Part 25

Ime a panacea kritikai állapotunk bajai ellen. Nem vizsgáljuk, lehetséges lesz-e a szükséges alaptőkét összegyűjteni, örömest elhisszük, hogy nem nagy bajba kerül, de mélyen meg vagyunk győződve egy ily lapnak mind kivihetetlenségéről, mind haszontalanságáról. Van-e oly kritikus, ki aláírja szerzőnk kritikai illemszabályait, melynek ama választott szerkesztő lesz képviselője? S ha lesz, nem olyat tesz-e, miáltal lemond vélemény-szabadságáról, sőt írói egyéniségéről is? Az az illetlenség és epéskedés, melyet ti korlátozni akartok, nem valami külsőség, hanem a benső egy része. Változtassátok meg, s a gondolat is meg fog változni. A kritikusnak is, mint minden írónak, ha valóságos irodalmi művet akar teremteni, szüksége van bizonyos felindulásra, lelkesülésre, melyet tárgyától vesz, s tárgyára sugároztat vissza. Ti e lelkesülést akarjátok tőle elvenni, hogy üres konventionális hangulatot erőltessetek reá. S miért, hogy ne álarczozhassa le a nyegleséget, ne bélyegezhesse meg az erkölcstelen irányt, ne tehesse nevetségessé a tudatlanságot és gőgöt s mi egy római imperatorral szemben is szabad volt, ne háborgathassa éles hangjával az ünnepelt írók diadalmenetét. Miért akarjátok csak a kritikust korlátozni? A politikai hirlapírót, a parlamenti szónokot, a történetírót sem kellene felednetek. Állítsatok ide is felügyelőt, ki ne korlátozza ugyan a szabad véleményt, de szigorúan ügyeljen fel illemszabályaitok megtartására, s meglássátok mi fog kikerülni. A modor korlátja szükségeskép a vélemény korlátjává válik. Tacitus epés rágalmazó lesz, az angol sajtó szemtelen pasquill-gyár, Macaulay durva sértegető, s műveik máglyára kerülnek. Ferdítés és gyanusítás, fogja mondani szerzőnk. Csak logikai következtetés. Egyébiránt jól tudjuk, hogy szerzőnk nem kivánja elve ily szigorú alkalmazását; a mellett azt sem bánja, ha más lapba akármit s akárhogy írnak is a kritikusok, csak az ő tervezett lapjától vonuljanak félre. De akkor hová lesz a lap fennhéjázó programmja, mely épen a különböző nézeteket akarja a közjóra egyesíteni? Nem válik-e épen pártközlönynyé? Ime szerzőnk, midőn az irodalmi pártokat szándékszik feloszlatni, egy irodalmi párt, talán saját pártja szervezésén munkál.

Azonban tegyük fel, a mi lehetetlen, hogy kritikusaink aláírják szerzőnk illemszabályait. Meg lesz-e ezáltal minden nyerve? Még valami is alig. Az erős ragaszkodás és munkakedv csak oly vállalat körül fejlődhetik ki, hol ugyanazon elv lelkesíti a munkatársakat. A szerkesztésnek csak ott van értelme, hol valamely tudományos vagy politikai irány átviteléről van kérdés. A mi mindennek képviselője akar lenni, semmié sem lesz, a hol senki sem felelős, ott mindenki közönyös. A mindennemű vélemény képviselése föltételezi a korlátoltság és kézzel fogható balirányok képviselését. A szerkesztő kénytelen lapjába majd minden czikket felvenni, különben a pártosság jogos gyanujába esik, minden kritikust egyenlően dijazni, mi egyre megy a verseny megfojtásával s a tehetség lehangolásával. S ennyi rossz mi jó érdekében fog történni? Csak azért, hogy a közönség valamely művet minden szempontból bemutatva, bírálva, méltatva láthasson, még a korlátozottság szempontjából is. Lesz-e ez jó hatással a közönségre? Fogja-e szélesbíteni látkörét s szilárd alapra fektetni meggyőződéseit? Bajosan. Eszköze lesz az eszmék anarchiájának, az érzület nihilismusának, melyekre közönségünk különben is hajlandó. Annyi különböző irányt egyetlen lapnak lehetetlen lévén jól szolgálni, egyet sem szolgálhat, s hozzá szoktatja a közönséget a határozatlanhoz. Megfosztja az irodalmat, a forrongó küzdelmek azon jótékony eredményétől, melyet csak a különböző irányok teljes és erélyes képviselete nyujthat, tehát az összes journalistika. S vajon kivehető-e? Teljességgel nem. Sok vélemény nem fog találni méltó képviselőre, nem is említve, hogy némely véleményárnyalatot már maguk a lap illemszabályai is kizárnak. Néhány kritikus, meglehet a jelesebb és komolyabb tehetségek, meglehet a középszerűek és nyeglék, meglehet vegyesen a párt-árnyalatok szerint, csakhamar túlsúlyra vergődnek, a szerkesztőt is magukkal ragadják, a többi elkedvetlenkedve szétoszlik és újra pártközlönyt fogunk nyerni. S miért ne? Miért gyűlölnők a párt eszméjét, midőn mindenikünk, még azok is, kik tagadják, többé-kevésbbé valamely párthoz tartozik, politikában, tudományban, irodalomban egyaránt. A pártatlanság és pártosság balfogalmából származik minden baj. A pártatlanság alatt nem lehet mást érteni, mint az igazság őszinte keresését s az ez alapon emelkedő erős meggyőzését. Tehetünk-e róla, hogy meggyőződésünk egy s más ügynek vagy személynek kedvezőtlen, hogy a közönség helyeslésével vagy hibáztatásával találkozik, hogy végre az idő tévedéssé deríti ki azt, mit igaznak hittünk s igazsággá, mit a közvélemény tévedésünknek képzelt? Vizsgálódni, bonczolni tehetségünk szerint, lelkiismeretesen, kimondani meggyőződésünket jóhiszemben, ennyi mindaz, mit egy írótól, kritikustól követelhetni. Ennyi az ő pártatlansága, sem több sem kevesebb. A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére visszavive nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a scepticismus elve. S ha még csak ez volna! Ennél több. Rendesen sürgetése oly meggyőződés elfogadásának, melyet épen hibáztatunk. Oh ti pártatlan írók és kritikusok, szeretnők már egyszer látni, hogyan írtok ti fogalmatok szerint pártatlanul? Mutassatok példát, mutassátok meg a mi lehetetlen és mi követni fogunk.

Az elvek küzdelmét, az erős meggyőződést, a párthoz tartozást csak a korlátozottság bélyegezheti pártossággá. A pártosság az igazság nem őszinte keresése, midőn az elv vagy személy, szóval a párt érdekében, ferdítés vagy mellőzés által meghamisítjuk a tényeket s a meggyőződést képmutatással vegyítjük. Jól tudjuk, hogy a küzdelem heve nem egyszer ragadja túl a pártokat s rendszerint egymást teszik többé-kevésbbé erkölcstelenné, de az emberi dolgok e tökélytelenségét mindenütt föltalálhatni, a nélkül, hogy azért okunk lenne lemondani róluk. A pártosság is szenvedélyeink önzéséből és erőszakosságából foly, mint majd minden hibánk és bűnünk, de a szenvedélyek mérséklete épen úgy nem egy a szenvedélyek kiirtásával, mint különbözik a pártosság hibáztatása, a pártok eltörlése vágyától. Ki a párt eszméje ellen vív don quixotei harczot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti. E mellett a pártatlanságtól a pártosságig mennyi fokozat van, melyek szintén megkülönböztetést igényelnek. Hány őszinte lelkesülést látunk, mely a nélkül, hogy akarattal ferdítene, korlátozottságában mindenütt csak szeretni vagy gyűlölni, bámulni vagy gyalázni tud s noha mégis hitetni képes! Hány nagy tehetség jelleme bizonyos elfogultság, egyoldalúság, melynek forrása sem korlátoltság, sem vak szenvedély, sem képmutatás, hanem az elvek csökönyössége, túlszigora, a hangulat önelragadtatása s némely esetleges körülmény, melyek hatásától oly nehezen menekülhetni! Mit árt mindez? Az irodalom folytonos küzdelmek hánykodása, hol minden hatásra a legszabadabb fejlődésben következik ellenhatás. A mi önkénynek látszik, az az eszmék ereje, a mi igazságtalanságnak az az igazságérti, küzdelem. A legellenkezőbb eszmék, a legeltérőbb vélemények egymást egészítik ki, a legkülönbözőbb szellemű és erejű írók egymás gyöngeségeit pótolják s a mi még fennmarad, mindig ki szokta egyenlíteni az idő. Szerzőnk egyetlen lap által akarná véghezvitetni, a mi egy egész irodalom és hosszú idők munkája. Nem egy-e ez Omár kalifa okoskodásával, ki a monda szerint, a Korán kedvéért égettette meg az alexandriai könyvtárt? Szerzőnk kétségbeesve kiált föl: a kritika az egész irodalmi és művészi világban pártkérdéssé vált. De lehet-e, volt-e ez valaha máskép? Az ellenkező sürgetése nem annyi-e, mint azt kivánni, hogy minden ember egyformán gondolkozzék? Szerzőnket elkeserítik a pártok kicsapongásai. De következik-e ebből, hogy elfojtsuk a pártokat vagy legalább megbénítsuk?

Mi nem védjük a kicsapongásokat. A pártosság valóban nem óhajtandó dolog, de van ennél valami rosszabb is, s ez a pártok hiánya. Épen ez szépirodalmunk baja. Szépirodalmi lapjaink, sőt a nagyobb lapok irodalmi része is, egészen szerzőnk kivánata szerint vannak szerkesztve. Nem igen képviselnek elvet, pártot s e tekintetben alig van valami szinezetük. Szerkesztésük titka minél több népszerű írót gyüjteni össze, ha mindjárt egymástól a legeltérőbb elvűek is, minél lármásabb programmot bocsátani szét, minél változatosabban, de ritkán következetesen s az irodalom szükségéhez képest tölteni be a rovatokat s néha úgy szolgálni a közönséget s az írótársakat, mint a hogy a cseléd szolgálja urát. Mindenütt csak különböző csoportozatokat, kotteriákat látunk, kiket személyes rokonszenv vagy érdek fűz össze, de semminemű határozott irodalmi elv és küzdelem. Ezelőtt hat évvel hosszasan kimutattam volt egy nagy tekintélyű lap irodalmi elvtelenségét. Azóta nem sokat változtak viszonyaink. A meggyőződés küzdelmét és elvek polemiáját sehol sem látjuk szépirodalmunkban, vagy legfeljebb kivételkép, akkor is inkább egyes író, mint valamely lap részéről. Mi más képet mutat nyelvészetünk vagy – kivált az őstörténeti kérdéseket illetőleg – történetirodalmunk! Mily élesen küzdenek itt a pártok s aránylag mennyi haladást látunk csak tíz év óta is. Mi nagy a különbség e tekintetben szépirodalmunk multja és jelene közt! Mennyi mozgalom fejlett ki koronként Kazinczytól napjainkig. A szenvedély néha egész a pasquillig elragadta a pártokat, de legalább hittek valamibe, küzdöttek valamiért s nem eredmény nélkül. Most szépirodalmi lapjaink épen oly kevéssé követnek, mint védnek valamely határozott irányt. Ha összevetjük úgynevezett bírálataikat, sokszor a legellenkezőbb, egymást kizáró széptani elvekre bukkanunk. Hát még ott, hol a költészet nagy erkölcsi és társadalmi elvekkel ölelkezik, mennyi az ellenmondás. Ma épen oly jó hiszemben materialisták, mint holnap ideálisták, most épen úgy védői a társadalomnak, mint megtámadói máskor. Jól tudom, hogy a blazirt elégületlenség, az epés túlszigor vádjait vonom magamra. De vajon blazirt-e az, ki meggyőződést és pártokat sürget, vajon túlszigor-e az, midőn csak némi eszmét, némi irányt követelünk, s megelégszünk, bárminő legyen is. Valóban, követelésem szerény és önzéstelen, a legkevesebb, mit írótól követelhetni. Ne mondjatok le rokon- és ellenszenveitekről, csak emeljétek pártokká kotteriáitokat, ne szeressétek, ne kövessétek kritikusaitokat, de tegyétek őket semmivé egész erőtökből. Hagyjatok föl valahára léha és képmutató vádjaitokkal. Állítsatok véleményt véleménynyel, küzdelmet küzdelemmel szembe! Bármelyik fél győz, csak irodalmunk fog nyerni, melyhez elvégre is mindnyájan egyforma forrón ragaszkodunk.

MEGINT A KRITIKÁRÓL.

(Szász Károlynak.)

E lapok hasábjain ön már két ízben szólalt föl ellenem. Első polemiája Zalár költeményei ügyében történt, midőn engemet és Erdélyi Jánost Zalár elfogult és igazságtalan kritikusainak nevezett.[16] Eljárása nem épen szabályszerű volt, sőt csodálatosnak is mondhatnám, ha ugyan már rég meg nem szoktam volna az ilyesmiken fenn nem akadni.

Ön Zalár _Borura derű_ czímű _újabb_ költeményeit nagy részt becseseknek találván, rossz néven veszi tőlem, hogy _régibb_ költeményeit nem igyekeztem méltányolni. «Mert – úgymond ön – ha Zalár csakugyan oly minden tehetségtől üres volna, mint Gyulai föltünteti: a _Borura derű_ soha sem születhetett volna. Mert bár a vak is talál garast, de a kezünk alatti füzetben nem csak egyes szép költeményekkel, minőket alább kijelölendünk, hanem egy határozott és elvitázhatlan tehetséggel találkozunk.» Örömest elismerem, hogy ez újabb költeményekben haladás van, habár Zalárt most sem vagyok képes annyira méltányolni, mint ön. Azonban tegyük fel, hogy újabb költeményei oly jók, mint ön hiszi, vagy épen valóságos remekek. Mit tartozik mindez reám, ki Zalárnak csak régibb költeményeit bíráltam s jövőjéről sem jót, sem rosszat nem jósoltam. Balzac hosszas ideig csak rossz regényeket írt, melyeket sem a közönség, sem a kritika nem méltányolt, midőn azonban később Francziaország egyik legjelesebb regényírója lőn, senkinek sem jutott eszébe kérdőre vonni a kritikusokat, hogy régibb rossz regényeit miért nem méltányolták a leendő jók fejében. Ön, úgy látszik, a polemiának egy egészen új nemét akarja divatba hozni, mi eredetinek ugyan elég eredeti, épen mint Vida borkórságos embere, de valamint az határozottan rút, úgy ez is határozottan értelmetlen.

Menjünk tovább. Ön elismeri, hogy az általam megrótt nagy hibák megvannak Zalár régibb költeményeiben, de egyszersmind azt állítja, hogy csak némelyekben s a költő teljességgel nem esett e hibák martalékául. «Mi volna tehát ez esetben – folytatja – az elfogulatlan kritika kötelessége? Bizonyosan nem a feltétlen ócsárlás, hanem a tévut vagy hibák kijelölése mellett a helyes irány kimutatása s a tehetség méltatása.» Jól van, uram, de először is engedje megfordítanom e kérdést. Mi volna tehát a védelem és támadás ez esetében a lovagias polemia kötelessége? Bizonyosan nemcsak elfogultnak nevezni az ellenfélt, hanem egyszersmind a vita alatti pontot egy pár eszmécskével felvilágosítani. Ön mindezt nem teszi, sőt czéljára sem tartozónak állítván, elégnek tartja bátran kimondani azt, hogyha Zalár olyan volna, mint a minőnek feltüntettem, nem írhatta volna ez újabb költeményeit. A bátorságban nincs hiány, de egy értelmetlen phrasis még nem fegyver. Önnek kötelessége lett volna Zalár régibb költeményeinek fényoldalait egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen. Így nincs miről vitatkoznunk: önnek semminemű æsthetikai fejtegetéssel nem tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok, nem egyéb, mint helyreigazítása ön oly nemű idézeteinek, melyek szeliden szólva nem elég szabatosak.

Ön azt mondja, hogy én Zalártól mindent, de mindent megtagadok és semmi, de épen semmi jó tulajdont nem fedezek fel benne. Ez nem épen így van. Elismertem, hogy Zalár írt egy pár élvezhető költeményt is, hogy ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam gyüjteményében, mely mélyebb hatást tett volna reám s melyet mint kitünőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunkban divat a legelhibázottabb művek vagy gyüjteményeknek is némi jó oldalát érinteni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt így szóltam:[17] «ott, hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mind ebből semmi, miért bájoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is teszik, mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem nem egyes, talán élvezhető költeményekből kell és szabad megitélnem a költőt, hanem az egész szelleméből.» Most is azt hiszem, hogy a kritikusnak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépségeit, mint elitélni a valóban sikerült műveket egyes hibákért; oly versgyüjtemény, melyben egyetlen kitünő költemény sincs, néhány tűrhető fejében nem várhat érdemleges méltánylatot. A positiv nagy hibákért nem nyujthatnak kárpótlást holmi negativ érdemek. A fény- és árnyoldalok pontos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly méltán tisztelt Macaulay Montgomerynek «Az isten mindenütt jelen valósága» és «Sátán» czímű költeményeiben nem talált semmi méltányolni valót, pedig az első tizenegy, a második két kiadást ért, s bizonyosan mindkét műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán én a «Budapesti Hirlap» tárczájában közlött «Szépirodalmi szemlémben» nem annyira egyes költőket bíráltam, mint a legújabb lyra szellemét vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vonásokat lehetett czélom kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a kórjelek feltüntetésével. Zalárt, mint a világ-fájdalmas affectatio, a képzelet rakonczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét mutattam be, mert költészetében ezeket találtam legjellemzőbb vonásoknak. Jól tudom, hogy Zalár írt oly költeményeket is, melyeken költészetének ez annyira jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tünnek fel, de leszámítva egy pár tűrhető költeményt, ezekben is hiányzik vagy a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás. Költészetének ez oldalát csak általában érintém s épen ide vonatkoznak e szavaim is: «Zalár a formában is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal.» Ön egy kis változtatással idézi e mondatomat s a _prózaiságot_ ír _e prózaiság_ helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget tüntethesse föl, «melylyel Gyulai mindazt, mit eddig mondott, lerontja, mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számítás s értelmesség, hogy lehet prózainak jellemezni oly írót, ki szerinte őrült, túlzó, rakonczátlan képzeletű». Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a túlzást semminemű, még æsthetikai szempontból sem lehet prózaiságnak nevezni, ellenben az értelmetlenség, számítni nem tudás és badarság, mint a költői szellem szükségesképi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs szükségem reá, hogy magamat mentve e hitét eloszlassam. Idézett soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár mind a kül, mind a belformában gyönge. E kifejezés _próza_ a külformát jelenti, ez pedig: költői szelleme is rokon e _prózaisággal_ a belformára vonatkozik, mit az _e_ szócska eléggé kiemel, vagy más szóval: Zalár kivül-belül formátlan. Hogy ebben valami következetlenség volna, teljességgel nem látom át, legfeljebb nem a legvilágosabb kifejezéseket használtam, mit szívesen elismerek.

«Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen alaptalan, de mégis túlzó és merész állítást (t. i. hogy az 1850–55. évi magyar lyra nem egyéb, mint Petőfi utánzása) par force kivigyen, mindent megtagad költőnktől» mondja ön többek közt. Tehát csak azért nem találtam Zalár költeményeiben méltányolni valót, hogy túlzó állításomat par force kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki, vagy rögeszmét vettem föl személyes ellenszenvem palástolására. Hihetősen önnek e gyanura igen alapos okai lehetnek s bár ez okokat nem említi meg, teljességgel nem szándékszom olyas váddal állani elő, mintha ön túlment volna a kritika jogain. Meglehet – sőt úgy is van – önnek nincs igaza, de azért nem követett el irodalmi illetlenséget s még kevésbbé becsületsértést azzal, hogy szándékomat igyekezett kutatni s állításomat vagy korlátoltságból vagy tisztátalan forrásból hiszi származottnak. Én mindig elismertem a kritikus azon jogát, hogy a felfogás szabadságánál, sőt szükségénél fogva a sorok közt is olvasson s valamely műnek ne csak bevallott, hanem be nem vallott irányát is birálja, a mennyiben állításainak a deductio, inductio vagy analogia útján némi alapot képes találni. Nekem hát elvben, úgy szólva jogilag, nincs semmi sérelmem. De bezzeg van ám önnek, ki «Még néhány szó a kritikáról» czimű ellenem írt czikkében megtiltja a kritikusnak az író erkölcsi intentióit kutatni. Ime Szász Károly gyakorlata mennyire ellentmond Szász Károly elméletének. Mindez nem tartozik reám, lássa a kit illet, mindamellett lehetetlen az ön által megtámadott czikkemből nem idéznem e sorokat: «Honnan az ellenmondás, melyet mindennap tapasztalunk? Részint onnan, mert az önérdek és szenvedély csaknem észrevétlen módosítják elveinket, részint, mert bizonyos személyeskedés és illetlen élesség nélkül lehetetlen az irodalmi és politikai vita, leginkább pedig onnan, mert a társadalmi illem szabályait akarjuk kitűzni az irodalomban is.»

A mi rögeszmémet illeti, szintén egy kis felvilágosítással tartozom, mert ön állításomat némi módosító árnyéklatok kihagyásával közlötte. Amaz ön szerint famosus (e kifejezést rendesen a berüchtigt értelmében szokták venni) czikksorozatban nem czéloztam minden magyar lyricusra, kik az 1850–55 közti időszakban írtak, csak bizonyos csoportozatra, csak a par excellence legujabb lyrára. Megtetszik ez következő idézetekből: «A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom keletkezett. _Néhány régibb és egészen uj költő_ határozott vonásokkal kijelölt csoportozattá alakult, _mint par excellence a legujabb lyra képviselője_. S mi e legujabb lyra lényege, melyet költőink, hol költeményeikben, hol élőszavaikban tanná emeltek? oly téveszmék összege, melyek szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionális tartalom conventionális formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatió. E legujabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé fölavatását, mint eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitás lyrája s úgy mondják, hogy a közönség tetszésével találkozik.» Ismét alább: «Legujabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb jellemvonásait szem előtt tartani, mert legujabb lyrikusaink _nagyrészt_ az ő tanítványai vagy teremtvényei. Az irodalomtörténet bizonyítja, hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb szelleműek, de e természetes hatás és az utánozás közt nagy a különbség. Petőfi hatása legujabb lyránkra egész az utánzásig, vagy mi azzal együtt jár, a torzításig terjedt. Ujabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta. Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva, vagy gyöngeségei tulságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa, kifejezései változataival, ismétléseivel, vagy torzításaival találkozunk. Ujabb kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztök csak az, hogy egyik vegyesebb s némi eredeti szinezetben jelen meg, mint a másik, s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.»[18]