Part 4

Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlama, vágyai, mult és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete, míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak a lyrában nyilatkozik s csak dalai vannak, nem egyszersmind epostöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte s ott élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos, korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.

Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiu együtt. Ugyanazon költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorus pálya s a féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kimélte, hibáit nem bálványozta s őt mint költőt és embert teljesen felfogni képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett senkit el nem tűrt s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt széttépett.

A barátság és szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos év. Áldozata lőn…

VI.

Petőfit sokképen fogják föl s itélik meg. Mindenki elismeri költői nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa takart.

Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dacz és szeretetreméltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével költeményei egy részén feltünt, csakhamar az ifjuság kedvenczévé emelte. S ő valóban eszménye volt az akkori ifjuságnak s az még a mainak is. Minden megvolt benne, mi a magyar ifjuságot jellemzé, mikép az otthon, a megyegyüléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utczai és kávéházi életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjué. Ő katonáskodott, szinész volt, járta az élet útait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai, fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint huszonkét éves ifjú egy harmincz éves férfiu élményeivel birt, a nélkül, hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt s humorban kereste költői formáját.

Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be a költészetbe, mikép azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak, midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember szégyelt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli, mikép hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és szinész, mint fázott Debreczenben, mily jó estéket töltött barátaival bor mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott és pénze nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom szemérme és magas eszméi.

Költészetének e nyilatkozata nemcsak ujdonságával hatott, hanem jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely épen úgy harczot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomoruságainak, mint visszahatáskép tünik fel széptanunk azon különös követelése ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből s egyenruhakép valami köz jelleggel ellátni. Épen ezért szemére vetik Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is míveltség gyanánt árultatnak. A költészet tárgya az emberi legegyénibb árnyalataiban, mit többé-kevésbbé minden ember megért a műveltség bármely fokán s épen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső szalonban.

Heinet utánozza: mondják másfelől s tőle tanulta el az untalan kaczérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heineban minden szeretetreméltósága mellett van valami dæmoni, mi kellemetlen hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el s legfölebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel kaczérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a hangot. Heine költészete a blazirtság, csalódott idealismus s a legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól, ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét s remélni tud az emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a legridegebb próza közt hánykódva sárral dobál minden szentet, Petőfi soha sem megy túl egy bizonyos határon s mindenüvé elárasztja a szeretet melegét. Mindaz, mi Petőfiben Heinera emlékeztet, egy pár érzelmesen kezdődő s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és élcz, sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heineé.

Az egyéninek jogát a lyrában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak a körül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott életet. De látni lehetett, hogy túl megy a netovábbon. Önvallomásait sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne ragadja őt. Negédelnie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról s belé vegyítenie ingerlékeny hiusága kitöréseit. Annyira megszokta mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni, hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképen nem költészet.

S mi történt? a közönség ez oldalról találta leggeniálisabbnak, s utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt képzeli, hogy a mit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi csak azért született volna, hogy a genialitást divatba hozza. Minden különczség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki nem átkozza a mennyet és a földet hitelezői és kritikusaival egyetemben; mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel sonett helyett. Mindenik ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át s mindenik ugyanegy egyéniséget tár fel előttünk.

Négy rövid év alatt a magyar lyra ez irányban nagy haladást tőn. A házi költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre képet ad, hogy csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát s életrajzát iratni meg. Elmondja, hol született, mikép nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós, hogy beteg s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs. Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt, melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja s kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat s az öndicsőítés minő polemikus verseit kell hallanunk!

E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kaczérkodás, és prózai felfogás majdnem kiállhatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be lyránkat a torzítottba. Ez előtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék és esetlegességekből, mik nélkül Petőfi épen oly nagy költő lett volna, a költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad kalandor ficzkókép tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitiv dolgok iránt van érzéke. Vagy ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi utánzását tartják költészetnek, s minő ellenmondás! épen akkor, midőn az egyéniség jogát kivánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy s bizonyos ideig csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból folytak, varázs övedzi, az epigónok pedig, kik soha egy költői stylt sem tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig fejlesztve, mielőbb elhasználják.

De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hívőkre még irodalmi közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt emleget s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme, nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért halhatatlanságával kell lakolnia. Erre itélik a halhatatlanok, kik még élni sem kezdtek.

S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai phraseologiája, mely az értelmet meg zavarni s az izlést kioltani igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került volna ki s Petőfi is, mikép élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egykép minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?

Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős oldala. Bölcsészeti kisérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is egy lidércznyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő s érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végczélját, az örökkévalóság titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s visszapillant a multra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vigad bor mellett, czigányzenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem létezik semmi s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet s mintha a népszellem geniusává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a _magyar lyra_ legkitünőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik fel.

Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen lyrai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az őt utánzók tévedéseit.

Petőfi táj-, csendélet- és genreképei a magyar költészet örök remekei lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák felhasználatlanul ez ugy szólva kész compositiókat. Petőfi fölfedezte a pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése megnépesíté. Szabad szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvenczebb folyója, mert e hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, épen mint ő. Petőfi érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van az iránt, mi fő, lényeges vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza. Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban csekélységnek látszanak jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata s a merészen kivitt képek az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl s visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az unalom és elhagyottságnak költőibb megtestesítése, mint a «Kutyakaparó» czímű költeménye. A «Csárda romjai» mindenik sorában nem egy elegia zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi genialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté varázsolja.

Genreképei és néprománczai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly eredeti és geniális. Objectivitása épen oly erővel nyilatkozik. Itt is mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja fel, a mint czéljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy satirai hangulata s az epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e ezeket is, ki a tulsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kiséri; vagy bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? «Pál mester» egyike legszebb költeményeinek. Mindenik strophája a legköltőibben s a legtermészetesebb fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét s megteszi. Később nem nyúl kalapjához, megbánja tettét s kiokoskodja, hogy most már gazdasága elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját s kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját s kiokoskodja, hogy nincs semmije s bizonyosan fel fogja kötni magát s megteszi. Itt a kalap a legművésziebben van felhasználva s abban, hogy az okoskodó Pál mester mindent előre megmond, mi vele történik s mégis megteszi, a leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A «Megy a juhász szamáron» czímű költeményében, a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére, mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az «Alku» czíműben, midőn a juhász legényt erszénynyel kínálják, szegénységét akarják megvenni s ráadásul szeretőjét kérik s ő így felel reá:

Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id’adnák a világot rá’dásnak, Még sem adnám szeretőmet másnak.

oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva s mélyére merülve teremt. S mit mondjak «Téli esték» czímű költeményéről, mely a családi boldogságot egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?

Petőfi után a festő költemény, néprománcz és genrekép nagy divatba jött. Régibb és újabb költők egész serege neki esett a pusztának. A délibáb valóságos «purpureus pannus» lett. Majd minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: az iránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép- és tájban, fény- és ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze, melyek czéljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve, mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van halmozva, a mi úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni, a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos lyra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a terpedtség művészetének lehetne nevezni.

Hasonló bővében vagyunk a genreképek- és néprománczoknak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész phantastikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem oly eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hetyke ráfogások vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiscentia Petőfiből, kész a néprománcz. A genreképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá váltak, s bennök épen azon apró részletezés és tespedtséggel találkozunk, mint tájképeinkben. Úgy látszik, mintha a népköltőket nem valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés. Valami öntudatlan urias leereszkedés vonúl el rajtok. Mintha mulatni akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a legénykedésben. S épen itt azon pont, mi a valódi népköltőt megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S épen ez erős subjectiv érzés adja meg a felfogás objectivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte, mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a nép szeretete, érzületében gyökeredzvén, mi a szív dolga s mit elmélet soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a salonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a túlfinom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes; ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét ugyan azokat épen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, a nélkül, hogy beszennyezze magát.

Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete, gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben, nem annyira az eszme, mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté, hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi öntudatosan vagy öntudatlanúl – egyre megy – mennyire művész. Mostani népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendűlnek-e lelkünkön jó vagy rossz kedvünkben, mint a hogy a jó népdal szokott? Nem fogjuk-e rájok azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos költészet: a költőnek is abba kerűl, az olvasónak is.

Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt s népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem-, tartalom és verselésben. Vádolni kezdék, hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbbé utánzói rakonczátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és kivitel egységét, tehát a styl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás, veríték nyomai. Mintha gondolatai együtt születnének a formával, s azon érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával, darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé, s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S a mi a legfőbb, nem merűl-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megitélni. A kérdésnek leginkább a körül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve, előtte kellett lebegnie?