Part 11

Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a többi közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az első udvarba, arra nem ment senki sem.

Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbujt a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.

VII. FEJEZET

amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.

A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az osztályba s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta aludni s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt és csak a friss jéghideg víz ébresztette fel egy kicsit.

Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére. Hangot se adott, csak úgy bujt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; az éjszakai reszketéstől lesoványodott és fakó volt, mint a penész, dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával.

Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az osztálynak s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták s hangosan kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.

– Embërségës ëmbër vagy… – mondta Orczy s utánozta az öreg professzort, a földrajztanárt, akit szokás volt folyton csúfolni, kimókázni, úgy hogy mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint Orczy, aki a fejét legörbítette s furcsa torokhangon mondta és olyan öreges pislogással: ëmbërségës ëmbër vagy édës fiam!

Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az öreget utánozza s ez igen mulatságos volt és bátor dolog, mert az öreg minden pillanatban beléphet.

Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg mint gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba hozta Égyiptus országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – mondta az öreg dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – »hát kitáttya a száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk s a legközelebbi padban levők is mind előre hajoltak, a hátrábblevők pedig ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebujtak Orczyba, aki erre még halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe, onnan újra ki s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból esmég újra visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme püff, odalett.«

A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az egész osztály s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a mesében s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:

– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy ideszëmtëlënkëdtëk.«

Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«.

– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. Orczy rácsapott:

– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: ájj ide mellém…

Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s kinyitotta a száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és soká nevetett, mintha aludnék.

Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve maradt s csak nevetett.

Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát, fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes lett, akkor megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:

– Nyilas Mihály.

Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: ez lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság és mindenki ránézett.

Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak.

Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, amelyre fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai leckét. Két oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar, Gimesi felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.

Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép előtt.

– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.

Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot szédült vele a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, hogy el ne essen. Aztán tétován a térkép felé fordult s homályosan villózott előtte a francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe vetett csipkés sarkával s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a déli tengerek felé.

– Nahát, úgy-e, Franciaország… – mondta a tanár. – Milyen ez a Franciaország: úgy-e két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton síkság… Délen… mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen…

Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha megnémult volna, egy szót sem szólt.

De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a mult óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a térképen a Pyrenaeust, eszébe jutott a Roncevallesi hágó… Ronczevallesz, Ronczevallesz… mondta magában.

– Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoltól… csak hol lehet átmenni rajta?… milyen hágón?… a Ron… a Ron… A Ronszvalli hágón…

– Ronczevallesz, Ronczevallesz, – mondta magában Misi…

A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:

– Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbër vagy…

Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. Megbánta hát, amit hirtelen kibökött s jóvá akarta tenni, leszállott a tanári székéről s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni szóról-szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Igy elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura hegység, Kotdor és a Langréi fennsík… Ardennek, Cevennek… mind eszébe jutottak, de a száját annál makacsabul szorította össze s ha agyonverik, akkor se mondta volna ki:

– Itt van az az Aurignac, ahol – folytatta a kis öreg, – most 1852-ben egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb őstemetkezőhelyet, még a történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt találtatott meg az emberi csontvázakkal együtt az ősvilág kihalt állatainak a csontja is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak, mammutnak, rinocerosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy korban élt ezekkel az állatokkal…

Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öreg úr mult órán is, a neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öreg úr úgy mondta ki, hogy _most_ 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így mondta neki, aki csaknem 30 évvel később született, erre maga az az őskor is egész közel jött hozzá s egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut… De a mammut hogy fér be… A szeme felnyílása s az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt s egészen hozzá hajolva elkezdett neki magyarázni…

– A történelem előtti korszakban természetesen!… mert a történelem már nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét…

Az öreg kínosan küzdött a memóriájával s Misi kibökte:

– Neanderthal…

– Ott, ott, igen, – mondta az öreg úr s vékony kis kezével megérintette a kisdiák vállát: – A neandertháli koponyát a diluviál-képletben találták!… annak is a legalsó rétegében… pedig a geológusok azt az időt, míg a diluviál-réteg lerakódott és rajta az alluviál-réteg… ezt az időtt legalább 200–300.000 évre becsülik… Nos, ha a neanderthali koponyánk 300.000 éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a 300.000-nél: hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?… Nem szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt… a régmultban… Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te születtél… és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, az még mindig csak a _ma_, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!… És ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babilóniai építkezések még ősibbek s akkor vége a történelemnek… Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által… S ime itt van a floridai korall-képződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint 135.000 év alatt képződött s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének mélysége után ítélve, mintegy 10.000 éves lehet… S ez az állkapocs már a ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs… tehát, tízezer évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az életviszonyai… de a te neanderthali koponyád, az még más! az még legközelebb van a majomkoponyához… Most vesd össze a háromszázezer évet a háromezerrel… Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e vagy csak három… Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak három forint árát.

Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi meg volt bűvölve s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a homlokán a csontokra símult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr s kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele s le kellett ülnie.

Visszacsoszogott a székhez s lehajtotta a fejét és darabig maga elé nézett.

Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:

– Tanár úr, kérem.

Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.

– Mi? He? – s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert nagyot hallott: – mit akarsz?

– Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.

– He?

– Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni, – kiáltotta torkaszakadtából a fiú.

Az öreg úr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta. Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta.

– Milyen nap van ma?

– Csütörtök, – kiáltotta az egész osztály kórusban.

A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy lehajtott fővel folytatta:

– Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ számára:… Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy emberi kéz által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben égettettek ki… S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most beszélünk… S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs ép olyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények, mint a polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint emezek.

Lehajtotta a fejét a kezére és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon dolgozott Debrecen őskoráról s áttért arra:

– S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem szakemberek gondolnák: íme a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek még ma is használják a _csürkölőt_, ami nem egyéb, mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából készült, átfúrt végű _gatyamadzaghúzó_…

Erre a szóra váratlan kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat a számtanórára.

– Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert dolog a beretva s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan Kovácsvölgynek neveznek helytelenül… A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek…

– Nékünk van ott feődünk, – szólt egész hangosan egy cívisfiú.

– Egy helyen, ahol…

De felállt az előbbi jelentő fiú:

– Tanár úr, kérem…

– Mi, mi, mia? – ijedt fel az öreg úr s megint a füléhez nyúlt széttartott ujjú tenyerével.

– Tanár ur, kérem, Ondódi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az Átkoson.

Az öreg úr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:

– Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását, a magas homokdombnak a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél szépen kinyalta…

Erre egy pillanat mulva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgy hogy nem lehetett hallani a következő szavakat.

– Mi nyalt? Ki nyalt? – kérdezték itt is, ott is, heccelve.

– Hogy, hogy, he? – kérdezte az öreg úr, újra megtoldva komikusan a fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgóan. Erre az öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját s így szólt:

– Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből és eladták parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd maig átkos főd.

A fiúkat ez nem érdekelte, az öreg úr mindig úgy beszélt, mintha magához való okos emberekkel tárgyalna.

Az általános zsibongásból felállt a jelentő s azt mondta:

– Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy _ki nyalta ki?_

Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant s vércsehangon rikoltott rá:

– Szëmtëlën ëmbër vagy, édes fiam! szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé!… Gyere ájj ide mëllém!

Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padba s mindenki viharosan kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen s rosszalólag csóválta a fejét.

A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát, elnémult s erőt véve magán, Misihez fordult s neki magyarázta, hogy ott a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.

– Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a kőkorszakban is lakva volt.

Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé.

Most felállott Orczy:

– Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést?

– He? Mi? – mondta a tanár.

S félfülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló, kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől ráesett a fény.

– Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?

– Eh! – mondta a professzor. – Krisztus előtt hány évvel!… A Neolith-korból való! sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban valahol a Palaeolith-korból való tárgy találtatott volna. A Neolith-kor, az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.

– Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a Neolith-kor az mégis Krisztus előtt volt?

A tanár felemelte a kezét:

– Hol volt még akkor a Krisztus!… A Krisztus csak itt élt tegnap!… Mikor a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett bronzkorszakon, a rézkorszakon s benne voltunk a vaskorszakban. Különben is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban… S Krisztus maga! Ahogy az a kőbalta átalakult s a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, épen úgy azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az emberiség őskorából, a kőbaltával.

Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot s kinyitott egy fiókot az asztalban.

– Itt van ez a darab kő… Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál törött el; ez a kalapács foka… Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már csak nagyon fiatal Neolithból jöhet… Legfeljebb három-négyezer éves… De hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!… legalább százezer év van közöttük… Az emberiség kőkorszakát legalább százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre…

– Krisztus előtt, vagy mostantól, – kérdezte konokul Orczy.

A tanár vörös lett hirtelen haragjában.

– Szamár vagy édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.

Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra s a kisdiákok hangos nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, most ne nevessenek.

– Nézd meg ezt a követ, látod?…

– Igen.

– Látod, milyen finoman van ez csiszolva?… Ezt már szerszámmal csiszolták… Nos… Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa… Míg rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán: édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az osztálykönyv mai dátumától, hanem…

– A világ teremtésétől, – mondta Orczy.

– A nagyapád halálától, – kiáltotta a tanár… Honnan számítom? – mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt s mohón itta a tanár minden szavát.

– Hát csak úgy… – mondta Misi vállat vonva.

– Hát csak úgy! – kiáltott a tanár, mind a két karját felemelve. – Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak… Eridj helyre…

Orczy meg volt sértve s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog. Mielőtt leült volna, odalesett a tanárra s látva, hogy az nem néz felé, grimászt vágott hátra és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre persze kis nevetés futott végig az osztályon.

Egyszerre csengő hallatszott.

A professzor elővette a noteszét s két centiméteres kis kurta plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.

Barta Imre felállott, úgy nézte.

– Nagyon jól van, édes fiam, – mondta, – helyre mehetsz.

Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.

– Ez már osztán mégis disznóság, – mondta Szegedi Feri, – egy szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg.

Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.

Szegedi ezt sértően mondta s félvállról Misire nézett. Misi hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti…

Tannenbaum kelt a Misi pártjára:

– Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit na… – letette a könyveit s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva, felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.

– Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát, – ordította Szegedi.

Gimesi mint a paprika támadt rá:

– Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a vállát, jelest kap: ez már így van.

– Összetartanak, jeles pad! – visította Szegedi s köpött feléjük.

Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant neki, mint egy kecskebaksi s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei szétrepültek s vékony kis fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csakúgy csattogott, csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt.

Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca. Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát s szétlódította őket.

– Neetemán, – mondta.

– Ezt még meg fogjátok keserülni, kiáltotta véresen, nyálasan, ordítva Szegedi s Misire nézett – gyere csak arra mifelénk…

Misi iszonyúan meg volt szégyenülve s eszébe jutott, hogy Szegedi arrafelé lakik, ahol a tanítványa.

– De hát én mit csináltam, – mondta és sírt.

– Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak – mondta Gimesi s hozzáfogott összeszedni a könyveit.

– Neandertál, – kiáltotta Tannenbaum – Neandertál, Neandertál!

Azt senki sem értette, hogy Gimesi mért lett olyan dühös, kisebb volt Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba, előlment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó barátságba kerültek s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor valaki éljent kiáltott Gimesire s a körüllevők nevetve azt mondták, éljen a köppincs!