Part 3

Korn doktor elment és Pacséry Florián vérző szívvel, vonagló szeretettel és reszkető irtózattal nézett Brigittára. Ráchel azonban, akit ekkortájt már kerülni kezdett a kunszállási ifjuság, haragosan toporzékolt.

– Szamár ez a doktor! – mondta. – Mit tudnak ezek a kunszállási doktorok! Én fölviszem Pestre.

Ebbe Pacséry Florián is beleegyezett. Ráchel harmadnap fölvitte Brigittát Pestre, hogy megmutassa az egyetemi tanároknak. Ráchel fölment Pestre; azután soha többé nem jött haza Kunszállásra.

Előbb izgatott levélváltás folyt közötte és Pacséry Florián között. Az első levélben Ráchel az írta, hogy Brigittán az egyetemi tanárok sem tudnak segíteni, de ott tartják pár napra, hogy tanulmányozzák. A második levélben azt írta, hogy Brigitta valóságos kincs; már több ajánlatot is kapott mindenféle vállalkozóktól; utaztatni akarják Brigittát, több pénzt lehet vele egy év alatt keresni, mint amennyit a tanitói fizetés Kunszálláson tíz év alatt kitesz. Jöjjön tehát Pacséry Florián is… Pacséry Florián erre fölháborodott és tiltakozó levelet írt. Ő tiltakozik ez ellen, az ő gyerekét nem fogják mutogatni. Ráchel visszaírt, hogy ne legyen ostoba, ne játssza el a szerencséjüket; örökké ott akar talán penészedni Kunszálláson?… Pacséry Florián ismét tiltakozott, apai hatalmával fenyegetőzött. Erre még egy levél jött Rácheltől. Ebben a levélben Ráchel megírta Pacséry Floriánnak, hogy: 1. ő ostoba tökfilkó; 2. Brigitta nem is az ő gyereke; 3. hogy ő – Ráchel – Brigittával már el is utazott Budapestről Amerikába.

Nem valószinü, hogy Ráchel csakugyan mindjárt Amerikába utazott volna el. De Budapestről elutazott. És ha nem utazott volna is el, Pacséry Floriánnak akkor sem lett volna most már ereje a jogait érvényesíteni. Brigitta nem az ő gyereke… Ennek voltaképpen örülnie kellett volna. Valami halvány és bánatos örömet érzett is az első napokban. De azután egyre bizonyosabbnak látta, hogy az asszony hazudott. Brigitta mégis az ő gyereke. De visszakövetelje? Micsoda irtózatos öröm volna ez a viszontlátás? Milyen megmérgezett szeretet ez az ő szeretete? És hátha mégsem az ő gyereke?

Pacséry Florián nagyon szomorú, züllött és piszkos ember lett ezentúl. Verseket nem írt többé. Hanem rettenetesen ivott; és ha berugott, akkor ordított fájdalmában. A lelke megzavarodott; nem értette a világot; nem tudott elhelyezkedni a világban. A kis parasztgyerekeket, akiket tanitott, keservesen verte; éjszakánként berugva ordított fájdalmában és gyakran az árokból szedték föl.

Oláh Kázmér a barátja maradt és vele ivott, de Oláh Kázmér birta az italt. Oláh Kázmér dolgozott, gyarapodott, szerzett az ivás mellett és később ő tartotta itallal Pacséry Floriánt. Pacséry Florián átivott tizenöt évet, de ekkor már el akarták csapni, mert tulságosan verte a gyerekeket és mindennap az árokból szedték föl. El akarták csapni és Oláh Kázmér igérte, hogy ő magához veszi és holtig ellátja itallal.

Erre azonban nem került rá a sor. Oláh Kázmér elvitte Pacséry Floriánt tavasszal Szolnokra, a tavaszi vásárra. A vásáron cirkusz volt, komédia: mindenféle mutatványos bódék. Az egyik bódéra ki volt írva: „Szilvia hercegnő, a szakállas hölgy“. Pacséry Florián, aki italtól elborult, véres szemmel ténfergett a vásárban, bebódult ide. Nem tudott ellentállni az irtózatos, ingerlő kiváncsiságnak; és a bódéban kivágott, fekete selyemruhába öltözve, egy asztal mellett ülve, legyezővel a kezében csakugyan meglátta Brigittát. A kövér asszony, aki festett arccal a kasszánál ült, Ráchel volt.

Pacséry Florián elborult, véres szemmel sokáig bámulta Brigittát, azután hazament a fogadóba és egy kötőfékre, amelyet a kocsijukról vett le, fölkötötte magát.

Gábor és Brigitta.

Dobozi Gábor fatelepi fölvigyázó fegyvergyakorlatról hazaérkezik Kunszállásra. Már a vonaton, Nagytelek tájékán furcsa híreket hallott; a kunszállási állomáson pedig találkozik és néhány szót vált komájával, Csik Lőrinc fuvarossal, úgy hogy amikor kilép az állomási épületből, elsötétült arccal kapja a vállára régi katonaládáját és a magas nyárfasorban komoran indul a város felé. A feje fő és forr, a szívében árad és hánykolódik a keserűség, a lába szinte rugja a földet és hatalmas állkapcsa kemény szavakat rág.

Hazaérkezik. Az asszonyt, Brigittát, aki sivalkodva szalad elébe, elhárítja magától; a ládát bevágja a sarokba; néhány recsegő kérdést intéz az asszonyhoz, az asszony peregve, de sápadtan felel, Gábor pedig megfordul és megy át az ügyvédhez. Az ügyvéd jóindulattal fogadja.

– No mi az, Gábor?

Gábornak elfacsarodik az arca a keserűségtől, de azután összeszedi magát, kihúzza magát: nyugodt, elszánt, csendes és méltóságos.

– Tekintetes úr, – mondja halkan, de keményen – tessék megcsinálni, hogy a törvény engem elválasszon az asszonytól.

– No, Gábor, megbolondult?

– Inkább most jött meg az eszem.

Az ügyvéd kérdezősködik és Gábor szépen, rendben – sorjában, úgy, amint Nagytelektől a kunszállási állomásig hallotta – elmond mindent. Az öregasszonyok, akikkel együtt utazott, még – úgy tetszett – csak üresen járatják a szájukat; csak rágják az asszonyt, mert dagad az epéjük az írígységtől; de a komája, Csik Lőrinc már a részleteket is tudta és nem habozott neki pontosan elmondani. Az történt, hogy átjött ide Pélyről egy Dobozi-gyerek, rokon-fiú, Péter, a kevély Dobozinak a fia. Fáért. A fatelepen megrakodott, de mikor indulóban volt hazafelé, nagy zivatar tört ki. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a zivatar, csak Péter akart itt maradni. Hát itt maradt. A két lovát beállította az istállóba, ő maga – mondta – majd ellesz valamelyik szin alatt. De nem úgy lett.

– Hanem?

– Hanem bekéredzett este Brigittához. Azzal, hogy süssön neki Brigi valamit, aztán majd kimegy aludni a színbe.

– No? És? Ez még nem olyan nagy baj.

– Nem is. Az a nagy baj, hogy vacsora után sem ment ki. Reggelig nem ment ki… a csontját az íz rágja darabokra!… Reggel bujt ki a házból, tudja a tekintetes úr, itt van a ház éppen a fatelep mellett, – reggel bujt ki álmosan, kócosan… csak az nem látta, aki nem akarta.

Nagy hallgatás. Hm, hm. Az ügyvéd forgatja a szájában a szivart, nyálazza, a leveleit összetapasztja.

– Hát nézze csak, Gábor, ebből még nem bizonyos, hogy… Hátha nem töltötte azért az egész éjszakát odabenn az a Péter.

– De hiszen, tekintetes úr… éppen elég volna nekem a féléjszaka is. De meg… az asszony nem is tagadja.

– Mit nem tagad?

– Hogy Péter bent töltötte az éjszakát. Azt mondja, megesett rajta a szive, csunya, nagy zivatar volt… a kutyát is szánta volna kikergetni.

Az ügyvéd elfordul, hogy Gábort meg ne bántsa a mosolygásával. Látja az egész jelenetet… az eleven, piros, csinos, keményhúsu Brigittát, amint vacsorát főz, amint azután előbb csak annyit enged meg a könyörgő Péternek, hogy hát ne menjen ki ebbe az égiháborúba… látja az egész örök komédiát. – Visszafordul Gáborhoz:

– Hát Gábor, azután jól meggondolta ezt a dolgot?

– Meg én, tekintetes úr.

– Féléves házasok. Szép asszony ám Brigitta, jó, derék asszony. Kár érte. Maga nagyon szerette.

– Az igaz, tekintetes úr – mondja Gábor komoran.

– Nézzen csak bele a szivébe, Gábor: szereti maga még most is.

Gábor megcsóválja a fejét:

– Azt már nem.

– No, gondolja meg, Gábor.

– Nem kell az az asszony, tekintetes úr, se testemnek, se lelkemnek.

Az ügyvéd még kapacitálja Gábort, de Gábor keserűen végét veti a dolognak.

– Hát csinálja a dolgot a tekintetes úr, igen vagy nem?

– Csinálom, Gábor, ha ragaszkodik hozzá.

– Megfizetek én becsületesen.

– Tudom, Gábor. Hát ha ragaszkodik hozzá…

– Ragaszkodom.

Gábor menni készül. Az ügyvéd megkérdezi:

– Hát hová megy most, Gábor?

– Hová? Haza.

– Haza? De tudja-e Gábor, hogy maga nem igen mehet most haza.

– Nem mehetek?

– Hiszen menni mehet, de vigyázzon csak ide, Gábor: aludni nem alhat otthon.

– Nem?

– Nem. Nem élhet az asszonnyal. Mert, látja, Gábor, ha beadjuk a válókeresetet és ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, ha az asszony nem is tagadja le a dolgot…

– Nem tagadja az le. Már olyannak nem olyan.

– Hát ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, – a törvény megkivánja, hogy a válni kivánó fél azután, hogy tudomást szerzett a házasságtörésről, ne éljen együtt a másik féllel.

– Megkivánja?

– Meg.

Gábor elgondolkozik. Furcsa egy törvény.

– Miért?

– Mert ha tovább is együtt él vele, ha csak egyszer is… szóval azt a törvény úgy tekinti, hogy a sérelmet szenvedett fél megbocsátott. Az azt jelenti, hogy a házasélet igenis folytatható, hogy a házasfelek azért mégis csak kellenek egymásnak. Hát gondolja meg, Gábor…

Gábor a fületöve mellé emelte a kezét, azután elszántan lesuhint vele:

– Meggondoltam. Mondtam már: nem kell se testemnek, se lelkemnek.

– Nézze csak, Gábor, nem olyan példátlan eset a magáé. Megtörtént az már…

Gábor félbeszakítja az ügyvédet:

– Tudom én, tekintetes úr. Ne is mondja nekem. De nem vagyok én olyan, mint a többi kunszállási paraszt. Pesten voltam én katona… ujságot olvasok… van nekem az én becsületem olyan drága, mint akárkinek a magáé. Nem vagyok én már paraszt… hogy vegyem ilyenkor a somfabotot és végigverjem az asszonyt, azután meg odabujjak hozzá.

Elbúsultan lógázza meg a fejét:

– Én nem verem az asszonyt. Én nem iszom le magamat. De nem is kell azután én nekem. Nem én nekem. Csinálja meg, tekintetes úr.

– Hát ahogy akarja, Gábor. Jőjjön be majd holnap… vagy inkább holnapután; aláirni.

– Igenis.

– No, Isten áldja meg, Gábor.

– Istennek ajánlom.

Gábor megy hazafelé. Amikor a házuk mellett elmegy, a keserü keménységéből valami csendes, furcsa, kényelmetlen szivszorulás lesz. De feszesen elmegy a ház előtt és betér a fatelepre. Itt nagy szükség van már rá; a fa nehéz tudomány, számolás, olvasás, mértékek tudása, jó emlékezet kell hozzá; más az ácsoknak való fa, más az asztalosoknak való fa, – amíg Gábor a nagygyakorlaton izzadt, ezer volt itthon a baj.

Gábor késő estig el van foglalva. Este nincs már dolga, de még húzza az időt. Jár-kel, szigorúan vizsgálódik, mintha rendre akarná inteni a nagy fatömegeket. A deszkapiramisok és a szálfa-dombok kötelességtudóan tornyosodnak és sorakoznak előtte, Gábor szigoru szemöldöke alól azonban vak szemmel nézi őket és nem lát belőlük semmit. Sötét este van, amikor keményen sarkon fordul és megy a ház felé. A háznak világos az ablaka és a nyitott konyha messziről árasztja a vacsoraszagot.

Gábor bemegy a konyhába. A konyhában ott van Brigitta. Gábor rá sem néz; az asszony köszön; ő nem válaszol. Megy be a szobába, leakasztja a bundáját, egy hosszu lélegzetet vesz és indul kifelé. A konyhában áll Brigitta és várja. Gábor most sem néz rá; az asszony megrebbenve kérdezi, hová megy.

– Lefeküdni. Odakint alszom.

Veszi a kését, megy a szalonnához, a szalonnából kanyarít egy darabot, – az az övé – kenyeret is vág. Indul kifelé. Az asszonynak könnyes a szeme.

– A vacsorámat csak megeheti – mondja reszkető hangon.

Gábor ránéz az asszonyra, azután elfordítja a fejét. Olyat fog mondani, ami nagyon fáj:

– Nem kell nekem. Utálom én még a kezed főztjét is.

Brigitta sírni kezd. Gábor megfordul és kimegy. Egy fészer alatt levágja a bundáját a földre, azután rávágja magát a bundára és nézi az eget. Az égen ezüstös szélü fekete felhők úsznak. Gábor sokáig nézi őket, azután aludni próbál, de keservesen, sokáig hánykolódik, amíg végre elalszik.

Másnap nyugtalanul várja az estét. Fáradt és összetörődött; rosszul aludt; a ruhájából harmadnapja nem volt kint; ha szalonnára csak gondol is, undorodik; a szivét újra meg újra megrohanja valami furcsa elszorulás; a haragja háborog, ha arra gondol, ami történt, de ha a ház felé néz, hidegen is, melegen is borzong a teste. Este ingerülten járja végig a fatelepet, a szikrázó tekintete alatt ijedten lapulnak meg a deszkák; sötét este van és ő minden ok nélkül, gyors járással már háromszor fölmérte az egész telepet, a talpa izzik és a térde reszket, – kövér esőcseppek hullanak a kezére és az arcára; ellegyinti őket, mintha legyek volnának; az esőcseppek azonban makacsul zizzennek le rája; haragosan megfordul és indul a ház felé. Kivágja a lábát, hogy csak úgy porzik a lába alatt az esőszántotta föld.

A ház ki van világítva és messze árad ki belőle a vacsoraszag. Brigitta a konyhában. – Gábor elbúsultan neki a szalonnának. Azután kifelé.

De lassu a fordulása és nehéz a mozgása. Az asszony alázatos pillantással néz föl rá. Remeg a szája.

– A vacsorámat – mondja reszketve – mégis megehetné. Én csak megfőzöm azért…

Gábor földre szegzi a szemét és a homloka ráncot vet. Az asszony elbőgi magát:

– Csak azt ne mondta volna, hogy utálja a kezem főztjét…

Gábornak megesik rajta a szive. Ránéz, azután hirtelen újra a földet nézi. Brigitta sir, mint a záporeső, jajgat, hogy a kő is megsajnálná. Gábor áll. Nem tud megszólalni. Brigitta keseregve ingatja a fejét.

– No – mondja Gábor.

Brigitta reménykedve néz ki a kötője mögül.

– Hozzam? – kérdezi megrendülve.

– No! – mondja Gábor.

Brigitta villámgyorsan megmozdul; serdül-fordul, térül-perdül; az asztalon a vacsora. Gábor leül melléje. A vacsora ízlik neki. Nem szól, nem néz föl a tányérjáról. Brigitta is leül, de nem eszik; a széket elhúzta az asztaltól és alázatosan nézi Gábort.

A vacsorának vége. Gábor nyujtaná még, de nem lehet. Vége. Eltolja a tányért maga elől; körülményesen készül kifelé. Az asszony aggódó, csillogó szemmel nézi a készületeit. Gábor nyakába kanyarítja a bundát és indul. Kint zuhog az eső és zeng az ég.

Gábor az ajtónál van már, mikor az asszony elsikoltja magát:

– Jézus Máriám… csak nem megy ki ilyen időben.

Gábor megáll; visszanéz rá.

– Ki én – mondja.

Az asszony szörnyüködik; Gábor megcsóválja a fejét:

– Nem lehetek én veled egy fedél alatt.

Megint megindul; most csakugyan kimegy már, ha nem történik valami. Brigitta egy másodpercig habozik, alázatossággal próbálkozzék-e megint vagy pattogással, azután derekára csapja a kezét és fölcsattan:

– Ejnye, a… Hát olyan asszony vagyok én, akivel nem lehet egy fedél alatt lenni?

Ömlik belőle a szó. Gáborban jóleső méreg dagad föl, megfordul és azt feleli:

– Olyan vagy. Majd megmondom, mi vagy. Majd megmondom én, mit tettél.

– Mondja meg kend, ha tudja.

Gábor megmondja. Az asszony dacosan néz vele farkasszemet és boldogan ingerli:

– Hát ha én olyan asszony vagyok, maga meg olyan ember, aki itthagyja a féléves feleségét. Minek hagyott itt! Minek ment el?

Gábort meghökkenti és boszantja ez a tudatlanság.

– Nem jószántomból mentem én – feleli mérgesen, – _Ha_ behíjják az embert, _ha_ viszik az embert. Komisz asszony az, aki azt a négy rongyos kis hetet…

Brigitta a szavába vág, szájaskodik, nyelvel, vadítja. Gábor elkiáltja magát:

– Az kéne neked is, hogy jól végigverjenek. Laposra.

Brigitta fölkapja a fejét, kigyúl a szeme.

– Azt próbálja meg – kiáltja boldogan.

Gábor még nem mutat hajlandóságot.

– Hozzám ne merjen érni, – sziszegi Brigitta kihivóan – meg ne üssön, de egy ujjal se…

– Tízzel is, lyányom, ha akarlak.

De nem nagyon akarja. Brigitta tüzeli, lázítja, vadítja, míg végre Gábor a somfabot után nyul.

– Ejnye, a mindenségedet, még meg is öllek, ha akarlak.

A kezében a bot, de legjobban szeretné abbahagyni a dolgot; egyetlen kérő szóra abbahagyná, de Brigitta nem engedi. Odahelyezi magát elébe, hadonászik, kötekedik, csufolódik, fenyegetőzik; Gábort elönti a méreg és végighúz rajta egyet. Most már nem lehet abbahagyni. Brigitta sikoltva omlik össze, de nem felejti el jajgatás közben tovább bőszíteni. Gábor pedig föllobbanva, de gyorsan lohadó lelkesedéssel, meggyőződés nélkül elveri.

A verés után Brigitta összekuporodottan nyöszörög, Gábor pedig zavarodottan nézi.

– Megölt, megölt – nyöszörgi Brigitta.

Gábor nem tudja, mihez fogjon. Végre elbúsultan nyul a bunda után. Az asszony megrezzen.

– Azt se mondja, hogy Isten áldjon – szól gyorsan. – Hát olyan nagy az én bűnöm? Egy jó szót csak szólhatna, ha már halálra vert.

Gábor habozik.

– Aztán maradhatna azért idebent – mondja az asszony. – Mit megy ki ilyen időben?

Kint zuhog az eső és zeng az ég. Gábor hallgatja. Áll. Azután lassan odamegy Brigittához.

– No – mondja mély hangon.

– Ne menjen ki ilyen időben – suttogja Brigitta.

Gábor nehéz kézzel megsimogatja. Leül melléje. Az asszony újra pihegni kezd, mint aki nem tudja abbahagyni a keserves sírást. Gábor simogatja. Kint zuhog az eső. És a ház azután elsötétedik.

Egy hét mulva találkozik Gábor az ügyvéddel. Az ügyvéd nem beszél a dologról. De Gábor szóbahozza.

– A császár az oka az egésznek, tekintetes úr – mondja.

– A császár?

– Hát ki más? Fiatal asszony… annak ápolás kell, törődés kell, gondozás kell… ki gondozza, ha a császár négy hétre bekivánja a fiatal házast is. Rossz rend ez, tekintetes úr.

– Rossz, Gábor.

– De az asszony nem tehet róla. A törvényt kéne megváltoztatni.

– Azt, Gábor.

– Én megbocsátottam neki. Hiszen… nincs azért annak semmi hibája; friss tiszta, egészséges. Majd vigyázok én ezentul rá. Csak annál jobb asszony lesz ezután belőle.

– Biztosan az lesz, Gábor.

– Aztán szegény ember ne kényeskedjék. A pestieknek _úgy_ lehet jó, de nekünk így jó.

Az ügyvéd bólogat. Gábor pedig egy legyintéssel befejezi az ügyet:

– Ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Nem kezdek én már új divatot Kunszálláson.

Fehér Péter.

… Egy halk, hosszu sóhajtás, azután nagy és mozdulatlan csend. Fehér Péter a kezében tartotta a felesége lesoványodott, gyenge kis kezét és megdermedve, rémülten, mereven bámult az asszony finom, vértelen, alvó arcára. Alszik?… Fehér Péter nem mert megmozdulni; az az érzése volt, hogy ebben a mozdulatlanságban, ebben a rémült csendben nem történhetik meg az a szörnyűség, az az iszonyat, amelytől két napja olyan rettegve félt, hogy minden félórában újra föl kell ráznia az életösztönét, nehogy összeroskadjon a didergő félelemtől. A beteg asszony most halkan és hosszan sóhajtott egyet, azután összezárt ajakkal, lehunyt szemmel aludt. Alszik?… Fehér Péter közelebb hajolt hozzá, végtelen óvatossággal föléje hajolt és a lélegzetvételét akarta hallani. Mi az?… Nem lélegzik?… Fehér Péternek elállott a szivverése. Megránduló fejjel, segítséget keresve hátrafordult a szoba másik vége felé, ahol a doktor állott. A doktor odalépett melléje, ráhajolt az asszonyra, azután óvatosan kivette az asszony kezét a Fehér Péter kezéből. Pár másodpercig vizsgálódott még, azután szomorúan és gyöngéden mondta:

– Barátom… most kell erősnek lenned…

– Meghalt? – kérdezte suttogva Fehér Péter.

Az orvos bólintott; megint nagy csendesség volt néhány másodpercig; a halál már előbb itt volt, de a lehelletét csak most lehetett megérezni; Fehér Péter kínlódva, halkan jajdult föl, azután megingott és leesett a székéről.

Amikor ismét magához tért és gondolkozni tudott, akkor már a temetésre készültek a házban. Fehér Péter még egyszer látni akarta az asszonyt, de olyan gyenge volt, hogy nem tudott fölállni és nem tudott elmenni a lakás másik végébe, ahol a ravatalt állították föl a halott számára. Fehér Péter az orvost hivatta. (Ez az új orvos volt, a fiatal Korn, neki jó barátja.)

– Lajos, – mondta neki halkan – én látni akarom… Még egyszer… Vitess be engem hozzá…

A doktor megpróbálta talpraállítani, de a háromhónapos virrasztás, a kéthetes rettegés és a letipró fájdalom úgy elgyengítette Fehér Pétert, hogy összeroskadt azoknak a karjai között, akik támogatták. A doktor ekkor megvizsgálta, aggodalmasan csóválta a fejét és megpróbálta lebeszélni.

– Ne kivánd, Péter, – mondta neki – ne kínozd ezzel is magadat. Próbálj inkább pihenni… szedd össze magadat… hogy legalább kikisérhesd… Azt ugy-e nagyon akarod?

– Igen. Igen. De látni is akarom.

A doktor nem tudott vele boldogulni. Fehér Péter türelmetlenné lett, haragos lett, maga akart intézkedni. A doktor így inkább elrendelte, hogy a halott asszonyt hozzák be hozzá. És így megtörtént az, hogy három embernek meg kellett fognia a koporsót, amelyben a kis halott asszony feküdt, le kellett vennie a ravatalról és be kellett vinnie – át az egész lakáson – abba a szobába, amelyben betegen, tehetetlenül és összezúzottan Fehér Péter feküdt. Bevitték a koporsót a szobába és letették – így kivánta Fehér Péter – a földre. Azután visszamentek az ajtóba. Fehér Péter nézte a koporsóban fekvő feleségét; felkönyökölve, száraz, nagy szemmel bámult rá, amíg a doktor be nem jött és azt nem mondta, hogy most már elég lesz.

– Még egy percet…

A koporsó még egy percig ott maradt. A Fehér Péter szeme ezalatt lassan megtelt könnyel; zokogni kezdett és amikor a koporsót kivitték, sirástól elborult szemmel bámult utána. Igy búcsúzott el Fehér Péter a feleségétől.

A temetésre ingadozva és sápadtan ment ki és hetekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy a hivatalába be tudott járni. (Fehér Péter aljárásbiró volt.) Ez ősszel történt és a telet, a csendes, bús kunszállási telet úgy töltötte el Fehér Péter, mintha az élete nem is volna már más, mint lassu és bánatos átballagás a halálba. A télen nagy hó esett, a kunszállási utcák fehérek, puhák és némák lettek tőle, a jókedvü és élő emberek is zajtalanul és csendesen jártak a havon; Fehér Péter még ezt a csendességet is keveselte, kijárt az utolsó házakon túlra, a dülőutakra vagy az országutra, ment előre gondolattalanul a nagy havas csendességben és olyan volt és magának is olyannak tetszett gyászruhájában, mint egy bolygó fekete árnyék a fehér havon. Kunszálláson mulattak az emberek; a kaszinóban nagy kártyázások folytak, három kaszinó-bál is volt ezen a télen; Fehér Péter iránt egyre föltünőbben kezdtek érdeklődni a kunszállási lányok, de ő az érdeklődésből észre sem vett semmit, a jókedvet és a hangosságot pedig úgy kerülte, mint valami tisztátlan dolgot. A doktorral beszélgetett még néha, mással beszélni sem tudott; az élete csendesen és halkan folyt tovább és a szomoru elzárkózása egyre makacsabb és egyre finnyásabb lett.

Tavasszal álmodni kezdett a feleségéről és a halk és álmodó bánatából ekkor újra kínzó szenvedés lett. A doktor látta rajta, hogy szenved és megpróbálta társaságba vinni. De Fehér Pétert minden társaság gyötörte; egyformán inzultusnak érezte a kártyázók zsiros elégedettségét, a fiatalok éjszakai duhajkodását és a lányok szemérmes kinálkozását. Eltelt a nyár és Fehér Péter még mindig egyedül volt; sokkal jobban egyedül, mint a tél legszomorúbb napjaiban; és jobban szenvedett, mint a felesége halála után való első hónapban. A bánata most már nem az a tompa, halk és alig élő fájdalom volt, mint télen; most forró és gyötrő keserűséget, lázongó, égető, örökre reménytelen szerelmet érzett a halott asszony iránt. Most megpróbálta néha, hogy a jövőre gondoljon; megpróbálta az élet lehetőségeit megmérni; asszonyokat és lányokat nézett meg kutató és mérlegelő szemmel; de az összehasonlítás olyan rettenetes volt, minden gondolat, amely asszonyra vonatkozott, oly égbekiáltóan szemérmetlennek és szennyesnek tünt föl előtte, hogy utálattól borzongva fordult el minden nőtől, az egész élettől, – minden szeretetével és minden szerelmével, egész örök hűségével és reménytelen vágyódásával a halott felé.

Őszre lefogyott, lázas volt a szeme, cserepes az ajka és bódult a tekintete. A doktor egy napon eljött hozzá és ezt mondta:

– Péter, holnap reggel elutazol. Beszéltem az öreggel: három heti szabadságot ad. Minden egyebet rendbe hozok. Reggel kikísérlek a vasuthoz.

– Hová menjek? – kérdezte Fehér Péter csodálkozva és értelmetlenül.

– Mindegy, akárhová. Budapestre, a Tátrába, ahová akarsz. De el kell menned, mert így elpusztulsz.

Fehér Péter védekezett egy kicsit; bágyadtan ragaszkodott a lakásához, az emlékeihez, a fájdalmához, de a doktor brutálisan rendelkezett vele és ő elcsodálkozva, bámuló szemmel, szinte értelmetlenül engedelmeskedett. Reggel fölült a vonatra és elutazott Budapestre.