Kritikai dolgozatok, 1854-1861
Part 18
Ilyesmit lehet válaszolni azoknak is, kik a bölcsészi és politikai tudományok irodalmi formáit hasonló ellenvetésekkel ostromolják, noha a forma joga itt jóval kevesebb, mint a történetírásban. Miért például Voltaire és Rousseau tévedéseit csak félig-meddig is oly geniális irodalmi formáikban keresni, midőn azok leginkább a korban rejlenek. E tudományokra mindig hatnak a kor szenvedései és vágyai. Nem vonhatják ki magokat alóluk, bármint akarják, önként szószólóikká válnak vagy önkéntelenül uralmok alá vetik magokat. Még minden nagy bölcsész kora vágyainak szolgált és szenvedéseit akarta meggyógyítani. E szenvedések és vágyak pedig változnak az idők kényszerűsége és az emberiség fejlődése szerint. Ezért a tudományok egész alapjokig folytonos rendüléseknek vannak kitéve és fejlődésökben nem is egyebek, mint a kor eszméinek összpontosított és erélyes kifejezései s így egyszersmind a koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet föl. Nincs miért hát e miatt feladni a forma jogát, sőt bizonyos tekintetben lehetetlen is. Az eszmék rendezése és fejlesztése már magában némi művészettel jár. Ezeknek oly feszültségben kell tartaniok figyelmünket, oly folytonosságban haladniok, mint a drámában a cselekvénynek, csakhogy itt a hős sorsa, amott pedig a vezéreszme kifejlése hat reánk. Másfelől a tudományokban sok ismeret csak úgy lesz valódi ismeretté, ha erős és határozott érzületté válik, mire nagy mértékben foly be a kedély és képzelem. Az író nem mulaszthatja el ezeket is igénybe venni, a meddig megengedi a tudomány méltósága, s erre egyik leghathatósabb eszköz a forma. Csak egy irodalomtörténetet kell kezünkbe vennünk avagy csak napjaink jelenségeire figyelnünk, hogy mindezt igazolva találjuk. Az angol és franczia irodalom nem egy bámulatos irodalmi formát mutat föl, sőt a német irodalom sincs ezek híjával. A németek az újabb időben épen kezdik elvetni azon nyelvet, melyre, mint a világon egyedül bölcsészire, annyira büszkék voltak s melyet megtanulni majdnem oly nehéz volt, mint magát a tudományt. Mindez természetesen áll a széptanra nézve is és még inkább a kritikára mely a legközelebbi érintkezésben áll a közönséggel. Másfelől csalódik, ki azt hiszi, hogy a kritikára elég az értelem analysise s nincs szükség az érzés élénksége- és a képzelem erejére. Valamely műnek egészben felfogását mindig az érzés és képzelem segítik elő. E nélkül az értelem analysise épen oly hamis lesz, mint ha a kritikus a fegyelmezetlen érzés és képzelem nyugtalanságának engedi át magát. E két elemből dolgozik a _kritikus_, e két elemre hat, mit egyrészt a forma által eszközöl. A _kritika_ irodalmi formái a kritika jelleme és czéljai szerint különbözők. Két nagy osztályt lehet köztök megkülönböztetni, bármily különböző irányúak és tehetségűek legyenek is egyenként. Ha az élcz osztályozását fogadnók el, epések és epétlenek, unalmasak és mulatságosak czímeivel kellene őket megtisztelnünk. E jellemzésben van valami igaz is. Az utóbbiaknak nagy fogékonyságuk van, melyet elfogulatlanságnak szoktak nevezni és sok jóakaratjok, mely legtöbbször, mint kegyelet, részvét és hazafiság tűnik fel. Mindez nem gúnyor. Az ily kritikusok között vannak igen tiszteletre méltó egyéniségek is, kik mindig jótékonyan hatnak s bizonyos időben talán egyedül lehetségesek. Ily idők a meddő, az eszmék- és küzdelmekben szegény évek, midőn a kritika hivatása alig több, mint ébreszteni az irodalmi munkásságot és megnyerni a közönség fogékonyságát. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Fogékonyságuk mindenütt talál valamit, a hol csak valamennyire találhatni s mozgékonyságuk alkalmazza magát a viszonyokhoz. Finom érzékök könnyen felfedezi a szempontokat, honnan méltányolni lehet s szabad nem kitünő jelenséget is. Elég szellemdúsak olvasóikban érdeket gerjeszteni mind bírálataik, mind a bírált művek iránt. Bátorítják a fiatal tehetséget, a nélkül, hogy elszédítenék s gyönyörködnek kisérleteiben, mert termékenyítőn akarnak reá hatni. Az élteseket tisztelettel emlegetik, mibe nem vegyül hízelgés. – Nem egyszer hivatkoznak a hazafiérzésre, de mindig tapintattal. Megengednek magoknak sok tisztességes nyegleséget s megrójják a nem tisztességest. Keresik a közönség kegyét, a nélkül, hogy alája vetnék magokat, ismerve gyöngéit uraivá lesznek, mert vezetői akarnak lenni. Nem rendszeresek ugyan, de tudnak mértéket tartani s megőrizni bizonyos álláspontot. Nem indulnak ki határozott elvekből; de nem zavarnak össze mindent. Ritkán mélyek, de a legtöbbször szellemdúsak és mindig elmések. Mozgékonyságuk bámulatos, kedélyük rugékony, hamar felednek, mindig tudnak remélni: szóval szeretetreméltó emberek s óhajtják, hogy ezt mindenki észrevegye. Irodalmi világfiak, journalista kritikusok, kik rendesen a lapok tárczáiban uralkodnak. Jótékony hatásuk mind e sajátságokból foly. Mindennap találkozván velök a közönség, megszokja s vezetőiül választja. Tetszik neki, hogy nem tudósokkal van baja, hanem olyanokkal, kik mintegy az ő képviselői. E nemtudósok, kik mégis eleget tudnak, elősegítik élvezetét, kellő szempontokat nyújtanak neki, eszmékkel gazdagítják, felköltik és ébrentartják fogékonyságát. Irodalmi formáik rendesen behízelgők, olvastatják magokat. Könnyed élénk nyelven írnak, mely ritkán komoly szépségű, de kellemes és ingerlő. Leginkább azon benyomások visszhangjai, melyeket valamely mű egésze idéz elő, s így módjokban van hatni a kedély- és képzeletre. Bonczolgatással nem igen bajlódnak, s így könnyen kikerekíthetik a formát. Nem terjedelmesek s még kevésbbé kimerítők. Jól értik a mű tartalmának olynemű elbeszélését, mely már magában némi bírálat. Szeretnek erős színeket használni. Kedvelik az ellentétet, adomát, epigrammai élt s mindazt, mi csattanó hatást idéz elő. Hangulatjokat a tárgy szerint változtatják. Most szónokok, majd bölcsészek, ma képírók, holnap elménczek, de soha sem heves támadók, szenvedélyes küzdők, mert többé-kevésbbé a művészet és irodalom ecclectikusai, epicureusai, kik rendesen nem képviselnek irányt, nem tartoznak iskolához. – Mindez előny könnyen válik hátránynyá, sőt épen kártékony hatássá. Ritkán indulván ki határozott elvekből, s az írót nagyrészt magából igyekezvén megitélni, itt itéleteik ingadozók, ott nézőpontjaik félszegek. E bajt aztán sokszor azzal kerülik el, hogy más bajba esnek. Tulajdonkép nem mondanak itéletet s megelégesznek bizonyos szellemdús reflexiókkal, melyeket a bírálandó mű idézett föl bennök, beszélvén e tárgy körül s nem e tárgyról. Ha nem átallják bátran haladni elő azon az úton, hova gyakran tévedniök kell, könnyen és öntudatlan emelik az élczet, az igazság, és a pillanatnyi sikert a művészek örök törvényei fölé. Épen úgy meggyöngítik az irodalom komolyságát, mint megvesztegetik a közönség izlését. Formáik is hasonló veszélyeknek vannak kitéve. Könnyen összezavarják a prózát a költői nyelvvel avagy beleesnek a puszta phraseologiába. Érezvén, hogy a forma hatalom, nagy gondot fordítanak reá s egyszer csak azon veszik észre magokat, hogy tudnának írni, de nincs mit. Ekkor némelyek csak kellemes fecsegők igyekeznek lenni, s az a legjobb, a mit tehetnek.
Az epés és unalmas kritikusok egészen más emberek. Nincs nagy és sokoldalú fogékonyságuk, mit elfogultságnak szoktak nevezni. Jó akaratjok is kevés, mi a legtöbbször, mint kegyelet hiánya, hazafiatlanság és részvétlenség tűnik föl. Ez sem gunyor, az ily kritikusok között is vannak tiszteletreméltó, sőt amazoknál tiszteletreméltóbb egyének, kik mindig jótékonyan hatnak, sőt bizonyos időben nélkülözhetetlenek. Ily idők a termékeny évek vagy a küzdelmek napjai, midőn veszélyes irányokat kell megdönteni. Nekik sok e czélnak megfelelő sajátságuk van. Előttök határozott eszmény lebeg s élesen körvonalozott elvekből indulnak ki. Következetesek a kegyeletlenségig, erélyesek az üldözésig, s kiméletlenebbek, mint magok hiszik. Nem igen gyönyörködnek a kisérletekben, ki nem állhatják a középszerűséget, sőt a nagy tehetségnek sem könnyen hódolnak. Eszményeiken csüggve és szilárdan követve a kitűzött irányt, jogosítva hiszik magokat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorút. Nevetségessé teszik a hazafiságot is hazafiságból, ha nézőpontjokba ütközik. Megengednek magoknak némi tisztességes személyeskedést s nem veszik rossz néven, ha velök hasonlókép bánnak. Nem keresik a közönség kegyét, de meg sem vetik, néha élesen támadnak reá s kelletlenül is tekintélyeivé válnak. Mindig rendszeresek, még akkor is, ha rendszerök tisztán történeti alapon nyugszik. A legtöbbször alaposak, sokszor mélyek, de nem egyszer fárasztók. Mozgékonyságok kevés, kedélyök nem épen derült, nem könnyen felednek, nehezen remélnek: szóval nem igen szeretetre méltó emberek s ezt magok annyira tudják, hogy épen törekednek reá. Irodalmi homme pose-ok, doctrinaire kritikusok, kik rendesen a havi iratok vagy tüzetes kritikai lapokban uralkodnak avagy épen önálló műveket írnak. Innen jótékony hatásuk. Lelkiismeretes alaposságuk tiszteletet vív számukra ellenségeik előtt is s fejtegetéseik még akkor is becsesek, ha a dolog érdemére nézve nincs igazuk. Termékenyítőn hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz irányt és előkészítik a jót. Koszorút vívnak az érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészet és irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget. Olykor korszakot alkotnak, mint például Lessing, ki a franczia klasszikai dráma elleni táborozásával a német dráma kifejlődésének irányt adott. Az irodalomtörténet írónak mindig főczélul szolgálnak, mert az irodalmi korszakokat rendesen együtt képviselik a költőkkel. A közönség azon része, melyet az irodalom és művészet mélyebben érdekel, örömest fordul hozzájuk s tekinti őket legfelsőbb törvényszékűl. Formáik nem behizelgők, csak vonzók. Leginkább tanulmányokat, essayeket, szemléket írnak oly nyelven, mely komoly szépségű, megvet minden hivalkodó díszítményt. Bonczolatokba ereszkedvén és terjedelmesen írván, formáik nehezebbek és bajosabban kikerekíthetők, de ha sikerülnek a kritikai forma példányai, melyek a terjedelmességet a kerekdedséggel, az értelem mélységét a képzelem erejével egyesítik s épen úgy meggyőzik az olvasót, mint elbájolják. Hangulatjok nem változatos. Igyekeznek megtartani a kritikusi méltóságot, mely kerüli a lelkesedést s nem esik egykedvűségbe. Egyébiránt alapjokban erős szenvedélyűek. Érzik és tudják, hogy a szenvedélyes gondolkozó, kinek szívén fekszik az igazság, egyszersmind a leglogikaibb gondolkozó is. E, mondhatni, belső szenvedélyesség csak akkor mutatkozik külsőleg is, midőn vívni, ostromolni kell. Ekkor lelkesülten szenvedélyesek és ritkán kerülik el a gúnyos hangulatot. E sajátságukból folynak hibáik is. Határozottságok, rendszerességök könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezeti rögeszmék- és különczségekre. Kedvencz költőiket, kik rendszeröket képviselik, hajlandók érdemökön felül becsülni, míg azok iránt, kik elveikkel ellenkező úton haladnak, igazságtalanok. Annak alig látják meg az árnyoldalait, itt mind csak azt látnak, sőt még a tehetséget is kétségbe hozzák. Formáik nehézsége miatt gyakran válnak formátlanokká vagy gyöngeségök érzetében oly formákba kövülnek, melyek élvezhetetlenek. Polemiáik néha gyűlöletesek, s erős bonczoló tehetségök könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbe ejti őket a jelen, hol csak romlást és aljasulást látnak. Ekkor eltelve keserűséggel, örömest fordulnak a multhoz, hol eszményeiket feltalálhatják, vagy a jövő felé, melybe látnoki hitök van s írnak irodalomtörténetet, mely többé-kevésbbé pártmunka, de az irodalmi fejlődésben, mint nagy horderejű tény jelen meg és ez a legjobb, amit tehetnek.
III.
E két osztály érdemei és hibái, szóval szélsőségei közt többen alkotnak átmenetet s együtt képviselik valamely korszak kritikai munkásságát. Az idők szerint hol egyik, hol másik emelkedik túlnyomóságra is egymást mérsékelve gyakorol nagyobb hatást az irodalmi fejlődésre. Létezési joguk tényleges viszonyokból foly s formáik benső természetök eredményei. Hibáikat és kinövéseiket lehet és kell ostromolni, nézeteik és irányaik helyességét kétségbe szabad hozni, de mindezt a formának tulajdonítani, nagy tévedés. A forma nem ok, hanem okozat, a forma nagyrészt a czél és tartalomtól függ, sőt annyiban minden forma jó, a mennyiben a czélt és tartalmat jól tudja szolgálni. E kritikusok után jő és felettök áll az irodalomtörténetíró, ki teljes erőben mindig csak valamely korszak bevégzettségénél jelenhet meg. Az ő látköre szélesebb s így egészben foghatja föl a történteket, távol van a küzdelmektől s így tárgyilagosabban itélhet. Tőle is olyasmit követelünk, mint a más nemű történetírótól. E követelés természetesen a formára nézve is kiterjed. Azonban az anyag, melyet az irodalomtörténetíró alakít, egészen más természetű, mint az államok története. A gondolat és tett emberei között nagy a különbség s a szellem fejleményeinek története nem beszélhető el epikailag. A jellemzés is egészen másnemű s az események folyamának nélkülöznie kell minden drámaiságot. Szóval a történetírás nehezebb, újabb és ritkábban sikerül. De azért az irodalomtörténetírónak is művésznek kell lennie a tárgya szerint, melytől függ itt is, mint mindenütt, a forma sajátsága. Tudnia kell nagy vonásokkal és kiemelkedőn festeni a korszakot nagy íróiban, természetesen csoportosítani körülök a mozgalmakat, élénken rajzolni a társadalmi és politikai viszonyok hatását az irodalomra és viszont s a mindenütt ottlebegő vezéreszme nyomain kimutatni a szellem útját s mintegy láthatókká tenni a küzdelmek eredményeit: szóval hű, élénk és jellemző rajzot nyújtani, oly nyelven, mely az elbeszélés és fejtegetés, a történeti és bölcsészi előadás bájos vegyülete. Rokon az irodalomtörténettel az egyes írók jellemrajza, hol az arczképezésnek tág mező nyílik s az író, mint ember is kiemelkedik magánviszonyaival együtt, mit az irodalomtörténetben akadályoz a részek aránya. Az egyes írók műveiről írt tanulmányokban már kevesebb a történeti és több a kritikai elem, de némelyek igen jól tudják e kettőt egyesíteni, mi által teljesebb jellemrajzot s többoldalú felfogást eszközölnek. E művek becsének mindig nélkülözhetetlen föltétele a forma. Általában a forma teljessége tökély, hova törekedni kell és sohasem külsőség, kézművi jártasság: szóval technika, hanem a szellemnek egy része, mint a gondolatnak a nyelv, együtt születnek, egymástól függenek s ha meghasonlanak, mindenik érzi, egymásért s egymás miatt beteg.
Ime nagyjában a tudomány irodalmi formáinak védelme, melyeket ön megvetni látszik. Miért nem írt világosabban, miért nem mondá, habár csak odavetve, hogy a forma, nagy tévedései mellett is, nem minden becs nélküli dolog, csak tudni kell hozzá? Akkor nem szólalok fel s akarva sem lehetek ön iránt igazságtalan, midőn most akaratlanul is azzá kellett lennem, védvén ön ellenében a formát, melynek ön teljességgel nem ellensége. Úgy van. Míg ön elméletben tagadja a forma jogát, gyakorlatban meglehetősen tiszteli. Czikkei formai tekintetben is gondot árulnak el, többet, mint bármely magyar kritikuséi. Sőt többet mondok: ön a formáért még oly áldozatokra is kész, melyek elmaradhatnának, például, hogy nyelvét minél jellemzőbb és erőteljesebbé tegye, hajlandó erőltetést és különczségeket követni el. Hogyan hihessem hát önt a forma ellenségének? Bizonyára vesztegettem a szót, midőn az ó és új kor irodalmára hivatkoztam, csak saját czikkeire kellett volna utasítanom önt, hogy elismerje, a mit tagad. Minő ellenmondás. Engedjen meg nekem elégtételűl egy mosolyt, vagy ha azt nem, egy kérést, mely csak ennyiből áll: vegye ezután elméletben is pártfogása alá a forma jogát. Hiszen önt jobban hevíti, mint bármelyikünket irodalmunk emelkedése. Ön hatott is ez emelkedésre, mint költő és kritikus egyaránt. Említsem-e ernyedetlen munkásságát és eredménydús küzdelmeit? Nemde mindig eszményei közé tartozott a jó magyar próza? Mi egyéb ez, mint az irodalmi forma egyik leglényegesebb része? S mi ritka ez nálunk, ritkább, mint a jó kötött beszéd, pedig ez is eléggé ritka. Valóban prózánk nem emelkedik úgy, hogy erőteljes folytatása lehetne a Kazinczy óta megindult mozgalmaknak. Kazinczy, kit méltán nevezünk nyelvünk megváltójának, a viszonyok kényszerűsége és a fejlődés rendje szerint oly magyar prózának lőn alkotója, mely többé-kevésbé idegenszerű volt. Mégis iskolájának győznie kellett s legyőzetése csapás lett volna. Prózánk, mely a XVI. és XVII-ik században oly szép virágzásnak indult, a tizennyolczadikban, egészben véve, annyira lehanyatlott, elaljasult, hogy csak forradalom segíthetett rajta. Kazinczy volt e forradalom indítója és vezetője. Mikor nem tette magát a forradalom teljes ellentétbe a multtal? Kazinczy prózánk nehézkes erőtlenségét, szabatosság nélküli gazdagságát, zagyva szegénységét, ízléstelen cziczomáit az idegen prózák bájaival ostromolta. Bár régi szavakat is elevenített föl, jól ismerte a régi irodalmat, Zrínyinek új elismerést szerzett, mégis sokkal inkább gyűlölte a múltat, mint maga is hivé. Mint költő idegen formák mellett küzdött, mint prózaíró, amennyire lehetséges volt, idegen prózák szépségeit ültette át nyelvünkbe. Az ó irodalom képviselői keményen támadtak reá. De mit képviseltek e támadók? Nagy részt a tudatlanságot, tehetetlenséget, ízléshiányt és tespedést. Kazinczy és pártjánál volt a tudomány, ízlés, műveltség, tetterő és még valami. E valami a korszellem vala, a jelen gyalázatából táplálkozó szégyen, a jövő dicsőségében hívő vágy, hogy megutálva aljasodásunkat, megifjuljunk az előretörekvés küzdelmeiben. A Kazinczy pártjának győznie kellett, mert az előretörekvés zászlóját lobogtatta, melyre elébb írta föl, mint Széchenyi, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Azonban a teljes győzelem újabb visszahatást idézett elő, mely nem képviselte ugyan a tudományt és ízlést, de a tehetetlenséget és tespedést sem s mely azóta mutatkozik legélénkebben, mióta költészetünk a népi elemmel ölelkezik. E visszahatás gyűlöli az idegen bájt és visszaköveteli a magyar prózát, maga sem tudja, mikép, de visszaköveteli és nagy zajjal. Prózánk általán véve magyarabb és inkább akar magából fejlődni, mint azelőtt, de aránylag pongyolább és művészietlenebb, mint a Kazinczy-iskola korában. Engedünk az ösztönnek és nem tartunk a tévedésektől. Azt hisszük, hogyha jól-rosszul használjuk a nép kifejezéseit, ha kelletlenül is alkalmazzuk közmondásait, eredetiek vagyunk és magyar prózát írunk. Büszkék vagyunk reá, ha kirívón tudjuk utánozni régi emlékíróink nyelvének nem annyira szépségeit, mint együgyüséget és latinizmusát. Korlátlanul írunk, mert érezzük, hogy nyelvtanaink helytelen dolgokat is tanítanak. Nem sokat törődünk vele, ha idegen szó jő tollunk alá, mert haragszunk a sok rossz új szóra. Fölszedünk mindent: jót, rosszat, mit úton-útfelen találunk, mert a nép nyelvét akarjuk alapúl venni. Hajlandók vagyunk a legköznapibb nyelven írni, mert gyűlöljük a mesterkélt magyarság idétlenségeit. Nagy magyarságunk összezavarja a próza különböző nemeit s néha arról is megfeledkeznénk, hogy a jó prózához gondolat is kellene. Mégis e tősgyökerességünk untalan gunyolja magát. Fennen követeljük a magyar szókötést s untalan kócsintunk. Jutalmakat tűzünk a nyelvhibákra s az üldözött nyelvhibák történetesen nyelvünk szebb sajátságai. Gúnyolódunk a rossz új szókkal s ha valakinek eszébe jut, a nemzeti dicsőség nevében, rossz szókat faragni, széltiben használjuk. Korlátlansági ösztönből és restségből, vagy mert sokat olvasunk és beszélünk idegen nyelven olykor úgy erőltetjük a nyelvet, hogy idegenszerűebbekké válnak, mint a Kazinczy-iskola legfélszegebb tanítványai. Ki nem panaszkodik fordítóink és hirlapíróink nagy részére, ki képes megérteni a törvények és rendeletek magyar párját. Ha a Kazinczy-iskola hívei aggódva mutatnak a visszahatás e korlátlanságára, egészen igazok van, de félig sincs igazok, ha úgynevezett klasszikai prózánkat tűzik ki eszményűl. Prózáinknak azzal rokon irányban kell fejlődnie, melyen költészetünk egy nagy lépést tőn az eredetiség és dicsőség felé. Ez irány: az erős magyarság és műgond, a régi irodalom és népnyelv tanulmányozása, kivált a szókötésre nézve, de ízlés és alkotó erő az alkalmazásban. Az idetörekvés sokkal csekélyebb, hogysem mozgalomnak lehetne nevezni. Elméleti nyelvészeink sokkal több szorgalmat fejtenek ki, mint a gyakorlat emberei, a művészi prózaírók. Alig pár író törekszik ez irány felé. Még messze vagyunk ez irány diadalától s mi kedvezőtlenek viszonyaink e tekintetben, midőn, hogy többet ne említsek, irodalmunk, mind inkább válik csak az alsóbb rétegek irodalmává.
Mindezt ön jobban tudja, mint én, s bizonyosan jobban fájlalja is, noha megvetni látszik a formát, pedig sokkal jobban illenék önhöz a forma védelme és küzdelem a jó magyar prózáért. De ön, mint egyik czikkében mondja, nem szeret panaszkodni. Oh Istenem! Miért panaszkodott hát régen annyit, miért panaszkodik hát most annyit a többek közt reám is? A panasz a gyávaság, az elégületlenség, a nagyravágyás jele, egyik szánalomra méltó, másik megvetendő indulat és mindenik betegség – fogják talán mondani némely bátor szerkesztők és erkölcsös írók, kik az egészséges közönség nevében beszélnek. Mind hiába! A kritikusnak szenvednie kell a gyávaság és nagyravágyás e betegségeiben. Miért tagadni azt, mit teszünk s a mit tennünk kell? Miért ne tűrjük el a világfájdalmas, embergyűlölő és hazafiatlan czímeket, midőn azok, kik reánk aggatják, azt sem tudják, mit beszélnek? Én részemről nagyon beteg vagyok, nem csinálok belőle titkot, szeretek panaszkodni, elégületlenkedni s tovább panaszlok önre.
VÁLASZ ERDÉLYI JÁNOSNAK.
Pest, júl. 26.
Furcsa helyzetben vagyok. Ön ráfogással vádol: nekem hasonló vádam lehetne ön ellen, ha ilyesmit, oly könnyedén mernék kimondani; ön értetlenséget hány szememre: nekem ugyanazt kell mondanom önnek; ön nyugodtságomat nem foghatja meg: én ingerültségén csodálkozom. Ez rendesen a perlőfelek komikai oldala. Úgy látszik, mi nem vagyunk kivételek; s ha ön eljátszá szerepét, én miért vonakodnám ugyanazt tenni.
Nálunk nagyon divatos az oly írókat, kik némi formai törekvéssel írnak tudományos czikket vagy könyvet, költőknek, rhetoroknak, dilettansoknak, phraseologoknak gúnyolni; tüstént fölemlegetik a tudomány méltóságának megaláztatását; óvást tesznek az imaginatio ellen és szépirodalmiaskodásnak nevezik a stylista gondjait. Én legalább többször olvastam ilyesmit lapjainkban, csak úgy odavetve, oldaldöféskép. Mindig bosszankodtam, nem azért, mert bírálataimra is széltiben alkalmazták a csillogó rhetor és pathetikus költő czímeit; hanem, hogy e jó urak miért nem magyarázzák ki vagy egyszer magukat; miért nem mondják ki egyenesen: e czikkben vagy könyvben nincs tudomány, a forma sem a tudományé, ezért meg ezért; csak elméskedve miért látszanak tagadni a tudomány irodalmi formáját és üldözni az imaginatiót és stylt, melyek a tudomány előadásában is elvitázhatlan joggal birnak. Elhatároztam magamban, hogy e kérdést felbizgatom. Vártam oly emberre, ki tekintély és megállja helyét.
Eljött ön gúnyolva némely kritikustársát, hogy bírálataikkal felül akarják haladni szépségben a költőt és prózáikkal a verset. Magamra vettem e vádat, mert társaim közt leginkább vehettem magamra és védtem, nem magamat, hanem a formai törekvést, a tudomány, különösen a kritika irodalmi formáit. Polemikus levelem keletkezésének ez a története. Tudtam, hogy ön nem ellensége a kritikai formáknak, legalább gyakorlatban nem, ezt czikkemben is kifejeztem s nem gúnykép, a hogyan ön vevé; meg valék győződve, hogy bővebben kimagyarázza magát s tán egy egész elmélettel fog előállni. Czélom sikerült; ön e vita folytán – mint e lapok szerkesztője jelenti, – a formáról és prózáról egész elméletet szándékszik közzé tenni, mi bizonyára nagy nyereség s miért könnyen megbocsáthatni az én polemiai viszketegemet.