Part 20

Töpreng hivatásán, melyet nem szükség keresni, mert maga a természet mutatta ki, felbonczolja a szerelmet és házasságot s nem veszi észre, hogy szívét zúzta szét. Mélyen érzi, bár nem győződik meg róla, helyzete tarthatatlanságát, ürességét s keserüségében átengedi magát a kósza vágyaknak s hangulataitól vesz irányt. Magas emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emotiókat keres. Egymást kizáró ellenmondásokban s hiú álmokban él. Mindig keres egy férfiút, az _igazit_, kit soha sem találhat föl, s kit, ha föltalálna, tüstént meggyűlölne. Nem bírja el a férfiú igáját, legyen az bár a legerősebb s leggyöngédebb szerelem, s megutálja, ha rabszolgájává válik, mit egyébiránt óhajt. A beteg idealismus elragadtatásai s az érzéki vágyak hevületei közt hánykolódik a nélkül, hogy érzés dobogtatná szívét. Sérti a férfiak brutalitása és gúnyolják hideg, megfagyott érzékei. Megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét az iránt, mi a bennök leginkább becsülendő. Innen van, hogy a szerelmet és házasságot balul fogja föl s a legtévelygőbb tanokat hirdeti. Innen, hogy műveiben soha sem tud igazi férfiakat festeni. Ezer változatban ismétel két alakot, oly férfiút, kit óhajt és keres, de a ki lehetetlen és olyat, kit látni vél és gyűlöl, de a ki sohasem létezett.

A franczia és német irodalom két legnevezetesebb írónője George Sand és Hahn-Hahn Ida grófnő mindezt igazolják, az előbbi annyival inkább, mert valóban geniális nő. Sandban minden megvan, mi írót nagygyá tehet, de az az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait. Mélyen nézett az emberi szívbe, de a társadalmat, melyet annyiszor megtámad, soha sem érthette meg eléggé; nemes lelkesülésben lángol minden nagyért és szépért, de világnézleteinek összege nagyrészt geniális paradoxonok, csillogó capriceok rendszere; kisebb dolgozataiban s egyes részletekben nagy költőkkel vetekszik, de nagyobbszerű műveiben a compositio erejére nézve csekélyebb tehetségű férfiak is felülmulják; jellemfestéseiben a mélység, igazság és erő mellett annyi a felület, üresség és gyöngeség, hogy alig lehetne megfognunk, ha nem tudnók, hogy nőnél ez máskép nem lehet. S mégis ennyi érdem s valódi dicsőség, mely annyi mindent bír igazolni és feledtetni, feledtette-e véle csak egy perczig is, hogy boldogtalan és hogy oly pályára lépett, mely boldogtalanná teszi? Nem. «Miért rajtam e feloldhatlan lánczok? – kiált föl egy helyt.[6] – Óh istenem, mily édesek lesznek vala, ha egy az enyémet megértő szív fogadja el. Óh nem! én nem költőnek születtem, szerelemre voltam teremtve. Élni akartam az emberi életet, szívem volt, erőszakosan kiszakították kebelemből s egyebet nem hagytak meg, mint fejemet, zajjal, fájdalommal, iszonyú emlékekkel, gyászos képekkel s gyalázatos jelenetekkel tele fejemet. S mert regényeket írván, hogy kenyeremet kereshessem, melyet megtagadtak, megemlékeztem szerencsétlenségeimre, mert meg mertem mondani, mily nyomorult lények élnek a házasságban, a gyöngeségnél fogva, melyet parancsolnak a nőnek, a brutalitásnál fogva, melyet megengednek a férfiúnak, a gyalázatoknál fogva, melyekre a társadalom fátyolt vet, erkölcstelennek bélyegeztek s úgy bántak velem, mint az emberiség ellenségével.» E vallomás, a mint Sand nemrég megjelent emlékiratai tanusítják, a tényekben nem elég őszinte, de érzésben bizonyára az. Az önvád, önmentség és öngúny mély fájdalma az, mely a nőiséget siratja, e drága kincset, melyet, ha a nő elveszt, mindenét elveszté.

S mit mondjunk Hahn-Hahn Ida grófnőről, ki Sandnál csekélyebb tehetség? E nő pályája leginkább mutatja, hova vezeti a nőt az analysis, a kétely. Lázas hánykolódásai közt mindig talánya volt önmagának. A társaság magasán született s ép oly kevéssé lehetett aristokrata, mint demokrata; protestansból katholikussá lőn s alkalmasint oly kevéssé valódi katholikus, mint volt valódi protestans, szerette volna Aspasia szerepét játszani s épen oly képtelen volt reá, mint most az apáczáéra. Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemesise. Vagy azért ír, mert boldogtalan s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért boldogtalan, mert ír s végkép el akarja játszani boldogságát. Lehetnek kivételek, de a kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.

III.

Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni kénytelen; ámítaná a nőket, ha azt mondaná, hogy e pályára épen úgy hivatvák, mint a férfiak, s a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha munkásságra hívná föl őket. Azonban határozott tiltakozásával még nem zárja el magát műveik méltánylásától s ha egyszer elmondta őszinte véleményét pályájokról, legfeljebb még csak azt ismételheti untalan, hogy oly körre szorítkozzanak, mely természetökhöz, tehetségökhöz legillőbb, hivatásukkal, kötelességeikkel leginkább megegyeztethető, mert egészen megegyező soha sem lehet. S még itt is mennyi csalódásnak és csalatásnak vannak kitéve, többnek mint a férfiak. Kevés módjuk van tisztába jöhetni tehetségök iránt. A társas körökben jogos fensőséget gyakorolnak a férfiakon s azt hiszik, hogy szellemdúsan csevegni s jól írni ugyanegy dolog. A férfiak udvariasak hozzájok vagy épen udvarolnak nekik s mintegy kötelezve vannak műveikről csak jól és szépen nyilatkozni. Egy pár szép szem még a szigorú kritikust is megszelidíti; nem állván a közönség előtt, megenged magának egy-két bókot, hogy később midőn íróasztalához ül, gúnynyal boszulhassa meg gyöngeségét. De hasztalan nyilatkoznék szigorúan s bírálna lelkiismeretesen, sokkal lelkiismeretesebben, mint a közönség előtt: a nők, a mit félre akarnak érteni, okvetlen félreértik, s oly könnyen tudják magukat sophismákkal megnyugtatni. Ez a kritikus csak a remekműveket képes magasztalni, nőtől nem lehet annyit várni, mint a férfiútól, nőtől ennyi is elég. Nőiségökkel vigasztalják, mentik magokat s épen akkor, midőn nőiségökről akarnak lemondani. Aztán azon körre nézve is könnyen tévedhetnek, melyet legsikeresebben lehetne mívelniök. Az irodalomnak némely ága csak látszólag esik körükbe; a határvonalok oly észrevétlen mosódnak el, hogy tüstént ott találják magukat, hol a látszat sem szól mellettök. S a nőnek, ha egyszer elveté a gyöngédség és szemérem félénkségét, mindig több önbizalma és bátorsága van, mint a férfiunak, mert szenvedélyesebb s kevésbbé ismeri a veszélyeket.

Az eszes és mívelt anya bizonyosan több tapasztalatot tesz gyermekei, általában a gyermekek körül, mint az atya s a legtöbb nevelő, mégis a nevelésről a nő legkevésbbé képes valódi jó munkát írni. Ide abstractio, philosophiai természet és míveltség szükséges, minővel a nő nem bír, s a melyet meg nem szerezhet. Legfeljebb csak egyes éles és finom észrevételt, nehány becses tapasztalatot várhatunk tőle, de mélybe vágó elemzést, kidolgozott rendszert sohasem. Azonban helyzeténél, hajlamainál, kedélyénél fogva igen alkalmas meséket, beszélykéket írni gyermekek, kivált fiatal leányok számára s talán jobbakat, mint a férfiak. Kár, hogy e tért annálinkább lenézi, mennél tehetségesebb és szellemdúsabb. Külföldön még csak találkozik egy-egy, ki sikerrel míveli az irodalom e fontos ágát, de nálunk épen nem, mert ezért senkit sem magasztalnak a divatlapok, senkinek sem adják ki arczképét s több efféle. A nőnek éles érzéke van a nevetséges iránt s elméssége kifogyhatatlan. Ugy látszik, mintha hivatva volna a komikumra és humorra, pedig erre a legképtelenebb. A komikum és humor sokkal szélesebb látkört, több tapasztalatot, nagyobb emberismeretet, szilárdabb meggyőződést és objectivitást kiván, mint a tragikum, szóval oly elemeket, melyek a nőnél leginkább hiányzanak. A nő csak elmés s az elmésség még mindig megrontotta a komikus írót és humoristát; legfeljebb csak bizonyos szűk mulatságos genrera van hivatva, hol elméssége, játszisága, finom ironiája igen helyén van. A nő eme tulajdonságából foly azon kellemes és utánozhatlan csevegés, melyben őt a férfiu sem a szalonban, sem az irodalomban utol nem érheti. A férfiak társalgásában mindig van valami nehézkesség, mondhatni pedantság; itt is czélt, logikai rendet követnek, könnyen hajlanak vitára, fejtegetésre s a ki nem ilyen, rendesen üres fecsegő vagy épen ostoba. A nő könnyen szökel egyik tárgyról a másikra; élénk értelme, szikrázó elméssége, áradó kedélye minden tárgyból kiemel egy-egy oldalt a nélkül, hogy az egészet föltárná vagy elemezné s tovább száll a lepke könnyüségével. Csak ő érti a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát, mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti rajzokat, tárczai csevegéseket írhat s nagy szerencsével mívelheti az irodalom azon könnyed nemeit, melyeket nem azért nevezünk könnyedeknek, mintha megvetnők, hanem, mert nem szigorúan meghatározható irodalmi nemek. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiu, ha ugyan dicsvágya a legtöbb esetben nem ragadja nem az ő számára font koszorúk után.

A nő érzékenyebb, szenvedélyesebb, mint a férfiu s úgy látszik, mintha kiválóan a lyrára volna hivatva. Ez is csalódás. A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak egy pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem ad nagyobbszerű költészetet s érzéseinek örökös önmagába sülyedése nem engedi sem a szabad szárnyalást, sem a hatalmas emelkedést, sem a formai erő kifejlését. Az eposzra nem vonja hajlama, a drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert e költői forma szigorát ki nem birhatja s a jellemzésben legkevesebb ereje van, a mi drámában egyik fődolog, az erős és nagy vonások rajzához. A novellához és regényhez vonzódik leginkább s méltán, mert itt van leginkább helyén, ha csak tisztán egyéni viszonyokkal foglalkozik, ha csak tisztán a társaság és családi kör eseményeit rajzolja, s békét hagyva minden analysisnek, ösztöneit és érzéseit követi. Ez természetesen szűk kör s nem is a modern regény köre, de egyetlen, hol nem pazarolja erejét s nem rontja meg magát. – A társadalmi és történeti regény mindig eltéveszti, mint eltévesztette Sandot s el fogja téveszteni a legerősebb tehetséget is. A társadalmi nagy dissonantiákat, a történeti és politikai nagy tényeket költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. A költő csak azt adhatja, mit legalább analog formákban átélt, átérzett, átgondolt és átküzdött. Bármily sok legyen az, mit egy nő átélhet, e viszonyokkal alig érintkezhetik vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az átküzdéshez és nyugalma, philosophiai míveltsége az átgondoláshoz. Az örvény kikerülhetetlen s annál inkább, mennél nagyobb tehetséggel bír. Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta s inkább kevésbbé termékenyek, változatosak, mintsem tévedők. Ezért kiállhatlan a német írónők legtöbbje, kik untalan nagy társadalmi kérdéseket, erkölcsi problemákat tűznek ki magoknak s a politika, philosophia, theologia legfontosabb kérdéseiről oly könnyelműen, noha elég unalmasan, fecsegnek, mintha a tegnapi bálról volna szó. De ha a férfi oly könnyen félreismeri magát, de ha jó költő is, annyiszor nem gondolja meg erejét, hogyan kivánhatni meg egy nőtől s mi több írónőtől, hogy túl ne becsülje magát s ki ne lépjen köréből. Csak oda térünk vissza, honnan kiindultunk, csak azt kell ismételnünk, mit már annyiszor elmondánk: veszélyes az írónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb.

Azonban mindez igen csekély mértékben illik a magyar írónőkre – mondhatják s már mondják is divatlapjaink; nálunk az írónők nem oly számosak, hogy komoly aggodalomra adhatnának okot s nem oly téren mozognak, mely feljogosíthatná a kritikát ily hosszas és kemény philippikákra. Irónőink csak dilettansok, kik ha egyéb dolguk nincs, írnak egy-egy verset, novellát vagy épen regénykét, igény nélkül, szórakozásból s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy kis zongorázás vagy rajzolási kisérlet. Valóban ebben sok igaz van. Irótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy megérdemeljék a kritikát. Azt is megengedjük, hogy nem nagy igénynyel lépnek föl s nem igen lehet őket félteni sem a sivár becsszomjtól, sem a professionatus író erős küzdelmeitől és mély gondjaitól. Hanem akkor lapjaink miért igyekeznek hát igényesekké, becsszomjasakká tenni őket tömjénezéseikkel, miért nem tanácsolják nekik, hogy csak azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal is, melynek zongorázni és rajzolni szoktak? Az is egy kissé különös, hogy épen azok állanak elő a dilettantizmus mentségével, kik annyi magasztalást halmoztak reájuk, mennyit egy nem dilettans író is megsokal, ha némi önérzettel bír. Egyébiránt írónőink egészen a divatlapok teremtményei. A szegény nők látván, hogy oly olcsó a dicsőség, fölbátorodtak. Elolvasták a divatlapok híres és koszorús költőit s észrevették, hogy ily híresek és koszorúsak ők is tudnak lenni. Gondolták, hogy nőtől senki sem vár annyit, mint férfiútól, s miután a divatlapok által teremtett közvélemény a férfiút is fölmenti a kritika alól, mennyivel több elnézésre, hazafiasságra számíthat a nő, kihez különben is minden becsületes férfiu udvarias. Egész naivsággal léptek az irodalmi pályára. Irtak novellákat, melyek csak annyi életismeretet árultak el, mint a férfiak némely híres novellái; írtak verseket, melyekben épen oly kevés eszme volt, mint a férfiakéban, s ha a formát elhanyagolták, az érzület nemességében legalább túltettek rajtok; írtak regényeket, s a férfiak kénytelenek voltak megdicsérni, mert az övékhez hasonlók valának; írtak tárczaczikkeket, vidéki leveleket, rossz nyelven, tele bohósággal s a férfiak örömmel igtatták a magukéi mellé. Oh a magyar nők nem hibásak s mi védjük őket teljes erőnkből. Nem féltjük a kétely nyugtalanságaitól, mert akkor eszmékkel kellene foglalkozniok s ezt a férfiak nagy része is ritkán teszi; nem hiszszük, hogy a Sand vagy a Hahn-Hahn Ida sorsára jussanak, mert ahhoz sem tehetségök, sem elég előkészületök; nem aggódunk, hogy a dicsőségszomj és erős küzdés boldogtalanokká teszi őket, mert nem ismerik a dicsőséget, s küzdeni sem akarnak. A magyar írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse. S mégis jónak láttuk elmondani, a miket elmondánk. Hadd tudják meg, hogy ha dilettansokból írónőkké válnak, mennyi veszélynek teszik ki magokat, s ha csak dilettánsok is maradnak, még nem mentek e veszélyektől. E kérdést más oldalról is megvilágítani épen idején volt. Nemcsak kritikai meggyőződésből szóltunk, hanem szívünkből is. Minket mindig melancholikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk. Hogy is ne? Nálunk nem annyira nők írnak, mint inkább fiatal leányok. Istenem! Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép szemeiteket, halványítjátok piros arczaitokat, midőn szebbnél-szebb versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint a minőket ti tudtok írni? Elég ízléstek van, hogy tetszéstek megérdemelje a fáradságot, miért hajhásszátok a férfiak tetszését, kik csak udvariasságból vagy épen korlátoltságból tapsolnak nektek? Miért raboltok el annyi drága perczet szüleitektől, férjeitektől, kedveseitektől, csak azért, hogy nyomatva lássátok neveteket s egy pár bókot nyerjetek, melyeket máskép jobban ki tudtok érdemelni? Miért teszitek még nehezebbé a magyar kritikát? Szegény magyar kritika már el van keresztelve, hazafiatlannak, aristocratának, oh iszonyú, még csak az a hijja, hogy nőgyülölő is legyen s ti azzá teszitek!

IV.

A régibb magyar irodalom alig mutat föl egy pár írónőt s az újabb időben is csak ez utóbbi évtizedben jelentkeznek számosabban. Részint a külföld példája, részint divatlapjaink bátorítása kezdi virágoztatni irodalmunk ez ágát s az mindez ideig alig emelkedett feljebb oly dilettantizmusnál, mely épen oly keveset árt, mint használ. Azonban épen azért vala szükséges, még jókor, a maga idejében, a más irodalmakban élesen kifejlett tévedésekkel, a külföldi és professionatus írónők példáival világosítani föl a kérdést. Talán erősebb színeket használtunk, kiméletlenebben szóltunk, mint szokás nálunk, hol a kritika jogáról, modoráról, formáiról a legnaivabb fogalmak divatoznak, de bizonyára annyi őszinte lelkiismeretességgel, mondhatnók fájdalommal, mennyit e kérdés természete és komolysága kíván. Fejtegetésünkben nem a mi kezdő és dilettans írónőink lebegtek szemeink előtt: ezért tiltakozunk e czélzások gyanusítása ellen; nem azon veszélyeket fejtegettük, melyeket írónőink már magokra _vontak_, hanem azokról, melyeknek ki _lehetnek_ téve: ezért óhajtunk félre nem értetni, nem annyira a magunk, mint inkább azon nők érdekében, kik írni szoktak. A mi írónőinkre még kevés panasz lehet, de jó ha tudják pályájok veszélyeit, a mi írónőink aránylag még kevesen vannak, de a divat kezd ragályos lenni. Ismerünk fiatal leányokat, kik sírnak azon képzelt szerencsétlenség miatt, hogy nem elég szellemesek, hogy írónők lehessenek, atyákat és anyákat, kik leányaikat az írónői pályára buzdítják és növelik, férfiakat, kik előtt az írónőség úgy tűnik föl, mint a legmagasabb női eszmény; a magyar közvélemény vagy egészen az írónőség mellett van, vagy azt csak tréfás oldalról fogja föl. Ily körülmények között némi visszahatást idézni elő, némi éles polemiával támadni meg e divatot, sem botrányhajhászat, sem don quixotteria.

Polemiáinkat nem azért kötöttük a két fenn czímzett műhöz, mintha azok megrovásokat érdemelnének. Ellenkezőleg e művek méltányolhatók, részint mert oly téren mozognak, hol a nők legsikeresebben működhetnek, részint mert a közelebbről megjelent s kritikát nem érdemlő női művek közt leginkább figyelemre méltók. Azonban puszta méltánylatunk igazolása lett volna az írónői pályának, melynek határozott ellenségei vagyunk. Az által, hogy épen akkor támadjuk meg az írónőséget, midőn két méltányolható női művet ismertetünk, leginkább hittük elkerülhetni az elfogultság és előitélet vádját. Czikkünk sem értekezés, sem szorosan vett bírálat, holmi essayhez hasonló dolgozat, midőn a kritikus egy pár művet ismertetvén, alkalmat vesz elmondani gondolatait vagy a művek tárgyáról, vagy arról, mi azzal közel vagy távoli kapcsolatban van. E forma nálunk még nem elég divatos, de nem annyira új, hogy félreértésre adhatna alkalmat. Nők műveit bírálni nálunk még eddig nem volt szokás, de szokásba kell hoznunk, mint a hogy más irodalmakban van. A kritika nem válhatik a gyöngédség vagy udvariasság kérdésévé. A nők művei épen úgy a kritika körébe tartoznak, mint a férfiakéi s legfeljebb csak a modorban lehet némi csekély eltérés. E tekintetben egy más polemiánkban már nyilatkoztunk. A nő, ha közpályára lépett, lemondott minden nemét illető előjogáról; a kritikus, a férfiú tartozik elfogadni a lemondást s csak arra köteles, hogy irányában ne használja a kritika és gúny azon legélesebb fegyvereit, melyeket férfiak irányában minden habozás nélkül használhat. Nekünk a jelen esetben azon kellemes helyzetünk van, hogy e szabados s még azért eléggé éles fegyvereket sem kell használnunk s örömmel térünk át Flóra költeményei ismertetésére.

Azon nők közt, kik ez utóbbi évtizedben lyrai költeményeket írnak, csak Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly jelentékenynyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is a részvét tárgyává tevé. Gyöngéd és csinos dalai, melyekben egy szerény és szerető női szív kevés és szűkkörű, de megható és őszinte élményei s egy a betegség szenvedései közt önmagát vigasztaló lélek mélabús, de önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvencz olvasmánya. Flóra is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt. Egy eltépett zöld levelet sodor a szél lábaihoz s kérdi: vajjon nem anyja írt rá üzenetet, vajjon a harmat nem búcsúkönnye-e? Boldognak tartja magát, bár néha elborul, néma, könnyezik; megvidul a természet képein s az emberek közt, kik hozzá oly jók. Kinyitja ablakát, kéri a tavaszt, hogy jőjjön be hozzá, gyógyítsa meg, ő nem mehet ki, beteg; ha felgyógyul, ő is majd visszalátogatja s mindent meghálál neki. Fogja édes anyja kezét, forró homlokához érteti s hiszi, hogy míg ez őrző angyal fedezi szárnyaival, meg fogja kimélni minden baj és betegség. Virágait ápolja s mintha ezer virágszellemke venné körül, csengés-zengést hall s dal, rege ringatja ábrándokba. Tudakolja, van-e a virágban sejtelem a kétes jövő iránt s im, bár ő örül, virága elhervad; a csillagot is megkérdi s im, bár ő búsul, a csillagfény lemosolyog hozzá. Szép őszi virágot lát a hervadó mezőn, de nem szakítja le, miért venné le a mosolygást egy haldokló arczáról. Szereti a természetet, örömest látogatja s mindig van hozzá mondani valója. Elbeszél fűvel, fával, virággal, madárral, most, mint játszó gyermek, majd mint ábrándozó leányka. Kora tavaszszal, midőn a nap már bimbót kezd fakasztani, kéri a kis madarat, hogy jőjjön vissza, szánja meg a néma természetet s adja vissza neki lelkét, örömei hangját, a dalt. Kérdi az erdőtől: vajjon van-e balzsamerő illatában s a fák titkos zúgásában csendes síridalt vél hallani. Kéri a fénybogárkát, hogy álljon meg, csak testvérének akarja oda adni, ki bizonyosan nem bántja s ismét visszateszi a fűbe. Elábrándozik, vajjon a hegy szebb-e, midőn a föld égbe vágy, vagy a róna, midőn az ég a földre. Elmegy az erdőbe, hol nincs semmi zaj s csak egy sóhaj tesz tanuságot az életről, s a sóhajba olvad egész lelke. Hallgatja a fülmilét, búsul kedvencz rózsája hervadásán, nézi a hulló csillagot, a hervadó virágot, a futó habot s örül, hogy, bár minden oly hamar elenyész, kebléből a dal nem apadhat ki. Soha sem víg, de ritkán érez erősebb és mélyebb fájdalmat, mindig méla, csendes ábrándozó, ki igyekszik vigasztalni magát és másokat. Néha enyeleg, de finom gúnyora alig több a gyermek csodálkozó mosolyánál, ki valamit nem tud felfogni. Megkérdi a könnyező vierlandi leányt, hogy miért sír, talán nem érti érzéseit a világ, vagy talán mert jól áll neki a könny – valóban jól áll, mint virághoz a harmat. Elmondja, hogy a virág elhervad s tavaszszal újra kivirul, erre semmit sem mondanak az emberek s a szívet mégis elitélik, ha feledvén újra szeret. Az ég tiszta kék, virág nyílik, madár dalol s ő még sem tud gyönyörködni, vihart óhajt s vádolja magát, hogy mindig a bírhatlant áhítja, ha valami megvan, nem kell s kívánja, ha nincs. De ez enyelgő hangulat rövid ideig tart s újra bújába sülyed. Megénekli a kis gyermeket, kit az istennek nagyon szeretnie kellett, mert korán magához vette; bejárja kedvencz helyeit, hol emlék minden fűszál, minden kő, s nem mer a jelenre gondolni, mert fájna, hogy csak a multban élhet; leborul a fűbe, elpanaszolja, mint anyja keblén, búját, örömét, vigaszt, részvétet talál s midőn távozni készül s keble elszorul, a jövő tavaszszal vigasztalja magát.