Part 13

Kint fujt a szél s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk az »András bátyám«, az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van, mindenkit túlkiált s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek s ott volt egész télen náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre s ott ült a kis széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott meg újságot és gépészeti könyveket s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: »Bertalan, gyere igyál egy pohár bort!« De az édesapja azt kiáltotta rá: »Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!…« Mert ő egész télen szántalpat faragott s egyszer is egy ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el kellett ékekkel hasítani s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja s látja az urát, hogy a rút időben hogy veszkődik szegény, hamar bemegy s azt mondja Andrásnak: »Ugyan te!… Van neked lelked!… El tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!… Ereggy segíteni neki!«… Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen s kinéz a könyvből s azt mondja felduzmaszkodva: »Dehogy megyek! Eszem ágába sincs!«… Avval visszafeküdt a könyvbe s tovább olvasott. Kis idő mulva mérgesen felállt s elment hazulról.

Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából s odakint sírt, ő ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment, legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett s kékre fagyva didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: »Mit vacogsz itt! takarodj be!« De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint rettenetes hideg volt s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét.

Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában s lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajjon hogy vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük és a nagyanyja most is vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában és köménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón s olyankor tele van a szagával az egész ház s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert gyomorbajos s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a gyerekek esznek s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék… Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát s vagy jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne és tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, varrni a sok gyerekre s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház tele van a friss kartonok szagával… S enni is szeretne szegény jókat s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az ura bevágja az ajtót: »moslék, edd meg magad, amit főztél!…« Akkor ők megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal…

Soká ült itt a levél fölött s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc mulva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit gondolkozik a levélen s már aludt.

Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: »No add csak azt a reskontót, megyek a pénzért«.

Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett hát, hogy keresi s ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, a ládafiókot, a gépfiókokat, csakúgy ugrált a kis házban, minden pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:

– Tán elhattad, te bitang!

Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog, mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott s annál jobban ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott s nem lelte a reskontót.

– Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!… Na, hova tetted!

Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki piros barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá s alig volt nála magasabb s csak nézett szép kék szemével erősen és komolyan:

Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:

– Nincs meg.

– Hova lett? Ki lopta el?

Ő alig hallhatóan kimondta:

– Böszörményi.

– Böszörményi?

– Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és bedobtam a nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót és széttépte és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, hogy mi az s azért nevet rajtam.

Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét s azt mondta:

– Jó, most megyek, kiköszörűlöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.

S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen s hallotta a fejsze sirítását, ahogy a köszörű fogta.

És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert tudta, hogy arra kell a köszörülés s iszonyúan rázta a hideg s már látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon s nevetve jön és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni s prémes sapka van a fején s akkor az édesapja emeli a fejszét s emeli olyan magasra, mint a nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire s akkor ő belekapaszkodik a karjába s torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!…

Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon észrevegyen valamit.

De Nagy úr olvasott s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.

Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte, ez mind megtörtént.

Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt, félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.

Nagy úr felült az ágyon s így szólt:

– Látja kis Nyilas, ez borzasztó… Tudja mit olvasok?… A magyar nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.

Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne s kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.

– Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek… Persze, maga nem tudja, mi az, – mondta Nagy úr – és én nem is fogom megmagyarázni: szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a szüleit s nem is mer utána járni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár mindent megtudna róla…

Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit, sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne…

– Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne rajzolva.

Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nem igen ismerte ugyan még a szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat s boldog volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít s a saját életére is azt gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.

– Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket… Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.

Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, ebben a nagy kollégiumban élnie s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha…

– Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze az Uralban, a Volga mellett egy _Magna Ungaria_, Nagy-Magyarország, abban az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborban született Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük s gyakran kaptak hírt tőlük.

Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet, azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek s nem fogják többet hírét hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük… De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy »őseink Ázsiából költöztek be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt«. Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az ősember érzését s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában, ahogy tavaly Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra emeltetése.

– De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?… Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út… Onnan a Kaukázusba… Vegye elő a térképet, megmutatom.

Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt s kikeresték belőle Oroszország térképét.

– Igy ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült s 33 nap alatt áthajóztak a Krimi félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a Krimből kettő visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek. Valahol a Volgánál utólérte őket valami ragályos betegség s abban elpusztult az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez ép ilyen hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek… Hát mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott s az megmagyarázta neki, merre menjen Nagy-Magyarországba… El is ment az úton, s másfél nap mulva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz… Nahát itt megörültek neki, házról-házra hijták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg… és efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s azok az egész világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak… Igy szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És úgy is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat… Nem bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk és gyűlöltek.

Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia térképét.

– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar népség… Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtetését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő szárazföld volt s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől tűz, ma is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a tetejére hányt föld, – látott már maga szénégetést?

– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a beregi erdőn.

– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a csillagászatot is… Ez volt az _özönvíz_. Ami a legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett… No de ez nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz steppén«, együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök korában… Megérti maga, amit én beszélek?

– Igen.

– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé a gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpád-házi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és csakugyan, ott három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra szálló hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… gondolták magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták: hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy akadtak a Meotisi ingoványokba, ez az itt e: a Krim félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek s itt vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne…

Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan felnevetett.

– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve béke van!… fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a kéménybe korommal!…

– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi.

– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek… A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó, megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.

– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi rokon.

– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a török: de az mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak s ők is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.

Misi a foga közül tréfásan szólt:

– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád, meg az én anyám: két asszony.