Part 12

– No ne marháskodjatok, – szólt Gimesi, de mosolygott és jól esett neki, bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppantcs, hanem köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a latinóra s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibujni. Egyszerre csak gyanus lett neki, hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá s igen határozottan azt mondta:

– Te Misi, kihúzták a számokat?

Misi lesütötte a fejét.

– Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost és aztán úgy szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, mint az üvegen.

De már csengettek s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt senki sem volt még a helyén, Gyéres tanár úr megállott felettük s keztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na mi az?… Lassan helyre kotródott mindenki.

A tanár felment a katedrára s kinyitotta az osztálykönyvet.

– Nem volt óra?

– De igen, tanár úr, – kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: földrajz.

– Milyen óra volt?

Orczy felugrott s hangosan kiáltotta:

– Bocsánat, tanár úr, kérem…

Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket s reá nézett.

– Földrajzóránk volt.

– S a tanár úr nem írta be az órát?

– De igen, beírta. Beírta, tanár úr, kérem.

Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. Orczy felsietett hozzá s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább volt beírva a földrajz.

Gyéres tanár úr mosolygott s megköszönte a figyelmet és Orczyt helyre küldte. Azt mondta:

– A tanár úr azt hiszi, hogy száz év mulva ez úgyis mindegy lesz.

Erre óriási nevetés lett s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:

– Százezer év mulva!

Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen nézett oda.

– Hogyan?

S Orczy felpattant:

– Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, az emberiség… hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.

Gyéres tanár hátraült a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:

– Naggyon kitünő…

Intett, hogy üljön le s mindnyájan hallgassanak el s akkor felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült és semmi egyébbel nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.

Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá s attól kezdve ott is maradt óra végeig s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon beszélhettek egy-egy szót.

– Hát hol a reskontó? – lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével Misit.

– Visszaadtam az öregnek, no.

– És nem emlékszel a számokra?

– Nem.

– Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!…

Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet »privát konverzációkat« folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen odahajlott Misihez.

– Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Rudolf bátyámnak mondtam, hogy én teszek a lutrira egy hatost s nyerek négy forintot és akkor veszek rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, hogy: barátom, ha én lutrihoz nyulok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!… Azért mondom, hogy te nem is tudod, miről van szó!…

Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség… Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.

Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert utóvégre őmiatta verekedett meg.

Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált: – Fáj? – kérdezte tőle.

– Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy…

De nagyon rosszkedvű volt Gimesi s ő el is húzódott, félt, hogy megbántja a részvétével, csak a lelke párolgott felé.

Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá ment s neki mondta:

– Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy milyen számokat tett meg a lutrira.

– Mér, nyert? – kérdezte Gimesi.

– Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.

– Nem tudod? – mondta Gimesi s szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és csodálkozással.

– Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan puha lesz…

Misi azonban csak ült tovább, mosolygott s nem szólt. Jaj, sokért nem adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit…

– Mondod, vagy nem mondod! – kiáltott Gimesi.

– Haggyatok békén.

– Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó, – mondta Gimesi egyre idegesebben és egyre hangosabban, – nyertél vagy nem nyertél?

– Nem nyertem.

– Mondd meg a számokat!… De mondd meg!… Nem mondod meg… Hiszen én úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle.

Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát s kezdte felülről rázni.

– No ne ostobáskodj, – mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel, szinte sírt tőle.

– Mondod, vagy nem mondod!

– Nem!!

Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét s odaütötte dühében az asztalhoz.

Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!

– Nem mondod, nem mondod? – s Gimesi, mintha megőrült volna, elkezdte verni a fejével az asztalt. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott s könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit s látni lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte és sápadtan s rettegve hajlott föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben felpattant s mint egy hörcsög ugrott neki s elkezdte a fejét verni, mint az elébb őtet Szegedi.

A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az arcába, aztán átölelte s lerántotta a földre s érezte, ahogy a kis sovány nyakát a markába fogta s szorongatta és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és gyűlölettel s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla s be a padba, leborult a helyére és elkezdett kimondhatatlanul zokogni.

Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok el őket. De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni flegmával vették őket körül s nevetés nélkül nézték, mi lesz.

– Ne bömbölj úgy, – morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de nem sírt.

Misi erőt vett magán s lecsillapodott.

– De min vesztek össze, – min vesztek össze, – kérdezte egyre kétségbeesettebben Tannenbaum.

– Fityfene tudja, – mondta A. Sánta s helyre ment s előkészítette a következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!

Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajlott Gimesihez:

– Mi vót ez tulajdonképen?

– Hisz ez egy komisz paraszt, – mondta Gimesi és zsebkendővel nyomogatta a szeme alatt.

Misiben végig-végig vonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a szívét.

Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.

De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés volt. Minden ok nélkül csakúgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek is, káromkodtak is, ez a mai nap bolondok napja volt.

Akkor bejött Bátori tanár úr s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbevégű tölgyfa bot volt, nagyot csapott az asztalra s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes bárány.

Egy pillanat mulva mindenki a helyén volt s kushadt és lapult. Bátori tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.

Misi is elfelejtette a bánatát s megdermedve nézett a tanár úrra, még mikor leültek is.

– Kezeket padra! – kiáltotta a tanár, – s mint a ropogó tűz csapták mindannyian a két tenyerüket a padra maguk elé.

Bátori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk mint egy oroszlán s mondta:

– Meglátom én… lesz-e rend…

Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott, fogta a krétát, finoman papirba csavarta, a két ujja közé vette s azt mondta:

– A hár-mas… szabály!…

Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket megnyugtatta a tanár energiája, de ez egész órán úgy beszélt, mint egy bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen…

Az utolsó óra torna volt.

Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.

Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátulsó udvarra nyiltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.

Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofonváglak, akkor feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy mintha ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában és feketezsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár úr rendezte őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban ő szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá se tud nézni, hát, mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a karját s előbbre húzta, úgy hogy mellé jőjjön. Tikos akkor nagyon orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána következett Simonffy Pisti, aki a debreceni polgármesternek volt unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis pincsikutya, sok bátyja volt s óra közben sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat hordani a többi osztályból.

– Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?

– Mit? – állották rögtön körül.

– Csuka firkált a táblán, mikor bejött, az öreg baka rávágott a bottal, oszt aszongya: »hogy hijnak te gaz peniperda«. Ammeg aszongya: »Csuka…« – »Csuka! azt látom a szádrul… de a másik neved.«

Orczy odafutott hozzájuk s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő legjobban tudta, milyen nagy urak Orczyék hát habzsolva rögtön még egyszer:

– A vinbaka a nigybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált, oszt aszongya neki, hogy hogy hijnak…

– Látom a szádrul, – mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.

– Aha.

– Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt szoktunk menni a Kossuth-utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te, Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?

Pisti kerekre nyitotta a szemét s tünődve mondta:

– Jár oda!

– Stimmt, – mondta Orczy. – Mikor jár?

– Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este, kiszagolni.

Orczy nevetett:

– Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.

– Ki? Nagy Sándor?

– Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is adta neki: Úgy kezdődik, hogy:

Hallottam szavadat És nem hallottalak, A szemedbe néztem És mégse láttalak.

azt mondta, hogy Gyérest kihijja párbajra.

– Nagy Sándor?

Orczy kuncogva nevetett s Misi tátott szájjal hallgatott.

Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:

– Sora-kozz!

Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl volt írva három nagy E betű s egyszerre megindult a sorakozás. Már félig-meddig úgyis sorba állottak.

– Egyenesen azt a sort!… Mi van ott!… Kinek van ott olyan nagy hasa!… Viii-gyázz!…

Mereven és katonásan állottak.

– Körbenjárás… iiin-dujj!… Egy-kettő, egy! kettő!…

Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.

– Vágjuk azt a bakkancsot!… Egy! kettő! egy! kető!… egykető, azt a fűzfánfütyölőjét. Fu-tó-lé-pés!… etyket, etyket, etyket…

Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj!

Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj…

Mindig ez volt az óra kezdete.

Misi borzasztóan únta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy butaság volt. Most felvonultak a bakhoz s át kellett ugrani az alacsony bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de ők kicsik, már fent maradtak a bak hátán s akkor érezni kellett a tanár mély megvetését.

A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt s olyan vastag válla, karja volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg, csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba állította s külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette s nyolc év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna s mivel Szüts Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak. Az öreg Zábráczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi világ embere volt… egy régi püspöknek a teremtménye…

Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak s fel sem bírt ugrani a tetejére:

– Na mi lesz! beszakadt a madzag! – kiáltotta Szüts Istók.

Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:

– Még eccer!

Vissza kellett mennie s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi lendületet venni, ott maradt a bakhoz támaszkodva.

– Még eccer!!…!

Harmadszor is visszabandukolt.

– Fu-uss!

Nekiindult, de futás közben megcsendesedett s egyszer csak elszánta magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig sem.

Szüts Istók a száját is kitátotta!

– Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeeere csak!… – integetett neki begörbített ujjal. – Hogy megy az a virtus?… Hadd lássam csak még eccer azt a futást!

Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s megcsökönyösödött, ott maradt a helyén.

– Egy-kettő! – toppantott nagyot Szüts Istók.

Ő nem szólt és nem mozdult.

– Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg átrepül a nagytemplom gombján…

A szeme szikrát szórt s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen állott, hogy rátapos a gyerekre.

De Misi összeszorította a fogát s nem mozdult.

– Megtagadod az engedelmességet?!… Renitencia!!… ordított a tanár.

S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.

Akkor Orczy kilépett a sorból s azt mondta:

– Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.

– Nem kérdeztem!

Orczy persze el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és szerencsétlenek védőjének fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra volt s Szüts Istóknak éppen annyit számított a suta lábaival, mint Nyilas Misi.

Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:

– Bocsánatot kérek; ami igazság, az igazság!

Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak s finomabban van fésülve, szóval, hogy ez egy úri majom és ez úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úri fiú így mer vele packázni s most egyszerre reá fordult minden dühe.

– Gyer ide! – hörögte, szinte kéken a vérömléstől.

Orczy bátran s kihúzott derékkal lépkedett előre.

– Ide! – ordított Szüts Istók s a lába elé mutatott.

Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most egy pofon készül s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt háborodva és nem szerette volna megkapni…

De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak, egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.

Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem retirált.

Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem csinált, mint hogy rossz tornász, féreg… hát az utolsó pillanatban, mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:

– Na hát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az orrodat… úrfi… – s felemelte a kezét:… abban a pillanatban megpödörte a bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn szokás ráijeszteni valakire pofonigérő kézmozdítással, aztán bajuszpedrésre fordítani a tréfát.

– No… te giliszta… – mondta, – hát az ott ki fog állani. Ha beteg, menjen a pokolba… És most te fogsz helyette ugrani!… Ajn cváj…

Orczy az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott s szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt felugrani rá. Épúgy járt, mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.

– Na! Gratulálok! – mondta Szüts Istók. – Mi az istenharagjának küldenek nekem ide ilyen gilisztákat…

Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett s meglátta Misit, aki még most is a helyén állt:

– Ki a sorból!

Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre csak szédülést érzett s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két tenyérrel s lassan elvesztette az eszméletét. Lezuhant a földre.

Szüts Istók csodálkozva nézte:

– Öntsetek egy pohár vizet a nyakába, – mondta – no Güzümiska, – kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte, ott van az asztalon, a szobámba.

Pisti futva szaladt be s mindjárt jött vissza egy félig tele vizespohárral. A kezét belemártotta s elkezdte fröcskölni vele a Misi arcát.

Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz volt, hanem pálinka.

Szüts Istók elvörösödött s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez kiment az eszéből.

A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de Istók elordította magát.

– Vi-gyázz!

Ez mindenre orvosság volt.

– Barta! Kelemen!… ültessétek le arra a kötélcsomóra.

Persze ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni s így Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két előtornász leültesse Misit.

Barta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent az osztályban s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:

– Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.

Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg falnak támasztotta s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és szédelgett előtte s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást érzett.

Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek s akkor a szeme tele lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.

Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:

– Én tudom, mi a baja… Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a számait.

– Ne beszélj! – mondta Orczy ámulva.

– Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor Mihálytól és barátom, csak a 22-őt nem húzták ki, a másik négyet kihúzták, úgy látom.

Orczy azt mondta:

– Hátha ellopták?… Nincs kizárva!…

Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.

Szüts Istók odanézett s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt mindenkinek a helyén kell állani s várni, míg a hatvan gyerek után megint rá kerül a sor… Odanézett hát keményen s kitartóan s még mikor a helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény kutyakorbácsos pillantással.

Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit, amiért pártját fogta, hálából… Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, mert hiszen ő csak egy komisz paraszt…

Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába s ő nyelte és pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve és szerette volna letenni a fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény… Szegény édesanya…

VIII. FEJEZET

amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele foglalkoznak, kivált mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött: hagyják békén: jó ilyenkor haza és nagy gondokra gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt.

Ebéd után leült a helyére s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy úr feküdt az ágyán s olvasott. Ő kihúzta a fiókját s eszébe jutott a megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de már legalább egy hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette s kikészített tintát, tollat:

»Édes jó szüleim!

Ne tessék haragudni édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó szüleimnek, de

Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: »fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak… Gondold azt, hogy az én szemem lát s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes.«

Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát s csüggedten nézte a levelet.

Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába s írni kezdett:

… nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy öreg úrnak, aki vak s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már egy félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam idáig még édes jó szüleimnek.

Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna úgy-e semmit.