Part 16

– Az igaz, – szólt halkan s elkomolyodva a lány – a gazdag rokon nem ismeri többet a szegény rokont.

– Meg is érdemlik, – kiáltott Misike – hogy tönkremenjenek a végén. Nem volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak magyarok laknának mindenfelé s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok akartak lenni itthon s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a testvéreken.

– A testvéren is csak uralkodni akar a testvér, – mondta Bella titkos értelemmel.

– Az igaz, azt én is tudom, – mondta Misi – mert mi tönkrement emberek vagyunk s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, elárverezték hatszáz forint adósságba minden fődünket, két házunkat s akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és sógorai vannak és azok azt mondták: »gyeride sógor, olyan életed lesz, mint a paradicsomba«. És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni édesapámat és suroló asszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak nekik. Mert édesanyám, ha valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: hogy, »milyen ügyes vagy te Borcsa«. És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig azt édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca, meg Borika volt. De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van s csak úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle és mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy még gazdagabb úr, akkor megbecsülik s kedvébe járnak!

Bella megdöbbenve nézett a kis fiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy volt és szomorú.

– Ebben teljes igaza van Misike, szegény lány csak gazdagon mehet közéjük.

Misike kissé hallgatott.

– Ha most felfedeznének – mondta később – régi könyveket és írásokat, hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy angolok és hízelegnének, törlészkednének… De hogy a rokonok csak cseremiszek, meg zürjének, meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem is beszélni róluk, ha semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.

– Minek törődjenek velük, – ismételte Bella.

– Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a franciák, akár az angolok és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni, faragni a fát, pedig, ha akármelyik gazdag rokon a faluban jótállana érte, akkor ő vállalkozna s talán egy esztendő alatt vissza tudná szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok s megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamikép hozzá ne jusson valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor már ők nem volnának olyan nagy urak mellette.

– Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, – mondta Bella, s később hozzátette sóhajtva: – Csak egy napra volnék gazdag, hogy megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne.

Maga elé nézett, kissé előrehajolva, a kézimunkája felett, olyan volt, nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával, mint egy felrepülő elszálló madár.

Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan volt neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán tovább folytatta:

– A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára lenni, csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről és ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a magyar nem olyan mint a latin, a latinok még kevesebben voltak mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg ha lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is ragaszkodik hozzájuk senki.

– Csak egy ruhám volna, – mondta Bella – hogy elmehetnék a nagynénémhez, a Petkyhercegnéhez s megcsókolhatnám a kezét s megmondhatnám neki, ki vagyok.

Misi újra kizökkent indulatából, újra előlről kezdte:

– Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, vagy nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség, már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a koponyája és minden csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot varrat a reklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott. Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok s azt mondják: Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincsen a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek se legyen, amilyen nekem van. Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen olyan, mint a másiké, úgy hogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha Barta Juliskát a Göröndi portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni, mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.

– Igen, – sóhajtott Bella, – a pénz az oka mindennek.

– Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéseért már csak iskolába kell járni, mint egy diáknak s folyton szép ruhába lehet járni, még a keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell, mégis mindig gazdag s mindene van.

Bella komolyan nézett a kis fiú szemébe:

– Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog és megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon és a leggazdagabb emberek közé kerüljön s mindig bőségben legyen és a testvérein is segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?

Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik most a hideg szobában a földön csuszkálnak s maguk alá nedvesítenek és felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél s az ajtófélfa vastagon fehér a dértől s azt mondta:

– Nem szabad.

Bella lehajtotta a fejét.

Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért árverezték el s most ő ezret adhatna s akkor minden jó volna és szép lenne s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből s őbelőle magából is és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni… Az ajka remegett s szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár s nem is érti, amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben is mindjárt öt óra s neki sietni kell az öreg úrhoz.

Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, csakúgy áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet s azt mondta:

– Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent kellett lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?

Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott s csak annyit mondott:

– Igen?

– Igen, igen, örülhetsz neki.

Aztán hozzájuk fordult Viola:

– Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? Mikor adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét mulva ünnep, még csak két hét és vége a diligenciának.

Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt benne biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.

– Nagyon kellene tanulni, – mondta csendesen.

– Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.

Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt s újra csak azt mondta:

– Igen.

– Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud, – szólt élesen Viola s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső kabátját.

– Jó, – szólt Bella alig hallhatóan – én segíteni fogok mindnyájatokon, amennyit tudok…

Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta, hogy könny csillog a szemében.

– Jaj istenem, még ez a hét esztendő, – mondta Viola. – Ebbe mindnyájan bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak a gyereknek legyen aztán jobb élete.

Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, verejtékéből s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.

Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta ki, hogy még tovább itt maradjon köztük.

– Igaz, – mondta Viola – ez a magácskáé.

S két ezüst forintost tett a kezébe.

Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja, hogy idejár.

Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát s majdnem kezet csókolt.

Mikor kint volt, Bella utánament:

– A verset nem hagyja itt? – kérdezte igen halkan s igen gyöngéden.

Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal s a már elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset s félt, hogy nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta:

– Ne tessék haragudni…

Bella megsimogatta az arcát s ő sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.

Egész úton futott, úgy hogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet, rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik belőle, nem értette, miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni: miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a Doroghiéké.

Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már sajnálta, hogy nem adta oda, szégyelte, mert ennyi jóságot még senkitől sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék, kicsúfolnák s Bella, egész nagyleány létére, milyen kedves volt hozzá egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot, még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész vonatot bérelt ki egy útra a Doroghiék nagyapja, azt biz ők nem tehették volna… Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná s odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki ő: hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon s királynő legyen ebben a városban:… hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni neki…

Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.

Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy, jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne tele ezresekkel s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna, amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás királynak, csak az, amit ő arannyá akar változtatni, akkor arany virágokkal kedveskedne, vagy ha tudná, hogy hol van elásva a régi aranykincs, a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, vagy ha a tündér megjelenne s azt mondaná, hogy három kívánságod teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna, hogy: még három kívánságom teljesüljön…

Csakúgy repült a fantáziája s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek s minden kincset a Bella személyéhez köt s minddel őt akarja elhalmozni fáradhatatlanul…

Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.

Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette:

– No, mi a, mia?

– Semmi… A kislutri – számok, – mondta.

– No csak, kijöttek?

– Nem.

– Neem? Hinnye kánya.

Misi felolvasta:

– Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: 71, 7, 46, 83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.

– Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem volt itt, isten tudja, miért.

– Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? – kérdezte az öreg úr.

– Hát Budapest, – mondta Misi.

– Osztán mi gyütt ki Budapesten?

– 5, 95, 4, 11, 92.

– No ebbül egy se jaó szám… – mondta az öreg úr mérgesen, nem is beszélt róla többet, azt mondta: – Mi van még abba az újságba?

Misi sietve olvasott tovább.

A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen símán sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr nagyon kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?

Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy hideg volt, összehúzta magán a kis köpenyeget és sietve ment haza a kollégiumba.

Megelégedett volt, és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap, annál jobb volt a mai.

Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy női alakra.

Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt s egy fiatalember, meg egy kisasszony állottak ott s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a kirakatot nézték.

Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.

És a leány: Bella kisasszony.

Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és előtte földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává gyökereztette.

Rémület és iszonyat fogta el s nem bírt álló helyéből megmozdulni.

Azok ott állottak tőle alig öt lépésre s hallotta felcsendülni a Bella jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman azt mondta:

– Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.

– Isten bizony, – esküdözött dörmögve a fiatalember s meghajlott a leány felé.

Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna s arrafelé indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett iszonyúan futni s csak akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert sötét kerítése alatt volt.

Onnan már nem látta őket s ettől még jobban fájt a szíve.

X. FEJEZET

amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák, zúgó fejjel néz a jövőbe s valami ismeretlen erő hajtja olyan utakra, amerre különben soha el nem indult volna.

Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred s nem alszik tovább, hanem szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen dolgot.

Hogy ismerkedett meg Jánosúr Bellával?

Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy »sehogyse szívesen«. Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele s mégis olyan vidáman és fesztelenül beszélgetnek együtt s álldogálnak a kirakatok előtt. Szerette volna úgy gondolni, hogy Jánosúr erőszakkal belopódzkodott Doroghyékhoz s hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot elhiggyen… Miért volt Bella tegnap olyan szelíd és szomorú… Holnap el kell menni Törökékhez, megmondani a néninek, hogy Jánosúr… Ilonka kisasszonynak kell megmondani, hogy Jánosúr valami gonoszságot akar, mert az gazember úr…;

Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy beárulja Jánosurat s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából kikelve sír s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke, vastag szemöldökeit magasra s azt mondja: »Megtiltom neked, hogy ártatlan leányokat veszélybe sodorj!«

Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes, valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de már fél…

Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen, s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhincs ellen, a szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.

Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen, hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, ezt a borbélylegényes kinyalt ficsúrt s úgy odamázolná a palánkokhoz, az orrával dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: »Nátha van eladó«!

Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni, mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a kollégiumból (de így paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az ablakokon át beszivárog a fagy láthatatlan lehellete), szóval látja, ahogy átsuhan a coetusokon, s az ágyakban feküsznek a fiúk, aki lerúgta a takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, hogy átrepül a hátsó falon, a konviktus tetőzete fölött, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes cívisházak cseréptetei alatta maradnak el, míg csak meg nem találja a Doroghyék házát, s ott besuhan a sötét szobába… megborzong s nevetve didereg a gyögyörűségtől (de azt úgy kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak oly világosság, hogy csak ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná, hogy szegény bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír… S erre mindjárt könny buggyan ki az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd s megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna ott teremni a Jánosúr szobájában s ököllel beleverni az arcába, az orrát verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem múlik, Bellának feléje se… De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést és tudja, hogy ki veri őt, s hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, úgy hogy ne merjen többet a leány után menni s őt elbolondítani… Hej, hogy tudná sarokkal taposni, a hasára felállani s rajta táncolni s azt kiáltani: kell neked leány? te gazember!

Megrúgta a vaságy pálcáját, úgy hogy megfájult tőle a lába, de még nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy s fel talál ébredni valaki.

Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.