Part 17

Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a bankók, mint a pillangók s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki a békát. Istenem… ha annyi pénze volna… adna mindenkinek… Akkor elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az tolvajság, és a postamesternek meg kellene fizetni és… De úgy lehetne, hogy az olyan aranyokon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz gurulna őhozzá; ami úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen őhozzá sodorná, csak fel kellene venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá… vagy a földben még kibányászatlan arany lenne az övé s az ő parancsára mind körmöci aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve s az ő szavára: _Szézám nyílj ki_ – kinyílna és akkor ő táskával hordaná ki onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba, amelyiknek a padlója alatt volna a kincseskamra s ő egy dobbantással fel tudná nyitni, de úgy hogy csak ő látná addig, amíg nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer aranyat stipendiumra, hogy minden diák ingyen tandíjas legyen, ingyen könyvet kapjon, de csak a parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két év mulva hazaviszik… S otthon, a szülőfaluját, a szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a faluhoz s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor ők gyerekek voltak, már t. i. az édesapja, s kint csikót őriztek a Tiszaparton, egyszer találtak a partban egy sírt s abban cserépfazekakat s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy nevettek rajta s most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott, ott ülve, ahogy szokott a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor jó kedve volt, ha hazajött valahonnan s egy kicsit ittak, vagy vasárnap reggel, mikor nem volt munka; ott maradt az ágyban s ők, gyerekek mindnyájan felmásztak rá s a hátán és a kinyújtott karján táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét: egyszer az édesanyja azt mondta: »apátoknál nincs szebb ember a világon, mikor fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg s fehér, mint a márványkő« s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, bebujni a lába mellé a melegbe s egyre közelebb lenni hozzá… és ő mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s feljebb ült és az arca ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a Papréttyéről, az éccakai legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik nagygazdának minden éccaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába őrködött villával, fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába… És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról s jöttek a fináncok és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, mert elolvadt a sok só; aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: »hő, hát mikor Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű atyaisten, de sok alma vót! Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy kosár pénzt, úgy öntöttem az ölébe… hej teremtő isten, de sokat is csináltam életembe… mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a faluból…« Óh szegény édesapám, hát még mikor jött haza s elmondta a virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték, ilyen kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mahoda élhetetlenek, hogy repültek. »Az igaz, szokta mondani az édesanyjuk, apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas«. És nevetett, nevetett rá nagyot az édesapa…

Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait ezekre az álomemlékekre, beljebb bujt a saját paplanába s annak egy meleg csücskét az arcához szorította s erőltette magát, hogy az édesapja drágaságos jó meleg testét öleli s elszunnyadt végre, mindenről, rosszról, bajról megfeledetten.

Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat, aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavór. Tele volt vízzel az egész szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt. Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát is a tálban.

El is mentek hazulról, mire ő készen lett.

Harangoztak s az oratóriumba kellett menni, templomba, istentiszteletre.

Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe és sürgette, hogy menjen már a csudába, ne legyen itt láb alatt.

– Hagyjál békén, – mondta vissza durván. – Akkor megyek, ha készen leszek.

– De neked is megyek evvel a seprűvel.

– Na lássuk, na lássuk!

Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá s odadobta a seprűt.

– Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt ácsorogni s mindenkire várni!

– Jól van!

Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a kalapját s elment.

Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.

Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.

Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstelte kopott kis barna ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy is irígyelte, egyszer panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy ő már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, csak majd ötödikbe. Akkor ő még nem értette az ilyet azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres tanárral ment az utcán s egy kirakatban felöltők s férfiruhák voltak s megállottak a kirakat előtt s egy szép vadgalambszürke tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr s azt mondta:

– Felférne már egy új überciher.

És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta barna gigerlis übercihere már kopott, – ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres tanár urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor mondja Orczy: azt mondja Gyéres:

– No sebaj, úri ember überciherje, nem is szabad, hogy új legyen.

Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran, keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét, csontos, sovány fekete parasztok, ha felvették a turi vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak mellette.

De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre:

– Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz vered, te csámpás.

Azóta úgy igyekezett szépen s jól járni s mindenkinek figyelte a lépését, hogy is kell lépni.

Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj de szeretné, de láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyay úrnak: ő úgy viselné az órát, mint Nagyúr, lánc nélkül s minden percben megnézné.

Egy szóval nagy ember szeretne lenni: únja már ezt a hosszú gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: Édesanyám, hány éves vagyok én? – Hétéves vagy, fiam, mondták neki vagy egy hétig, míg kifakadt: Hát én már mindig csak hétéves leszek?… Ő is únja már, hogy mindig csak kisdiák, kisdiák s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy ők algimnázisták s ahhoz valóan viselik magukat, tudják, mikor lesznek harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne lenni, és nem iskolába járni, ő már tudni szeretne mindent s érteni és végezni valamit, de nem latin sintaxisra, meg geometriai példákra gondolni… hogy tudnak ezek kacagni, felhallatszik az udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és nevetősek, csakúgy csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van s pihennek és mulatnak, még a templom is olyan rendes dolog nekik…

Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a roncsos ruhákba, amikbe tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek már mind lent vannak az osztályokban s osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő majd egyedül megy oda s igyekszik beosonni az osztály közé s még külön meg kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.

Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki: »oratórium…« s a rendkívüli magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben minden önérzete mellett is elveszett, mint egy keztyű s eszébe jutott, hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget s ott ült fent Kossuth Lajos és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a szónoklatot hallotta volna…

Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt s ez is oly különös és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra énekeltek s csakúgy dobták ki a hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban mondta a hangokat s mintha nem a száján eresztette volna ki, hanem az orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen beszél valaki.

Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére, emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét s mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a paraszt megvette a debreceni piacon s hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája udvarán négy szalmacsutakká változott… S mikor a debreceni főbíró utólérte négylovas hintóval s azt mondta neki: No professzor uram üjjék fel, ő azt felelte rá, hogy nem lehet, sietek; avval a botjával a porba hintót rajzolt hat lóval, beleült s egy pillanat mulva elrobogott a főbíró mellett, szemével látta s megismerte a parádés kocsiban s csakugyan mikor beért Debrecenbe, akkor a professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott.

Megcirógatta a kemény össze-vissza töredezett s ragasztott sírkövet, mintha a híres professzor palástját érintené s aztán ugrálva ment le a hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.

Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már féltizenkettő volt s mindjárt ebéd s nem is illik ebéd előtt valakihez elmenni, kivált, hogy a mult vasárnap volt ott s mindjárt kitalálnák, hogy valami baj van.

De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Kistanács-utca felé, akkor is meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, hogy csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor pedig hónapokig se ment azelőtt… Négy órakor már Orczyéknál kell lenni, elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt mindenkivel beszélt… ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy…

Míg lassan csámborgott s balkezével a kerítések deszkáit meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:

– Ni kisdiák, kisnevelő, hogy s mint?

Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.

Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment.

Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi nem szólt hozzá egy szót se tovább, hátrafeszítette vastag derekát s halkan dúdolt:

Kis kutya, nagy kutya… Ne ugass hiába… Van nekem szeretőm…

Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a nagy Rinaldo Rinaldini… mert éppen olyan a szakállával, bundájával… Milyen más ez az óriási, puha, pohos vörösorrú Szikszay bácsi, a debreceni módra pedert hosszú hegyes bajuszával…

Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyölt, de egész hangosan, hogy:

Téglás híres város… trallala határos… Ott lakik a babám…

És újra fütty… A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan erősen dalolt s különösen olyan hangosan fütyölt, hogy ő nem mert rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő…

Igy értek a kapuhoz.

Elől ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kis kutya s egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt valami bosszúálló s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.

Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az udvarba, s hátulról jött fel néhány perc mulva a folyosón végig, nagyon beijedt a bátorságtól és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán nem volna itt… Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van és várják és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett magának s bement.

A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.

A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.

Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal s az imént is az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város…

Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót s a néni mondta utána:

– De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani!

És a néni is sírt s Ilonka kisasszony is sírt…

– Nem, – kiáltotta Szikszay bácsi, – nekem más választásom nincs… ezt elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!…

– Lajos bácsi, – kiáltotta Ilonka kisasszony is – meg kell kérni azt a gazembert!

– Soha! – üvöltötte Szikszay bácsi. – Soha!… s egyre dalolóbban ismételte: Soha… Inkább százszor a halál…

Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:

– Kérésről szó sincs… Nincs is értelme… De azért ennyire kétségbeesni nem szabad… nincs is értelme…

– De ki vagyok én? Szikszay Lajos! – kiáltotta mennydörgő hangon Szikszay bácsi, s a mellére ütött, hogy csakúgy kongott bele, – hogy énvelem így merjenek elbánni!… Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek…

Aztán elmondta a dolgot s csakúgy ömlött belőle a szó: a polgármester az ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából, de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt Szikszay Lajos!… Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült a vén gazembernek befeketíteni… s most megkapta a fegyelmit, a felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták s százhetvenkilenc forint miatt…

– Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit… Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét elseperték…

– És mért, kérdem tőled Török Pál?… Azért, mert ebben az országban becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló szolgákra van szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is… Mért van mindez Török Pál?… azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt a tolvaj napvilágot… D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi… D. V. én nekem nem az a hitvallásom, ami a Debreczeni Vasfejűeknek… D. V. az én miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára… Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy D. V… Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.: _Dugdel: Viddel_… Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.

Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján, szónokolva s keseregve dúdolta tovább:

– Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések, és bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna, meg a hortobágyi elhullott jószágok bőre?… Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben; maga a bajor társaság szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte… Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos; megmondhatja Pósalaky, mit csinált abban az időben Szikszay!… Ha tudnák az emberek, még harminchat évig mindennap áldaniok kellene a nevemet; és uramisten, most ki vagyok dobva, hat gyermekemmel semmitlenül, állásból elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt…

Leborult az asztalra s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.

– De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! – kiáltotta a néni.

– Lehetetlen!… Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe csuknának, vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül, minden igazság!

– Csukasson le uram, – mondtam neki – csukasson le, de olyan tömlöcbe, ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!… Hallatlan! velencei dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá ólomkamarája is!

Igy feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó nevet letörülni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol azt a sok tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják kenni s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutatni, hogy: ott megy a Város tolvaja…

Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát ütött rá, aztán hirtelen a csöndben rákezdte:

Kiskutya nagykutya… ne ugass hiába… Van nekem szeretőm…

És rendesen végigfütyölte a nótát…

De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó sikoltása lett volna.

Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a borzasztó katasztrófáját.

– Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom magam, de itt kiút nincs.

– Lajos! – kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.

Akkor Török bácsi szólalt meg:

– Ne rémüldözzetek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek… mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni… nincs annál jobb, a halottnak nincs baja… De ő ezt nem teszi meg, mért, azért, mert ő egészséges ember, egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel és becsületes munkaképességgel… Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön, ha még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa száraz kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne elpusztíthatatlan életerő van… Én más: én nem bírnám ki… én nem… Ha énrám szakadna valami ilyen baj, én igen… bennem már nincs erő, hogy elviseljek egy hasonló szerencsétlenséget… én már nem bírok harcolni, én már nem bírok verekedni…

Elfojtotta a hangját a könny…

Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:

– Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küzködni… Jól tudod, ezt a mi rossz fiunkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves kora óta megutáltam s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már úgy ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok: mért vigyek sírba haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is… És most a feleségem kezdi… ez nem tudja szívlelni… Itt tíz éven át harcolt velem s ellenem: és most ő nem veszi fel… Én ezt a kis harcot sem bírom…

Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:

Téglás híres város…

Akkor azt mondta:

– Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy béküljenek össze a családok…

– Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével, – mondta sírva a néni, – de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy… _nem tiszta_… Az én gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én… és ez olyan piszkos…

– Inkább nagyon is keni-feni magát, – morogta Szikszay bácsi.

– A szíve nem tiszta… valamit, mindig valamit takar.

– Kiküldetése van, oda utazik, – szólt az apa.

– Csak higgye apa, apámmal mindent elhitet.

Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, hogy rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia magát.

De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha Jánosúr elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.

Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta s kilopakodott rajta.

Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót s akkor futva, mint a tolvaj, ki az udvarból.

Azonban alig tett néhány lépést az utcán, legnagyobb megdöbbenésére Jánosúr jött szembe vele. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész elfeledkezett a mult éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű pofonok is jártak az eszében, melyekkel Jánosurat felruházni kész lett volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta azonban egyelőre gyáván s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s köszönni, hogy:

– Jónapot kívánok.

– Hopp, öcskös, – szólt Jánosúr szokott lármás hetykeségével – gyere csak ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.

Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.

Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem a földre ejtette.

– De vigyázz rá, azt a bürkit!… El ne lopják tülled: _pénz van benne!_…

Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult:

– Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!

Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán és szórakozottan falnak támaszkodva, bámult a porba.