Part 1

_Biró Lajos_

_Kunszállási emberek_

_Budapest 1912_

_Singer és Wolfner kiadása_

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

A vércse.

Az igazi neve Cseh Lukács volt. Egy évvel azután, hogy hozzánk költözött, mindenki Vércse Lukácsnak hitta, vagy röviden _a vércsének_. A külseje és a neve csak az ötletet adta meg az elnevezéshez; maga az elnevezés, a megjelölés, a a megbélyegzés valamilyen hasonló formában okvetetlenül megjött volna. A kunszállási népfantázia nagyon termékeny ebben a tekintetben és a vércse akkor sem kerülhette volna el hogy héjjának, hiénának, dögbogárnak, vagy éppen vértályognak nevezzék el, ha a neve és a külseje nem kinálkozott volna olyan feltünően arra, hogy éppen a vércse nevet kapja. Vörhenyes, ritka és nagyon puha haja volt; mélyen bent ülő, nyugtalan szeme, előreugró arca és csontos, rút, hátrahajló homloka. E mögött a homlok mögött nagyon nehezen születtek meg a gondolatok; a vércsének voltaképpen emberfölötti erőfeszítésbe került, míg kitalált, kigondolt valamit, valami egészen mindennapi dolgot is; ha gondolkozott, akkor még a homlokához is emelte a kezét és kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, úgyszólván kimasszirozta belőle a makrancos gondolatot; egyszóval megmondva: buta volt a vércse. Hogy egy év alatt mégis a nyakára ült egy csomó embernek, hogy szitta a vérüket és tépte a húsukat, hogy mégis egyre gazdagodott, annak az a hihetetlen, hallatlan és kábító energia volt az oka, amely benne lakott. Szívós volt, makacs, konok, kitartó és vérszomjas, mint egy vércse.

Amikor Kunszállásra érkezett és megnyitotta ügyvédi irodáját, akkor nagyon jó papi ajánlásokat hozott magával és a mi papjaink pártfogásukba is vették. Cseh Lukács a pártfogásra csak annyiban igyekezett magát érdemesnek mutatni, hogy rendesen eljárt templomba és hogy ami a külsőségeket illeti, nagyon istenes ember volt. Egyébként azonban járt a maga utján, vérszomjasan és engesztelhetetlenül haladt előre és a papok nemsokára elégedetlenkedni kezdtek vele. A vércse kezdte összekaparni a szegény kis parasztbirtokokat szörnyű karmaival és a pártfogói lassanként visszahúzódtak tőle. A vércsének azonban ekkor már nem volt semmiféle támogatásra szüksége és ezt már meg is merte mondani a papoknak, akikkel szemben egyébként mindig alázatos volt és akiknek mindenét köszönhette. Az öreg Péterfi főúr egyszer nagyon komoly arccal félrevonta a kaszinóban és hosszasan, halkan és egyre sötétebb arccal beszélt a lelkére. Megint valami kis parasztbirtokról volt szó… A vércse azonban engesztelhetetlen, változatlan vércsearccal hallgatta; nyugodtan rázogatta meg a fejét és Péterfi főúr végre – ezt már sokan hallották – hangosan kifakadt:

– Hát nem félsz attól az időtől, amikor koporsódba kerülsz?

A vércse ekkor elmosolyodott; ez a mosolygás a szívéből jött és elöntötte az egész arcát; különös látvány volt ez, – mert egyébként csak halvány és alázatos, úgyszólván papi mosolyt lehetett az arcán látni; most tehát elmosolyodott, győzelmesen elvigyorogta magát és nyugodtan, rejtelmes bizakodással és felsőbbséggel felelte:

– Nem félek én a koporsótól.

Nemsokára kiderült, miért nem félt a vércse a koporsótól, és a papok révén – akik egészen levették róla a kezüket – megtudtuk a vércse egész élete történetét. A vércse parasztgyerek volt és a jezsuiták nevelték föl. Ingyen tanították a gimnáziumban és átsegítették az egyetemi éveken is. A vércse nehéz fölfogásu gyerek volt, ő volt a legbutább tanuló, de ő volt a legjobb tanuló az egész gimnáziumban. Nehezen értette meg a legegyszerűbb dolgokat; de rávetette magát a könyvekre, beléjük vágta a karmait, nem eresztette el őket, fanatikus dühvel tanult; – az első volt mindig. A koporsótól pedig azért nem félt, mert gyerekkorában – egészen addig, míg a papok be nem fogadták egy ingyen helyre a konviktusban – koporsóban aludt a vércse. A nagyapja még béres volt, az apja asztalos, afféle szegény parasztasztalos, aki maga dolgozik, legény nélkül és akinek ugyanaz az egy szoba a lakása és a műhelye. Ebben az egy szobában született és nőtt föl a vércse, és amikor a bölcsőben nem alhatott már, akkor az anyja egy koporsóban vetett neki ágyat. A koporsók ott állottak a műhelyben; elfoglalták a műhely nagyobb részét; és amikor a vércse nőni kezdett és amikor a földre ágyaztak neki, akkor már maga fogta a vackát és elvándorolt vele egy koporsóba. Ott jobban lehetett aludni, mint a földön, amely télen hideg volt és amelyen nyáron bogarak futkostak. A vércse koporsóban aludta át az egész gyerekkorát…

A papok, akiknek a pártfogása az apának koporsórendeléseket szerzett és akiknek a kegyelméből a vércse ügyvéd lett, most már egészen szakítottak a vércsével. A vércse nem sokat törődött a haragjukkal; a templomba eljárt, ájtatos és istenes ember volt továbbra is, de lesütött szemmel, papos mosolygással nyújtogatta ki a véres karmait, hogy egy-egy kis vagyont megkaparítson. Reggeltől estig talpon volt, úton volt, munkában volt; foglalkozott birtokeladással, kölcsönközvetítéssel; ügynökösködött, gazdálkodott, uzsorakölcsönöket adott; az ügyvédi irodájának rossz hire volt, de azért mind a két keze tele volt ügyvédi munkával; gyanus ügyekkel messze földről hozzájöttek az emberek; konok és rosszhiszemü perlekedők, akiket minden ügyvéd kidobott, őt keresték föl; idővel malmot vásárolt, marhákat hízlalt, csiszárkodott… Negyvenéves korában gazdag ember volt, és ekkor megállott egy félévre lélekzetet venni. Még nem lakott jól, de a legkínzóbb éhsége csillapítva volt. A parasztgyerek vércsemohósága eltünt; abból a sorból, amelyben az apái éltek, most már végképpen kikerült. Úr lett, – ezen már semmi sem változtathatott. Ha most ölbe tenné a kezét, ha soha többé nem dolgoznék, akkor is gazdag ember volna.

A vércse azonban még nem szüntette be a munkát. Csak megpihent és körülnézett. Kunszállást ekkor azzal lepte meg, hogy házat építtetett magának. Volt Kunszálláson eladó ház elég; úri házak, egyik-másik olyan, hogy kastélyszámba ment; a vércsének egyik sem volt elég úri és a vércse, akitől az éhenhaló koldus sem látott soha egy garast sem, most egy vagyont költött el a házára, a kastélyára. A ház épülőben volt, és ekkor egyszerre mindenki tudta, hogy a vércse házasodni akar. Kunszállás nagy érdeklődéssel, mondhatni lázas figyelemmel várta kit vesz el. A vércse nyilvánvalóan habozott. A gazdag parasztok közül akármelyik neki adta volna a – zárdában nevelt – lányát és a vércse egy ideig nyilván kedvvel is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ilyen módon gyarapítja a vagyonát. Csakhogy ehhez már túlságosan is gazdag volt; a parasztvagyonok kedvéért nem volt már érdemes leszállnia abba a társadalmi rétegbe, amelyet kimondhatatlan erőfeszítéssel elhagyott. Megengedhette már magának azt a luxust, hogy lemond a hozományról és ennek az áldozatnak az árán inkább a társadalmi helyzetét erősíti, inkább az ivadékainak ajándékoz egy jónevű anyát. Mire a ház készen volt, elvett tehát egy Imrefy-lányt, egy halvány, gyenge és finom teremtést, aki a címeres Imrefy-házban úgy nőtt föl, hogy a gyerekkora óta attól rettegett, a feje fölül árverezik el a nagyúri ősök házát és aki sokszor már az utcára sem mehetett, mert az apja egy kartonruhára való pénzt sem tudott neki adni.

A vércse elvette. Elvitte az új házba és az asszony a szabad szegénység után itt élt most hat évig gazdag szolgaságban. Szolgálója volt a vércsének; halkan szenvedő és némán türő rab; – a vércse rettenetes zsarnok volt otthon. Hat évig élt itt az asszony, azután meghalt. A vércse nagy temetést rendeztetett a számára, kikisérte a temetőbe, azután hazament a nagy házába és másnap már úgy járt-kelt a dolgai után, mintha semmi sem történt volna.

Az asszony után ugyanis maradt valaki, és ez volt fontos a vércsének, csak ezzel törődött a vércse. Itt maradt Pirike. Pirike ekkor öt éves volt már; kékszemű, szőke, szép kis lány; mosolygós, fehérbőrü finom úri gyerek. A vércse azzal a fanatizmussal szerette, amellyel egykor fölfelé törte magát, amellyel a vagyonát megszerezte. Pirike a legszebb úri gyerek a városban; Pirikének vannak a legszebb ruhái és a leggazdagabb játékai; Pirikének lesz a legnagyobb hozománya; Pirikét egy gróf is elveheti.

A vércse meg volt rendülve, ha néha a Pirike szobájába belépett és ha ebben az úri gyerekszobában körülnézett. Nevelőkisasszony volt a szobában. És zongora. És Pirike franciául tanult. A vércsének könnybe tudott lábadni a szeme, ha Pirikére ránézett, és egy-egy ilyen megrendülés után kétszeres, tízszeres erővel rohant ki a világba; pénzt szerezni, sok pénzt szerezni Pirikének. A vércséből most már hatalmas szárnycsapású saskeselyü lett; csak nagy zsákmányra indult már ki; mint egy hatalmas gép, úgy zakatolt most már végig a környéken. Egy milliót Pirikének!…

Pirike azután tizenkét éves korában egy hideg ősszel meghalt. Meghült, tüdőgyulladást kapott, meghalt. Az egész nem tartott tovább egy hétnél. A vércsének megijedni is alig volt ideje, már vitték ki Pirikét a temetőbe. A vércse úgy követte a koporsóját, mint aki nem érti az egész dolgot. Vörös, szeplős vércse-arcán egy dermedt eltorzulás ült. Mintha egy mosolygás kövült volna meg rajta. Nem szólt, nem sírt; dermedten, halottmódra vigyorgott.

A temetőből hazament; otthon leült, és nézett maga elé, és a cselédei két nap múlva orvost hivattak hozzá, mert a temetés óta nem evett semmit. Az orvos kényszerítette rá, hogy egyék valamit; a vércse evett. Az orvos lefektette; a vércse lefeküdt. Pár nap mulva azután dermedt arccal ujra járni kezdett a városban ügyei után. Járt az ügyei után, de mindent olyan lélektelenül és dermedten csinált és úgy aszott össze az emberek szemeláttára, hogy az orvosa végre fölkereste és ráparancsolt, hogy utazzék el.

– Hiszen így meghalsz egy hónap alatt – mondta neki.

A vércse vállat vont. De azért engedelmeskedett. Elutazott. Nem tudta, miért utazik; nem tudta, hová menjen; nem tudta, mit vár ettől az utazástól. Akárhol volt, mindegy volt neki. Véletlenül találta ki, véletlenül értette meg, miért kellett elutaznia, mit keresett ezen az uton.

Eljutott Genuába. Maga sem tudta hogyan. Vonatról-vonatra szállt, városról-városra ment, emberek lökdösték és a kalauzok kézzel-lábbal mutogatva – mert semmiféle idegen nyelven nem értett – útba igazították; és így eljutott Genuába és eljutott a genuai temetőbe. Itt a temetőben megállott, és tágra nyílt szenvedő és elborult vércseszeme. Egy részeg és elkábult pillantással itta be a temető nagyszerű szépségét és fájdalmas bűbáját; a tenger, a zöld ciprusok, a sírokat jelző szobrok, a gyásznak ez az egész pompája olyan hallatlan, olyan csodálatos, olyan sohasem látott és olyan megrázó volt, hogy a vércse az egész testében reszketni kezdett tőle. Életében most először szólt hozzá érthetően a szépség, a művészet nyelve; a lánya iránt érzett szereteten kívül életében most először érzett egy önzetlen, nagy indulatot, egy belső megborzongást, és a vércse ott a genuai nagy temetőben tört ki a lánya halála óta először, talán életében először görcsös zokogásba és ott siratta meg először Pirikét.

Heteket töltött el Genuában és minden nap kint volt a genuai temetőben. Egy bizonytalan vágy, egy édes és fájdalmas óhajtás kínozta, de hetekbe telt, amig ő maga is megértette ezt a vágyát. Amikor végre megértette, akkor gyorsan cselekedett. Tolmácsot keresett és a magyar tolmáccsal fölkeresett egy génuai szobrászt. Síremléket rendelt Pirikének; fejedelmi emléket, olyant, mint a genuai temető legszebbjei; rajta a kis lány arcának másával. Carrarai márványból.

És amikor hónapok mulva hazajött Kunszállásra, akkor az ámuló Kunszállás csodát látott. Látta a vércsét megöregedett és csendes embernek; pár hónap alatt megőszült a vércse és mert megőszült, már nem is hasonlított a vércsére. Azután látta Kunszállás, amint a rideg, egyszerű süppedős kunszállási temetőben, a paraszti fakeresztek és az úri vörös márványemlékek között fölemelkedik egy fehér csoda, a szépségnek és a művészetnek egy ragyogó olasz követe, egy üzenet a napsugaras tenger mellől: a Pirike síremléke carrarai márványból.

A vércse ezután csendes ember lett. Nem dolgozott többé, nem rabolt többé; kijárt a temetőbe és onnan egyenesen hazament a Pirike szobájába, ahol még ott állott a Pirike zongorája. A lelke teljes nyugalmát azonban csak később kapta vissza. Megint hónapokig gomolygott lelkében egy vágy, amig elhatározás lett belőle; nagyon nehezen születtek meg a vércse gondolatai; de végre kialakult ez a gondolat is. A vércse rendelt magának egy koporsót; nem nagyon drágát, csak afféle cifra parasztkoporsót, parasztasztalostól. Ezt a koporsót hazavitette a házába és beállíttatta abba a szobába, amely a Pirike szobája mellett volt. És ettől a naptól kezdve, jó sokáig még, csaknem tíz esztendeig – mint gyermekkorában – ebben a koporsóban aludt a vércse. Éjszakánként belenézett a sötétségbe, végiggondolta az életét, Pirikére gondolt, a halálra gondolt és vágyakozva, de türelmesen és megnyugodva, a halált várva aludt el mindennap a koporsóban: egészen addig, míg tíz esztendei csendes és békés várakozás után csendesen és békésen meg nem halt.

Köböl József.

Köböl József parádés kocsis volt. Húsz esztendős korától hatvannégy éves koráig, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Tüdőgyulladását úgy szerezte, hogy egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban asszonya – özvegy Kürth Tamásné – parancsa ellenére sem ment addig fedél alá, mig lovait el nem látta. Átázott. Meghült. Pár nap mulva meghalt. Élete azonban általában mintaképe volt egy kötelességét mindig híven teljesítő, helyes fölfogású, józan és mérsékelt férfi életének, ami a mai világban, amikor mindenki több akar lenni, mint aminek született és amikor a társadalmi rendet annyi helyzetével elégedetlen mohóság, féktelen és tekintélyt nem ismerő nagyratörés fenyegeti, különösen megbecsülendő.

*

Köböl József az öreg Temesváry Máté tanyáján született – Kunszállás mellett – úgyszólván az istállóban. Az apja parádés kocsis volt az öreg Temesváry Máténál, aki a lovaitól tükrös termeket se sajnált volna, de aki a kocsis számára akkor is elegendőnek tartott egy vackot az istállóban, mikor a kocsisné már gyereket várt. Köböl József tehát megszületett abban a zugban, amelyet mégis hozzáragasztottak az istállóhoz, mikor az öreg Temesváry látta, hogy a kocsisa nem csak megházasodott, hanem a kocsisnénak gyereke is lesz. (Minek a kocsisnak gyerek? De úgy szaporodik a paraszt, mintha…!)

Az öreg Temesváry hiába óhajtott gyerekeket. Amikor szép huszárkora után hazavonult Kunszállásra, akkor megházasodott. De a gyerekre – aki számára pedig dolgozott – hiába várt. Eltelt tíz év és csak a tizenegyedikben, amikor az öreg Temesváry már azon gondolkozott, milyen alapítványokat tegyen a vagyonából, hogy a rokonságnak lehetőleg semmi se jusson, tehát csak a tizenegyedik évben jelentkezett egy hatalmas tüdejü, erős kislány. Az anyja belehalt a szülésbe. A kislány – kislány volt, ami szintén nem az igazi. De megvolt, erős volt, vaskos volt, olyan hatalmasakat rikoltozott, hogy az öreg Temesváry nevetett örömében. Semmi baj! Minden jól van már.

*

A Temesváryak nagy familia. Kunszálláson voltaképpen egyetlenegy család sincs, amelyet magukkal egyenlőrangúnak elismernének. Az öreg Temesváry azonkívül öregségére nagyon dölyfös, nagyon morcos lett; ami gyöngédség és puhaság benne volt, azt mind elfogyasztotta a lányával való bánásban; mire tehát Temesváry Antónia öt éves lett és megunta a dadájával és a szolgálatára rendelt három-négy cseléddel való játszást és nagyon vágyódott gyerektársaság után és azok után a gyerekjátékok után, amelyeket Kunszálláson messziről látott, akkorra nem volt egyetlenegy úricsalád sem Kunszálláson, amelynek a gyerekeit az öreg Temesváry a háza közelébe engedte volna.

Tóni egyszer elsírta magát az apja jelenlétében, az apja villámló szemmel ugrott föl és a jelenlevő cselédek remegve huzódtak össze.

– Mi bajod?

Tóni elpanaszolta.

– Gyereket! – mondta vérben forgó szemmel az öreg Temesváry.

A cselédek dideregve néztek rá, de bár mindenre hajlandók lettek volna, nem tudtak neki gyereket szállítani.

– Tán Jóska – mondta végre a dada remegve.

– Melyik Jóska?

– A Köböl Istváné…

Jóska ekkor már hét éves volt és – három negyed órát gyalogolván minden nap négyszer – bejárt Kunszállásra a hidegvégi iskolába. Mostantól fogva azonban nem járt iskolába, mert berendelték Tóni mellé játszani.

– Nem kell a parasztnak iskola – mondta az öreg Temesváry.

Azután hozzátette:

– Hiszen majd járhat éppen még…

De Köböl Jóska soha többé nem járt iskolába.

*

Reggel kibújt Jóska az istállóból, öt éves kora óta ott aludt az apjával együtt – megmosakodott és ment föl a kastélyba játszani. Tíz évig alig is csinált egyebet. Közben megtanulta az apja mesterségét; tizenöt éves kora óta afféle kisinasnak használták, de az igazi foglalkozása az volt, hogy Tónival játszott. Az öreg Temesváry idővel már megelégelte a dolgot és körülnézett valami más játszótárs után, de amikor egyszer megpróbálta Jóskát komolyan eltávolítani, akkor Tóni huszonnégy óra hosszat egyfolytában sírt, úgy, hogy az öreg Temesváry végre lóhalálában szalajtatta a bricskát a kistanyára, ahová Jóskát száműzte.

Később teljes meggyőződéssel bele is nyugodott Jóskába, mert nyilvánvaló volt, hogy Jóska üdvösen hat Tónira és hogy Jóska az egyetlen, aki hat rá. Tóni hallatlan tömegben fogyasztotta a bonneokat és a nevelőnőket; szép, erős, nagy lány volt és akadt olyan nevelőnő is – három – aki azért ment el, mert Tóni megverte. Némi rend csak akkor keletkezett, amikor az öreg Temesváry egyszer Jóskára mordúlt rá:

– Az apád .....it! Mi lesz már ezzel a lánnyal?

Jóska megértette az utasítást. Előbb a lelkére beszélt Tóninak és amikor a szép szó nem használt, akkor megverte. Elég gyakran történt meg, hogy Tóni így kikapott, bár az utóbbi időben – Tóni tizenkét éves lett – ritkultak ezek az esetek. Most ismét szükség volt a verésre és a verés csakugyan használt. A szóban levő nevelőnő teljes félévig maradt a Temesváry-kastélyban.

*

Jóskát huszonegy éves korában Tóni sürgős kérésére kimentették a katonaságtól. Az öreg Temesvárynak nem sok pénzébe került a dolog, de még ezt a kevés pénzt is megtakaríthatta volna, ha Tóni nem olyan türelmetlen. A sorozás után három hétre ugyanis Köböl István – a Jóska apja – részegen ment be az istállóba és egy ló formálisan szétrugta a fejét. Jóskának csak az anyja maradt, az anyjának csak ő, – amúgy is hazaeresztették volna a katonaságtól.

Köböl Istvánt még nem temették el, amikor Jóska beállított az öreg Temesváryhoz:

– Nagyságos úr, – mondta – azért jöttem, hogy hogy tetszik gondolni…

– Mit, Jóska?

– … mert én azt gondolnám, ne tetszenék idegen embert hozni…

Kiderült, hogy Jóska parádés kocsis akar lenni. Ez az inaskodás nem való neki.

Az öreg Temesváry teljesítette a kivánságát.

*

Antóniának ugyanekkor kérője akadt, olyan kérője végre, akit az öreg Temesváry szivesen látott: Homoródy Zoltán. De Antónia tudni sem akart róla. Tulságosan kövérnek, tulságosan lomhának, vörösképűnek, szuszogósnak találta. És bánja is ő a vagyonát. És bánja is ő, hogy milyen család.

Az öreg Temesváry nagyon búslakodott az Antónia vonakodásán. Nagyon öregnek érezte magát, szerette volna, ha Antóniát a halála előtt révben tudja. De ő éppen olyan tehetetlen volt Antóniával szemben, mint ahogyan Antóniának csak egy szavába került, hogy mindent elérjen nála.

– Te, Jóska, – mondta egyszer, mikor Jóska bevitte Kunszállásra.

Jóska hátrafordult a magas ülésen.

– Nem birok azzal a lánnyal – mondta az öreg Temesváry.

– Igenis, nagyságos úr – mondta Jóska.

Beértek Kunszállásra és nem beszéltek többet. Jóska azonban még az este, mikor átment a kerten és lekerült az Antónia ablakai alá, nagyon sokáig beszélt erről a dologról Antóniával.

Egy hónap múlva meg volt az esküvő. Nagy parádés lakzi volt; a menyasszony kocsiját Jóska hajtotta feszesen, urasan, – ilyen mutatós parádéskocsis nem volt az egész vármegyében.

*

Antónia átköltözött Kunhomoródra és a Homoródy-kastélyban elküldték az egyik parádés kocsist, mert az Antónia föltételei között az volt a legelső, hogy Jóska legyen a kocsisa. Jóska meg is mutatta, hogy érdemes a bizalomra, lovai, lószerszáma, istállója, kamrája olyan rendben volt, hogy az ellensége sem találhatott rajta kifogásolni valót.

A Homoródy-kastélyban csendesen teltek a napok. A fiatal asszony gyakran hazalátogatott az apjához, átkocsikázott a szomszéd családokhoz, sűrűn ment be vásárolni Zsadányba vagy Kunszállásra, ilyenkor természetesen Jóska hajtott, – így teltek a napok. Egyéb szórakozás nem igen kinálkozik arra mifelénk. Minél előkelőbb valaki, annál kevésbbé.

Vagy egy éve voltak már ott – Antónia és Jóska – a Homoródy-kastélyban, amikor egyszerre járni kezdett hozzájuk Kürth Tamás, Kürth Tamás özvegy ember volt, nem is egészen fiatal már, lehetett harmincöt éves, de karcsú, délceg, őszülő-fekete hajú, jó lovas, jó gazda, úr, kamarás… Homoródy Zoltán nagyon el volt foglalva evéssel-ivással, alvással és csak Jóska kisérte figyelemmel ezeket a gyakori látogatásokat.

A dolog vége az lett, hogy félév mulva Antónia egy napon befogatott. Haza, Kunszállásra…

Az úton fölszólt Jóskának:

– Te, Jóska, nézd meg jól ezt az utat…

– Miért?

– Mert soká lesz, amig megint erre jövünk.

Jóska félszemmel visszafordult.

– Elválok – mondta az asszony.

Jóska hallgatott.

– Aztán jó lesz az? – kérdezte később.

– Jó.

Jóska ismét gondolkozott.

– No ha jó, hát jó – mondta csendesen.

*

A Temesváry-kastélyban nemsokára új, nagy lakzi volt és amikor az új pár hazarobogott a Kürth-kastélyba, megint Jóska hajtotta a lovakat. Soha nem volt Jóska délcegebb, szebb, mutatósabb, mint ekkor a zsinóros ruhájában és a darutollas kalapjában.

A Küth-kastélyban szintén el kellett bocsátani egy parádéskocsist, mert az Antónia első föltétele az volt, hogy Jóskát magával viszi. Jóska ismét kitüntette magát szerénységgel, komolysággal, kötelességtudással és rendszeretettel, de Kunszállás most már nem tudott belenyugodni Antóniának Jóskához való nagy ragaszkodásába. Kunszálláson hónapokig nevettek rajta, hogy Kürth Tamás nemcsak új asszonyt vitt haza, hanem új kocsist is. Kunszálláson azt beszélték, hogy a fiatal asszony már az első héten hazakocsiztatta magát az apjához és ekkor – Jóskával együtt – egy teljes napig maradt otthon. Azt beszélték, hogy a fiatal asszony általában minden különös ok nélkül kikocsikáztatja magát néha. Azt beszélték, hogy Jóska csak akkor szólítja méltóságos asszonynak, ha más is van jelen, de ha senki sincs ott, akkor tegeződnek. És ki győzné fölsorolni még azt a tömérdek ráfogást, amelyre egy kis város rosszindulata képes.

*

Három éve voltak már – Antónia és Jóska – a Kürth-kastélyban, amikor hazakerült Kunszállásra szolgabirónak a fiatal Kövesdy. A fiatal Kövesdy csak éppen hogy körülnézett Kunszálláson, máris kiválasztotta magának Antóniát. Antónia volt akkor a legszebb asszony Kunszálláson – igazán nagyon szép volt, izmos, ragyogó, vörösszöke hajú, fekete szemű – és a leggazdagabbnak is őt lehetett tekinteni, mert az öreg Temesvárynak legföljebb egy-két évet adtak az orvosok. A fiatal Kövesdy mindennapos lett a Kürth-kastélyban. Kürth Tamásnak volt egy-két heves jelenete a feleségével, de sem a harag, sem a fenyegetés, sem a kérés nem használt. Antónia túlságosan hozzá volt szokva, hogy neki senki se parancsoljon és ő valóban – már csak a vagyonánál fogva is – teljesen önálló volt. A jelenetek inkább ártottak, mint használtak és Kürth Tamás ekkortájt egyre csendesebb, szomorúbb és elszántabb lett. Nagyon szerette Antóniát és nagy leszámolásra készült, de egyébként – úr volt – most már nem próbálta sem könyörgéssel, sem fenyegetőzéssel föltartóztatni az utján. Inkább siettetni akarta most már az eseményeket és hogy módot adjon a helyzet végső kifejlődésére, három napra Budapestre utazott. Jóska vitte ki a vasuthoz és látta az arcán, hogy vívódik magával.

Ezen az estén – tíz óra után, mikor a kastélyban csend lett – Jóska megkocogtatta az Antónia ablakát. Az ablak kinyilott.

– Te vagy az, Jóska?

– Én vagyok. Beszédem van…