Part 21

Ime nagyjában Flóra költészete. Szűk és egyhangú, mint általában a nőké, de gyöngéd és nemes s oly őszinte, minden affectatiótól ment, mint ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról írni, melyeknek a költő csak hírét hallja s oly érzésekről, melyeket soha sem érzett. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő jól választá körét és érzi, hol a költészet forrása. Átcsap ugyan ő is néha oda, hol nem találhatja otthon magát s ekkor költeménye nem is egyéb bombasztnál; de ezt mintegy önmaga is érzi s visszatér oda, hova való érzései szólítják. Azonban az egészen más kérdés: vajjon e jól választott kört jól tölti-e be s költői intentióinak elég alkotó erő áll-e szolgálatában? Sajnáljuk, hogy e tekintetben fukarkodnunk kell méltánylatunkkal. Itt a legtöbbször elmarad Idunától, nemcsak verselésre, de költői erőre nézve is. Nem bírja eléggé ama benső formát, melyben a magában költői gondolat és érzés valóban költeménynyé válik; ritkán tudja azt mondani, a mit akar s úgy a mint akarná, haboz, keres, küzd s gondolatai, képei elmosódnak vagy homályosakká válnak. Jobb költeményeiben is vannak fölösleges versszakok, sorok, szavak. Inkább az abstract, mint concret szavakhoz és kifejezésekhez vonzódik, pedig tulajdonkép csak ez utóbbiak a költőiek. Érzéseit reflexiókká változtatja, mi árt a dal önkénytelenségének s a próza felé hajlítja. Például nem egy lelkesült felkiáltásban mondja el, hogy nem tudja vajjon a rónát szeresse-e vagy a hegyet, hanem így szól:

Sokáig gondolkodtam a felett; Rónát szeressek-e vagy hegyet:

s aztán megfejti miért. E hajlamából foly az is, hogy némely igen kedves darabjait, mint például «Csitt, kicsiny virágszellemkék» okoskodó magyarázattal végzi be s nem a rajznak oly finom fordulatával, mely nem mond ki semmit, de mindent sejtet s az olvasóra hagy. Úgynevezett közhelyeket is többet használ, mint tehetségétől várnók, de az meglepetés reánk nézve, hogy a magyar költészet nagy betegségétől, a rossz képek hajhászatától s az üres és nagy phrasisoktól annyira ment. Természetesen ő sem tud egy fölvett képet mindig végig vinni, mint például «Sirén a dal» czíműben, ő is mond olyasmit, melynek semmi értelme nincs, de ez aránylag oly kevés, hogy szót sem érdemel.

Általában Flóra tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk tőle, mint a mennyit adott; ő bizonyára többet is fog adni, ha érteni fogja, hogy a költői gondolat és érzés még magában nem költemény, nem mű. Ő már ösztönszerűleg érzi is ezt; legalább van két oly költeménye, melyeket a magok nemében műveknek lehet mondani. Közöljük mind a kettőt, leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre sem méltatták, mi pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk.

=Letarolt kert…=

Letarolt kert, Elhervadt virágok, Hulló levél, Őszi selyem szálak.

Hallgató dal, Hallgató madárdal, Mely a tájon Csak emlékben szárnyal.

Csörgés zúgás Hervadásnak hangja, Őszi szellő, Mely önmagát futja.

S egy sóhajtás, Mely még visszaadja, Mi tavaszkor Lelkünk elragadja.

=Szép volt a kis gyermek…=

Szép volt a kis gyermek A terítő ágyon Halványan s mosolygva Feküdt a párnákon.

Kicsi kezecskéje Fonva volt imára, Úgy látszott a test is Felszáll már utána.

És mintha borulna Rá az ártatlanság, Simult homlokára Sok szép fehér virág.

A gyertyák oly búsan Állottak sorjában, Emésztve önmagok Fájdalom lángjában!

V.

Csodálatos, hogy írónőink szaporodásával a gyermekek, ifjuság, kivált a fiatal leányok számára írt olvasmányaink nem szaporodnak. Irónőink egészen elhanyagolják e tért, nem akarnak holmi unalmas gouvernante vagy pedáns anya hírébe jönni, félnek, hogy elvesztik azon rejtélyes nimbuszt, mely őket annyira érdekesekké, költőiekké teszi s melyért oly könnyen kiállhatni a prózai lelkek élczeit s az epés kritikusok gorombaságait. A versen kívül csak beszélyt és regényt szeretnek írni; festeni akarják az életet és szenvedélyt s leírják mindazt, mi nem épen a legjobb regényekből emlékökben maradt. Ennyi tulajdonkép az ő egész míveltségök és költői venájok.

Egyik írónőnk, ki jeles színésznő, nagy hasznát veszi szerepeinek, innen is onnan is kivág egy-egy jelenetet vagy phrasist s alkalmasint mélyen sajnálkozik, hogy nem a hálás külföldi, hanem a hálátlan magyar közönségnek ír; egy másik a hidegvette idealizmus zöldeskék színével fest be mindent, mint ahogy a pesti bolti czímereken szokás festeni az angyalokat; a harmadik úgy cseveg, okoskodik, hogy az ember feje megfájdul s mégis odaírja: folytatása következik; a negyedik nem épen épületes dolgokat feszeget, de azért művei nem veszélyesek, mert nem bír hitetni, elragadni; az ötödiknek megvan az ő jóakaratja, csak az a kár, hogy azt hiszi: beszélyt írni annyi, mint elbeszélni valamely érdekes vagy érdektelen történetet s így tovább.

Valóban, beszélyírónőink csekély tehetséggel bírnak, de ha nagyobb tehetségüek volnának is, nem oly úton indulnak, hogy tőlük valami derekasabbat lehetne várni. Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság fogat velök tollat, hanem szeszély, unalom, vagy hiuság, nem azért írnak, mert szívükön fekszik valami mondani való, hanem mert divattá vált írónősködni, nem élményeikből, tapasztalataikból, jól ismert, értett, átgondolt viszonyokból merítenek, hanem holmi reminiscentiákból, s így hiányzik bennök a kellő tisztelet a költészet iránt, mely nélkül alig mehetni valamire. E mellett ugyanazon elveknek hódolnak, melyeket nem annyira elméletileg, mint gyakorlatban úgynevezett fiatal irodalmunk szokott hirdetni; ők is azt hiszik, hogy a költészet az értelem és ész uralma alól kiszabadult phantasia és érzés játéka s a költőt nem emelkedettsége s a szép cultusa emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és affectatiója. E tekintetben nem oly vakmerőek ugyan, mint fiatal irodalmunk némely férfiai, de azon genialitásban, hogy csekély irodalmi műveltséggel bírnak, jóval túl tesznek rajtok. A nő gondos nevelés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a férfi. Külföldön e hiányt némikép pótolja azon élénk egymásrahatás, mely a társaságot és irodalmat összefűzi. A franczia salonok mindig nevezetes befolyással voltak az irodalomra. Az írók olyasmit hoztak el onnan, mi hasznukra vált s olyasmit hagytak ott, mi emelte a társaságot s nagyon jótékonyan folyt be a nők míveltségére, kik rendesen sokkal többet tanulnak társalgásból, mint könyvekből. Nálunk ez teljesen hiányzik. Salonaink, melyek alatt nemcsak az aristocratia termeit értjük, csekély összeköttetésben vannak az irodalommal.

Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, nők és férfiak külön-külön csoportozatot alakítanak, mert unják vagy nem értik egymást. Nőink nevelésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül mivelt nő el nem lehet, mert irodalmi míveltséggel bírni és írónőnek lenni nem egy dolog, nem játszik jelentékeny szerepet. E tekintetben az aristocratia és a középosztály női közt a legtöbb esetben csak annyi a különbség, hogy amazok több idegen nyelvet beszélnek és kevesebbet tudnak magyarul. Tudni vagy jobban mondva beszélni néhány idegen nyelvet, nőinknél az irodalmi műveltség eszménye. Nőnevelő intézeteinkben is ezen fáradoznak leginkább s bennök a növendék lányka annyi irodalmi míveltséget sem szerezhet meg, mennyi csak a magyar irodalomból is könnyen megszerezhető. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az ízlés e fejletlensége okozza aztán azt, hogy nőink mind a hazai, mind az idegen irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik leginkább. Szépirodalmi lapjaink, melyeknek épen nőink irodalmi míveltségét kellene fejleszteniök, nemhogy betöltenék hivatásukat, de megközelíteni sem akarják.

A nem épen válogatott beszélyek és versek mellett semmit sem nyujtanak, mi kellemes modorban és viszonyainkhoz alkalmazva terjesztené az irodalmi míveltséget. Az eszme, az ismeret nekik tudós czopf vagy szárazság. Bizonyára divatlaptól senki sem kiván sem szorosan vett tudományos fejtegetést, sem részletes kritikát, de igenis annyi ismeretet és ízlést, mennyi szükséges arra, hogy közönségének nagyjában kellő irányt és tájékozást adhasson mindabban, mi körébe vág. Ez unalmas a nőknek, mondhatják divatlapjaink; csak fáradságos a szerkesztőknek, mondjuk mi. Divatlapjaink elhitették magokkal, hogy csak az üres fecsegés, a curiosum, a saphiriaskodás az, mi a nőket mulattathatja.

Valóban senki sem nézi le a nőket náloknál jobban. Hiába törnek lándzsát az írónőség mellett, hiába magasztalják a nőnemet azért, mert férfiu akar lenni s állítják még a mezei munkára is a férfiuval egyenlő képességünek, hiába ferdítik el czikkeinket s fogják ránk, hogy mi a nőket míveletleneknek óhajtjuk, ők azok, kik csak kávénénikéknek tudják képzelni.

Mindaz, mit az irodalomról és művészetről összebeszélnek, a legmindennapibb társalgásnak sem elég műértő vagy kellemes. Rendesen közhelyeket ismételnek, melyek egykép illenek mindenre vagy oly fogalomzavart árulnak el, mely a dolgok abc-jével sincs tisztában. Ezt tartják aztán könnyed szellemdússágnak, melylyel egyedül hathatni a nőkre, eredeti magyar felfogásnak, melyet nem vesztegetett meg semminemü idegen æsthetikai olvasmány. Ez utóbbi pontban teljesen igazok van. Nem olvassák a világhírű műphilosophokat, irodalom-történetírókat; csak nevökről ismerik vagy egypár magyar kritikus idézetéből, s csak azért emlegetik néha, hogy plagiummal gyanusítsák a «Pesti Naplót» és «Budapesti Szemlét». Nézzétek a nyegléket – mondják mindegyre – kik megrabolják a mások műveit s idegen tollakkal páváskodnak, azonban soha sincs kedvök állításaikat bebizonyítani, nem is tudnák, még akkor sem, ha igazok volna, mert nem ismerik azon munkákat, melyekre hivatkoznak. Nekik a tudományban az eredetiség annyi, mint nem ismerni az illető tudományt s újra kigondolni mindazt, mit mások már rég és jól kigondoltak. Fogalmuk sincs azon solidaritásról, mely a keresztény polgárosodás államait és irodalmait összefűzi s melynek ismerete nélkül specificus nemzeti szempontokra emelkedni teljes lehetetlen. A kritikától mindennap új törvényt követelnek, mintha az æsthetika törvényei mindennap változnának s nem volnának oly örök igazságok is, melyeket a legnagyobb lángész sem törölhet el, mintha a kritikusnak más tiszte volna, mint ez igazságokat, törvényeket fejtegetni, alkalmazni s ha valamely műből ujat vonhat le, megvizsgálni s vagy elvetni vagy küzdeni érte.

Nekik minden külföldi szempont, mely rájok nézve nem kedvező; ők csinálnak oly magyar æsthetikát, mely szerint annyi nálunk a jeles és remekmű, mint eső után a gomba. Nekik minden túlszigor, igazságtalanság, epe, mely nem bámul föltétlenül s a jeles írókban is nagy árnyoldalakat mer fölfedezni; ők hisznek az abstract tökélyben s nem tudják, hogy a legnagyobb írót is nem a tökélyek összege teszi nagygyá, hanem a fogyatkozások kevesebbsége. Azonban tudnak ők nagyon szigorúak is lenni, ha bántva érzik magokat s megharagusznak. Ekkor aztán Shakespeareről is amolyan kimélő iróniával beszélnek s némely, egykor dicsőített hazai tehetségek irányában mind inkább lohad határtalan lelkesülésök, melyre azelőtt sem volt semmi szükség.

Leginkább az akadémiát szeretik megtámadni, melyet holmi költőkeltő és dicsőítő intézetnek óhajtanának s az úgynevezett tudósokat, kiket csak tehetség nélküli embereknek képzelnek. Előttük csak a vers, beszély, dráma- és regényköltő az író; a tudományos munkát compilatiónak tartják, a kritikát és essay írást plagiumnak, a fordítást és átdolgozást lelki szegénységnek, a szerkesztést puszta gépies foglalkozásnak. Ez utóbbit illetőleg tapasztalásból beszélnek. Divatlapjaink szerkesztése csakugyan ritkán több gépies foglalkozásnál. A szerkesztők keveset gondolnak azzal, hogy eszmékben, elvekben, érzületben bizonyos következetességet, rendszert, színezetet öntsenek el lapjaikon. Nem igen van véleményük, összehalmoznak mindennemű véleményt s tulajdonképi hatásuk nem annyira a közvélemény fejlesztése, mint megzavarása. Egy pár jó czikk, helyes nézet, amúgy elvétve, még magokban nem adnak irányt. Ezt csak öntudatos folytonosság és gondos következetesség eszközölhetik, mit szépirodalmi lapjaink ismerethiány vagy hanyagság miatt egészen nélkülöznek.

Ime a szellem, honnan nőink nagy része meríti irodalmi míveltségét, íme az iskola, hol írónőink az irodalmi pályára készülnek. Ily körülmények között nem igen várhatni tőlök, hogy a gyermekeknek és ifjuságnak valami értékest nyujthassanak. E szakma, ha nem is kiván annyi élettapasztalatot és költői erőt, mint a regény és beszély, de bizonyára sokkal több irodalmi míveltséget, mint a mennyivel írónőink bírnak. Azonban mi akadályozza őket, hogy a külföld e nemű jobb termékeit lefordítsák vagy viszonyainkhoz alkalmazva átdolgozzák? Igy használhatnának valamit, hiányt segítenének pótolni s idővel igen tisztes állást víhatnának ki.

A szülők a legjobb akarattal sem elégíthetik ki gyermekeik szükségét a magyar irodalomból s a gyermekszobákat franczia és német könyvek özönlik el. Egy ily jól lefordított vagy átdolgozott munka fölérné írónőink összes munkásságát, mely csak rossz beszélyeink és regényeink számát szaporítja. Ezért igen méltánylandó _Józsika Julia_ munkássága, ki részint e téren mozog, részint divattudósításokat ír s apró czikkeket dolgozgat át. A Nővilág tárczájában az ő czikkei érnek legtöbbet. Jól érti a dolgot, a melyről ír s modora oly választékos és kellemes, hogy a többi divatlap példányul vehetné. Az ő munkássága valóságos hiányt pótol. Divatlapjaink rendesen kevés súlyt helyeznek arra, mi a nőknek kiválóan érdekes és hasznos, ezért a Bazár, Iris czímü idegen lapok, melyek e szükséget kielégítik, hovatovább nagyobb elterjedésnek kezdenek örülni. Józsika Julia példáját követve, mily jól munkálkodhatnának írónőink e téren is, ha nem volnának eltelve a Sand dicsőségével s ismernék tehetségöket.

Hasonló méltánylatot érdemel _Szendrey Julia_ is, ki Andersen meséit ülteté át irodalmunkba. Alig tehetett volna jobb választást. E dán író, ki épen oly kedvelt Németországban, mint saját nemzeténél, kitünő állást foglal el az újabb irodalomban. Tulajdonkép nem gyermekek és növendék ifjak számára ír, azaz tisztán költői s nem egyszersmind pædagogiai szempontok után indul, nem szorítkozik bizonyos korra, de meséi nagyrésze a legkellemesebb ifjusági és gyermekolvasmány s a fordítónő füzetkéjében ilyesmit akart nyujtani. Andersen mindenki költője, ki kedélyében meg tudott őrzeni annyi naivságot, hogy érdekkel viseltessék az élet és természet apróságai iránt, sőt ha az érzékünk elveszett, visszanyerjük s újra érdekel bennünket minden semmiség, beszélünk fűvel, fával, álmodunk tündérekkel, mint gyermekkorunkban. S e phantastikus világban mégis annyi a valódiság és élet. A költő érdekessé tud tenni mindent, le az eltörött tűig, a szennyes gázlámpáig; mert éles szeme és souverain humora mindenen oly jellemző tulajdonokat fedez föl, melyek eddig elkerülték figyelmünket; mert szabad mozgást, egyéni életet lehel a lelketlen dolgokba, mi benyomul képzelődésünkbe, foglalkoztatja, elbájolja. Ez az, mi őt más meseíróktól különösen megkülönbözteti. Az úgynevezett erkölcsi mesék írói a lelketlen dolgokat ha jellemzőn beszéltetik is, leginkább csak jelvül vagy allegoriakép használják; Andersen bemerül beléletökbe, megírja történetöket s életök egész költészetét.

Ő az asztalok, székek, füvek, fák, gyermekjátékok s házi eszközök regényírója. Megismerteti örömeiket, szenvedéseiket, viszontagságaikat, melyeket mindennap tapasztalhatnánk, ha az ő szemeivel és humorával néznénk körül. Nem fog rájuk semmit, csak kedélye tükrén mutatja föl őket, nem ad szájokba semmit, hanem csak beszélteti őket. Valóban, ha az asztal, szék, hegedű, kandúr, télizöld, lapda, czinkatona beszélni tudnának, nem beszélhetnének máskép. S mily finom komikum és humor, mennyi életbölcseségi ötlet, játszi tréfa, szeszélyes és érzelmes ábránd képezik alapeszméit e történetkéknek. Vonzódunk, mosolygunk s mint egy könnyű, kellemes álom után megenyhülve érezzük magunkat. Csak ha mesét mesére, kötetet kötetre olvasunk, érezünk bizonyos lankadást, sőt unalmat, melynek oka nem annyira a költőben, mint genrejában keresendő. A költő találékonysága kifogyhatatlan, de e kis világgal hamar betelik lelkünk, melyet csak a nagy világ, a valódi élet és emberi szív költészete bilincselhet le feloldhatlanul. Andersenről több joggal mondhatni el, mint bárkiről azon régi megjegyzést: nagy író a maga nemében, de neme kicsiny és szűk.

A fordítónő, kivéve egy pár apróbb darabot, helyes választással állítá ki füzetkéjét. A fordítás is igen sikerült. A hangulat majd mindenütt szerencsésen van eltalálva s a magyaros színezet, mely az egészen elömlik, ment minden affectatiótól és erőltetéstől. Óhajtjuk, hogy karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkisért egy kis eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje, (A kis köpeny története. Vasárnapi Ujság.), melyben Andersent oly szerencsésen utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.

ADALÉK NÉPKÖLTÉSZETÜNKHÖZ.

Olvastatott az Erdélyi Muzeumegylet 1860. február 25-én tartott tudományos ülésén.

Mióta a Kisfaludy-társaság megszünt munkálkodni, a néphagyományok gyűjtése is megszakadt. Lehet, sőt hallottuk, hogy egyesek fáradoznak, de a közelebbi tíz év alatt egyetlen újabb gyűjteményt sem tud felmutatni irodalmunk, mert az Erdélyi által néhány év előtt kiadott «Közmondások könyve» és «Magyar népmesék» még a Kisfaludy-társaság munkásságának eredményei, Gaalnak pedig szintén nemrég megjelent meséi egy még régibb kor mozgalma. Valóban, uraim! Muzeum-egyletünk igen érezhető szükségletnek tett eleget, midőn tagjait néphagyományaink gyűjtésére szólítá föl s legalább részben folytatója akar lenni azon nevezetes mozgalomnak, mely költészetünket megtermékenyítette, nyelvészetünknek annyi becses adatot szolgáltatott s még őskérdésünkre is vetett egy pár halvány sugarat.

De vajon lesz-e fáradozásunknak óhajtott sikere, fogjuk-e gazdagítani a magyar népszellem kincstárát, vagy csak szegénységünket leszünk kénytelenek bevallani? Oly kérdés, melyre az irodalmi közvélemény nem épen vigasztalóan felel. Majdnem általános azon meggyőződés, hogy az erdélyi népköltészet csekély figyelemre méltó. E vélemény nincs minden alap nélkül. Mindaz, mi eddig a magyar néphagyományok gyűjteményeibe Erdélyből került, vagy épen nem új, vagy épen csekély becsű. Különösen a székely népköltészetben csalódott az irodalom. Azt hitte, hogy egész új világot fog felfedezni, ősibb eredetiséget, gazdagabb kedélyt, alkotóbb képzelmet: s mindennek épen ellenkezőjét találta. Azon 30–40 székely népdal között, melyeket Erdélyi közlött, alig van egy pár figyelmet érdemlő s a legszebb is («Ha én rózsa volnék» Erdélyinél II. k. 322. lap) csak már egy ismert dal gyöngébb variansa, szóval: mintha az erdélyi vidékek népköltészete csak hulladékokból táplálkoznék s a mi benne eredeti és vonzó, inkább nyelvi sajátság, népirati adat, mint költői szép. Csak a legújabb időben kezd gyöngülni e vélemény, mióta nehány becses adat fekszik a kritika előtt. A «Hadak uta» monda, melyet Lugossy egy székely katona elbeszélése után jegyzett föl, nevezetes adalékul járult hunmondakörünkhöz; Kriza gazdag gyűjteményeiből egy pár mutatvány szokatlan figyelmet gerjesztett; a Nagy Lajos által közlött «Barcsai» pedig egyik legjobb népballadánknak lőn elismerve. Ime egy kis buzgalom, máris mily szép eredmény, íme nehány jel, melyek méltán erősíthetik önbizalmunkat, hogy fáradozásunk nem lesz sikertelen. Én is ez önbizalmat akarom erősíteni, nehány erdélyi, nagyrészt székely, még eddig ismeretlen népköltemény bemutatásával, melyek szerintem az összes magyar népköltészet legszebbjei közé tartoznak s minthogy épen ballada- és románczneműek, népköltészetünk legterméketlenebb ágát fogják gazdagítani.

E költemények egyike így hangzik:

Elindula Ajgó Márton Hosszu útra, rengetegre; Megtalálta Molnár Annát: ‚Gyere velem Molnár Anna, Hosszu utra, rengetegre‘. „Nem mehetek Ajgó Márton, Vagyon nekem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam!“ Hívta, nem jött, elrabolta.

Elindultak most már ketten, Hosszu utra, rengetegre; Megtaláltak egy burús[7] fát, Leülének árnyékába. „Nézz egy kicsit a fejembe!“ Hullni kezd az asszony könyje. „Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna?“ ‚Nem sírok én Ajgó Márton, A mi hull, a fa harmatja‘. „Nem hull most a fa harmatja, Mert épen álló dél vagyon.“

Felindula Ajgó Márton Ekkor a fa tetejébe; Visszaejti a pallosát. „Add fel, add fel pallosomat!“ Felhajítja a pallosát, Ketté vágja az derekát. Felöltözik ruhájába Térdig érő ángliába, Elindula hazájába, Megállott a kapujába.

‚Csöndes gazda, jámbor gazda Adsz-e szállást az éjtszaka?‘ „Nem adhatok vitéz uram, Vagyon nekem síró fiam.“ Addig kérte, míg megadta.

„Csendes gazda, jámbor gazda Van-e jó bor a faluba? Hozz egy kupát vacsorára.“ Míg az ura borért jára, Kigombolta a dolmányát, Megszoptatta síró fiát.

(Marosszék.)