igazgató úr.

Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte lévő írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte:

– Mondja csak prófesszor úr, ismeri ezt a deákot?

Gyéres ránézett Misire.

– Hogyne kérem, tanítványom a második osztályban.

– Micsoda reskontó-históriája van ennek?

– Reskontó? – mondta csodálkozva Gyéres és fejét rázta. – Azt nem tudom.

– Nem tudja?! – mondta a vén baka fejét csóválva. – Hát kis fiam, mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja!

Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon, ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész.

– Igazgató úr, kérem szépen, – mondta – én egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok, egy óráig tíz krajcárért!…

– Igen? No, ez derék! – mondta az igazgató nagyot helyeselve. – Az három forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak.

– És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr…

– Pósalaky? – kiáltott az igazgató – a volt városi tanácsos?

– Igenis.

– Úgy! Nagyon jól van…

– Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap mult két hete, vasárnap, adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott.

– Amit álmodott?!

– Igen.

– Hejnye no… hát az ilyen vén szamár… megtéteti a lutrin, amit álmodott?…

– Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.

– Mosónéja! ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze vénségére álmot magyarázni!… Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt?

– Nem, kérem szépen, – mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett – én a budapestire tettem meg a számokat és brünnin húzták ki.

– Brünnin, – mordult fel az igazgató – brünnin… Budapesti, brünni… Nyert, vagy nem nyert!?…

– Nem nyert.

– Nahát!… persze, hogy nem nyert!… Ostoba fráterek… Ezzel felállt s egy papramorgós leckét tartott a babonáról.

– Pósalaky uram elvesztett egy pengőt és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás (mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány két csendőrt küld ide nekem, két talpas pandúrt és felforgatná az egész kollégium autonómiáját… Eridj órára, micsoda óra van most?

– Számtan.

– Lódulj, ne lopd az időt…

Misi boldogan hátat fordított s elfutott, még hallotta, ahogy az öreg úr azt mondta Gyéresnek:

– Egy ilyen vén tökfilkó miatt…

Akkor István betette az ajtót s ő boldog melegséget érzett a szíve körül, úgy hogy sírva fakadt tőle s az osztályba nem tudott bemenni, míg a csöndes folyosón ki nem sírta magát.

Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a nevét, csak intett neki egy ujjal s ő halálsápadtan, a tegnapinál még sokkal jobban megijedve állott fel s olyannyira ijedt volt, hogy átbotlott az Orczy térdén. Persze tegnap óta mindenki a lutriról beszélt s már a nyolcadikosok is tudták, hogy valaki felvette a pénzt, amit a kisdiák nyert…

Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt mondta, hogy a forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az igazgató semmit se tud s ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és ahelyett hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog keveredni, hogy ő jelentette fel… pedig nem igaz, mert az Orczy apja jelentette fel… Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak magában kotlott és bujt az emberi szemek előtt.

Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt.

Végre behíjták.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

– Te peniperda, mindennap van valami?!… Ismered ezt a kisasszonyt?

Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt és az arcát kendővel szárogatta s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát igazolja, mondta:

– Tönkrement az egész életünk és őneki tudnia kell valamit, mert ő tud valamit a hugom dolgáról, kérem igazgató úr…

Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek előtt dadogva s levegő után kapkodva állt s kérdés nélkül dadogni kezdte:

– Kérem szépen igazgató úr, énnekem rámparancsolta Törökúr, hogy adjam oda a levelét Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

– Veled mindennap baj van… Mit avatkozol bele mindenkinek a dolgába? Mit keresel te a szerelmeskedőfélék közt?

Misi reszketett:

– Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, tanítom számtanra és latinra.

– Tanítod?

– Igen.

– Hm. Pénzér?

– Két forintért egy hónapba.

– No lám. Hát te tanítsz is! – mondta szórakozottan az igazgató. – Hát kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek!… nem tett ez a gyerek semmit!… Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, és azonfelül kollégiumi jótéteményben részesül… Hogy lehet egy ilyen kis fiú ellen panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez.

Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt.

– Én úgy gondoltam, kérem igazgató úr…

– Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami történt, menjen haza szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra fordul minden.

Azzal elküldte:

– Hagyjanak békét az én diákjaimnak! – mondta morogva, mintha csak saját magának mondaná.

Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult s alig hallható köszönéssel elsietett.

Misi állva maradt ott, ahol volt.

Akkor csengettek, az igazgató ránézett: