Part 7

Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told, alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében s azon korhoz képest, melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja, a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez szól.

A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal, egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű és naiv felfogást, mythoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán, mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.

Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl s pályájokat, noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonakká teszi. Zrinyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet aljasulása sülyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén jelent meg s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét korszakot végzetes katasztrófa zárta be; Zrinyi korábban meghalt, mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.

Zrinyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrinyit választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai gondolatot. – Ő úgy tűnteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint Isten büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e felfogás s azon eszközökkel, melyek compositiójának lényegét alkotják, míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt dörgé nemzetéhez, mit szóval és irásban annyiszor másutt: «Fegyver és jó vitézi resolutio, erkölcsi ujjászületés», mert csak ez mentheti meg az országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán «Zalán futásá»-ban is szintén ott lebeg egy politikai eszme, de a nélkül, hogy ez volna az alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825. körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt. Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő beszédei mellé, egy a jövő reményét a mult dicsőségébe játszó ábránd a törvényczikkek száraz fejtegetéséhez. «Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban!» kiáltott fel, mert a mult dicsőségére akart mutatni, hogy a nemzet hígyjen jövőjében, mert az ujjászületés nagy mozzanatainak csak oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont alapított.

Ekkép mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a kedélyekre, s e melett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra emelkedett. Zrinyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott s nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet tulajdonkép csak ő egy maga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta, mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn «Zalán futásá»-nak hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását ünnepelte. S mégis mi az oka, hogy mindezek daczára mindkét hősköltemény oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák s egyetlen töredék, versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira. Bizonyosan nem az, hogy a «Zrinyiász»-nak nagy szépségei mellett hiányai is vannak, hogy «Zalán futásá»-ban az alkotás nem eléggé erős, hanem mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.

Zrinyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, s a keresztyén és görög mythos azon vegyületét is, mely egyébiránt e korban más nemzetek epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel naivul, mythologiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és szín okozák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt s a korra is hatást tőnek.

Ime e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak fogékonysága az eposzra s ez mennyiben függ a költőktől?

Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritkusok, kik azt állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe, igazat mondanak.

Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a mult dicsőségén mereng, midőn a jövő dicsőségeért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és előitéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta? Ki fog merengeni a primitiv erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny bonczoló szellem és tehetetlen alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet mély kedélyessége, büszke álmadozása, mikor az óriási közlekedési eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti sajátságokat s az egyetemesség eszméit hintik szét?

Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni, feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se dráma, se lyra nem nyulhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben blasirozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb kiengesztelést és megnyugvást s talán legerősebb lelkesülést is nyujtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol, franczia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A regényt és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a hajdani nép: vallását, multját, jelenét, jövőjét, bölcseségét és hóbortjait.

Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy épen nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a mult században emelték műalakká az angolok s tulajdonkép nem egyéb, mint elbeszélés versekben, költői beszély, a mint mi nevezzük. Közel áll a regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és rhythmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a genre-t, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi eposz elemeihez fordult, a középkori mondák, balladákhoz és a történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben, midőn a bölcsészeti század és franczia forradalom eredményei visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül a régi intézményeket.

Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival, s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett, nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint itélné meg, igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást, melyet az eposzok bárkire akarva nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta ezt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához írt levelében, mely az eposzi genre-t illetőleg igen figyelemre méltó hely. «Az emberek mindig azt tanácsolják nekem – mond a többek közt – hogy eposzt írjak. Ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések egyértelműek. Ön azt mondja, hogy _Childe Harold_ egyenetlen, a két első ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és alak nélküli, egy festői útleirás. De ki olvassa most Miltont? Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopœákat illeti, nem olvashat-e ön eleget Southeytől? Ott van «Johanna d’Arc», «Kahama átka», s Isten tudja még hány átok, le egész az «Utolsó góthig», Eposzt kiván ön! Ime «Don Juan». Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk szellemében oly jó, mint «Ilias» Homer korában. Szerelem, vallás és politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra, mint hajdan. Oly emberek szükében, mint Paris és Menelaos, most sem vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első énekben talál ön egy Helenát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem, kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni, hígye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne hibát.»

E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy teremté meg azon genre-t, melynek oly kevés rokonsága van a régi eposzszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd minden irodalmára. A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben, midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban s annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy zavarba jött. – Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta korát, mint azok, kik «Iliast» vagy «Aeneist» utánozták, vagy Homert, Ossiant némi mythos és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy eredménynyel.

A francziáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat föl dörgedelmes eposzokat: Columbiade-ot, melyben Jones, Smith, Thompson tábornokok, s New-York, Boston városok oly érdekes epikus homályban tünnek föl, Fredonide-ot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy az Indián-harcból «Black Hawk»-ot, melynek egyik czélja megmutatni, hogy csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt nyujt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.

Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében kisértik meg erejöket.

Vajjon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok eredménye.

Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn a jövőért megvetettük a multat. Szerettük volna tudni: hol van a mi őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal. Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre, másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az «Ezer egy éj» meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e kérdés, s egy-egy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a legtávolabb multon csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.

Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előitéleteink, melyek néha drága semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tünnek-e föl lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Oh erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív józansága s a bonczoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s talán szíveket könnyít meg.

E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait oly nagy mértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az «Örök zsidó»-féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok tekintetben némi primitiv, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv epikus helyzetét?

Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt akarja pótolni a népies műeposz útján a hun vagy Álmos-mondakörből, melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos, töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak, visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor korszakából, hol nagy történeti multunk a szent László és Hunyadiakról szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek népünk kedvencz és maig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit tárgyazzák?

Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az epikus mult felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért engedve a tájfestések, idylli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az ironia lyrai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része ugyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg, mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rhythmusos alakja fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn lyránk úgyis vagy igen ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.

Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen, epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem nyulhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva, bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy a mit a költő úgy használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt képzeletünkbe bejátszani képes.

E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is harczolnak, vagy a hunszékely mondában a «hadak útja» (tejút), midőn a megvert hunnok a tejúton serget látnak segédül jőni, mind olyanok, melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ. Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így szólva: merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit, kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de ne kövesd azon műbírákat, kik szivesen fogják talán ellátni művedet commentarokkal s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép, noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.

Ha a hitregék mikép és mennyiben használata megpróbálja az újkori epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb akadálylyal kell megküzdenie.

Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonkép epikai korban a népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb. Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, melylyel a jelenhez áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét, adomáit, közmondásait.

A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő a felfogásnak mennyi faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is, hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.

Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy rendesen hiányosak és szegények, mikép toldja, egészítse, alakítsa? Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító különösségeket foglalnak magukban. Mikép fog a költő átküzdeni két örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: t. i. hogy mondai vagy történeti tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai maradjon? Ha genialitása vagy művészete nem találja meg azon közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanusít elég erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem indíthat.

S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti tanulmányokba. Neki épen úgy kell ismernie a jelent, mint a multat, honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és kedvencz eszméiből kell merítenie és mindig eszményi világát tűntetnie föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniok, melyeket a népélet egyes feltünőbb egyéniségei nyújtanak. A mult és jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe s a jelent a multba játssza.

Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új, ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus, ha ugyan nem a Byron-féle genre-hoz van előszeretete.