Part 15

Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s mindenkihez szólt valamit.

Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt kérdezte tőle:

– Mit mond Csicsó?

Orczy nevetett:

– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanusak, ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben elő fogom venni.

Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:

– Mi volt köztetek?

– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi.

– Igen, valami volt.

– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne szólítsa suttogásért.

Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit s azon mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta:

– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.

– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.

Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az udvaron. Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá birkózás közben, a másik, harmadik, akkor elkiáltják, hogy: »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s akkor mint a méhek futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.

Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt leskelődni, lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy csoportra.

Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s valaki azt kiáltja:

– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a hátán.

– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a szúrós bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával s nagy görbe botját ütésre emelve fenyegeti.

De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig tudott lábra állani.

Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.

Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni kezdett. Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna hányni az egész osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:

– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de ettől a fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal. Ezektől még jobban megijedt s gyors futásban, mintha valaki hátulról űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta s be az osztályba a második kapun.

Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.

Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt mondta:

– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?

Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:

– Jó van, cimbora.

Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha megrúgta volna.

– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már látta a Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és legalólra került az aranyóra s rá az egész iskola! – és hangosan kacagott s vele mind, aki a környéken volt.

Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy bíztatta fel az egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy azért _rendezte_ a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba s Böszörményi is kijőjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna hallani, szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott, kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni…

Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy el hagyta magát bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.

Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, finom Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól esett, hogy olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig már harmincat elköltött elseje óta.

Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de elkésett, mert nem rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az ember az asztalon a holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.

Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.

Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar Orczy.

Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte mindjárt:

– Hol van Orczy?

– Én nem tudom.

– Nem együtt vagytok?

Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb viszonyban s vele titkolódzik őelőtte.

– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta.

– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy mondta, hogy hijjam ki az osztályból Bayt.

– Az A-ból?

– Igen.

– Bayt?

– Igen.

– Mit akart ő Bayval?

– Tudom én?

Összenéztek s elkezdtek nevetni.

– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz unokatestvérem. Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak ketten, otthagytak és elkezdtek suttogni.

– De mit?

– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor el kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a pecsenyeképű, tudod mék.

– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt?

– Hát még kivel?

Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent elmondani.

– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s elfordította a szemét.

Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután senkinek, amit tud.

A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.

Utánanéztek s Gimesi azt mondta:

– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.

– Mikor?

– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel, hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg narancs.

– Ah.

– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, mert ez szokás. Kollégiumi szokás.

Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy kurta karját felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s rángatni kezdte a kisded harangot.

Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.

Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így néztek egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak Misi nézett komolyan.

Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához, aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.

Orczy fesztelenül futott hozzájuk:

– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.

Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment.

Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt szemmel szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is elkukorékolta magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:

– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár vónék, vagy mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se – s a kisujja kiskörmét mutatta.

De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta mögött a halnyelű bicskára.

Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá:

– Misi.

– No.

– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt már visszaadtad az öreg úrnak.

Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.

Később Orczy még egyszer súgta:

– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már visszaadtad.

Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.

De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva marta a száját, hogy elárulta magát: Orczy _most tudta meg_, őtőle, hogy nem adta vissza az öregnek a cédulát.

Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem látva a betüket s a mondatokat benne.

Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna oldalba bökni, hogy kiessen a padból.

Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, ami történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával ártatlanul ül ott s harmadik az osztályban.

Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár s Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá…

Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak s már el is gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek; aztán az uzsonna hófehér abroszát és finom színes rajzú porcelláncsészéit látta, aztán a szőkehajú jutott eszébe s lángba borult az arca, a dundi szőkehajú kis úrileány… a kunyica… az álom titkosa…

Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:

»Holnap délután pont 4 órakor nálunk.«

– Ird alá, – súgta Orczy.

Nem értette, miért írja alá.

– Ird oda a nevedet.

– Minek?

Orczy türelmetlen, lett:

– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.

Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.

– Ird oda a nevedet, – mondta neki.

Gimesi szó nélkül odaírta.

Erre visszaadta a cédulát.

Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt senkinek

De ő Gimesivel kezet fogott.

– Szerbusz.

– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi.

– Hátsz nem lehet.

– Mér?

– Menni kell tanítani.

– Ja.

Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett, mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek csak kedvében akart járni, de most valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne hagyja magát.

Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor felért a II. emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.

Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de feszítette valami belőlről.

Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.

Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az öreg boltozatok alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a nagytemplom tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte s károgásuk behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani, elrepülni s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába. Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek mind a fejére szakadnának…

A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s ömlött a többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét s ő is rohant utánuk.

Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő, folyton szájat jártató diák, hogy:

– Szervusz.

Ebéd után sietett Dorogiékhoz.

Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belől sivár és üres parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába, lélegzete is elállt míg végigszaladt a tornácon s bebujt a ház ajtaján.

A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából, mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve kiáltott fel s megölelte Misit.

– Isten hozta, kedves.

Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s forró teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.

– Kezit csókolom, – mondta rebegve.

A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat áradt belőle.

– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.

– Van…

– Nagyon sok?

– Elég.

A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze nézett.

– Hát akkor tessék… Misi úr…

S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.

Misi kinyitotta az ajtót és bement.

A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén, három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan, szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.

Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett pukkadozva nevetni.

Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:

– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta.

A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.

– Nincs idebenn? – mondta újra.

Erre kitört a nevetés.

– Hiszen látja, hogy nincs.

Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az ajtót; ha most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját és megcibálná alaposan.

Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az asztal mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.

Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni egy irka szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta le:

Simonyi óbester Kisgyerek korába, Felmászott egyszer a Veres toronyba.

Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben, mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két hónap óta folyton ott jár az eszében s balladát akar belőle csinálni. Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja s reggelre elfelejtette.

Hirtelen tovább írta:

Magos volt a torony, Magos a teteje, Az egész fedele Verebekkel tele.

Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.

Kidugtak egy deszkát, Ő kiállott rája… A fiuk tartották Alásszolgája…

Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alásszolgája, csak butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi… Na most alásszolgája a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni.

_Rája:_ erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp.

A fiuk tartották, Mindnek járt a szája…

Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.

Kidugtak egy deszkát, Ő kiállott rajta, Tartották a fiuk A sok csibész fajta.

Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta:

A sok betyár kölök, Kidugott egy deszkát, Annak a hegyébe Kiállították.

Nem jó, keresztülhúzta ezt is.

Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy Bella.

– Maga verset ír?

Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s kétségbeesetten szorította az öklébe.

De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.

A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt, de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem.

Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.

– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – esedezett a lány – meghalok, ha ide nem adja.

De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.

Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.

– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – muszáj, hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.

– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a gyönyörűségtől.

– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató suttogósan, hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a szemébe.

Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy azt higgye a lány.

– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis poéta…? kicsi, pici, kis poétácska?

Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom? arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a kacagás.

– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány.

A fiú csak megrázta újra konok fejét.

– Jó: haragszom magára.

Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak elébe.

– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem szólt.

Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszorította. Már közel volt hozzá, hogy megmutassa.

Akkor bejött Sanyika.

Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával s rögtön észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt, csak savanyú arccal bámult. Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a tanulásra fordította a szót… Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke, de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott s a lány oly szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át s mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat s helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S ahányszor valami szépet s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott Bellára s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő pillantását s ez kimondhatatlanul jól esett neki.

Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott s már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte, egészen magasztosan akarta magát kifejezni s olyan szavakat használt, amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint »költőiesen«, »szellem«, »illatos virág« és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a lány mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd, most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához senkit, az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára el kell menni s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öreg úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga fenyegeti…

De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak, hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást gyakorol.

Erre így szólt:

– A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar honpolgárok szívére.

Bella csodálkozva nézett fel.

– Mért nem?

– Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az eredetükről s nem is törődnek vele.

– Mért ne törődnének, Misike?

– Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól, gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, mert megmaradtak szegényeknek és parasztok ma is.

– Milyen rokonok, Misike?

– A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a törökök, vagy a bolgárok, vagy kik.

– Ők se tudják mi rólunk.

– Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.

– Honnan tud maga a magyarok rokonairól?

– Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagyúrtól tegnap, meg a tanár úrtól a földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Attilának a birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak s ők többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek utánuk.

– Mér jöttek volna utánuk?

– Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a többi magyarok is mind eljöttek volna? de a gazdag rokonok a szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokont.

Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme s haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.