Part 14

– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt és görög keleti vallású volt a cár s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum… meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat).

Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára.

– Fenyegetik… – mondta rebegve.

Nagy úr is soká hallgatott:

– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt… Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… mert ezek állandó hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a Balkán élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság az mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a jövőben?… Az az egy bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat… sem a fajtánkat… Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész emberiségnek haszna lenne…

Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s bajvívásra készen.

– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?

– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.

– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.

– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is mar… Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… kutyamód körül vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, mert eszibe se jut… Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).

Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.

Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás útját.

– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország… Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az ember). Egy szóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára… Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a legnagyobb birodalom sem… De hát ezt maga nem érti öcskös…

A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak meggyőző fonala.

Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a következőben össze ne foglalja:

– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bujhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld… Érti? Hogy a külföldinek az, hogy _magyar_, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott rögtön teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és boldogan munkálkodott!… Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!… Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!… A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika…

Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a kalapját és kiment!

Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már elment.

Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme előtt.

Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.

Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait s valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire, csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjá született s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni fog…

Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyelte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.

Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.

A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment tanulni a füvészkertbe.

Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett; csak akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz, ez a mai délutánja olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.

Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot, sem történelmet és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem.

Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:

– Még most se húzták ki a számokat?

Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered és sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt:

– Még nem vót az újságba…

Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig nem látta.

– Nem vót?

– Nem!

– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne?

Misi forgatta az újságot, nézte.

– Nincs, – mondta megkönnyebülve.

– Másikba sincs?

Azt is végignézte.

– Nincs.

– No, gyerünk tovább.

Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi lesz.

Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát, már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról, szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát istenem, elveszett az a cédula… honnan lehet azt többet előkeríteni… de mit törődik vele más… az csak az ő baja… meg az öreg úré…

Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:

– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba.

– Fent? – szólt ijedten Misi.

– Igen, téged kerestek.

Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.

Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a lutri miatt.

– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, aki átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt ezzel csináltak étvágyat.

– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé.

– Igen, kérdezett a tanár úr is.

– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, egészen elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?

Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az iskolát.

Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán. Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt s azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös volt.

– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan – szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is elhagyná.

Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát…

Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot:

– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr másnap reggel.

– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.

– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval nem kell igazolvány.

– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi.

Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se vette észre.

Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:

– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti, a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva. Melyikre tettél?

Misi hallgatott.

– Azt se tudod?

Nem tudta azt sem.

– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni, akkor biztos legalább kétezer forint.

Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami egészen új volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi az… Otthon a kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt… Kétezer forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit…

Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se látszott rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét:

– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony, szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki…

Gimesi nagyot csapott az asztalra:

– Baráték, – mondta – e mán döfi.

Orczy azt mondta:

– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.

Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?

Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek.

Orczy mondta:

– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük rendesen.

– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot is.

– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk hárman.

– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy.

– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen semmit.

Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.

Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni.

– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a titoktartást. Választunk magunk közt egy elnököt.

– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi.

– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.

– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak akkor fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót fogadtok. De vakon engedelmeskedve.

– Helyes.

– Helyes.

– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut kelt; hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és megcsinálom az alapszabályokat.

Ezzel kezet fogtak.

Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, hogy az ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.

A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval épp úgy piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel.

Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:

– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron járkáltam a kút körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkámat s így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára? Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van… Igen! azt mondja, zsidó vagy! és meg akarja nyomni a fejem!…

Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.

– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az meg azt mondta rá: ismerlek! avval elment!

Gimesi görcsösen nevetett:

– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy nevetett s az egész arca vörös lett a nevetéstől.

Orczy folytatta:

– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre bácsinak híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba ahol nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem egy jó könyvet és ott olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.

Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündériebbet elképzelni sem tudott.

– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél legyen egy.

Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű lényre.

Az alapszabályok így hangzottak:

»Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak, mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5. Idegeneknek elárulni tilos.« Ez az egész.

– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek csendesen.

– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár.

– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak.

– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az egész.

Ez ellen nem lehetett szólani.

– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár.

Gimesi elkedvetlenedett.

– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még jobban tudom, mint ő.

– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának, akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.

– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.

Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.

IX. FEJEZET

amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hét végére kell hogy a bajoknak is vége legyen.

– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel az osztályba bejött.

– Nem.

– Nem is gondoltál rá?

– Hát…

– Én már tudom.

Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.

– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.

– Ja?

– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.

– Igen, – dünnyögte Misi.

– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.

Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt:

– Erre.

Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép papírt, maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét, gyönyörködött benne.

Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.

De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s visszaült mellé.

– Hanyadikos ez a Lisznyay?

– VIII.

– És Nagy József?

– VIII.

– És Andrási, ez az A-ista?

– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, Bé-ista.

– Sándor? – mondta Orczy.

Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel, csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.

Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.

– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e?

– Hol? A coetusba?

– Ott igen.

– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan rendetlen fiú, úgy-e?

Sándor nevetett.

– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.

Orczy kicsit hallgatott.

– Milyen reskontót?

S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.

– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s most nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.

– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta.

– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi, akkor se találja meg.

Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a szeme.

– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta.

Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:

– Te kérlek, a számtanpéldád megvan?

– Meg.

– Ugyan mutasd meg.

Sándor elszaladt a füzetért.

Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt mondta:

– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról beszél s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.

Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva suttogta Orczynak:

– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.

Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája, végignézte s azt mondta: rossz az eredmény.

Sándor nagyon meghökkent.

– Hol rossz?

– Szorozd újra, ez a szorzás rossz.

És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.

Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.

– Ez a Nagyur az a kis púpos?

– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy valamikép gyanuba ne vegye Orczy.

Orczy azt mondta:

– Majd meglátjuk a végén.

Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, hogy egyszer csak Csicsóval beszélget.