Part 2

– Nem, Jóska… Ma nem lehet…

Jóska nem szólt semmit; fölvetette magát az ablak magas párkányára, lefejtette az asszony két kezét az ablakszárnyakról, amelyeket be akart húzni előtte és bent volt a szobában. Az asszony remegett a haragtól és a türelmetlenségtől.

– Takarodj ki, – mondta toporzékolva – kilöketlek…

Jóska nem felelt. Hallgatva, keményen állt és nézte az asszonyt. Az asszony is elhallgatott és dacosan elfordult.

– Te, Tóni, – mondta ekkor Jóska csendesen – hát van neked orcád? Hát nem sül ki a két szemed szégyenletedben?

Az asszony nem válaszolt, nem fordult meg, a hátán látszott, hogy némán, remegve, ökölbeszorított kézzel toporzékol. Jóska csendesen beszélt neki:

– Hát mit akarsz már megint? Itt van ez a derék, jó urad; szép szál ember is… Amikor ő kezdett hozzád járni, nem szóltam semmit. Azt a Homoródyt nem bántam. Az úgyis csak szuszog ott halálig, mint a pándi gőzmalom. De ez sirat. Ez emészti magát. – Aztán kiért? Ki kedviért? Ezért a rücskös Kövesdyért, aki kapcámnak se kéne. Ezért a redves bocskorképüért, ezért a hideglelős, rühes, szemüveges macskakölyökért, ezért a vetélt görényért. Azt a derék, szép embert, azt a derék mindig jó uradat… A levetett csizmája talpa többet ér, mint az a nyálas, az a kehes, az a…

Jóska ujra Kövesdyt akarta méltatni. Az asszony ekkor nem birta tovább. Megfordult. Eléje pattant.

– Te! – sziszegte fölemelt ököllel. – Fogd be a szádat…

Jóska nyugodtan folytatta:

– Tóni, nincs te benned szemérem? Hát az ősz öreg apádra nem gondolsz?…

Az asszony a fölemelt öklével arcába akart csapni, de azután a vállát markolta meg és ellódította.

– Takarodj, – kiáltotta dühtől fehéren – takarodsz rögtön az istállóba…

Jóska megfogta a kezét. Az asszony kirántotta a kezét. Jóska ismét megfogta. Az asszony harcolt vele, lökte, rugta, tépte, karmolta, harapta és az arcába köpött, Jóska pedig – miután hiába próbálta szép szóval meggyőzni – végre nekifohászkodott és rettenetesen megverte.

Az asszony összetörten, sajgó derékkal, csendesen sírva feküdt a földön.

– Hát látod, Tóni! – mondta komolyan Jóska.

Odament az ablakhoz és becsukta. És egy óra mulva hiába hangzott el az üvegen az a hármas kocogtatás, amelyre az ablaknak ki kellett volna nyílnia.

*

Az Antónia házasélete ettől fogva teljesen zavartalan volt. Antóniának nemsokára megszületett az első gyereke, – ezt az unokát még az öreg Temesváry hunyó szemei is látták – jött utána a második gyerek, aki fiu volt, azután még bő gyermekáldás szállt a Kürth-házra. Antóniának összesen hat gyereke lett: egyik szebb és egészségesebb, mint a másik.

Mikor Kürth Tamás tizenöt évi boldog házasság után meghalt, akkor Antónia a gyerekeivel hazaköltözködött a Temesváry-kastélyba. Jóska vele ment. Antónia ekkor maga vezette erős kézzel a birtoka ügyeit; erős, kemény, szép asszony volt még mindig és az maradt élete fogytáig. A nagy vagyont nemcsak megőrizte, hanem hatalmasan gyarapította is, amire valóban szükség volt négy szép fia és két gyönyörü lánya miatt. Kunszálláson azt beszélték, hogy Jóskával – ha maguk vannak – még mindig tegeződik és semmit sem csinál anélkül, hogy Jóskát meg ne kérdezné. A harmadik fiu Jóska tanácsára lett katona… Ez azonban afféle fantasztikus kisvárosi pletyka lehetett; Jóska maradt az, ami volt: parádéskocsis, és ha a fiatal urak közül hazajött valamelyik, ő hajtott érte ki a vasúthoz és ő vitte Kúnszálláson át hazafelé, hetyke darútollas kalapban, keményen kipödrött ősz bajusszal, zsinóros ruhájában feszes derékkal, – akármit fecsegtek is róluk a hintó után bámuló kúnszállásiak, különösen az idősebbek és jobb emlékezetűek.

A lányok férjhez mentek, a fiúk házasodtak, a Temesváry-kastélyban nyugalom és békesség volt, amíg egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban, kötelessége teljesítése közben az öreg Jóska meg nem hűlt és tüdőgyulladást nem kapott. A tüdőgyulladás pár nap alatt végzett vele.

Antónia keservesen megsiratta és különös keserűséggel azért siratta, mert érezte, hogy most már jön az ő ideje is és hogy ő neki – hiába – a Temesváryak kriptájába kell lemennie, míg Jóska a csendes kúnszállási temetőnek a szegényszögletében nyugszik. A sírja fölé előbb tehát díszes emléket rendelt: „hűséges szolgájának állította özvegy Kürth Tamásné született Temesváry Antónia.“ Azután kis kápolnát emeltetett ugyanitt, amint hogy életének utolsó három évét általában kegyes adományok tették emlékezetessé.

Gyürky-Hajdu Ádám.

Gyürky-Hajdu Ádámot tíz éves korában bevitte az apja Egerbe, a cisztercitákhoz. Gyürky-Hajdu Ádám Egerben elvégezte a gimnáziumot, azután Egerben elvégezte a jogot, azután hazajött Kúnszállásra szolgabírónak. Ezek vídám, csendes, szép idők voltak. Gyürky-Hajdu Ádám előbb poni-lovat kapott az apjától, – addig se láttak Kúnszálláson poni-lovat – azután szép, nagy hátaslovat kapott, azután orosz trabbereket vett magának, – csak úgy porzott a kocsija mögött a fehér, puha, omló kúnszállási por. Néha nagyokat mulatott; az ő kedvéért hozatott először a Zöld koszoru pezsgőt Budapestről; néha utána vetette magát egy parasztmenyecskének, – de azért ezek mégis csendes idők voltak. Ekkor megvolt még az egész háromezer hold; szép, zsíros fekete föld, amely csak úgy ontotta a búzát… Nagy szerző volt az öreg Ádám, a Gyürky-Hajdu Ádám apja, ezerből ő szerezte a háromezret. Akkor megvolt még az egész.

Az öreg Ádám azután meghalt és a fiatal Ádám egyszerre ostobául unalmasnak találta az egész Kúnszállást, az omló, fehér porral, amelyet nagy felhőkben vert föl a kocsija, és a kúnszállási kisasszonyokkal, akik álmodozva néztek utána az alacsony ablakokból. Egyszer fölment Pestre körülnézni, azután vissza se jött tizenöt évig. Úgy kellett elcsapni a hivatalából.

Előbb azért nem jött haza a fiatal Ádám, mert nagyon jól mulatott Pesten, utóbb azért nem, – ezt mondták Kúnszálláson – mert félt az öreg Ádám emlékétől. Ha hazajött volna Kúnszállásra, itt minden az öreg Ádámot juttatta volna az eszébe és akkor…

Akkor egy és más talán másképen történt volna. De Gyürky-Hajdu Ádám nem akarta, hogy akármi is másképpen történjék, ő tudta, mit csinál, ő nyitott szemmel ment előre. Az első öt évben valami különösen nevezetes dolog nem is történt. Gyürky-Hajdu Ádám mulatott, a háromezer hold nagyjában épen maradt; és ha letöredezett, elmorzsálódott is valami, – hát aztán! Egy gazdag lány, és minden rendben van. Gazdag lány sem kell, csak jöjjön meg egyszer az esze.

De nem jött meg. Inkább – úgy látszott – egészen elmegy. Harminc éves volt Gyürky-Hajdu Ádám, amikor megismerkedett Litvay Kamillával. Litvay Kamilla? Óh, akik akkor színpadon látták, azt mondják, hogy most is édes lesz a szájuk íze, ha rágondolnak. De nemcsak a színpadon volt szép, – Európa legszebb asszonya volt akkor; és nemcsak a színpadon játszott királynőket, az élete is olyan volt, mint egy királynőé. Gyürky-Hajdu Ádámnak nagy harcot kellett vívnia, míg az övé lett.

Pedig Gyürky-Hajdu Ádám… hogyan lehet egy férfiről elmondani, hogy szép? Gyürky-Hajdu Ádám az volt, még hatvan éves korában is a legszebb férfi volt, akit én valaha láttam. Karcsú, nemes formáju, délceg, olyan szép járásu, mint a milyen szépen a legszebb fajlovai jártak. Pompás race-szépség volt az ő férfi-szépsége; a fajnak kifinomodott, tiszta, szép példánya volt, nemes, vékony, hajlott orrú, meleg és mosolygó szemű; még a bajusza is szép volt, a helyén volt, hozzátartozott és hozzáillett az arcához, pedig a bajusz legtöbbször kellemetlen, zavaró és tolakodó toldaléka az arcnak. Én hatvan éves korában is álmélkodva néztem még Gyürky-Hajdu Ádámot, amikor kopott szürke ruhájában gázolta a fehér kunszállási port…

Azért Litvay Kamillával mégis nehéz küzdelme volt. Nagyon erős versenytársai voltak; az ő háromezer holdjának harmincezer és ötvenezer holdakkal kellett fölvennie a küzdelmet, grófokkal és sokszoros milliomosokkal. Nem mintha Litvay Kamillát pénzzel meg lehetett volna hódítani és mintha csak a pénzre nézett volna. Ellenkezőleg: a pénzzel voltaképpen nem is törődött. De hogy akit ő szeret, annak sok pénzének kell lennie, az olyan természetes volt, mint hogy az ő egész élete egy királynénak az élete. Ő rá nézve csak az jött számba, aki gazdag volt; az ember az ő számára a milliónál kezdődött; a versenybe csak azok kerültek bele, akiknek százezer forint évi jövedelmük volt; azok közül azután beleszeretett valakibe, a legkülönbbe; azok közül kiválasztotta azt, akit szeret, gyöngéden, forrón, mámorosan, szépen, előkelően.

Gyürky-Hajdu Ádám beállott a versenybe. Azt kell mondani, hogy az első perctől fogva tisztában volt vele, mit jelent ez a verseny az ő számára; az első perctől fogva tisztán kellett látnia a véget, mert az első perctől fogva úgyszólván minden órában akadt valaki, aki figyelmeztette rá, mit csinál. Sokan szerették a fiatal Ádámot, különösen az asszonyok közül; és mindig akadt egy-egy öreg barát, aki vállalta a figyelmeztető kínos szerepét, és mindig akadt egy-egy megindult asszony, aki elhatározta, hogy kinyitja a Gyürky-Hajdu Ádám szemét. Hiszen olyan világos: ki lehet számítania az embernek az ujján, hogy ha minden évben százezer forintot költ, akkor tíz év alatt vége az egész háromezer holdnak. De a Gyürky-Hajdu Ádám szemét nem lehetett kinyitni. Nyitva volt az. Látott az mindent. Gyürky-Hajdu Ádám mosolyogva legyintett el minden figyelmeztetést és nyitott szemmel és mosolyogva ment előre. Szerette azt az asszonyt! Élvezte ezt a gyönyörü szerelmet, két született úrnak ezt az úri szerelmét. Hogy lehetett volna itt habozni? Hogy lehetett volna itt takarékoskodni, fukarkodni, piszkoskodni, – Litvay Kamillának úgy kellett élnie, mint egy királynőnek, a Litvay Kamilla szeretőjének úgy kellett a pénzzel bánnia, mint egy királynak.

Nem, nem volt ott esztelen pazarlás. Olyan dolgok, mint az aradi utazás, olyan dolgok ritkán történtek. (Akkor nem volt még automobil. Litvay Kamillának Aradra kellett mennie vendégszereplésre; lekésett a vonatról; Gyürky-Hajdu Ádám befogatta a négy lovát, maga hajtotta őket, alig maradt el a vonat mögött; Aradon vége volt mind a négy lónak, – amint ez szokás volt régebben. Tízezer forintba került az egész.) Az ilyesmi ritkán történt meg. Nem, elment a pénz esztelen pazarlás nélkül is, simán, egyszerüen, előkelően, a házra és az inasokra, a kocsikra és az utazásokra, Litvay Kamilla úri egyszerűséggel élt, de úgy élt, mint egy királynő.

Tíz év alatt vége volt a háromezer holdnak. Abból, hogy Gyürky-Hajdu Ádám nyitott szemmel és mosolyogva jött idáig, valamennyi barátja azt következtette, hogy befejezésül, végső fizetésül, megtorlásul egy revolverlövést tartogat magának. De Gyürky-Hajdu Ádám nem ezt tette. Bejelentette – urasan, csendesen, előkelően – Litvay Kamillának, hogy ő elkészült. Elbúcsuzott tőle. Litvay Kamilla sírt. Ő szerette Gyürky-Hajdu Ádámot. Boldog volt vele. Sokáig siratta azután is és egész életében kedves és dédelgetett emlékét őrizte meg. De ő nem szerethetett szegény embert; akinek nem volt pénze, sok pénze, az kiesett azok közül, akik rá nézve számba jöttek. Ő nem tudott koldust szeretni. Elbúcsúzott hát Gyürky-Hajdu Ádámtól, akinek a helyére régen várt egy okos, fiatal és nagyon gazdag mágnás, elbúcsúzott tőle, ő ott maradt a fejedelmi lakásukban, Gyürky-Hajdu Ádám pedig kihajtatott a vasuthoz és hazajött Kunszállásra.

Tizenöt év óta nem volt itthon. Most jöhetett már, az öreg Ádám emléke már nem menthetett meg a számára semmit a háromezer holdból. Nem volt abból a háromezerből egyetlen egy sem már. Maradt egy óriási kert és egy rozzant ház, amelyben valamikor a kertész lakott. Ide költözött be Gyürky-Hajdu Ádám. A kertet hamarosan eladta, még pedig – a kunszállásiak nagy csodálkozására – évjáradékért.

A kunszállásiak, akik az első hetekben úgyis alig foglalkoztak mással, mint a Gyürky-Hajdu Ádám hazatérésével, nem tudták megérteni ezt az adásvételi szerződést. Mit akar ezzel a pénzzel Gyürky-Hajdu Ádám? Csak nem akar abból élni? És csak nem akar ott maradni abban a rozzant viskóban? A kunszállásiak úgy képzelték a dolgot, hogy Gyürky-Hajdu Ádám most megint hivatalba megy; majd kap a vármegyénél valami kis hivatalt, előbb kicsit, azután nagyobbat, – lehet még alispán is. Vagy pedig – voltak, akik ezt gondolták – most fölébred benne az apja vére; nekilát a szerzésnek, dolgozik, lót-fut, kupeckedik, ha kell, – Kunszállás erre is tudott példát lecsúszott uraknál. Idővel – ez benne volt mind a két számításban – megházasodik; hiszen csak a kezét kell kinyujtania… fiatal ember még… van itt lány…

Mindebből semmi sem történt. Gyürky-Hajdu Ádám előbb egészen visszahuzódott a viskójába. Azután lassan – amint a kunszállásiak megszokták a jelenlétét – megjelent itt, megjelent ott; elment a kaszinóba is és csendesen, urasan elbeszélgetett az urakkal. Egy kicsit a politikáról… azután, milyen lesz a termés… azután a tüzoltó-majálisról, – arról, ami elmúlt, soha egy szót sem, arról, hogy mit akar csinálni, soha egy szót sem, magáról általában soha egy szót sem.

Minthogy ő nem mozdult, megmozdult a rokonsága. Eljöttek hozzá: hogy vállaljon hivatalt; kezdjen gazdálkodni, majd vesznek neki egy bérletet; fogjon valamihez… Gyürky-Hajdu Ádám csendesen, hálásan, köszönettel elutasított mindent. De valamit csak kell kezdenie? – Miért kellene! – De hát csak nem akarja így leélni az életét? – De igen, így akarja…

A rokonai sorra, haragosan elhagyták. Két év mulva meghalt egy nagynénje, az hagyott rá valamit. A tőke azonban nem adandó ki neki, ő csak a kamatokat kapja. Ez éppen jó volt így Gyürky-Hajdu Ádámnak, ő éppen így szerette. Most már majdnem urasan élhetett; összesen vagy ezer forintból egy évben. Most már tarthatott valakit, aki kiszolgálja… házvezetőnőt, szakácsnét, vagy ahogy tetszik…

Amikor híre ment, hogy Gyürky-Hajdu Ádám keres valakit… házvezetőnőt… szakácsnét… akkor furcsa dolog történt. Csordásnét, a kunszállási helyszerzőt valósággal megrohanták az ajánlkozók. Minden kunszállási szakácsné Gyürky-Hajdu Ádámhoz akart menni. Azért a bérért!… A legjobb helyet is otthagyták volna… Ez volt Gyürky-Hajdu Ádám utolsó, szomorú diadala.

Ki lett a győztes? Nem mindegy? Szepesi Rozál lett a győztes, mert Szepesi Rozál megvesztegette Csordásnét. Szepesi Rozál lett a győztes, egy fiatal átányi parasztasszony, aki inkább otthagyta a jó helyét a közjegyzőéknél… És arról, ami ezután jön, már furcsa és nehéz dolog részletesen beszélni. Szepesi Rozálnak egy év mulva gyereke született. Két év mulva második gyereke. Hány még? Nem is tudom. Szepesi Rozál szürke és lompos parasztasszony lett, aki a parasztasszonyok módjára keservesen dolgozott, ha ráért a gyerekeitől. A gyerekei borzas és piszkos gyerekek voltak. Mult az idő, teltek az évek, és ebben a környezetben, e mellett az asszony mellett, ezek között a gyerekek között nyugodtan, csendesen, hidegen, kopottan, tisztán, délcegen élt Gyürky-Hajdu Ádám. Mintha semmi köze nem volna hozzájuk; mintha a sorsuk rá nem is tartoznék; mintha alacsonyrendü állatok lennének. Ő maga csendes, gőgös, kemény dereku úr maradt; azok le nem vonhatták maguk közé és ő soha még csak meg sem próbálta, hogy fölemelje őket magához. A szolgálója volt az az asszony, nem az asszonya; a szolgálója gyerekei voltak ezek a gyerekek, nem az övéi. És hogy mi lesz velük? Jutott-e ez valaha eszébe Gyürky-Hajdu Ádámnak?

Ki tudja! A kunszállásiak lassanként elfelejtették a megbotránkozást, amely eleinte néha fölzúdult ellene; Gyürky-Hajdu Ádám olyan kemény és hozzáférhetetlen úr, olvan szép, délceg és tiszta öreg úr volt, hogy vele szemben meg sem mert mukkanni a megbotránkozás; és lassanként a kunszállásiak úgy megszokták a dolgot, hogy észre sem vették. Pedig csodálatos dolog volt ez. De azt, hogy Gyürky-Hajdu Ádám miért teszi ezt, miért él így, általában mit gondol ő, – azt nem lehetett tudni. Sohasem beszélt magáról. Hogy mit gondolt? Az emlékeiből élt-e? Úgy tele volt a multja szépségével, hogy észre sem vette, milyen rút most az élete? Minden ereje, minden életenergiája kilobbant abban a tíz évben, elégett abban az életművészetben, amellyel azt a tíz éven végigélte? Egy egész gyönyörü élet, egy pompás ember egész élete csak tíz szép év számára volt elegendő? Nem maradt többé semmi az utána következő évek számára? Vagy ha _úgy_ nem élhetett, mindegy volt neki, akárhogyan élt? Vagy – akármilyen tiszta elméjűnek és józan eszűnek látszott – mégis meghibbant valami az elméjében? Az a gyönyörű és rettenetes tudat, hogy csak tíz éve van, az a mégis csak fájdalmas erőfeszítés, amellyel a nyugtalanságát el kellett fojtania, hogy a tíz évét élvezhesse, az megbillentette a lelke egyensúlyát? Én mindig azt gondoltam, hogy ez az igazság, – így kellett a dolognak történnie – amikor álmélkodó gyerekszemmel néztem a hatvan éves Gyürky-Hajdu Ádámot, – egy kimondhatatlan édességü multtal maga mögött, egy kimondhatatlan szennyes jelen terhével az erős vállán – délcegen, kopottan járkálni a poros kunszállási utcákon, feszesen, keményen, mosolyogva menni a sírja felé.

Pacséry Florián.

A tanitó – Pacséry Florián – lassan sétált kifelé a kápolnai úton. Csendes, meleg nyári délután volt; alkonyodott; a homokos földek az út két oldalán nyájasok, csendesek és tiszták voltak; a tanitó – Pacséry Florián – verseken törte a fejét. A versek a megyei lapoknak voltak küldendők, mert a budapesti lapoknál nepotizmus és pajtáskodás uralkodik.

A tanitó szíve reszketett az édesen toduló érzelmektől, az ajka meghatva gügyögte a készülő vers szavait, amikor odaért a Legyeshez. A Legyes útszéli korcsma volt, félig csárda, félig fogadó, düledező és rosszhírü. A korcsma előtt, a korcsma ajtajának nekitámaszkodva, könnyü blúzban és rövid szoknyában ott állott Wolf Ráchel, a korcsmáros lánya. Nézett kifelé az elhagyott, csendes, alkonyati tisztaságu országútra.

– Jó napot, Ráchel kisasszony.

– Jó napot, tanitó úr.

– Mit csinál, Ráchel kisasszony?

A lány nem válaszolt. Rántott egyet a vállán és elmosolyodott.

Hallgatás.

– Tanitó úr!

– Tessék.

– Tanitó úr…, miért hívják magát Floriánnak?

– Az apám kántor volt Ráchel kisasszony… Miért kérdezi?

– Mert csak szenteket szokás Floriánnak híni. Maga is szent, tanitó úr?

A tanitó nem tudott válaszolni; megzavarodva nézett a lány villogó, kötekedő, hetyke szemébe; elvörösödött.

– Azért a _neve_ is tetszik nekem, tanitó úr…

A tanitó még jobban elvörösödött, kinyújtotta a kezét a lány felé, a lány azonban megrázta magát, ránevetett és befordult a házba. A tanitó fölhevülve nézett utána, előbb azt gondolta, hogy betér a korcsmába, de azután tovább indult. Most, most fogja megírni a legszebb verset…

Ezentúl mindennap arra sétált el a Legyes előtt, mindennap beszélgetett a lánnyal és egy hónap mulva megkérte a kezét. A lány nevetett rajta és ezt felelte:

– Hát akkor csókoljon meg már legalább…

A tanitó reszketve és ügyetlenül megcsókolta. A lány nevetett. De nem nevetett Oláh Kázmér, a tanitó barátja, akinek Pacséry Florián aznap este elmondotta a dolgot. Oláh Kázmér ekkor ivott már egy kicsit és rettenetesen káromkodott.

– Jászol mellé kötlek! – üvöltötte. – Feleségül?… Azt! Kapd le… A két nénjével is így csináltak…

A tanító halkan és izgatottan védte a lányt, – nem olyan, mint a nénjei – de Oláh Kázmér üvöltött:

– Piszok az egész familia… Az anyja is ilyen volt. Be is vitték Egerbe az irgalmasokhoz. Ott van most is a bolondok házában. A bátyja be van csukva. Az apja tolvaj, részeges disznó… Piszok az egész familia…

A tanító nem akart engedni és Oláh Kázmér dühösen ordította:

– Majd én megmutatom neked, miféle lány ez…

Erre azonban nem került rá a sor, mert Ráchel három nap mulva megszökött Budapestre. Valami utazó járt náluk, azzal gyorsan megbarátkozott és másnap már ment is vele. Oláh Kázmér diadalmasan ordított a szökés hírére, a tanító pedig nagyon szomorú lett. Ezentúl még többet sétált és még több verset írt.

Hat bánatos és csendes évet töltött így el, amikor egy nyári délután – tiszta, csendes alkonyatban – a Legyes előtt újra meglátta Ráchelt. Ráchel hazajött és ránevetett a tanitóra. Még mindig szép volt, csak az arca bőre durvult meg egy kevéssé. Talán azért, mert Budapesten az utóbbi időben már festette. A tanitó vörösre pirult arccal állott meg előtte.

– Hogy van Ráchel?

– Köszönöm, jól…

Nyugodtan, felsőbbségesen mosolygott rá. A tanító nem tudott szólni. Ráchel végre elküldte.

– Tudja mit… jőjjön el már egyszer este… talán akkor beszédesebb lesz.

A tanító nem jött el este, hanem a kunszállási fiatalság, az szorgalmasan járt ezentul esténként a Legyesbe. Hívták a tanítót is, de a tanító este sohasem ment, mindig csak délután. Mindig csak délután ment és sohasem tudott mit mondani. Betegen, szomoruan, halálosan szerelmes volt Ráchelbe. És feleségül akarta venni Ráchelt. Ráchel végre maga hívta be egy délután magához; és a tanító mégis feleségül akarta venni. Ráchel kinevette érte és kicsúfolta érte, de a tanító mégis feleségül akarta venni.

Egy esztendő mulva csakugyan meg volt az esküvő. A kunszállásiak nagyokat nevettek rajta, Oláh Kázmér azzal fenyegetőzött, hogy ostorral ver végig a menyasszonyon; a fenyegetést azonban nem váltotta be, az esküvő baj nélkül lezajlott és Ráchel bevonult a tanítólakásba, a melyet a község a hidegvégi iskola mellé építtetett. A házasság nem is volt olyan rossz, mint a milyennek igérkezett. Pacséry Florián imádta a feleségét és Ráchelnek tetszett az új állapot. Egy év mulva kis leányuk született, – Brigittának keresztelték a nagyanyja emlékére – és eleinte úgy látszott, mintha Ráchel még szeretné is a kis lányát. De ez csak eleinte látszott így. A gyerek születése után egy évre Ráchel már nagyon keveset törődött egész asszony mivoltával; kijárt a Legyesbe, ahová ismét szaporán látogatott el a kunszállási ifjuság, Pacséry Florián nagyon bánatos lett és egyszer-kétszer keserü haraggal megverte az asszonyt.

Oláh Kázmér, aki eddig kerülte, most ellátogatott hozzá egy napon. Kormos volt, a gépe mellől jött, a cséplőgépe mellől, mert gépész és lakatos volt. Bejött, leült, körülnézett.

– Rugd ki! – mondta aztán csöndesen.

Pacséry Florián megrázta a fejét.

– Rugd ki! – mondta újra Oláh Kázmér.

Pacséry Florián szótlanul átmutatott a szomszéd szobába, ahol a kis Brigitta játszott.

– Ezt tartsd itt, azt rugd ki!

Pacséry Florián megrázta a fejét. Oláh Kázmér fölkelt.

– Nyálas! – mondta dölyfös megvetéssel.

És elment. Pacséry Florián szomoruan ment be a kis Brigittához.

Pacséry Florián imádta a kis Brigittát, ami pedig nehéz dolog volt. A kis Brigitta példátlanul rút volt, valami soha nem látott módon rút, valami nem is gyermeki módon rút. A kétéves Brigittának az arca egy elhízott, durva vonásu, nagytokáju férfiarc volt, tisztátlan, érdes tapintásu és nagy hajtömegbe belevesző. Ez a hajtömeg volt a legkülönösebb és a legaggasztóbb, a kétéves Brigitta fején elhatalmasodott, elburjánzott ez a durva szőrzet, a halántéka tájáról lefolyt az arcára és mintha az arcán is ki akart volna serkenni…

Pacséry Florián halálos szomorusággal szerette Brigittát. Ráchel nem törődött vele. A következő években keserves veszekedések voltak e miatt, Ráchelt azonban sehogysem lehetett rábírni, hogy a gyerekével és az otthonával törődjék. Dolgozni nem akart, nem is tudott; a pénz mindig kevés volt neki; Pacséry Florián nyakig ült már az adósságban; Ráchelnek mindig új ruha kellett; mindig új férfiakkal volt dolga; egyre követelőbb, féktelenebb és rosszabb lett. És ekkor…

És ekkor nem lehetett többé letagadni, hogy a kis Brigittával valami irtózatosan különös, valami szörnyű szomoruságu, valami égrekiáltóan, siratnivalóan nevetséges dolog történik. A szomszédok már csodájára jártak Brigittának és Pacséry Florián ekkor végre elhivatta Korn doktort. Korn doktor megvizsgálta az ötéves Brigittát, alaposan, gondosan, tudományosan megvizsgálta, azután csöndesen vonogatta a vállát.

– Nem lehet segíteni? – kérdezte kétségbeesve Pacséry Flórián.

– Nem, – felelte Korn doktor. – Itt a természetnek olyan tévedésével állunk szemben, amely tudományos szempontból egyike a legérdekesebbeknek, de amellyel szemben a tudomány tehetetlen.