Part 19

De ön azt állítja, hogy nem a formára törekvő s törekvéseikben rossz modorba tévedt kritikusokra czélzott, hanem azokra, kik mert írva van valami, azonnal és indokolás nélkül dicsérik és ajánlják a közönségnek. Vádol, hogy ráfogást használtam és csodálkozik értelmetlenségemen, mely kezdőnél is számot tenne. E két vád kizárja egymást: vagy csak brutális ráfogó vagyok, vagy csak korlátolt eszű értelmetlen. Külön sem fogadhatom el e czímeket s először is azt kérdem öntől, mit fogna mondani, ha Arany, kinek ön jambusait chorjambusoknak nézte, midőn e lapokban verseit bírálta,[5] úgy szólana önhöz, mint ön hozzám: «Uram, én megvizsgáltam magam, s a bűnt, melyet ön rám fog, nem találtam sem fejemben, sem szívem redőiben; ön most az egyszer bitorul használta az igazság jogát; ön bírálatában nyoma sincs az írói lelkiismeretnek; kezemben a fegyver, hogy elbánjam önnel s megverjem az írói kegyetlenségig könnyen mondott szavaiért.» Nemde azt felelné ön: «A tény igaz lehet, én ugyan meg tudom különböztetni a jambust a chorjambustól, magam is írtam mindkettőt, de ön igen ingerült, a ráfogás nagy vád s csak a rosszakarat világos bizonyítványai esetében mondhatni ki; én tévedhettem szórakozásból vagy rosszul fejezhettem ki magamat, de ön igazságtalan, mert becsületességemet hozza kétségbe.» Ilyesmit felelek én is önnek, sőt többet: azt is be akarom bizonyítani, hogy szórakozott vagy értelmetlen sem vagyok, mert az ön máskép magyarázott szavai úgy is érthetők, a hogyan én értettem s a legrosszabb esetben is van ott két sor, melyeket sem én nem ferdítettem el, sem ön ki nem magyarázott s melyek magokban is elég fogantyút nyujtottak volna nékem polemiám megkezdésére.

Vizsgáljuk e két sort. Ön így szól: «Magam részéről, mint kritikus, nem törődöm vele, ha némely kritikus társaim bírálataikkal felül akarják haladni a költőt, prózáikkal a verset.» Mi ez, ha nem oldaldöfés a csillogó rhetor és pathetikus költő kritikusokra, ha nem óvás az imaginatio és szépirodalmiaskodás ellen a kritikában, szóval: megtámadása a formai törekvés elferdüléséből származott rossz modornak, a próza és költészet e kábító vegyületének, melylyel Jules Janin, Heine és Börne annyi és nem mindig jótékony sikert arattak, s melyet utánzóik oly gyanússá tevének? S vajjon, ha egyszer magamra vettem e vádat, nem volt-e jogom mondani: önnek igaza lehet, nem védem korcsszülötteimet, de védem a formának, mint formának jogát, melyet ön, ha nem is tagadni, de _annyiban_ megvetni látszik, a _mennyiben_, midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel s így mellőzhetőnek tartja; ön megrovása rokon azokkal a vádakkal, melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerűsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen; ideje vizsgálni mi igaz e vádakban, s mi nem. Ezt nem most írom, ez idézet levelemből, melyben ön szerint semmi nyoma az írói lelkiismeretnek, de melynek e szavai is eléggé bizonyítják, minő óvatosan magyaráztam ön sorait s mennyiben tartottam jogosnak önhöz köthetni elmondandó nézeteimet.

Menjünk tovább. Ön így folytatja: «Örülök rajta, ha elismerés szól Arany iránt, minthogy érdemli: de félek, hogy a lelkesedésnek állok útjába, ha mondom, miszerint már is találhatni oly eljárásra, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt. Jó ha valaki nagynak nézi az irodalmi czélt, ezt megteszik alapos ismertető czikkei, de a művészeti czél nagyobb mindennél, s nekem úgy súgja valami, hogy túlnyomó amaz elsőnek szemmeltartása és kitűzése.»

A fennebbi két sor után érthettem-e azt máskép, mint a hogy értettem? Nem természetesen juthatott-e eszembe a tartalom elhanyagolása a formai törekvés kedvéért? Nem hihettem-e jogosan, hogy ön e sorokban csak kibővíti fennebbi állítását, hiszen azon megrótt rhetor és költő kritikusok azok, kik rendesen csak az általános benyomást színezik ki, egy-egy erős lelkesülési rohamnak vagy gúnyos szeszélynek engedik át magokat, érdekes és szellemdús dolgokat írnak, de ritkán elemeznek, ingerlő rendetlenségben beszélnek a tárgy körül, de nem a tárgyról s czéljok inkább az, hogy egy szépen írt _irodalmi művel_ gyönyörködtessék olvasóikat, minthogy elvek fejtegetésével vagy alkalmazásával szolgálják a _művészeti czélt?_ Így fogtam fel az _indokolást_ és _műelvet_, az _irodalmi_ és _művészeti czél_ szembetételét, logikailag szállva le a megelőző sorokról. Ön az irodalmi czél alatt egyebet értett: a puszta dicséretet, a nagy hühót, hogy a könyvnek kelete legyen. Az irodalmi czélnak ily értelmezése minden esetre eredeti, nagyon tréfás, olyan, mintha valakinek tolvaj szándékát emberbaráti czélnak nevezzük. Aztán vegyük ide azt a körülményt, hogy ön Arany birálóiról szólt. Kik birálták vagy, ön szerint, dicsérték leginkább Aranyt az újabb időben? Épen nem azok, kik minden könyvet dicsérnek s legkevésbbé a divatlapok kritikusai, hanem én, Greguss, Kemény, Bérczy, Salamon.

Mi fecseghettünk ugyan elég haszontalanságot össze, de mindenikünk meggyőződésből írta hosszú czikkeit s nem azért, hogy a könyvnek kelete legyen. Mindez az én értelmezésem mellett szól, azonban ön legjobban tudhatja, mit akart mondani s mit nem; hinnem kell magyarázatának, ha mindjárt lehetetlen is lemondani azon jogomról, hogy bárki szavait úgy értsem, a mint nekem a logika és körülmények magyarázzák.

Mindemellett ön mintegy kétkedve magyarázata helyességén, nem elégszik meg a ráfogás és értelmetlenség vádjaival s az elhamarkodást is szememre veti. Ön szerint nekem elég négy-öt sor, a mennyit egy pillantással átolvasok, a többire aztán semmi gondom. Felkiált: hogyan hihettem, hogy ön a forma mellett egyetlen árva szót sem emelt s így mellőzhetőnek hiszi, s utasít czikke számos oly helyére, hol a forma tiszteletét mindennél jobban kiemeli, pártolja és szinte cultussá magasítja. Ez igaz, e helyeket én mind olvastam. De minő formákról beszél ön? A költészet formáiról. Minő formákról beszélek én? A tudomány, különösen a kritika irodalmi formáiról. Ez nem mindegy, vagy legalább oly erős árnyalat választja el a kettőt, hogy ön bámulhatja Goethe műveiben a formát s regényírónak gúnyolhatja Macaulayt s épen a formáért, mint számos német kritikus, elég igazságtalanul. Én nem azért kezdtem polemiát, mert _ön_ a _költészetben sürgeti a formát_, hanem azért, hogy a midőn megrójja a kritikai formák elferdülését, a _forma jogairól a tudományban hallgat_. Most már mit tegyek? Ráfogást vitassak-e önre? Mondjam-e: ön elferdíti tételeimet és vakmerőn mást mondat velem, mint a mit mondottam? Bele essem-e ama pathosba, mely úgy látszik nem csak az én sajátságom, hanem mindenkié, ha megharagszik? Oh nem és nincs miért. Én csak egy kis értelmetlenségnek, az eszmeárnyalatok összezavarásának nevezem az egészet s ezt nem gyöngédségből vagy tiszteletből teszem, mitől ön annyira irtózik, hanem mert nincs jogom többre.

Azt sincs jogom tagadni, a mivel oly igazán vádol, hogy miért nem folytatom polémikus leveleimet. Nem védhetem magamat, mert saját magánügyeimet kellene közönség elé hoznom. Annyiról biztosíthatom önt, hogy hanyagságom oka, nem annyira lelkiismeretlenség, mint inkább töprengés. Már erőt vettem rajta s közelebbről veendi ön még a hátra levő két levelet. Igen jól tudom, hogy mi a teendőm: ama világos és érthető vádakra fogok szorítkozni, melyek annyi széptani érdekkel birnak. Remélem, itt nem nyilik alkalom ily kellemetlenségbe bonyolíthatnom önt és magamat, s mi szintén nagy baj, untatnom a jámbor olvasót.

ÍRÓNŐINK.

_Flóra 50 költeménye_. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája 1858. – _Andersen meséi_. Fordította Szendrey Julia. Pest, 1858. Kiadja Lampel Róbert.

I.

Írónőink napról-napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kiséretében, s már csaknem szokássá vált irányokban az udvariasságnál több, bizonyos udvarlói hang. Ha ez a rosszul felfogott nőtiszteletből folyna, még hagyján. A nőtisztelet valami oly szép és erkölcsös dolog s annyi nemesnek és jónak kútfeje mind a társadalmi, mind az irodalmi téren, hogy még túlságaiban is nagy kiméletet érdemel, különösen nálunk, kik némi keleties és a nőtiszteletnek nem épen kedvező házi szokásokat maig sem tudtunk egészen levetkőzni.

Azonban divatlapjaink egészen más indokból vannak elragadtatva; legalább, ha a nőtisztelet oly nagyon szívükön fekünnék, nemcsak a bókokban volnának pazarak, de jobban vigyáznának verseikre, ujdonságaikra, novelláikra is, melyekben nem mindig tisztelik a nőket. Ők nem annyira a nőket tisztelik, mint az írónőket magasztalják; örülni látszanak, hogy a magyar nő is elég hőslelkü és szabadelmű szembeszállani azon százados előitélettel, mely kizárta a nőt a férfiú pályáiról; üdvözlik az írónőt, mint nemének díszét, mint a többi nőnél fensőbb lényt, ki felülemelkedett körén s elég nagy szellemű, tű helyett írótollat forgatni, többé nem a cselédekre zsémbelni, hanem az államférfiakra, tudósokra és kritikusokra; gyönyörködnek a szellem ez új fuvallatán, mely a lélek és szív eddig ismeretlen s a férfiak elől elzárt kincseit fogja föllebbenteni; kiváncsian várják, hogy a női kedély, melynek csak a családi kör számára kellene megnyílni, hogyan profanálja érzéseit az egész világ előtt, minő vallomásokat tesz, minő élményekről tanuskodik s fejti meg új oldalról a szerelem és házasélet nagy kérdéseit; el vannak telve hazafias büszkeséggel, hogy mi sem maradunk el a többi nemzetektől s nemzeti dicsőségünk fényébe egy új sugár olvad. E hangulat általános, ha nincs is épen így rendszerbe szedve, oly általános, hogy nem lenne csoda, ha sok, igen sok nőnél divattá kezdene válni nem a zajtalan, de nyugtató, ügyes-bajos, de boldogító házi körben keresni a dicsőséget, hanem az irodalom zajos, nehéz és sivár pályáján.

Mi, megvalljuk, nem osztozunk e nézetekben a nélkül, hogy az írónőség jogosultságát, melyet elvben tagadni akarunk, kivételkép bizonyos körre szorítva, s némi igazoló körülmények közt meg ne engednők. Nem durva férfidölyf és előitélet mondatja ezt velünk, hanem épen mély nőtisztelet s az előitéleteknél is veszélyesebb társadalmi sophismák gyűlölete, mert mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbeszerbe alkalmazott nőemancipatio, e bohó és bűnös tan, mely senkit sem tenne oly szerencsétlenné, mint épen a nőt, kinek sorsán javítani akar.

A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta conventio szabta meg, hanem a természet rendje és a társadalom szüksége. A nő physikai és szellemi alkatánál fogva épen oly képtelen a férfiú pályájára, mint a férfi a nőére s Kisfaludy Sándor nem élczet, hanem igazságot mond, midőn így szól:

Van határa a két nemnek, S nem toldása az érdemnek, Hanem hiba, csorbaság, Aki ezen átalhág.

Nem kisebbíteni akarjuk a nő szellemi tulajdonait; azok viszonylag bizonyosan egyranguak a férfiuéval, csakhogy egészen más nemüek, más körben kifejthetők s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy mindig voltak és lesznek egyes ritka és nagy tehetségü nők, kik némely férfipályán is felülmulják a legtöbb férfiut. Amit állítani merünk, sem több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval. A nőnemen egy Napoleon, egy Washington, egy Homer, egy Shakespeare, egy Bacon, egy Kant, egy Phidias, egy Michelangelo teljes lehetetlenség, mert mindaz, mi a férfiút valóban naggyá teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy soha sem fejlődhetik ki benne teljesen. Ez annyira természetes jelenség fejtegetése a legtermészetesebben fejti meg az egész kérdést.

A női lélekben uralkodóbb az ösztön, az érzés, az értelem, szóval: a fogékonyság, mint az akarat, az ész, a phantasia, szóval: az alkotó erő; szenvedélyei talán hevesebbek, föláldozóbbak, de nem oly mélyek, kitartók, vagy jobban mondva sivárak, hogy képesek legyenek erős becsszomjat táplálni és nagy czélt vinni ki. A mit megérthetnek, könnyebben megértik, mint a férfiak, hamar elsajátítják s ezer változatban, szellemdúsan dolgozzák föl, de valami újat s mélyet találni teljesen képtelenek s legfeljebb csak genialis paradoxonokig vagy csillogó capriceokra tudnak fölemelkedni. Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt s nem is fogják soha. E gyöngeség és tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségüek, elfojtott dühvel tölti el őket, s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre, tulságokra, hamis genialitásra. S ekkor is, bár akaratlanul, a férfiak befolyása alatt állanak, például, Sand e századnak bizonyosan leggeniálisabb asszonya, mégis művein, ujjal kimutatható, hogy philosophiáját, társadalmi irányát, mely műveinek leggyöngébb oldalát képezi, ez s amaz barátjától kölcsönözte, kiket kedveseinek tartott a világ, alkalmasint hibásan, mert Sand aligha képes volt igazán szeretni s a férfiakat legföljebb csak költői izgalmakra vagy irodalmi czélokra használta föl. Ez alkotási tehetetlenség kevésbbé észrevehető oly művészetekben, melyek nem annyira teremtők, mint visszateremtők lévén, leginkább fogékonyságra vannak alapítva, sőt épen csak női sajátságok által kivihetők, milyenek a szinészet, az előadó zene és ének. Ezért lehetségesek a nagy énekesnők és szinésznők. Azonban itt is, mihelyt szorosabb értelemben vett alkotásról van szó, a nők messze maradnak a férfiaktól. Egy Beethoven a nőnemen épen oly lehetlenség, mint Shakespeare. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú abstractióra, a mélyen ható analysisre, s helyzetükből folyó korlátolt látkörök miatt és heves szenvedélyeiknél fogva mindig egyoldalúságra ragadtatnak, mi lehetetlenné teszi nekik, hogy urai lehessenek a művészet és tudomány anyagának. Ezért alkotásaikban inkább egyes részletek sikerülnek, mint az egész; bizonyos körben bámulatos nagyságra emelkedhetnek, de körük mindig korlátolt marad, finomságuk, ragyogásuk, érzéseik heve elragadtatja a műértőt, de az erőteljességet, mélységöket, szabatosságukat senki sem bámulhatja bennök jogosan. Nem birnak elég nyugodtsággal a mély és közvetlen intuitióra, nincs elég erejök az akarat és lelki tehetségek összpontosítására, pedig e nélkül semmi nagy nem születik. Innen legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. – S e meghasonlás követni fogja őket az életben is. Szegények kétszeresen ki vannak téve azon számtalan veszélynek, melyek a tudós, írói és művészi pályát körülörvénylik. A hiúság talán sehol sem fejlődik ki oly nagy mértékben, mint e pályákon, mi leginkább a helyzet természetéből foly. Az úgyszólva elkerülhetlen hiúságból kevésnek van ereje fölemelkedni ama büszke önérzetig, mely beelégszik önmagával, ama fönséges türelemig, melyet semmi sem tud kifárasztani, ama erényes becsszomjig, mely összetörvén az önszeretet bálványát, az eszmét, az eredményt emelte kultusszá, dicsőségévé. Csaknem kétségtelen igazság, hogy az írók, tudósok és művészek közt aránylag legtöbb hiú embert találhatni. E tekintetben a nagy szellemek közül is csak kevesen mentek sok szánandó és nevetséges gyöngeségtől. S a nő, ki már természeténél, neveltetésénél fogva sokkal hiúbb, mint a férfiú, mily könnyen válik hiúsága bábjává. Hányan nem lesznek csak azért írónők, hogy hiúságuknak, melyet más téren nem elégíthetnek ki, tápot nyujtsanak? Hány előtt nem válik az irodalom önkénytelen, észrevétlenül szalonná, bálteremmé, a kaczérság színpadává, hol untalan a kaczérság egy-egy nevetséges vagy szomorú jelenetét kell eljátszaniok. S ez még csekélység. Vannak nagyobb veszélyek is s a legtehetségesebb nőket épen ezek fenyegetik. Az abstractio számokra majd mindig csak tévtanokat szül, az analysis szívök ellen fordul, s a küzdés és dicsőségszomj képtelenné teszi őket boldogságra és boldogításra egykép. Hiába csalják meg magokat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve, hiába ölték ki magokból akarva, nem akarva a nőiséget, az összezúzott érzelmek visszakérik jogaikat: egész a sírig betölthetetlen ürt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság képe szüntelen kisérni, üldözni fogja őket, a családélet boldogságáé, melyet megvetnek és visszaóhajtanak, melyre képtelenekké tették magokat s mely nélkül még sem élhetnek. Büszkeségök nem engedi, hogy mindezt bevallják, de annál fájóbban, annál mélyebben érzik, minél lelkiismeretesebbek. A férj, kit szeretni hittek, s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak, s kikért oly keveset bírnak tenni, a családi kör, melynek áldásává lehetnének, s melynek csak terhére kell válniok, utálattal tölti el őket önmagok iránt, s gyűlölettel a társadalmi intézmények ellen. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejöket, hogy kivonják magokat ez örvényből, de csak új örvények közt választhatnak: szakítani, vagy a világgal, vagy családjokkal. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük súlypontja kívül esett a női és családi élet körén, s az egyensúly többé helyre nem állítható. Sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak, ott a nők jogait követelik, itt a férfiakét; sem a közpályán, sem a családi körben nem találják otthon magukat, az nekik igen tág, zajos és veszélyes, ez igen szűk, csendes, prózai. A közönség személyeivé váltak, kikhez mindenkinek joga van. E körülmény ingerli, vonja és bántja őket; szeretnék föltárni egész kedélyöket költői lelkesülésből, dicsvágyból, s fáj nekik, hogy mindenki tudni fogja titkaikat, élményeiket, vágyaikat, a nagy tömeg, az egész világ, mely oly örömest rágalmaz, gúnyol, nevet, mulatja magát. Balhelyzetök minden következményét el kell hordozniok s örök meghasonlásban élniök önmagokkal és a világgal. És nincs erejök hozzá. Sorsok mindig tragikum vagy komikum; szerencse, ha csak ez utóbbi, avagy ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén.

II.

Még egyszer ismételjük, nem akarunk félre értetni. Nem a női szellemet kisebbítjük, nem a női jellemet becsméreljük, hanem csak azon veszélyeket soroljuk elő, melyeket a nő ha írónő lesz, nem kerülhet ki. Nem a nőket támadtuk meg, hanem csak azon divatot, mely őket nőiségük megtagadására csábítja. Tulajdonkép a nőiségnek hódolunk, a nőiséget dicsőítjük.

Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg, vallás szentel föl; ha érzéseire hajt, melyekhez nem mesterséges reflexiók által jutott; ha értelmét a természetével, hivatásával, jövőjével összhangzó téren míveli: saját körében élesebben lát, biztosabban itél, inkább eltalálja az illőt, az eszélyest, az igazat, mint a férfiú, sőt egész élete szebb, bevégzettebb, harmonikusabb lehet; mert a férfiú erős küzdelmek és meghasonlások nélkül soha sem emelkedhetik szilárd jellemmé, ritkán víhat kitünő állást, fejtheti ki tehetségeit s épen azért bizonyos gyöngébb vagy erősb el-elhaló s meg-megújuló dissonantia egész sírjáig kiséri.

Az önkéntelenség e naivitása, mely legfeljebb csak fontolni tud, de nem kétkedik és bonczol; az érzések e hő és őszinte kultusa, melyet szemérem őriz és kötelességérzet korlátol; a józanság és ábránd e bűvös vegyülete, mely egymást táplálja, igazítja s egymás nélkül eltéveszti magát, az, mi a nőt szebbé, jobbá teszi a férfiúnál, angyallá, ki a földre szállott, a fény és meleg egy-egy sugarát vetni mindenüvé. Ez az, mi egyedül boldogíthatja, mert boldogításra képesíti, még akkor is, ha maga szerencsétlen; ez az, mi fentartja az élet örvényei között, mert tűrni, lemondani, mégis bízni és remélni tanítja; ez, a mi korlátlan királynővé teszi, kinek a szeretet és hála adójával hódol mindenki, a bölcsőben ringó gyermeken kezdve a sír szélén tántorgó aggastyánig; ez az erény és lelkesülés azon varázsos ereje, melyet a gyermek egyedül csak anyjától, az ifjú kedvesétől, a férfiú nejétől nyerhet; ez az ő legfőbb bája, erősebb és tartósabb az arcz szépségénél, a szellem ragyogásánál s épen a szilárd és emelkedett lelkű férfiakra nézve legvonzóbb, mert nálok ez hiányozván, leginkább érzik szükségét.

Azonban oda a fény, a varázs, a boldogság, a nyugalom, az angyalból démon lesz önmagáé vagy másoké, ha túllép körén, ösztönei helyett kételyeire hajt, érzéseit reflexiókba olvasztja föl s hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szívét, megbetegíti phantasiáját. S az írónőnek már pályájánál fogva e helyzetbe kell jőnie. Nyomozni, vizsgálni fog, épen oly hévvel, mint egyoldalúan s a dolgok feloldhatatlan ellenmondásait, az élet kényszerű ellentéteit soha sem fogja egészen érteni. Bonczolnia, kétkednie kell, hogy elvekre emelkedhessék s csak kedélyét képes feldúlni. Épen oly kevéssé juthat elvekre, mint nihilizmusra. Természetében van az erős ragaszkodás, de a kétely egyszersmind oly nyugtalanná teszi, mi férfiúnál alig tapasztalható. Szertelen ragaszkodni, szertelen kétkedni fog és soha megnyugodni. Eszméit, eszményeit végtelenül imádja, hamar elhasználja és széttöri és ismét újakat teremt, hogy legyen mit imádjon és széttörjön. Lehetetlen megállapodási pontot találnia. Bármily gondosan nevelték, bármily sok ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkodás szigorát sohasem szokhatja meg. Többé-kevésbbé dilettans marad s annál inkább, minél bölcsészibb téren mozog. A nő logikája egészen más, mint a férfiúé. Nem az abstractio, csak látszólag az inductio; tulajdonkép az eszmetársítás s fejtegetésének irányát nem annyira az okok határozzák meg, mint inkább az érzés és phantasia. Bármennyire akarja megtagadni magát, mindig ezek uralma alatt áll s mindig csak ezek által lehet hatni reá. Innen aphoristikus gondolkodásmódja, szempontjainak változékonysága, erőszakos, noha bájos szökellései, meglepő combinátiói, finom észrevételei, kimeríthetlen elméssége, vonzó melancholiája, de egyszersmind képtelensége a bölcsészetre, politikára s a nagy történeti tények felfogására. Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek, fáj, vágy és árjong; elébb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet legalább érzületben. Ez erkölcstelenség természetesen nem a rossz követésében, mint inkább a jó és rossz közti különbségek lassú és észrevétlen eltörlődésében nyilatkozik, kételye erénynek kereszteli a bűnt, mert lehetnek érintkezési pontjaik, saját vagy mások szenvedése föllázítja a világrend, az erkölcsi kényszerüség ellen, mely nem szokta számba venni az egyesek szerencsétlenségeit. A felszínből, egyoldaluságból vagy épen csak önmagából táplálkozó phantasiája nem képes eszményíteni a valót, az életet, ha nem saját eszményeit erőszakolja az életre. Sohasem emelkedhetik valódi objectivitásra sem az életben, sem az irodalomban. Szűk köre mindig homályban hágy előtte valamit, ismereteinek korlátoltsága nem nyujthat neki elég közvetítést, idegessége, szeszélye, érzéseinek heve viszi, ragadja, maga sem tudja merre. Vonja mindaz, mi homályos, rejtélyes s melyben a legélesebb ellenmondások vannak egyesítve. Paradoxonok, sophismák uralma alatt él s hisz bennök hívő természete egész erejével. Szenvedéseiből teremti bölcseletét, általánosítni hajlandó a szív, az élet és társadalom egyes betegségi mozzanatait s fél úton áll meg az erkölcsi problemák fejtegetésében.