Part 3

Mindjárt föllépése elsőbb éveiben (1845) Császár Ferencz meglehetős egyoldalúan és igazságtalanúl birálta meg az «Irodalmi Őr» hasábjain. Azon mesterkélt, idegen és enervált költészet, melyet Császár képviselt, a legélesebb ellentétben állott Petőfi eredeti, szabad és erőteljes genialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, épen azon oldalról támadta meg, mely méltánylást érdemlett volna. A nyerseségben nem látta az erőt s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére veti a hanyag formát és verselést, s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem népdalait emelte ki, melyekben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, hanem oly költeményeit, melyek kevésbbé kitünők s hordozzák magukon szellemét. Egy pár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből fölfogta, hibás levén, szigorú ítélet helyett igazságtalant kellett mondania.

A Császár által megkezdett harczot a «Honderű» folytatta végleheletéig. Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel képviseltek határozottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv dolgozótársaikhoz, s ellenszenv versenytársaik iránt adták meg színezetöket. A «Honderű» aristokrát elvek és szokásoknak hódolván, idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős, erőtlen salonköltészet közlönye lőn. Természetesen üldöznie kelle Petőfit. Elébb a «Pesti Divatlap», később az «Életképek» szólaltak föl mellette. Vahot Imre a «Pesti Divatlap» szerkesztője, míg Petőfi lapja mellett dolgozott, mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harcz eredménye mindkét részről alig vala egyéb nagy szavaknál és személyeskedésnél.

Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a «Szépirodalmi Szemle» mondott felőle legalaposabb, noha túlszigorú s több tekintetben hiányos ítéletet. Költeményei egy nyolczadát kázhoztatta, kikelt néhol kirívó póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési kisérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit, melyeket költészetébe is bele vegyít, de kiemelte népdalait, idylljeit, genreképeit s mindazt, mi benne valóban kitünő. Azonban a «Szemle» mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában. Aztán inkább akarván az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némikép isolálta magát a kortól. Merev műphilosoph helyett többször kellett volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet nyilatkozatai, melyek jól, rosszúl kezdék megtalálni művészi formájokat. Költészetünkben, a lyrában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott leghatalmasabban a kor, a nemzeti szellem. Neki æsthetikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is csak öntudatlanúl élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne pedig szeszélyeivel vesződjék. A «Szemle» úgy hivé, hogy az elbízott költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége. Igy sem teljesen föl nem foghatván, sem eléggé nem becsűlhetvén, csak saját magának ártott. Azon nemes harcz, melyet szerkesztője ugyanekkor a dilettánsi felület, jurátusi hegykeség és nemzeti pöffeszkedés ellen vívott, egy részben e miatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát.

A «Pesti Hirlap», mely már akkor elébb Szalay, később Csengery szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba s Petőfi mellett B. Eötvöstől egy hosszabb czikk jelent meg benne, mely a nélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melyből Petőfi megitélendő. «Petőfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költő – mond többek közt – s ez az, mi valamint magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.» Ez volt a legigazabb szózat, mely ügyében felhangzott, menten azon hiú bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely kritikusain kisebb-nagyobb mértékben észrevehető volt.

«Honderű» s még egy pár politikai lap mind nagyobb dühvel folytatták támadásaikat. S minő eljárást követtek! Ellenébe állították Hiadort, egy nem valami nagy tehetségű költőt, kinek beteg sentimentalismusát, selyempuha kínait sem ironia, sem humor nem mérséklék, s egész költészete ellentétben állott a győzelmesen felküzdött népies iránynyal. A világ legnagyobb plagiatorának kiáltották ki, ráfogván, hogy még Szelesteytől is lop. Petőfi a «Honderű»-re egy nyers pasquillt írt, mely a «Pesti Divatlap»-ban jelent meg, de melyet «Összes Költeményei» közé nem vőn fel. Császárra is írt egyet, de ez lapban nem jelent meg. Rajta csendesebben töltötte bosszúját. Drága pénzen megvett egy példányt költeményeiből, kitette asztalára s valahányszor hányt-vetett papirra volt szüksége, szakított belőle.

Általában ingerlékeny és túlérzékeny volt. A kedvezőtlen bírálatok nagyobb dühbe hozták, mint Byront első fölléptekor az «Edinburgh Review». Mindig megboszúlta magát: egy gyöngébb költeménye helyett kilencz jobbat írt, vagy gúnydalokat szórt a kritikusok ellen. Utánzói, kikkel most az egész magyar irodalom tele, ez utóbbi könnyebb boszút választják s természetesen mindig reá hivatkoznak, midőn a kritika bántani meri őket. Mikép költői stiljéből hamis modort húznak le, úgy alkotnak gyöngéiből eszményt.

1846 tavaszán egy új füzetke költeménynyel lepte meg a közönséget «Felhők» czím alatt. Itt nem dalai ismert typusában jelenik meg. Ez epigrammszerű verseken, melyeknek nagyrésze csak ötlet vagy ellentétes hasonlat, sötét, izgatott kedély vonul át, s bizonyos bonczoló, fejtegető szellem, mely éleselmű talányokban gyönyörködik, eredményeit jelmondatok és gnomákban szereti letenni, s nem kard, de tőrnek élével szándékszik behatni az élet és természet titkaiba. Többi műveihez mérve nem bírnak nagy becscsel. Szentmártonon elvonúlt magányban írta, életunalommal küzdve, Byront és Shelleyt olvasgatva.

Ugyanekker idegen költőkből is fordított: Béranger, Shelley s Mooreból. Mind a három kedvencz költője volt. Általában a német, franczia és angol irodalomban nagy jártassága volt. Sokan még ma is azt tartják róla, hogy egyedül a természet fia volt minden tanulmány nélkül. Igaz, ő nem bírt úgynevezett tudományos műveltséggel, de megvala azon kiképzettsége, mely lyrai költőt nagygyá tehet. Sokat hányódván az életben, küzdvén a sorssal és önmagával, lelke gazdag volt benyomások és élményekben, nem szorult arra, hogy költészete számára érzéseket gyártson s másoktól szedje tárgyait.

Már első ifjúságában ismerte a magyar és német irodalmat. Csokonait és Vörösmartyt, kiket legjobban szeretett, könyv nélkül tudta. A régibb magyar irodalmat is tanulmányozta, s gyönyörködött egy rég elfeledett költő, Gvadányi műveiben, kinek nem annyira költészete, mint magyar érzése s népies nyelve ragadta meg, mi a diák iskola korszakában a költőnél annyira feltünő.

Később legtöbbet francziául és angolul olvasott. Természetesen Bérangert szerette mindenek felett. «Mindenki tisztelettel említse az ő nevét – mondá egykor – ő a világ legelső költője.» Vágyott azon hatásra, mit Béranger Francziaországban tőn. S mint emelkedett önérzete, midőn az 1847-diki erdélyi országgyűlés egyik ülésén, melyen ott utaztában maga is jelen volt, egy követ a «Magyar nemes» czímű költeményéből pár sort idézett, s a megyei szónokok és tudósítók néha költeményeivel szőtték át beszédeiket és tudósításaikat.

A német költők közül Heinét és Lenaut becsülte legtöbbre. Goethe iránt mindvégig elfogúlt maradt s talán csak félig-meddig ismerte. «Feje gyémánt, szíve kő, nincs benne szeretet, hazafi sem volt» mondá róla.

Az angolok közt Shakespeare, Byron és Mooreon kívül Boz volt legkedvesebb költője. «Boz az emberiség jóltevője – mond egy helyt – míg megnevettet bolondságainkon, örömet és erényt tud felmutatni a kunyhókban és a nyomor tanyáin.»

Mindezek, kivált Béranger és Heine, nyomot is hagytak költészetén. Azonban ő tanulmányait mindig fölemésztette s mint minden nagy költő, bámulatosan dolgozott föl minden idegen elemet. Később költészete vesztett ugyan valamit a naivságából frisseségéből, de nyert mélységben. «Bolond Istók», mely «János Vitéz» után legjobb költeménye az elbeszélő nemben, ha a compositiót illetőleg hagy is némi kivánni valót, de az az emelkedett világnézet, mi rajta átvonúl, mutatja, hogy a költő nemcsak mélyen érez, kimeríthetetlen képzelőtehetséggel bír, de mélyen is gondolkozik.

A költőkön kívül a történetírókat olvasta legtöbbet. De őt a történetben inkább csak a regényes részletek ragadták meg és a képzelem által jutván az eszmékhez, s alanyilag fogván föl mindent, nem igen tehetett mélyebb tanulmányt s emelkedhetett tisztultabb szempontokra. Innen, midőn a történetből veszi tárgyait, ritkán tárgyilagos. Kora eszméit viszi át a régibe. A jellemrajz sem erős oldala. Eposztöredékei, drámája, még balladáiban is észrevehető ez, regényeit és beszélyeit nem is említve. Alakjai mindig ugyanazok: őmaga, lángoló szenvedélye, homályos vágyai, naiv és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagyni a valót, még a költőit is, hogy ködhomályba veszszen fényes visióktól ragadtatva. Azonban az újkor történeteiből megtanúlta a század nagy eszméit, melyek a népeket forrongásban tartják s fanatikusuk lőn. Később egész lelkesülése, költészete e térre fordúlt.

V.

Az 1846-ik év nyaráig csaknem kizárólag a «Pesti Divatlap» dolgozótársa volt. Ekkor felbontá vele a viszonyt és csatlakozott azon kilencz íróhoz, kik elhatározták, hogy nem fognak többé a divatlapokba dolgozni, hanem egy új, általok alapítandó szépirodalmi közlönynek szentelendik egész erejöket.

Íme a névsor: Bérczy, Degré, Jókai, Kerényi, Obernyik, Lisznyai, Pákh (Kaján Ábel), Pálfi, Petőfi, Tompa. Tizek tanácsának, decemvireknek gúnyolták őket. Petőfi egyike vala azoknak, kik az egyesületet létrehozták, s ő vala egyszersmind elnöke is. Két ok adott alkalmat erre. A szerkesztők nem díjazták úgy műveiket, mint kellett volna, holott lapjaiknak ők adtak legtöbb érdeket. Másfelől az ifjú irodalom kezdé érezni, hogy már szárnyra kelhetne. Megúnta a szerkesztők gyámságát. Öntudatára jutott küzdelmeinek s közlöny után vágyott, mely egészen szellemének legyen nyilatkozata.

Olyanforma szakadás látszott irodalmunkban beállani, mint Francziaországban, midón a modern romanticismus kifejlett, vagy Németországon az «Ifjú Németország» megalakulásakor, természetesen nem oly határzott színezettel, kifejlett tanokkal s a nemzeti viszonyok által módosítva.

A modern romanticismus a forradalomból kikelt társadalom költészete volt, s egyszersmind új vihar előjele. Az «Ifjú Németország» a német romantika ellenhatásaként jelent meg forradalmi háttérrel.

A mi viszonyaink mások voltak. A tizennyolczadik század nagy forradalma kevés hatással volt reánk s nem érezhettük a restauratio korszakát. Azonban József kora óta a nemzeti visszahatás eszméket hintett el, melyek folytonos forrongásban tarták a kedélyeket s alakítólag hatottak mindennemű viszonyainkra. Irodalmunk hű kinyomata volt a kornak s mind növekvő erővel hatott reá. Egymást teremtették.

A fölébredt nemzeti szellem két költőnél nyilatkozott leghatalmasabban: Kisfaludy Sándor és Csokonainál.

Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt. Megénekelte régi várait, lovagiasságát, előjogait, falusi örömeit s mindazt, mi jellemében szép és nemes volt. Képviselé a költészetben a középnemesség, bár nem szabadelvű, de nemzeti visszahatását József kora ellen. Midőn József a történeti jogok helyett bölcsészeti elveket állított fel, az autonómiát föláldozta a központosításért, a latin nyelvet a németért: a visszahatás, mely nemzeti szellemet ébreszte, vallásos kegyelettel karola fel mindent, mi a multra emlékeztetett. A nemesség visszakövetelt minden jogot, még az igazságtalant is, mert azokat önkény döntötte meg, gyanus volt előtte minden újítás, mert úgy hivé, hogy a nemzeti életet veszélyezteti. Ez élénk forrongásnak hatni kellett a költészetre s a költőnek, kit kora lelkesített, vissza kellett teremtenie a multat, feltámasztania a régi erőteljes, testben lélekben magyar nemességet, fölépítenie az omladozó várakat, fölragyogtatnia a hűbéri korszak egész dicsőségét, hogy lelkesítse az elkorcsosult, de ébredő nemzedéket, hogy elhitesse vele: jövőd a multban van, mert akkor valál magyar és hatalmas. Kisfaludy Sándor ezt tevé «Regéiben». Drámáin s a «Himfy szerelmei»-n is ugyanezen szellem ömlik el. Ő romantikus vala, de tévednénk, ha benne akár a német romantika mysticismusát, akár Chateaubriand vallásos és középkori szellemét keresnők. Költészetének háttere nem a megingatott vallás és társadalom, sem az úgynevezett népek szabadságháborúja, de a fölébredt nemzeti öntudat, mely a multból esengve óhajtja vissza az elveszített nemzeti erkölcsöket.

Csokonainál a népszellem nyilatkozott öntudatlanul s félénken bár, de erélyes életjelt adva. Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban született, s hogy önmagával meghasonlásba jött s elkeserült szelleme kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd a görög s latin, majd a német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s a helyett, hogy a néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt, az aristokraták mulatságait kelle megénekelnie. Ha geniusát követte, az irodalmi köz izlésen látszék erőszakot tenni s mintegy titokban vétkezett, midőn eszményének áldozott. «Dorottyá»-ból és népdalaiból, melyek legjobb művei, sejtjük mivé kellett volna válnia s minő irány képviselőjévé hivatott.

A magyar középrend nagy része egészen latin műveltségű volt, vagy az aristocratiával együtt a Goethe és Schiller irodalmától volt elragadtatva. Mindkettő megtalálta költőit: az első Berzsenyi-, a második Kölcseyben. E négy fő költői irány, bár széptani tekintetben egymástól sokban különbözött, egyaránt a nemzeti érzés élesztését, a dicső multat, a hanyatló jelent vette alapul, s összeborult Kazinczy törekvéseiben, ki a nyelvújítás és irodalom által akarta regenerálni nemzetét.

Kisfaludy Károly és Vörösmartyban már erélyesebben nyilatkozott a nemzeti érzés, homályos vágyai és távol reményeivel. Vörösmarty míg egyik kezével a dicsőséges multat tárta fel, melyben a nemzet egy nagy eszme körül, minő a honalapítás, csoportosulva századokra ható cselekvőséggel lép fel, addig másik kezével a jövőre mutat s mint látnok beszél róla. S mennyire összhangzott költészetével az országos küzdelem, mely a sérelmi mezőről a reformok felé kezdett hajlani. De Vörösmarty nemcsak e tekintetben képviselte korát. Ő alkotá meg a magyar költői nyelvet, mikép a fejlődő közélet a szónokit. Nélküle a magyar költészet nem emelkedhetett volna oda, hol most áll. Neki küzdenie kellett a nyelvvel, összeforrasztania a régit és megujítottat s elöntenie rajta a kor egész pathoszát. Innen költészetében a szónoki elem lőn túlnyomó s ő kényszerüleg mintegy vetekedni látszik kora nagy szónokaival. A nemzetiség, haza és hazafiság nagy költője volt ő, mikép az, mint tény, a nemzet életben megjelent. Azonban a sajtóviszonyok tágultával új eszmék dobattak a nemzet közé. Magyar alkotmányos színezettel democrát eszmék tettek hódítást. Fölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi populusa, még a honoratiorok sem. Az irodalomban érdek támadt a népköltészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdének jőni a népies szabású öltönyök és táncz. A költészet kezde hajlani az alsóbb rétegek felé s új elemeket venni magába.

Néhány nyugtalan és lelkesült költő jelent meg, kik új korszak után vágytak. Míg többé-kevésbbé telvék a modern irodalmak eszméivel, addig másfelől mintha a magyar népszellem életmelegén növekedtek volna fel. A mult élet- és irodalomban úgy tünt fel előttök, mint elfelejtendő rossz s a jövendő zálogául hitöket és merészségöket mutatták föl. Törekvéseikben mindinkább kezdett felmerülni az irány: küzdeni a fennálló intézmények ellen egy erős átalakulásnak indult költészet fegyvereivel, mely tárgyait, alakját, nyelvét közvetlen a népéletből meríti s visszahat reá.

A folyóiratnak, mely ez irányt képviselje, «Pesti füzetek» czím alatt kellett volna megjelennie, de a fiatal irodalom tagjai nem voltak magokkal tisztában. Forrongó eszmék határozatlan vágyakban küzdöttek bennök. Új irodalmi pártneven törték fejöket a nélkül, hogy tudták volna, mit akarnak. Egyik magyar romantikus nevet ajánlott franczia mintára. Gyüléseztek, megállapodás nélkül bomlottak szét, épen mint a táblabirák, kik gúnyaik örökös czélpontjául szolgáltak. Folyóiratjokból egyetlen szám sem jelent meg.

Egyesülésök méhében hordá már felbomlásukat. Csak abban egyeztek meg, hogy mindnyájan fiatal írók voltak, a kor izgalmaitól ösztönözve. Tehetségeik közt épen oly nagy különbség volt, mint izlésök s öntudatos vagy öntudatlan irányaikat illetőleg. Nem volt köztök senki, ki összetartsa, fegyelmezze s zászlójokra írja a jelszót. Inkább a történet és körülmények hozták őket össze, mint a közszellem. Inkább fellobbanó lelkesülés vagy szeszély izgatta szellemöket, mint komoly áthatottság. A tettszomjas ifjuságot akarták képviselni, mely megunta már a szónokok hosszú beszédeit, a népet akarták képviselni, mely szerintök sehol sem volt képviselve. Mindezt inkább sejték, mint tudták. Közülök csak egy párból vált nevezetesebb irodalmi egyéniség és szövetkezésök nem magáért érdekes irodalomtörténeti mozzanat, hanem mert azon szellem egyik előjelensége volt, mely később szépirodalmunkban mindinkább uralkodó lőn. Félév mulva megint mindnyájan irni kezdtek a régi lapokba, míg később az új szerkesztés alá került «Életképek» köré gyülekeztek, mely ez irodalmi mozgalom bélyegét kisebb-nagyobb mértékben mindvégig magán hordá.

A fiatal irodalomnak tulajdonképen Petőfi vala képviselője s általában a lyra, mely új hangon új eszméket kezde pengetni. Petőfi költészete is ez időtől fogva hajlott új stadium felé. Mint a bor, szerelem, természet s a nép egyszerű örömeinek költője ezután ritkábban szólal már meg. Látnoknak hiszi magát, szemében könny, homlokán sötét fény s az idő méhében küzdő elemektől vesz lázas ihletést.

Új becsvágy támad benne, mely sirjáig kiséri. Eddigi pályájáról azt tartja, hogy az csak megelőzője volt ez újabbnak. Ő azért irt népdalokat, azért énekelte meg a puszták fiait, a kunyhókat és szinezte ki a népéletet költészete egész erejével, hogy a népelemet behozza s uralkodóvá tegye a költészetben, mi aztán nem maradhat következmények nélkül másnemű viszonyokra nézve sem. Most itt az idő eszmékkel lépni ki s oly költővé válnia, kinek dalai a gyüléstermekben, szavazatoknál s a követelővé vált kérvényekben találják meg refrainjöket.

Ez időtájban barátjaihoz írt levelei, mind e gondolatkörre utalnak. Mindinkább erőt vesz rajta a politikai lelkesülés és becsvágy. Kora izgatottsága a legnagyobb fokon kezd benne tükröződni s képzelme a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel foglalkozik. S minő tárgyakat akar választani feldolgozás végett, melyeket még sem dolgoz fel. A magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt s eposzt akar róla irni. A római történetből Spartakust a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza a palotát s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira. «Ők a nappolitika kurjongató hősei – mond egy helyt – ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az ujjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak».

Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem s most minden héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség. 1846 őszén, miután kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult. Szatmármegyében viharos természete egész szenvedélyességével bele szeretett egy ifju leányba, Szendrey Juliába, ki egy év mulva a szülék makacs ellenzése daczára is neje lőn. 1847 szeptemberében a hosszas küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént oda hagyta ipa házát. «Az első éjet nőmmel – irja egy barátjához intézett levelében – Nagybányán egy vendéglőben töltém, nem hiába vagyok a csárdák költője». Nősülése körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos, hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjuból csendes, hű s a pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen szerette s talán féltette is, s úgy látszék, hogy a világon csak két dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.

A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb aristokrata független gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafi-tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz a báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről híres fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt épen oly pajtásának nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmármegye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.

Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy-Társaság által megkoszorúzott «Toldi» czímű pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte. Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő mint Petőfi, mondák sokan s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e mendemonda. Megszerezte magának «Toldi»-t, mielőtt nyomtatás alá került volna s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet irni Aranyhoz s egy költeményt, mely másnap az «Életképek»-ben megjelent. Aztán tudakolá: hány éves? s midőn hallotta, hogy harmincz felé jár, így szólott: nem félek.

Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét az iránt, kit versenytársának hitt s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjusága erejében. Hiusága mások méltánylatával többször jelent meg ily vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.

S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette őket. Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben kitünő s annyira objectiv, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus, a közvetlen érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé és subjectivitása, noha a legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn odahagyja az idylli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól megszünik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és lázadt gondolat Kain-jegye, mint a Byronén, s önmagát emésztve űzi a szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealismusától, egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó phantasia nagyszerű építményeit s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott genius szülöttei.