Part 5

A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és krítikusok egy része nem találván bennök azt, mit megszokott, hajlandó volt felettök pálczát törni. Azonban a nép könnyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek, mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, franczia és német formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyűséggel, mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb köntösének.

Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ, melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos rendszerök van. Gyakrabban kezdett használni assonánczot, mint eddig szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz, melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve, vagy azon túlfinom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség conventionális nyelvévé alakúlt. Népies szavakat, kifejezéseket, összehuzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég ízléssel. Épen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordúlt, a nép nyelvéhez s magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját alkotta meg, mely épen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az irodalmi fejlődés szerint épen a Vörösmartyé után kellett következnie. Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a legköltőibben szólani, miként lehet magyarúl s jellemzetesen szólani oly dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint, de benne a nemzet geniusa szökel s mintegy visszahatásként nyilatkozik az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami varázszsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak. Az a mi a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenűl hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert, s megszépült. Az nem az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s a helyett, hogy fordulatok-, könnyűség- és változatosságban gazdagítanák, a korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.

Igaz, Petőfi néha túlmerész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot találunk; igaz, van egy pár dala, melyekben szembetünő gondatlanságot árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak, az assonánczot szabálytalanul használják s a legtöbbször sem az újabb, sem a régibb formák szerint nem verselnek s küzdeni a külformával általában pedánsságnak tartják, mely lenyügözi a szellemet, mintha annak, kinek a vers nyüg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem találkoznék itt is egy új nyüggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty pathetikus dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a rhythmus plasticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző hullámos lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és rímelnének.

Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette, mert ez épen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben s irodalomtörténeti fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen lyránk az utolsó évtizedben átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre, életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrat eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók munkássága, egyes költők kisérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom, költői iskola, mely «népies»-nek nevezi magát, nem azt czélozta, hogy költészetünk visszatérjen a nemzet primitiv állapotára s egészen a népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen, hanem hogy segédforrást vegyen s megújítsa magát a népszellem által, mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti szellemnek. A «_népies_» egy új phasisa vala a nemzeti költészet fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek, a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a külföld modern irányaiból s a lyrából átment az eposba, színműbe és regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a mozgalom jellemét s épen azért tévednek mind a kritikusok, mind a költők, kik azt szó szerint veszik s nem érzik alatta a szellemet.

A nép-elem sokképen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal gazdagítá s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg: mint a népdalt, népszínművet, románczot, regét, eposzt, addig másfelől közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni táplálékát, levegőjén virágzani s érlelni meg gyümölcseit, nem egy választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg s eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét, életrevalóságát. Kitünő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem szülöttei s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása épen úgy kifejlett jóra, mint rosszra s a közelebbi években ez utóbbi sokkal erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnók kórjelnek.

Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a népelemet előbbre vigyék, fejleszszék, hanem hogy alább sülyeszszék. Nekik nem volt elég a népköltészet: tájköltészetet alkottak. S mi az a tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet, tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása czélul tüzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi tájszavak s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új genre-t alkotni s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ összes népköltészete fölött s összehasonlítjuk a mi most született tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan emberei. Mindaz, mire ők fősúlyt helyeznek, mellékszerepet sem játszik, legfölebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem czélul: költői érdeket pedig épen nem föltételez. Az összes magyar népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk tájköltői költeményeikben s mi több, lyrai költeményeikben összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és szokások registrálásával akar hatni s a népdal nevét nem érdemelheti meg azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást. Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmoniájába, s ha alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállanak palócz regények, barkó drámák, hiencz eposok. Írni fogunk hatféle tájszóláson s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem sülyedése, költők szeszélye, kik nem birván eredetiséggel, eredetiséget hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen mely megboszulja magát, játékszer, nagy gyermekek játékszere.

Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaczéává emelték. A lyrában feltünőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies, szükségeskép szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a klasszikus költeményhez elég volt pár mythologiai hasonlat, most a magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű s minden szeszély a népnemzeti genius szökelése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a salonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ minden költője lelkesült. Lyránk annyira magyar lett, hogy csak sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt, mesterkélt lőn és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem aléltsága.

E rajz talán sötétnek, túlszigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi fényoldalát mutatta be az újabb lyrának, hogy nem fölösleges az árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb lyrában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott kitünőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk, melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányászszák érzéseit, eszméit, eltanulják szavait, hangját s oly költészet áll elő, mely nagy igényt tart az eredetiséghez, de sem az irodalmat, sem a szivet új kincscsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem egyhamar alakul meg új költői irány s lesz élénk a közfogékonyság. A költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést, mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat s lelheti meg kora üterét. Hoz-e az idő lyránkra új lendületet vagy általában a lyra lesz-e az a tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lyrában nincs visszaesés, csak pangás s a visszahatás, mely a népelem kinövései ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért egyaránt.

Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom álmait körüllebegte, addig másfelől mintegy megkönnyülve érzem magamat, hogy szót emeltem lyrai költészetünk bajairól akkor, midőn a hivatottabbak hallgatnak.

SZÉPIRODALMI SZEMLE.

I.

Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont itélte el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett az izlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta az izlést, a hogy szolgálhatta, de szolgálta.

Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi kritikánk jelleme? Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban szolgálja-e az izlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e közönségünket?

E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszolni, s elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az indulatosságig s utóljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polemia izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai szemle helyett költeményt vagy beszélyt irnom? – Valóban miért is másnak kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polemia, midőn a hizelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a szerénység.

«Nur die Lumpe sind bescheiden»! mondja Goethe. Legyen nekem is szabad legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni, gunyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.

Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban egyaránt.

Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom, nevetnem, csodálkoznom. Óh a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját ritkán feledi az ember.

Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogysem tudva elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó chorusa űzött odább; itt a boldog könnyelmüség vagy együgyüség csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiuság szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle megbámulnom a mint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot, a mint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a «vicczek», «revanche-ok» hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy lelkesít, de a gladiatoroké a tömeg mulatságára. Szóval kritikusaink mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső czélok küzdterévé fajult, a polemia magánügyek személyeskedő vitájává és néha szennyes pasquillá.

Ez túlzás, vagy a mi benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s nálunk ezelőtt sem hiányzott! – mondhatja valamelyik optimista olvasóm, ki engem már is a legfeketébb vérű pessimistának tart. Ez ellenvetés utóbbi részében van valami igaz. Legalább nem rég egy külföldi kritikai lapban ezt olvastam: «Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi birálatokat sem írni, sem olvasni. – A bírálatok nyomorú ismertetések és okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok tárczájában, mint laptöltők foglalnak helyet és stereotyp phrasisaikból sem olvasó sem író nem okul.» Mintha e sorokat rólunk vagy inkább vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pessimismusom vigasztalhatlan.

Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is ott is felületes és pártos birálatok jelennek meg, hanem hogy seholsem mutatkozik komoly akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben épen nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen másodrendű dolog, meg tudnak őrízni bizonyos álláspontot, s mindig találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak, s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig többé-kevésbbé nálunk sem hiányzott. Régebben a «Kritikai Lapok,» majd az «Athenaeum» később a «Szépirodalmi Szemle» játszották e szerepet, a nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy épen kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert, iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi fejlődés lépcsőiül szolgáltak.

«Most is van ily lapunk, a «Pesti Napló» épen ilyen!» – kiálthatja ujra valaki, s talán épen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy a hol alkalma nyílik ámíthatni.

Ujra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb kritikánkat jellemzém, a «P. N.» is előttem lebegett. Egyébiránt nem akarok faggatózni, annál kevésbbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem önérdek, sem hiuság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A «P. N.» méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak ismerve, hanem az irodalmiakat. A «P. N.»-nak igen dicséretes oldala, hogy a tudomány és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn kritikával egy lap sem foglalkodott rendszeresen, s az «Uj Magyar Múzeum» is a bibliograph szerény szerepével elégedett meg. A «P. N.» azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és részrehajlatlan birálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam bele pár czikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.

De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár mint műbiró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent. Oh akkor misem volna könnyebb, mint nagy költők, kitünő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot mindenki írhat. S ki nem mond néha napján igazat, jót, szépet, saját vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert egyszer másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Oh akkor úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint a hány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a «P. N.» kritikai eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes hatásában irodalmunkra nézve épen nem jótékony.

Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak, kinek az irodalom ügye szivén fekszik. S ezek:

A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja.

A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.

Bizonyos eszmenélküli s oly hangu polemia, mi az irodalom megalázása.

A nemzeti hiuság tömjénezése az izlés és tudomány rovására.

Fejtegessük – természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.

Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a «P. N.»? Nem tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne, hogy lehetetlen közőlük kiválasztani a valódit. Itt mindenki megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, a hány csak volt, van és nincs, de mindig ugyanaz, a bölcs és udvarias férfiú, kinek lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilismusa s az érzület üressége.

Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül bevégződött, s azóta csak epigónok vannak. E nem annyira merész, mint a legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk ujabb korszakát egészen megvetni látszik. E szerint az újabb korszak genialis költői Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a szónoki pathósz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés typikai alakok helyett egyéni jellemeket adni bohóságok, s a hamis idealismus romjain emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt hihetné az ember, hogy a «P. N.» egészen a régi irodalom híve, s az eposzban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanusít. Legalább régibb irodalmunk kitünő tehetségeiből majd mind lángészt gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.

De ez csak látszat. Megvannak azért az ő phrasisai az újabb költészet bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb, mulatságosabb. Míg egyik számának tárczájában Petőfit valamelyik együgyű vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik legszerencsétlenebb epigónját, Lisznyait, oly czímekkel tiszteli meg, melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap pánczélos czikkekben küzd a legeslegujabb költészet rakonczátlanságai ellen, de sátoros ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses gyártmányait közli, oly jegyzetek kiséretében, mi valóságos széptani barbarismus.