Part 26

Az aláhúzott szók eléggé megmagyarázzák, hogy az 1850–55 közti magyar lyrát mennyiben neveztem Petőfiutánzásnak. Most már csak az a kérdés, igaz-e állításom. Legalább bebizonyítani törekedtem, még pedig meglehetős részletességgel mi ellenében ön csak a «túlzó és merész» epithetonokat állítja döntő okokként. Tulajdonkép nem nekem kell bizonyítani, hanem önnek. Nekem nincs más teendőm, mint fejtegetéseimre hivatkozni, melyeket most még egy pár megjegyzéssel kell kisérnem. Amaz állítás kimondására nem kellett sem éles elme, sem valami bátorság. Oly szembeötlők voltak a jelenségek, hogy minden gondolkozó ember észreveheté, s a szántszándékos túlzást is fölöslegessé tette a való. Azóta hat év telt el. A régibb költők fejlődtek, újak állottak elő s mégis állításom sok tekintetben ez utóbbi hat évre is illik. S mit tapasztalunk? A kritika most is csak olynemű hurokat penget, a minőket én ezelőtt hat évvel. E lapokban a Bulcsu költeményeiről írt jeles birálat a többek közt egyenesen kimondja: «Így vagy amugy, de még folyvást a Petőfi képére és hasonlatosságára teremtetünk.» Sőt vannak oly birálók is, kik csak úgy tudnak valakit megdicsérni, ha azt mondhatják róla, hogy Petőfi utánzó. Székely József azzal dicsérte meg Tóth Kálmánt, hogy Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ből néhány szem lehullott s Tóth Kálmán megtalálta. Zilahy Károly, midőn Vajda eredetiségét akarja kiemelni, így szól: «Mintha Petőfi a «Felhők»-ből vagy 1847-ki borongó költői korszakából egy darabot elvesztett s azt Vajda megtalálta volna.» Szintén ön is ehhez hasonlót mond Vidáról, csak más változatban, őt Petőfi kisöcscsének nevezvén. Tehát mindazok, kik nem lelnek örömet a Petőfiutánzásban, mindazok, kik azt érdemül tudják be, egyaránt elismerik, hogy csakugyan létezett, vagy létezik Petőfiutánzás. Úgy látszik, hogy e tekintetben nemcsak én vagyok túlzó, hanem kritikusaink majd mindenike, úgy látszik, hogy az én rögeszmém oly kevéssé rögeszme, hogy csaknem megszilárdult közvélemény.

«Állítja a többek közt – mondja ön rólam – hogy egyenesen Petőfi «Őrültje» adott okot és alkalmat bizonyos őrült költészet kifejlődésére, melynek kiváló képviselője gyanánt Zalárt és Tóth Endrét nevezi.» Ezt nem épen így mondottam. Az idézetek itt is legjobban felvilágosítanak mindent. «Legyen szabad kérdenem: – mondám a többek közt – miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha magok a költők nem vallanák be. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:

Mégis itt vagy, mégis látlak Itt érezlek szivem körült, Mint az árnyat, mint a vágyat Test gyanánt a szelid őrült.

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy freneloghoz» czimzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi s a többek közt így szól:

Az őrült hajszálát is lengetik tán Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek, Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor – Az én fürtim borostyán levelek. Byron babérát is te csókolgattad, De az nem volt ily szép zöld korona; Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt Fejemre, hanem az isten maga.

Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja s mint ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletök, kedélyök öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása. Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective izetlen és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot, melyeket «Felhők» czím alatt adott volt ki, s melyeknek nagy része, néhány valóban szép költeményt kivéve, pusztán csak dagályos ellentét vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennök és vakmerők lettek, majd bölcselmi mély eszméknek hitték s innen kezdék merítni világnézetüket.[19] Láthatni e sorokból, hogy Petőfinek nem csak az «Őrült»-jéről szólottam, valamint azt is, hogy mily értelemben használtam az őrült költészet kifejezést. Általában Petőfi költészetének azon oldalát vettem kiindulási pontul, melyet holmi átkozódó harag, boszus meghasonlás és évődő reflexio jellemez. Kitetszik ez több de kiváltkép e következő helyből: «Petőfi úgynevezett világfájdalmán (mert én nem tartom annak) mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban a míg Petőfi költészetének e gyengeségét bizonyos jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak s a bizarr ötletek és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek ki.»[20]

Mindez hagyján! A miről szólani akarok, sokkal nevezetesebb. Önt Zalár iránti rokonszenve igen messze ragadta, egész a ráfogásokig. Oly vádak ellen is igyekszik őt menteni, melyeket távolról sem mondottam. Ugyanis ön néhány kenetes sort idézve Zalár újabb költeményeiből, egész önelégültséggel így kiált föl: «Azt hiszszük, ezen idézetek is elég világot vethetnek azon kérdésre, vajon igazán oly sötét, vigasztalhatatlan s önkinzó-e Zalár költői hangulata, mint idézett birálói hiszik felőle.» Ez azt teszi, mintha én Zalárt azért támadtam volna meg, mert vigasztalhatatlan világfájdalmas költő. Mellőzve azon eredeti logikát, mely szerint ön Zalár újabb költeményeire hivatkozik a régiekről mondott itélet ellenében, elég lesz csak annyit jegyeznem meg, hogy mindebből egyetlen szó sem igaz. A vigasztalhatatlan, a világfájdalmas költészetet bizonyos pontig még védtem némely egyoldalú kritikus ellenében. Ime vége czikkem azon részének, mely a világfájdalomról szól: «S én, ki, mint kritikus, először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szivetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyülöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affectáljátok azt, mit nem éreztek, s épen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatokat a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly élemények kellenek, melyeken ti alig mehettetek át s melyeket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani, s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthi járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.»[21]

Most már nincs egyéb hátra, mint áttérnem ön második polemiájára, mely e lapok olvasói előtt szintén ismeretes. De mielőtt ezt tenném, nem tehetem, hogy egy jó tanácsot ne adjak önnek, mintegy czikkem tanulságakép. Legyen ön kiméletlen, gúnyos, sőt goromba, a mennyire jó izlésű ember az irodalomban az lehet, csak az istenért ne használja ama lovagiatlan fogásokat, melyek az érdemleges vitát lehetetlenné teszik. Vegye figyelembe gr. Dessewffy Aurél e találó mondatát: «A vitatások mezején azon főszabályon kívül, mely szerint a vitatkozóknak közös basisból kell kiindulniok, alig van más fontosabb annál, hogy az ellenfél állításaiban ne a mellékes árnyalatokat, hanem a fő dolgot lássuk; ne azokra, hanem erre fordítsuk fő figyelmünket s végre hogy se többet se kevesebbet annál, mit valóban mondott s mondani akart, vele ne mondassunk.»

Ön második polemiája[22] a «Néhány szó a kritikáról» czímű czikkemre vonatkozik, melyet Eszter szerzője «Regény és regényitészet» röpirata ellen intéztem. Nem Eszter szerzője pártjára akar ön állani – a mint mondja – még kevésbbé védelmére, mi önt meg sem illetné, hanem csak némely állitásaimat szándékszik birálat alá venni. Valakinek pártjára nem állani s így védelmére sem, ez igen természetes, de hogy a kinek pártjára nem állhatunk s ezt nyiltan kijelentjük, védelmét, még az ellenkező esetben is, csak azért nem kisérelnünk meg, mert nevezetes író lévén, talán szerénytelenség lenne feltolnunk magunkat, egy kissé furcsa dolog. Ez obligát szerénység bizvást elmaradhatott volna, annyival inkább, mert ön in ultima analysi csakugyan védi Eszter szerzője elveit s majdnem egészen az ő álláspontján van.

Eszter szerzője, hogy a kritika pártosságát lehetetlenné tegye, oly kritikai lapot indítványoz, melynek elve az elvtelenség legyen, mely körül épen azért minden magyar kritikus egyesülhet s a melyet szintén ez okból hazafias részvényeken kell megalapítani s lehető olcsón adni. Czikkemben igyekeztem kimutatni e tervnek épen úgy kivihetetlenségét, mint haszontalanságát s egyszersmind védtem a pártok jogosultságát, mint a politikai és irodalmi fejlődés legfőbb tényezőit. Megmagyaráztam a közönséges értelemben vett pártatlanság és pártosság valódi fogalmát. Tiltakoztam a pártok kicsapongásai ellen, de mindennél veszélyesebbnek tartottam a pártok hiányát, mi szépirodalmunkban annyira uralkodik. Hibáztattam Eszter szerzőjét, hogy egyetlen lap által akarja véghez vitetni azt, mi egy egész irodalom és hosszas idők munkája. Állítottam, hogy a szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről van kérdés; a mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. Sürgettem a következetességet, az elvek harczát, épen azért szépirodalmi lapjainktól elvet, meggyőződést követeltem, véleményt véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szemben.

Ezek czikkem ide vonatkozó részének főbb vonalai. Ön mindezt helyesli. Természetesnek tartja a vélemény különbséget, barátja az elvek tusájának, elismeri a pártok szükségességét s ez okon az irodalmi és kritikai lapoktól határozott színt, elvet, meggyőződést követel. Ennyiben hát nemcsak, hogy nem kel Eszter szerzője pártjára, sőt az én álláspontomon van, mind a mellett nem érthet egyet velem, mert én tévedek abban, mintha valamely lap nem lehetne bizonyos tekintetben közönyös tér, hol az egymás ellen küzdő eszmék harczukat vívhassák s oly szigorúan kellene bizonyos nézetekhez ragaszkodnia, bizonyos pártzászlót fentartania, hogy határain belül ellenkezőt perczig se tűrhessen, ki se hallgathasson. Ilyesmi ön szerint csak úgy volna kivihető, ha annyi lap volna, a mennyi véleményárnyalat, tehát a mennyi ember, minthogy ez lehetetlen, épen azért a szerkesztőnek a magáétól némileg eltérő nézeteket is registrálni kell s árnyalatokban legalább a meggyőződése ellen szóló véleményeknek is tért nyitni. Ön ez úgynevezett tévedésemet a szükséges különböztetés hiányából származtatja, mert más az elv, és ismét más gyakorlati alkalmazása, amott következetesnek, solidarisnak kell lennünk, itt pedig sokféle eltérés lehet a nélkül, hogy azért valakit a következetlenség vádja alá lehetne vonni. Igaz ugyan, hogy a politikában ez utóbbi tekintetben is szorosabb pártfegyelmet kell tartani, de irodalomban és æsthetikában azt kivánni valakitől, hogy elveit és kritikai mértékét így vagy amugy alkalmazza valamely műre, épen oly igazságtalan, mint nevetséges. Miután ön mindezt kifejtette, hivatkozik a «Szépirodalmi Figyelőre», mely gyakorlatban az ön állításait támogatja, a mennyiben kiadta az ön birálatát Vida verseiről, holott a szerkesztő egészen más véleményben volt, a mennyiben kiadta az én «Néhány szó a kritikáról» írt czikkemet, épen úgy, mint az önét, pedig a kettő közt nagy a különbség, mégis azért szó sem lehet az irodalmi jellemtelenségről.

Tökéletesen igaz, hogy szükség különböztetnünk. Ön is jól teszi vala, ha megkülönbözteti azt, a mit mondtam, attól, a mit nem mondtam. S mit mondottam? Sem többet, sem kevesebbet, mint ostromoltam a közös erővel támogatandó elvtelen lap elméletét és szembe állítottam vele oly lapot, melynek elvei vannak, de hogy ezt mi módon kell szerkeszteni, mily körülmények közt módosíthatja a szerkesztő némikép eljárását, mennyiben nyithat tért az övétől eltérő nézeteknek a nélkül, hogy a lap éltető elveit megsértse, minderről egy betűt sem írtam. Ennyiben nem tévedhettem tehát, ha mindjárt akartam volna is, önnek csak azt lett volna szabad mondania, hogy czikkem hiányos, mert egy kapcsolatos kérdést homályban hagytam s ön mulasztásomat ki akarja pótolni, vagy legfeljebb azt, hogy czikkemből ez meg ez folyhat, vagy hogy úgy látszik, mintha ez meg amaz állítás felé hajlanék. A tévedés tehát az ön részén van, még pedig kettősen: először mert határozottan olyat mondat velem, a mit nem mondottam; másodszor mert elveket, határozott szinezetet kiván ugyan a szerkesztőtől, de az alkalmazásban oly gyakorlatot akar megalapítani, hogy mind ennek aztán alig lesz valami értelme. Valóban ön igen kevéssé tér el Eszter szerzője véleményétől, a különbség önök között csak annyi, hogy Eszter szerzője csak egy elvtelen lapot óhajt, ön többeket. Eszter szerzője kötelességévé teszi a szerkesztőnek, hogy bárminő szinezetű czikket fölvegyen, ön nem köti meg a szerkesztő kezét, tetszésére hagyja választani a nézeteivel ellenkező czikkek közt s csak általában kiván egy kis következetességet, szóval majdnem oly ruganyos természetűnek óhajtja, a milyenek rendesen a mi irodalmi lapjaink szerkesztői.

Önnek igaza van, midőn azt mondja, hogy más az elv s más az alkalmazás, de téved azt hivén, hogy az elvek alkalmazása nem szül épen oly nagy és erős pártokat, mint magok az elvek. Mellőzöm a vallásfelekezeteket és politikai pártokat. Mindenki tudja, hogy a protestánsok, bár néhány nagy és lényeges elvben megegyeznek, mégis számos felekezetre oszolnak, melyek sokszor éles küzdelemben állottak egymással. Ismeretes dolog, hogy a reformer és radikál között nagy a különbség, pedig csak a reform elvének alkalmazásában térnek el egymástól. Sőt többet mondok: jelenleg összegyűlt országgyűlésünkön majd minden követ az 1848-i alkotmányt pártolja, mégis a felirat és határozat kérdése, noha csak formakérdésnek látszik, oly lényeges különbséget tesz köztök, mint akármely két nagy párt között. De szorítkozzunk csak az irodalomra s itt is csak az æsthetikára. Nem mondom, hogy vannak oly æsthetikai elvek, melyekben az egymástól legeltérőbb kritikusok is megegyeznek; ön bizonyosan az elvek gyakorlati alkalmazása alatt nem ilyesmit értett. Vegyünk fel speciálisabb esetet, például az idealismus elvéből kiinduló kritikát. Mily különbség a par excellence idealista kritikus s a csak olyan közt, ki bizonyos idealismus nélkül nem tud ugyan képzelni semminemű művészetet, de valami részben a realismust is fölveszi elméletébe, a nélkül, hogy az által valóságos realista vagy épen materialista legyen. Avagy vegyük föl a népnemzeti költészet elvét, melyről a lefolyt évtized alatt annyi szó volt irodalmunkban. Egy dolog-e vajjon a népköltészetet venni föl eszményül, egyedül a népnek írni, formában és tartalomban a nép primitiv, bár erőteljes kezdeményezésénél maradni vagy a népköltészetet csak alapul venni föl a valódi nemzeti költészet kifejlesztése végett, formáit művésziekké emelni, tartalmát minden irányban emelni, gazdagítani s e megujhodási folyamot, a mennyire lehet, átvinni a költészet azon nemeire is, melyekről a népköltészet semmit sem tud? Ha a költői nyelvre vagy műprózára tekintünk, melyet bírálni mindig főkötelessége volt a kritikának, van-e közülünk valaki, ki a nyelvújításnak ellensége legyen, mint voltak azon nyelvészek és költők, kik Kazinczy ellen oly erélyesen tiltakozik? Bizonyosan senki sincs. Mindnyájan elismerjük a nyelvújítást, nem csak mint politikai és irodalmi fejlődésünk egyik lépcsőjét, hanem mint olyan elvet is, mely folyvást él és fejleszt. Azonban egészen más helyeselni a Kazinczy iskola nagy tévedéseit, örülni a sok rossz szónak, idegen szókötésnek, melyekkel el van árasztva irodalmunk és ismét más csak a magyar szóképzés és kötés szigorú korlátjai közt gazdagítni a nyelvet s bizonyos tekintetben erélyes ellenzéket képezve Kazinczy ellen, küzdeni a tiszta magyar stilus mellett. Sőt még itt is két különböző dolog az ép magyar nyelvet úgy szólva nyersen vinni be az irodalomba vagy pedig izléssel párosítva, művészivé emelve. Vessünk habár csak felületes pillantást dramaturgiai viszonyainkra is. Melyik kritikus nem kíván a magyar drámától hatást, nemzeti irányt, egyénítést? S mégis hányan dicsérik mint hatást, a szinpadi, a cselekménynek csak pusztán bonyolult vagy megriadt folyamát, hányan látják a nemzeti irányt megtestesülve a magyar történelem dicsőséges mozzatainak dialogizálásában s az egyénítés nevét mi sokszor bitorolja a photographia! Általában irodalmunkban a kritika nagyon különbözőkép szokta értelmezni az æsthetikai műszavakat s a pártok jelmondatait. De ha erre nem is helyezünk nagy fontosságot, nagyon fontos azon körülmény, hogy a politikai és társadalmi élet hullámzása mindig nagy hatással van a költészetre s a kritikusnak határozott elveinek kell lenni ezekre nézve is, mi az irodalmi pártokat még bonyolultabbakká teszi. A kritikus nem csak műformák felett itél, hanem az erkölcs, társadalom és államélet legfontosabb elvei felett is, a mennyiben mindez a költészet némely ágaival a legszorosabb kapcsolatban van. Valamely mű alapeszméjének művészi kivitelében megegyezhetnek a kritikusok, a nélkül, hogy magát az alapeszmét, a költő világnézeteit mindenik helyeselje. S ennyi különböző párt – vagy ha úgy tetszik pártárnyalat – ugyanegy szerkesztő fazekában főzzön? Jó étvágyat ez ollapotridához!

Ugyanez áll a kritikai mérték alkalmazására nézve is. Mérték és alkalmazása többé vagy kevésbbé, de mindig elv a kritikai lapoknál. Csak a franczia irodalmat hozom fel például. A politikai lapok tárczái rendesen kritikai közlönyök is, de minő különbség az itt megjelenő birálatok s a «Revue des deux Mondes»-ban közöltek közt, pedig elvben nem mindig különböznek egymástól. A tárczák kritikusai, bár mértékök nem ugyanaz, ritkán alkalmazzák a legmagasabb mértéket. A perczek benyomásai alatt írván, megelégesznek a nap szükségei szerint szolgálni az ízlést s inkább szellemdús kalauzok, mint szigorú birók. A Revue kritikusai már nyugodtabb helyzetöknél fogva is mélyebben igyekeznek behatni a tárgyba, magasabb szempontból indulnak ki s magasabb mértéket alkalmaznak. Ha figyelemmel kisérjük az európai irodalom legnevezetesebb kritikai közlönyeit, el kell ismernünk, hogy mérték és mérték közt elvi különbség van, még akkor is, ha a tisztán æsthetikai elvek közt kevés különbséget fedezhetünk fel. Valóban minden kritikai irányú lapnak határozott mértékének kell lenni, melyhez ha nem is legapróbb részletekig, de általában hű marad. Különben nem csak egyenetlenségek tárává lesz, hanem oly következetlenségekévé is, melyek alapos gyanukra adnak alkalmat. Az 1855-ik «Budapesti Hirlap» tárczájában Tompára ismereteimhez képest lehető magas mértéket igyekeztem alkalmazni s ugyanezt tettem a többi lyrai költőkkel is, kiket vele együtt biráltam. Teszem már, ha reá más mértéket alkalmazok, a többiekre szintén mást és máskép, nem jogosan mondhatta volna mindenki, itt cselszövény, személyes ellenszenv lappang, szóval a legszántszándékosabb igazságtalanság. A mi egyes kritikusra áll, miért ne állana egy egész kritikai lapra, kivált ha a következmény, jó vagy rosz oldalról, ugyanaz? Aztán nálunk e kérdés még fontosabb, mint más irodalomban. Nálunk a kritikának nincs tekintélye. Nem azt a tekintélyt értem, mely hitet parancsol, hanem a mely meghallgatást követel s megvárja, hogy gondolkozzanak itéletei fölött. A mi nemzetünkben megvan az a magában kitünő tulajdon, hogy lelkesült, erélyes és tettre kész. Általában a kétely nem igen bántja, sőt ösztönszerüleg őrizkedik tőle. Valóban Európa Hamletjétől, Németországtól semmit sem tanult, s nem is kivánatos, hogy e tekintetben tőle tanuljon. De azért még sem ártana neki egy kis kétely, egy kissé nagyobb adaga a bonczoló szellemnek, nem azért, hogy lelkesülését kioltsa, hanem hogy tisztábban lobogtathassa, nem hogy erélyét megbénítsa, hanem hogy biztosabbá tegye. A mit a mi nemzetünk elhisz, az el van hive, a mit megszeret, az megvan szeretve, legyen eszme, személy, könyv vagy intézmény, s nem igen állhatja, ha bonczolni merészlik. A mint Bulwer a németet a kritikusok nemzetének nevezte, szintoly joggal nevezhetni a magyart a lelkesülők nemzetének. Igy a kérlelhetetlen vizsgálódáshoz általában nem csak hogy nincs hajlamunk, mi tán még nem volna baj, de meglehetős ellenszenvvel is viseltetünk iránta. Ez már magában nagy nehézség arra nézve, hogy irodalmi kritikánk a fennebbi értelemben vett tekintélyhez juthasson. Ide járul még, hogy legolvasottabb irodalmi lapjaink hozzá szoktatták közönségünket az általánosságokhoz, a határozatlanhoz, a phrasisok uralmához. Igen sok a koszorusunk, igen sok a jelesünk s majd mindeniket ugyanazon mértékben szeretjük, méltányoljuk, habár valódian, a legtöbbször, nem igen tudjuk őket élvezni. S ha már most valamelyik kritikus ez vagy ama koszorusunkat vagy jelesünket birálni kezdi, úgy a mint másutt épen csak a koszorusokat és jeleseket szokás, nem úgy fogja-e feltüntetni őket ama lap, melyben a birálat megjelen, mint nagyon kicsiny írókat azokhoz a meglehetős érdemes, de sokkal kisebb írókhoz képest, kiket talán épen ugyanazon számban szertelen dicsérettel halmozott el? Nem esik-e azon jogos gyanuba, hogy nem tiszta forrásból közölte ama birálatot? Lehet-e tekintélye a közönség előtt? Kivánhatja-e, hogy meghallgassák? Szigorú legyen-e a kritika, vagy ne, az csak másodrangú kérdés, a fődolog, hogy legyen elve, eszméje és mértéke. Nálunk a kritikai mérték következetességének figyelembe vétele különösen jótékony eredményeket szülne: először emelné a kritika tekintélyét, másodszor élesítené a közönség szemmértékét, harmadszor segítené mind határozottabb csoportozatokká alakulni a mi nagy részt majd minden vállalatba dolgozó íróinkat. A legrosszabb kormány is jobb, mint az anarchia, a legrosszabb kritika is jobb, ha elve van és mértéket tart, mint bármi más, mely elvtelen és következetlen mértékű.

A kritikai lapok szinezetét azonban nemcsak az elv, mérték és következetes alkalmazásuk adják meg, hanem oly esetleges körülmények szempontjai is, melyekre nézve egy jól szerkesztett lap szintén határozott programmot állapít meg. Például a költészetnek némely nemei el vannak hanyagolva; a lap érdeket kiván irántok gerjeszteni s az e nemben megjelenő műveket bátorítóbban, engedékenyebben birálja.