Part 18

Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész szélességében úgy elterült az út közepén a töméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás terelte nagy karikásokkal; amott szemben van egy bolt, a csordás mindig annak a boltnak az ajtajába állott s réztrombitáját nekiszegezte az ő ablakuknak s hajnalban rázendített a gyülekezőre. A bácsi egyszer kinyitotta az ablakot s azt mondja a legénynek: »Gyere csak ide, fiam«. Odahíjta s egy pohár snapszot adott neki. »És azért van, mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A katonaságnál tanultad?« Igen, felelte a csordás. »Na csak mindig fujjad, mindig kapsz egy pohárral.« Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád paizsra emeltetése is táncolt tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra kihajolt az ablakon s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott e miatt a trombitás miatt. De negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És a hatodik napon nem szólt a trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik a csordás, aszonta, hogy többet a vén kupciher nem hajja ingyen az ő trombitálását… Lement a Parragh-malomhoz s ott fujta ezentúl, jó messze, úgy hogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnali álmot megérintse.

Tavaly egész télen mulattak ezen s most egyszerre, kínjában felújult benne az emlék s mosoly támadt az arcán.

Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést s újra elfanyalodott tőle.

Vajjon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a lumpnak – gondolta aztán magában s égette a kezét, mintha lopott pénz volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával és még hogy megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen haszontalan kis fiú, ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni s mindenki befut előle a házba, gyerek a világért se marad kint, de nagy ember sem, s a szarván gyerekököl-nagyságú gomb van… de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt, hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, ahogy az utcán rohan ő s a szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, mint a kutya a mészárszéknél a büdös combót.

Jánosúr kijött s egy másik táskát hozott magával s neki egy szót sem szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.

Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő megfogadott hordárja volna neki s gyorsan ment, úgy hogy őneki folyton félfutva kellett mellette menni.

Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet Jánosúrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nem igen volt szokása.

De Misi elhatározta, hogy bármiképen is, de meg fog válni ettől a megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a kollégiumhoz értek, azt mondta:

– Kérem szépen, Jánosúr, nekem be kell menni.

János úr megállt, ránézett.

– No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de ha tíz pengőt adok, elveszed?

– Köszönöm szépen, nem kérek, – mondta ijedten Misi s úgy meghátrált, mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé kapta.

János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte mérgesen:

– No, pukkadj meg… pukkancs!

Azzal felvette a kis táskát a földről s elment a Nagytemplom felé. Többet nem nézett vissza.

Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel volt lázadva, minden tagja remegett.

Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna neki. Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, mint egy nyúl…

Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon s egyszer csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden percben el szokott futni s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az érkezett leveleket.

És ott volt a neve, még pedig a pénzes utalványok között.

Újabb reszketés fogta el örömében.

Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más pedellusok kártyáztak kutyát s nagyokat kacagtak, ő darabig csak ácsorgott s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.

– A levelemet… ki van írva, kérem.

Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik s nagy kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.

Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását s erre a kis szive el kezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes hirteleni nagyszerű betűk mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás, mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a szeme köztük turkálhat s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés bajuszát s nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden betűtől külön kacagott, ha az édesanyjáé, a szíve elszorult s bűntudatában remegett.

– Még három óráig kiveheti a pénzt, – mondta a pedellus s eltette az ő öt krajcárját.

– Hol?

– Hát a postán.

Kiment s a szélfujta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi volt:

– Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra. Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.

– Fiam, vegyél magadnak valamit, – ismételte magában s a szeme tele volt könnyel s elfutott, ki a kollégiumból. – Kedves fiam, kedves fiam? s hallotta az édesapja bátor édes hangját. – No, fiam! vegyél magadnak valamit!… De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs semmi és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit, mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak édes nagyanyámnak, meg cukrot…

Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt.

Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában, megkérdezte, hol lehet felvenni a pénzt: megmutatta, s hozzátette:

– De siessen, mindjárt három óra.

Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra, – mert ha az édesanyja pakkot küld – akkor biztosan nem lehet hazamenni s biztosan azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, és otthon is nagy lehet a szegénység, hogyha nem híják haza… ő visszaküldi a forintot…

Bement a postazárkába s a léckerítésen át megkereste az egyetlen hivatalnokot, aki ott ült s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:

– Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?

A hivatalnok egy darabig ránézett s azt mondta:

– Talán felvenni?

– Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni, – s odaadta az utalványt.

A hivatalnok forgatta a lapot.

– Szóval nem fogadja el. Irja rá, hogy nem fogadja el.

Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.

De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja el. Mit fog mondani édesapja rá? »a fene a taknyos kölykit, mér nem fogadja ez el az apjától« s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja káromkodó hangját hallotta.

– Nem, kérem szépen, – mondta zavarban – én ezt el akarom fogadni, de én két forintot akarok visszaküldeni.

A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit érdeklődni kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:

– Akkor ezt vegye fel és címezzen egy másik utalványt.

– Igenis.

Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta a nevét az utalvány hátlapján.

A postás levágta a szelvényt s odaadta neki, erre olyan boldog lett, hogy hiszen éppen az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja látni, legalább az üzenete megmarad.

Kapott egy másik tiszta utalványt s arra ráírta keservesen a címet, olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyelte és ő is írt a szelvényre, de csak annyit, hogy:

Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető hálás fia Misi.

Mikor elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy »_ne_«, ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással s a postás akármennyire erőt vett is rajta az emberi érzés a kis fiúval szemben, mégis konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy:

– Siessünk, három óra.

Odaadta a lapot és hozzáfogott a kabátja bélésébe letörülgetni a tintás ujjait.

A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.

Kiguberálta a kis bugyellárisából, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét…

Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó nagy ugráló betűkkel, hogy Nyilas Miháj…

Kacagott tőle, mert csak j-vel volt írva, pedig az édesapja nem is szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli külön semmire.

Ilyen büszke és boldog még sose volt életében s elszaladt egészen a Piac-utcán végig.

Mikor a Vasút-utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy órakor kell Orczyéknál lenni s még csak három óra.

Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.

Itt az utca szűk volt s a végén nagy tér közepén állott az alacsony egyemeletes sárga épület.

A kis gőzös pöfögve ment ki mellette s megállott jobbra az állomás előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétakert, ahova néha ki szoktak jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy olajfák állottak ott bent s annak hamvas lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, épen oly édes volt s kellemes az neki, amennyire iszonyodott az ákácfa fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amilyet sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette gondolatait más földekre s más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy jó szava: »milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a népével, néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk s nem kellene fűteni«. Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan erős hatással voltak rá, mintha eleven társalgást hallana.

A kegyetlen hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-össze húzta magát kis köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkanni, még az utcán is csak azért tudott járni, mert az szokás volt, hogy az emberek folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte rendben magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami munkát kell végeznie, ez a rendeltetése s megszokta az édesapja mellett, hogy: gyorsan végezz, aztán kezdj újat.

Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen ott s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.

Bent az előcsarnok meglehetős magas volt s középen lehetett nagy üvegablaknál jegyet váltani. Ott ödöngött az utasok között s furcsán hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és változatosság nélkül s förtelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített mellékhelyiségek felől.

Inkább jobbra ment, a II. és I. osztályú várótermek felé. Bemenni nem lehetett, nem is akart, a kékzubbonyos portás ott állott az ajtóban s mindenkitől jegyet kért.

De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. Épp olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja, hova szaladnak olyan fáradhatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az embereknek az a dolguk, hogy mindig utazzanak?

Egyszerre csak felsikoltott.

Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.

Kővé meredve állt a helyén s elnyilt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett rá.

Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert hirtelen nagy mozgolódás volt s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt egészen a jegypénztárig.

Ott megállt s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott két kis kezét.

Akármilyen ijedt volt is, kis idő mulva összeszedte magát annyira, hogy újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.

De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy pillanat alatt elbujhasson s mégis annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen szembetűnő: már nem látta a leányt.

A közönség tódúlt kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort kiabált, amerre a vonat menni fog s meg-megrázta kis éleshangú csengőjét.

Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát s ott állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és hatosokat s ő még mindig csak nézett, nézett s nem tudta mit gondoljon.

Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az állomásról, kint megint őrülten fujt s szembe vágott a szél, fejét lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bujjon s fájt az arca a csipős, éles széltől, amely szinte eldöntötte.

Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél s ő könnyebben ment előre.

– De hát ez nem lehet igaz, – mondta magában felvont szemöldökkel. – Én meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek.

Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral s most meg elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre…

De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az Ország-Világban egy régi-régi kötetben s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is hitt el, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni… De most már kezd valamit megsejteni s egyszerre még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak tűnik fel… Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy »szívesen sehogysem…« De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja… Hiszen, ha azt akarta volna mondani, hogy _nem_, akkor azt mondta volna, hogy _nem!_… és menjen a dolgára és hagyja őt békén, mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg… S mit tudom én, mit szoktak mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de ez olyan zsiványság volt, hogy »sehogy se szívesen« s »szívesen sehogy se«… Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást és most megszöktek…

Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben… De hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog s látni akarta, hogy utazik el a táska pénzzel…

Most már igazán bele lehet bolondulni és sírni szeretne és már sír is, a könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki olyan jó volt tegnap és olyan szépen beszélt s olyan szelíd és jó volt és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal el tudott utazni… Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség…

Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején s itt van a Kossuth-utca s itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy s Orczyéknál kell lenni négy órakor.

Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint… Ő soha többet nem fog elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott mindenkit útál, minek menjen oda, ha már nincs itt, akiért érdemes volt menni. Szegény… milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott voltak együtt és mikor azt mondta, hogy: nahát én nem tanítanám ezt a szamárt… és mindig… S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a szamár, buta, disznó szemtelen Sanyit.

Úgy útálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy ő sírt s ő nem akar elmondani neki semmit és biztosan mindent el fog mondani.

Kicsit várt, hogy lecsillapodjon s kifujja magát, de mikor ütötte a négy órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor szokott bemenni az öreg úrhoz.

Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre nem ismerte meg az előszobát s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámába a fogas alatt.

Az öregasszony jól megnézte s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy szobájába.

Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:

– Na hát most már mit csináljunk, – mondta izgatottan s megfogta a kezét.

– Szervusz, – mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a szájában.

Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt s azt mondta:

– Szervusz.

– Mivel mit csináljunk? – kérdezte Misi.

Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:

– Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után s képzeld, valaki tegnap délután felvette.

– Mit?! – kiáltott Misi.

– A nyereményt!

Erre hallgattak és egymásra bámultak.

– Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizeti ki. Azért mondta, hogy hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig s más nem jelentkezett, hát ő kifizette.

Misi összetette a kezét s elbutulva bámult Orczyra.

– És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom, mit csináljak. Fáni, Fáni… jöjjön csak!

Az előbbi öregasszony bejött s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte a kezét, sápított és jajgatott; hogy: »jaj istenem, istenem, jaj teremtő istenem, csak a nagyságos úr volna idehaza, jaj istenem, hogy nekem nem tudott szólni az úrfi előbb, jaj ha én tegnap mentem volna el, óh istenem, ez borzasztó, nahát az a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, kinek fizette ki«.

A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét s úgy topogott le s fel s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedsége átragadt Misire is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen iszonyatosan meg vannak rémülve.

Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le s ő leült és tovább hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta szóról-szóra ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a pénzét, igaz mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg, vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, hogy ő mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis unokahugával huzatott számot, mert az ártatlan gyereknek szerencséje van s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a prágaira tették s a wieni lutrin jött ki az öt szám…

Ő pedig csak hallgatott, hallgatott s Orczy sem tudott mit csinálni, csak idegességében nevetett s ugrált.

És folyton azt kiabálta, hogy:

– Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!

Úgy elrepült egy óra, észre se vették.

Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott, hogy neki menni kell.

– Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndörhajú úr vette fel, – mondta Fáni és Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba s odatartotta a táskáját s belerakták a sok pénzt s ő a kezében vitte ma ezt a táskát…

Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni s szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy mindjárt hazajönnek a szülei s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő azért hívta négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki és elnöki tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.

Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett s befordult jobbra a színház udvarára.

Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot s legnagyobb csodálkozására ma is a Fenegyerekeket adták. Aztán nem törődött többet a színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.

Most hogy menjen az öreg úrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öreg úr azóta biztosan szintén tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit, hát kérdezősködött a brünni után és neki is van valami öreg cselédasszonya, aki megfejtette az álmot s azt is tudja már, mert most Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin s egy egész koffer pénzt fizettek érte valami tolvajnak.

Mikor a Csapó-utcán balra kellett volna fordulni, hogy a piac felé menjen az öreg úrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé sietett tovább.

A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a 21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá s azt mondta az egyik 21-es, nem akar-e színházba menni?

Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt színházba.

– Én nem akarok, – mondta az a fiú, mert én azt hittem, a Piros bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban egy jegyet tíz pízir, ha kell, vedd meg, odadom.

Hát sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba s most nem bírt ellenállani, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tíz krajcárost és odaadta.

– Hanem, há, mondta a fiú, – hét órakor ott kell lenni, érted? És van kimaradásod?

Misi megijedt.

– Nincs.

– Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyedet, osztán aláírja.

A két fiú nevetett, de ő komolyan vette és mindjárt megfordult, hogy a Bikába menjen aláiratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött s látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül s újságot olvas és szivaroz s többen is vannak együtt s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa ég s a gázlámpáknak nemcsak úgy libegnek a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék, hanem rendes lámpaüvegjük van s fényesen égnek.

Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell Doroghyékhoz s meg sem állott, míg csak oda nem ért.

Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze, de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni és akkor ő szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.

De társaság jött a sötétes utcán végig s nem is parasztok, hanem úri emberek, talán éppen tanárok és azok látni fogják, hogy ő fogja a kilincset s nem megy be s ha elszaladna, akkor mindjárt megismernék s feljelentenék.

Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.

Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a Takácsék kis fekete kutyája s a Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a térdén.

Ijedtében visítani kezdett s kijött Viola a házból s rákiáltott a kutyára.

Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.

– Nahát ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves hogy eljött, igazán nagyon szép magától.