Part 6

A «P. N.» egykor megtámadta a «Szépirodalmi Lapok»-at, mert először mert kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal épen nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap mulva ugyancsak a «P. N.» kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit, ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles következetlenségnek még több példáit idézhetem. A «P. N.» ellensége a franczia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja egyik birálatában így kiáltani föl: «Mi nem rosszaljuk a franczia modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangusága s a németek tudós általánosságánál.» Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t, de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül méltányolja tárczájában, noha a külföld legjelesbb regényírói közül választhat, egy Montepin-t vagy Féval-t rántson elő.

A «P. N.» egy helytt az irányregény ellen nyilatkozik, mint a melyben rendszerint a művészi czél alá van rendelve a politikai és társadalmi eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárcza eredeti regényeit mindig irányregénykép dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlen egy sem volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a szerkesztő lapja széptani czikkeit vagy nem olvasná vagy nem értené, s azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonkép nem is költői genre, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a «superfein» kifejezés.

Az említett czikkből azt kell következtetnünk, hogy a «P. N.» a költészetet sem a politika, sem a moral, sem a bölcsészet szolgájává nem akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a tiszta művészi alak barátja. E tant más czikkeiben is vallja, sőt elég bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt czikkét is lefordítani, hol a többek közt ez áll: «Hogyan találkozhatnak emberek, kiknek a cziczomás szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes phrasis uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába fog sülyedni.»

S ugyancsak a «P. N.» később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl, mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden pusztán erkölcsi leczkét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez áll: «A szépet, mint egy franczia kritikus mondja, mindig abban kell keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a «Jávor orvos»-ban a világnézet nemessége képezi.» Tehát valamely művet a világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant épen annyiszor vallja a «P. N.», mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a szinésznőket is erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul magánviszonyaikat rágalmazva feszegeti. Az erkölcs nagy dolog s bizonyára alig van nagy költő mély erkölcsi érzés nélkül, csak hogy ez még magában senkit sem tesz azzá, mi pedig a «P. N.» széptani erkölcs elvét illeti, aligha Byronnal kiálthatunk föl, ki «Don Juan» czímű költeményét illetőleg ezt írta egyik barátjának; «A moral, a moral! veti ön szememre. Életemben először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató s azt nem más czélokért használja föl.»

Ez adatokon kívül, melyek feltünő különösségüknél fogva mélyen emlékembe tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a «P. N.» széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngészszem-e az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Bonczoljam-e szinbirálatait, ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból, talán ismeretek hiányából? Meglehet. A «P. N.» szerkesztője régebben gazdászati tanulmányoknak élt, a «Magyar Gazdá»-t szerkesztette, s így nem igen juthatott ideje a széptanban buvárkodhatni. Azonban a «Magyar Gazda» emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hidul szolgál áttérnem további fejtegetéseimre.

Ha a «P. N.» szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az irodalmiakat? s valóban a «P. N.» némely iró iránt rokonszenvet, más iránt ellenszenvet tanusit, mi határozott széptani elvek hiányában csak személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm, sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel, melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a «P. N.» néha szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a szinbirálatokon húzódik át legfeltünőbben, egész a szenvedélyességig emelkedve.

Oh az a szinbirálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római piacz oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és harczi tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész, oly kevés köze van az irodalom, nemzeti szinészet és nyilvánosság érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben érdemes szinésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is hasonlítható, Jókainét fölülmulja, sőt a világ legelső művésznőjévé vált. Kár, hogy a hires franczia kritikus, Planche Gusztáv nem ért magyarul; ha olvashatná e birálatokat, bizonyosan tüstént Pestre rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon boszuságért, melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a «Revue des deux mondes» közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is világos, hogy egyik szinészünk (Tóth), ki valódi ritkán játszott, «nem is játszhatik rosszul.» Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt világ műenthusiastái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el: melyik szinésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-, paradoxonok-, túlzásokra ragadja a «P. N.»-t a pártosság és szenvedély, miből aztán rendesen haszontalan polemiák fejlenek ki.

Ki nem hallotta a «P. N.» polemiáinak hirét? oly gyakoriak és szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háboru sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely megérdemelje, hogy a valódi iró tintába mártsa tollát s felizgassa idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polemiát olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt érdeklő, legalább hátterül, vagy kiindulási pontul valami ilyes szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A «P. N.» mindezeket túlszárnyalta s megmutatta, mikép lehet havakon át szükségtelen eszmenélküli feleselésekkel untatni a közönséget s alázni az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind szini cselszövények és hiu szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a sziniekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna folytatni, hogy irodalmi érdeket ébreszszen és semmi esetre oly hangon, mi nem az irodalomé.

S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatódzás? Mióta a «P. N.» divatba hozta. Miért olvassuk itt is ott is gyakrabban a magánviszonyok feszegetését, a gyöngédtelenség czélzásait? Mióta a «P. N.» a szerkesztői szobák, szinfalak titkait s még a kávéházi társalgást is közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a «P. N.» az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét tanulja. S a polemia, melynek tulajdonkép köz- és irodalmi ügyek komoly vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes pártossága nem ismer korlátokat. S mindezt ugyanazon «P. N.» teszi, mely ezelőtt másfél évvel a «Kritikáról» írt czikkében a régibb irodalom, egy Révay, Kölcsey, Bajza polemiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon «P. N.», mely mult vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polemiák ügyében emelkedik valami együgyüen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a legvásottabb csinyeket követte el.

Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja és követelőbben mint bármikor.

Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy sulyt helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.

Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet remélni oly közönségtől, melyet polemia ürügye alatt annyi magánügygyel fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a «P. N.» szerkesztőjének mindig kedvencze voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem pirult, de hálám soha sem viszonozta. Mindez közügy, mennyiben a kritika egykép lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség izlésére, s felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt: a nyegleség gyűlölete, és épen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása lehessek, legfőbb czélom, egyetlen büszkeségem.

A «P. N.» kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a nemzeti hiuság tömjénzése a tudomány és izlés rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, a mint a pillanat érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, a mint a szükség parancsolja, de mindig csalétekül. A «P. N.» szerkesztője nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiu hegykeségbe játszsza, s míg czafrangjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai «fajunk» dicsőítésére, de mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti izlést s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a szerkesztő a multak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sujtást és nagy szót, melyekre soha sem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa épen úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiut, kinek nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbbé, mint az irodalmi ügyekben.

Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy szavak kicsiny dologhoz! – mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy. Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárcza szűk hasábjain, hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki meggyőződhetik, hogy nem épen üres szavakat mondottam.

A «P. N.» egyik számában Toldy Ferencz, Horvát István emlékének áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodatt azon irány ellen, melyet őstörténetünket illetőleg e nagy nevü, de a nemzeti lelkesülés monomaniája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Columbusának nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, a s tőle öröklött történetnyomozó irányt épen nem tartja kártékonynak. Miért? nem mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink háromezer év alatt a Nilus forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak, ők az egyiptomi, a hellen, a római műveltség alapítói, a keresztyén vallás legfőbb terjesztői, a pyramysek magyar építmények, Homér a jászok közt énekelt, s Horvát Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a tudomány érdeke, ha a nemzeti hiusággal kaczérkodhatik, midőn az oly kevésbe, csak korlátoltságba kerül!

Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek birálatain is. Ha ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes kifakadásokra a «P. N.» ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú, hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigóninak nevezett korszakban pazaran fedezi föl a shakespearei és goethei nőalakokat oly könyvekben, melyek tulajdonkép a legközönségesebb irodalmi szinvonalra sem emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál; egyik irónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet elmondani, t. i. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még valamely mű kiválón magyar tárgyu, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor elemében van, ekkor jobbra balra szórja azon tulipános phrasisokat, melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének, mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni szabad és kell.

A P. N. «Jelesebb íróink csarnoka» czím alatt egy rovatot nyitott, mely nagyrészt régibb íróink emlékét ujítja föl. Ez igen derék gondolat volt. Közönségünk nem szokta követni külföld példáját, hol a régibb kitünő irók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új könyvnek van becse a meddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében? Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi nézetek helyett czifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri történetíró, ki mindig így kezdette czikkeit: «sok nevezetes esemény van a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiut ismerünk, de ez a legnagyobb.» Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hegykeség, hiuság tömjénzése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő ajkaira, a nagyközönség izlési fogalmait pedig se nem világosítja, se helyre nem igazítja.

S miért teszi ezt a «P. N.»? talán széptanban, nyelvben s általán az irodalomban azon par excellence nemzeti irány hive, mely az utánzás, az idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd, melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a «P. N.»-nak nincsenek a tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei s határozatlanságában egyszer epigóninak is nevezi azon egész korszakot, melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. – Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk multja, jelene tele van lángelmékkel s minden semmiségből a nemzeti dicsőség diadalive készül; mert elve a hiu önteltséget s korlátolt felfogásokat terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi érdeke? Mit tudja, vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat, sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s czélja a kitünő műveket felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletüekké tenni s őrizni, emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti hiuságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a «P. N.»-nak mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül, s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és izlés kárát, s mégis oly gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő palástját, melylyel annyi mindent eltakarhatni.

A «P. N.» egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz. Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék, mértéket tartson és szolgálja a tudomány és művészet haladását és követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogy ha valamely írónak üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert sérteni akarják s fel bir rajta indulni. Én azt sem bánom, ha leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem kenyéririgység, sem sértett hiuság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy előfizetőket hajhászszak. – Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála Isten! mindinkább növekedik és épen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből, izlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz, s a kitünő írót a középszerüvel egy rangba helyezi; midőn a valódi tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.

S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiuság tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a «P. N.» irodalmi nyomoruságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok előfizetővel és nagy hatással biró lap, s ez oly időben történik, midőn irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni, hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai, ha hanyatlottak is, mások emelkedtek s élénk munkásság éled mindenütt; de hanyatlott a journalistika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.

Mindezt miért mondottam én el, és épen e lapban? kérdhetik gyanusítóim, kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot magyaráztak ki. Gyanusítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert régóta szivemen fekszik nyilt és őszinte szót intézni a közönséghez kritikánk ügyében, mert a «P. N.» különböző okoknál fogva irodalmi ügyekben tekintélylyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanusítás esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a «P. N.»-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért, vagy tőlük visszautasítva, e lapok szerkesztője volt szives megengedni, hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét tartsak, melyet a jövő héten eposzainkat illetőleg meg is kezdek.

Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polemiába nem fogok bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméröl lesz szó, mert a rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.

II. _Epikai költemények_.

_Toldi estéje_. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest, 1854. _Béla királyfi_. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János. Pest, 1854. _A kiovi csata_. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta Debreczeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest, 1854. _Utazás a más világon_. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos. Debreczen, 1854.

Kritikusaink ezelőtt tiz-tizenkét évvel nem egyszer vitatkoztak arról: vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így tettek: az eposzt alig merték máskép gondolni, mint azt valamely bölcs tanár kiszabta s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.

A valódi eposzt, epopœiát is, mint nevük – monda, mondaköltemény – mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mythosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden büszkeségét és bölcseségét. Mindig örömest emlékszik rájok, önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti és folyvást lelkesül általuk. E nemzedékről-nemzedékre szálló dalokon, a leendő epopœia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán összegyüjti, s a rhapsodiákból «Ilias» alakul, a runókból «Kalevala». Ez a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban állhat elő, midőn a nép már polgárisodni kezd a nélkül, hogy még elvesztette volna ifjúsági emlékeit s így az epikus mult kihalt volna öntudatából.

E korszak már rég, nagyon régen letünt majd mindenütt Európában; mi magyarok a nélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is tudnánk felmutatni, melyet némi eposz-töredéknek nevezhetnénk. Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikairónk van, Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy letörölhesse róluk a költői zománczot s kiszaggathassa azon kapcsokat, melyek talán eposztöredékekké fűzték.

A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra a románczok, balladák, legendák, romantikai epopöák költészetét. Valódi dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel, Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva, mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfentartásáért, melyek epikai költészetének kifejlődésére nem igen hathattak jótékonyan, vagy annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.

Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondva-csinált virág, melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania, s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bir.