Part 17

Tóth Kálmán hallván, hogy a mennydörgést, égzengésnek is nevezik, természetesnek találta azon természetlen gondolatot, hogy a nap a zengő felhők szép zenéje által meghatva sáppadjon el s egész biztossággal intézte a leányhoz e kérdést: hogyha oly szép, mint a nap, miért nem sáppad el a költő dalára, miért nem szereti a költőt? Mindenütt a költőnek kell szerepelni, csak a költő szerethet igazán, csak a költőt kell szeretnie a leányoknak. De a leányok több joggal kérdhetnék a költőktől: ugyan miért űzik ki önök a világból a szerelem költészetét, általában miért ellenségei annyira a költészetnek? Ha a phantasia ereje alatt valamely lyrai költemény kerek compositióját értjük, akkor Tóth Kálmán phantasiája még szegényebb. Pár fennebb idézett egyszerű dalán kívül alig van compositiója; egy sor, egy versszak elrontja az egészet s a bevégzést ritkán találja el. Innen költeményei közt a rövidek mindig jobbak, mint a hosszabbak. Phantasiájának nem adatott, hogy egyöntetű költeményeket teremtsen s Isten ingyen kegyelméből geniális levén, nem erőltetheti meg magát annyira, hogy költeményének alkotó részeit egy pillantással beláthassa s ne bízza magát a jó szerencsére, mi rendesen cserben hagyja. Ha a phantasia ereje alatt az epikai és drámai elemet értjük, tehát a legszorosabb értelemben vett alkotó erőt: akkor Tóth Kálmán phantasiája legszegényebb. Költői beszélyei, balladái, románczai kevés becsűek. Csak a «Kis Geréb» és «Tinódi Sebestyén» érdemelnek említést. Az első annyiban legjobb, mennyiben leginkább nélkülözi a genialitást s epigrammai élben nyer bevégzettséget. De a hetyke hősöcske, ki sokban hasonlít egy katonásdit játszó gyermekhez, nem igen kedvező fényt vet a költő eszményeire. «Tinódi Sebestyén» csak a phantasia csekély tárgyilagosságát tanusítja. Úgy látszik Tóth Kálmán nem olvasta Tinódi Sebestyén munkáit, mert különben nem tüntette volna föl úgy, mint egy újabbkori lyrikust. Tinódi Sebestyén tulajdonkép Tóth Kálmán maga, mikép egyéniségét költeményeiben kifejezi. E ballada a kornak semmi színezetét nem hordja magán s azon gondolat, melyben kikerekedik, hogy tudniillik a természet pártul fogja az elhagyott dalnokot s mintha fülemile volna, koporsója lesz a bokor, szemfedője a fák lombja, csak egy igen elhasznált hasonlat gyönge ismétlése. Néprománczai alul vannak minden bírálaton. «A ligvardi csárda mellett» czímű például minő bizarr és nevetséges. Pej paripán egy betyár gyerek vágtat a csárdához, «bort kér». A korcsmáros kijő s azt mondja: «Itt van a bor, de miért kérte kend oly nagyon, úgy hiszem, alig lehet szomjas, bizonyosan egész éjszaka ivott.» «Egy kortyot sem ittam, felel a betyár.» Már pedig én azt gondoltam – mond a korcsmáros:

«Hisz kelmed dolmánja, ünge Piros borral van leöntve.» «Más érte azt, nem bor érte, Csalfa szeretőmnek vére.»

És itt meg kell szakítanom Tóth Kálmán genialitása bonczolatát, be kell fejeznem czikkemet, noha Tóth Kálmán «Költeményei» és «Kinizsijé»-ről nézeteimet mind nem mondhatom el, noha a «Szerelmi vadrózsák» tüzetes birálatát nem adhattam, noha a Balogh Zoltán és Concha költeményeiről szólva nem vehettem alkalmat, hogy a magyar verselésről pár eszmét érintsek, mint czikkem terve kivánta. Nem élhetek vissza e lap szerkesztője szívességével, ki oly készséggel nyitá meg «Szemlém»-nek Tárczáját s nem kivánhatom tőle, hogy még néhány folytatásra számított czikkemet a jövő félévre is átvigye s velük érdekesebb czikkeket kiszorítson. Azonban a netalán «Szemlém»-et megtámadni szándékozó lapok s azon tisztelt olvasók kedveért, kiket e bírálatok érdekelnek, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy e lapban megjelent czikkeim korábbi kritikai dolgozatimmal «Tanulmány és polemia» czím alatt sajtó alatt vannak s belőlük az első füzet még a jövő hó folytán meg fog jelenni. Ott Szemlém e III-dik szaka teljesen be lesz fejezve s ott mindazt elmondom, mit most összehúzni vagy mellőzni valék kénytelen.

POLEMIKUS LEVELEK. (ERDÉLYI JÁNOS ÚRNAK.)

Pest, 1857. február 18.

Néhány megjegyzést akarok tenni azon becses czikkekre, melyeket ön «Egy századnegyed a magyar szépirodalomban» és «Arany kisebb költeményei» czímek alatt a lapokban közrebocsájtott. Tulajdonkép nem bírálni szándékszom önt, hanem védeni magam. Ön e czikkeiben nem egyszer rójja meg kritikai eljárásomat, mit lehetetlen szó nélkül hagynom. E megrovásokra felelek hát, nem ugyan a maga idejében, de talán nem egészen későn. Most is csak három pontra szorítkozom, mint olyanokra, melyek különös figyelmet érdemelnek. Tehát polemia! Úgy van, polemia és miért ne? Miért hallgassunk azon írókra, kik haszontalannak nevezik a polemiát s magok eleget polemizálnak minden haszon nélkül? Miért kiméljük amaz olvasókat, kik unják a polemiát, mert csak puszta torzsalkodásnak tudják képzelni? A polemia, ha valóban polemia, igen tisztességes és szükséges dolog – legalább ilyesmit tanít az irodalmak története. Méltassuk figyelemre ez értelmezést, még akkor is, ha nem fogadnók el.

I.

Ön gúnyosan emlegeti némely kritikus társait, kik bírálataikkal felül akarják haladni szépségben a költőt, prózáikkal a verset; hibáztatja az oly eljárást, mely nincs eléggé indokolva, hogy bírálat legyen, mégis követeli, hogy ne nézessék csupa műélv gyanánt; sajnálkozik a tartalom elhanyagolásán a forma kedvéért, mely ön szerint kritikánkban túlnyomóságra kezd emelkedni.[4]

Mindez általánosságban, név említése nélkül van ugyan mondva, azonban legyen szabad az egész czélzást magamra venni. Úgy hiszem, nem követek el szerénytelenséget. E vád a legsúlyosb, mely kritikust érhet. A ki a próza és költői nyelv közti külömbséget nem érti, minden egyebet írhat, csak jó prózát nem, a ki bírálataiban nem itéleteket indokol, elveket fejt ki, jellemezni törekszik, hanem csak ragyogni, elméskedni, gyönyörködtetni akar, jó kritikus. Mégis e modor meglehetős sikernek örvend. Heine és Börne, ha nem is épen ennek, de ehhez valami hasonlónak köszönhették nagyrészt hatásukat. De Heine rendkívüli tehetség volt, lyrainak gúnyolt prózája olyan, mely a Goetheével vetélkedik, s minden frivolítása mellett néha több eszmét ébreszt, mint a széptan sok tudós tanára. Börne a tömeg nemzeti és erkölcsi érzésére kívánt hatni, nem annyira bírálatokat írt, mint bírálataiban nemzete tétlenségét és pedánsságát ostorozta s ez neki tulajdonkép az erős oldala, míg a kritikai aránylag sokkal gyöngébb. Mindkettő helyzete kivételes volt, mely a kor viszonyaiban lel mentséget. Az nem az ő hibájok, ha a _Fiatal Németország_ rendszeres tanná emelte azt, mi egy átmeneti korszak kínos vergődése volt. Utánzóik természetesen mindent elrontottak. Divatba jött a próza és költészet bizonyos bizarr vegyülete, s nem a tárgyról, hanem a tárgy körül beszélni, a legkülönösebb nézőpontokból, ingerlő rendetlenségben, a genialitás bélyege lőn. A legtöbb német tárczaíró maig sem mulaszt el semmit, hogy lehető gyermekes legyen, midőn komoly, s lehető unalmas, ha gyönyörködtetni akar. E tekintetben épen nem lehet őket a francziákhoz hasonlítani, kik e modort kellemes fecsegéssé alkották, melynek, ha nem akar több lenni, mint a mi, megvan a maga becse. Azonban a komoly kritika, melynek tiszta tárgya alapos feldolgozásában, elveket fejteni ki vagy alkalmazni, kénytelen elvetni e modort, különben korcsszülötteket állít elő. Ily korcsszülöttek-e bírálataim, nem vizsgálom. Bár szilárdan ragaszkodom elveimhez, de formáimat még akkor sem volna kedvem védeni, ha valóban megérdemelnék. Mit védeni akarok, mit védenem kell, az a formának, mint formának joga, melyet ön, ha nem is tagadni, de annyiban megvetni látszik, a mennyiben, midőn bizonyos rossz modort megró, a forma mellett egyetlen árva szót sem emel, s így mellőzhetőnek tartja. Ön megrovása rokon azon vádakkal, melyeket nálunk az újabb időben a tudomány népszerüsítése, a dilettantismus phraseologiája ellen szoktak emelni, a legtöbbször nem ok nélkül, de mindig elég félszegen. Ideje vizsgálni, mi igaz s mi nem e vádakban.

Minden szorosabb értelemben vett irodalmi mű alá van vetve a formának. Ez a mi a könyvet a műtől, a tudóst az írótól megkülönbözteti, a nélkül, hogy elválasztaná. A görög és latin irodalom kitünően hódolt az elvnek, mi igen természetes volt, kivált a görögöknél, kik annyira összhangzón fejlődtek s hol annyi minden elősegíté a formák cultusát. Nálok nemcsak a művészetnek voltak muzsái, hanem a tudománynak is. Melpomene és Klio, Erato és Urania egymás mellett foglaltak helyet. A történetíró és bölcsész természetesnek találta épen úgy hatni a forma bájaival, mint a tartalom erejével. A forma az, miben az újabb irodalmak oly kétségesen vetekednek a régiekkel. Ezt még azon túlbuzgók sem tagadhatják, kik oly örömest dobnák tűzbe az egész görög és latin irodalmat, mint politikai és vallásos tévedéseink egyik kútforrását. A régi irodalmak e tökélye sohasem veszti el varázsát, s a lélek mindig örömest száll vissza e korba, hol eszmény és való oly testvériesen ölelkeztek s a kedély naiv egysége annyi szép formát teremtett. A keresztyén korszak természetesen összetörte e formákat. Oly vallás, mely a materialismus karjaiból ragadta ki a már-már rothadó emberiséget, s első mozzanataiban annyira spiritualis volt, egyelőre nem igen kedvezhetett sem a művészeteknek, sem az irodalmi szép formáknak. Idő kellett, míg a keresztyén szellem új hódítmányaival, mint művészet és irodalom, kristályosodhatott. E küzdelmek napjaiban nem egyszer vándorolt a keresztyén író és művész a régi műveltség kincseihez, leginkább formákat tanulmányozni, mi termékenyítőn hatott, a nélkül, hogy a keresztyén szellem lényegének, sőt formai eredetiségének is ártott volna. Michelangelo, Raphael, Dante, Shakespeare, a keresztyén szellem ez óriás gyermekei, nem egyszer táplálkoztak a pogány kor maradványain, melyek ellen most némi keresztes háború indul. Azonban e művészet és tudomány ama testvériessége, mely szerint a tudomány művészet volt, többé sem lehető, sem szükségesnek nem mutatkozott. A múzsákat elűzték a rideg tudósok s azok csak a távol kékjéből vetettek reájok egy-egy mosolyt vagy koszorút.

A tudományok óriás kiterjedése lehetetlenné tette a formai kerekdedséget s az erős kutató szellem sokkal büszkébb és korlátlanabb lőn, hogysem a Gratiáknak is hódoljon, míg a munkafelosztás, melyen az újabb tudományosság nagysága s talán egyoldalusága is alapszik, még nehezebbé tett minden ilynemű kisérletet, nem is említve, hogy a rendszeres iskolák s a gondolatok sebes közlésének eszközei sok oly jogos irodalmi nemet alapítottak meg, melyek a forma ellen dolgoznak.

Mindez tény és szükségesképi tény, melyeket sem tagadni, sem megváltoztatni nem lehet. De ki fogja mégis egészen elvitázni a forma jogát? Egyetlen pillantás az újabb irodalmakra képes erről meggyőzni a gondolkozót. Az újabb irodalmakban sem volt nagy író, ki nem hódolt volna a formának vagy ebbeli hiánya miatt nem vesztette volna el befolyásának tetemes részét. Ugyanez áll az egyes irodalmakról. A franczia és angol irodalom fensősége a német fölött leginkább a formán alapszik. Nem én mondom ezt, hanem az összes európai közvélemény, mely annyi előszeretettel csügg e két irodalmon.

Magok a németek is bevallják. Egy híres német kritikus nem rég így nyilatkozott a német történetírásról: «Történetírásunkban az ellentét az angolok- és francziákkal szemben igen feltünő. Tanultság és lelkiismeretes nyomozásban kétségtelenül előttök haladunk, de úgy látszik, mintha előadási és alakító tehetségünket e mikroskopi tanulmányok egészen fölemésztették volna. A francziák- és angoloknál évről-évre egész csoportja jelen meg oly munkáknak, melyeket valódi tudósok írnak, melyek mégis a valódi mű (Kunstwerk) dicsőségére tarthatnak számot. Nálunk a kettő egészen elválasztva tűnik föl. Első rangú tudósaink csak tudósoknak írnak s műkedvelőknek vagy tanítványoknak engedik nyomozásaik feldolgozását a nagy közönség számára. Vannak ugyan kivételek, de azok mindig és roppant hatást idéznek elő; úgy látszik tudósainknál elvvé vált lehetőleg elzárni a profanus tömeget a tudományoktól. Ez eljárás a nép tulajdonképi műveltségére bizonyosan nem nagy nyereség.» Ez annyira találó megjegyzés, többé-kevésbbé, áll az egész német irodalomról.

Azonban bizonyos félreértéstől óvakodni kell. A tudomány irodalmi forma nélkül is tudomány marad s ezt az irodalmi formáért feláldozni, nagy tévedés. Ki feláldozza, rendesen nem tudós s formája sem nagy becsű, mert a tudománynak irodalmi formában is tudománynak kell maradnia, sőt a forma becse is sok tekintetben ettől függ. De mi az az irodalmi forma a tudományban? E kérdésre kielégítő feleletet adni nehéz. Az általánosság keveset mond, a részletezés pedig messze vezet s ilyesmit csak szakemberek nyújthatnak. Annyi bizonyos, hogy szükség van éles különböztetésre. Meg kell különböztetni az úgynevezett ethikai és reál tudományokat. Ez utóbbiakban az irodalmi forma nagyrészt csak annyiban érvényes, a mennyiben a tiszta, szabatos nyelvre s az előadásnak azon úgyszólva művészetére vonatkozik, mely által az ismeret természetesen fejlesztőn s vonzón tapad az olvasó lelkébe. Elég csak egy elsőrangú tudóst, Aragot, említeni, hogy a forma jogát e tudományokban is elismerjük. Majd mindig nagy tudósok azok, kiknek a tudomány irodalmi formája sikerül.

Ez természetes. Ki valamely tudományt egész kiterjedésében tud s talán elébb is vitt, több eszközzel rendelkezik a formára nézve, mint más, s ha nem resteli a fáradságot, rendelkezik is. Ha ezt sokan a tudomány népszerűsítésének gúnyolják, igazat mondanak s gúnyjok csak elismerés. Az irodalmi forma nem is egyéb, mint a tudomány népszerűsítése, mert jobban és többnek tanít, mint a puszta irodalmi forma nélküli tudomány. A tudós, ki ezt használja, sem a tudós világ, sem a közönség abstract fogalmához nem alkalmazza magát, hanem csak a lélektan törvényei és tárgya természetéhez. Nem igyekszik könnyűvé tenni a tudományt, mert az mindig bajos, csak természetessé és vonzóvá, nem kerüli mélységeit, csak biztos utakat keres oda és talál. Egészen más a tudománynak azon szorosabb értelemben vett népszerűsítése, mely a tudományt a tulajdonképi nép felfogásához és szükségeihez alkalmazta, mi az irodalmi formának egy más és alsóbb neme. Itt is nem a nép abstract fogalma ad irányt. A nép abstract fogalma épen oda viszi az írót, a hova a politikust: ennél a szabadság, amannál a tudomány szolgálatát teszi lehetetlenné. A valódi népíró a nép concrét fogalmát tartja szem előtt, azaz olyanoknak ír, kik valóban olvasnak s így a műveltség némi elemeivel bírnak, kiknél szükséggé vált bizonyos ismeretág s így valóban tanulni akarnak.

A tudomány e formája nem könnyű, mert a tudománynak sem egészét, sem mélységeit nem bírja meg, s a mennyi és mikép kérdése a műveltségi viszonyok s nemzeti sajátságoktól is függ, de fontos, mert a műveltséget mind szélesebb körben terjeszti. E fontosság idézett elő minden nemzetnél oly terjedelmes népirodalmat, e nehézség miatt van oly kevés valódi népíró. E téren sok visszaélés történt és történik. Itt jelen meg a legtöbb vásári munka. Sok népíró elkerülhetetlen szükségesnek tartja csak felületesen tudni, a miről ír, holott a népírót a tudóstól csak a forma választja el.

Mások oly kiterjedésben akarják előadni a tudományt, melyet a forma nem bír meg s így haszon nélkül küzdenek a lehetetlenséggel. Némelyek a kívánatosság elvének hódolnak, mi majd annyi, mint semmi. A legtöbben bizonyos bőbeszédűség és parasztos negélyben keresik a formát, mi annyira szenvedhetetlen, épen azok előtt, kikre számítva van. Mindez csak azt mutatja, hogy e forma nem könnyű és eltalálni nagy érdem, de nem azt, hogy jogtalan.

Azoknak, kik a tudomány népszerüsítésére gúnyolódnak, jó volna szabatosan beszélniök. Nemrég egyik tudományos folyóiratunk elég félszegen nyilatkozott az ügyben. A tudomány, ha nem tudomány, formában vagy forma nélkül egykép haszontalan, a rossz forma megrovást érdemel, de a tudománynak akár ama fensőbb, akár emez alsóbb formáját megtagadni, annyi, mint a világ legjelesebb írói és tudósai ellen viselni háborút.

II.

Az ethikai tudományokban már több a forma joga. A történetírás épen úgy művészet ma is, mint volt a régieknél. Klio most is közel áll Melpomenéhez. Valóban a történetíróban sok oly tulajdonságnak kell meglennie, melyek a dráma- vagy regényköltő sajátjai. De költő-e a történetíró? Bizonyára nem. Sokkal kevesebb és sokkal több.

A költő szabadon, eszményi felfogással alakítja az élet eseményeit s így a hatás több eszközével rendelkezik, a történetíró szorosan, a legcsekélyebb részletig tényekhez van kötve, felfogása korlátoltabb, hatása gyöngébb, de annyiban komolyabb, a mennyiben megtörtént eseményeket beszél el és úgy a mint megtörténtek. Már Polyb kijelölte azon különbségeket, melyek a költőt a történetírótól elválasztják. Jele, hogy a régiek is helyesen fogták föl a történetírást és mégis művészetkép gyakorolták, a kettő közt ellenmondást nem találva. Nincs is. A történetírás művészete nem a történetnyomozás és kritika mellőzése a képzelem kicsapongása- és a nyelv bájaiért. Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. A történetnyomozás és kritika becses dolog, nagy érdem, nélküle nincs történetírás, de azért még magában nem az. Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani kell, életet lehelni belé. Ez a történetírás, mi nagyrészt a forma művészete, s itt a pont, hol szükség van a költő sajátságaira. A történetírónak értenie kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plastikáját, tudnia a jellemfestés és csoportosítás titkait; éreznie a részek arányát s mindazt, mi háttérben maradhat, vagy kiemelkedhetik; megkisérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet, úgy birnia a nyelvet, hogy eltalálhassa a történetírás nyelvét, mely nem a költészeté, de szintén oly ritka, talán ritkább, mint emez. Nehéz művészet ez. Nem csoda, hogy oly ritkán sikerül s épen azért annyian támadják meg. Azonban azért, mert némelyek regényírókká lesznek, midőn történetet írnak, még egy irodalom sem mondott le a forma jogairól a történetírásban. A könnyelmű történetíró forma nélkül sem lesz lelkiismeretes, a ki pedig más formát erőszakol a történetre, mint a mi illeti, formai érdemre sem tehet szert. Ezt kell megtámadni, nem a forma jogát, a mint hogy teszi is nem egy kitünő kritikus, különösen a francziáknál, hol a formának legtöbb kinövése mutatkozik. Némelyek hajlandók azt is állítani, hogy a forma sokkép ellensége a tárgyilagosságnak is. A forma emberei – így szólnak – könnyen ragadhatnak eszményítésre, a szép erős érzéke megcsal bármily éles észt s megveszteget bármily fegyelmezett képzelmet: egy-egy tény az élénk színezés által egészen más jelentőséget nyer, mint a mi illeti; egy-egy jellem, a mint plastikailag kiemelkedik, önkénytelenül megbillenti az igazság mérlegét, s a compositio, a véghatás ereje kedveli a csalálmokat. A képzelem kicsapongásait épen úgy nem lehet védeni, mint az analysis tévedéseit. E két örvény minden írót fenyeget s nem egyet sodor magával. De mindenekelőtt az a kérdés: mit értünk tárgyilagosság alatt. Az a tárgyilagosság, mely tartózkodik megbélyegezni a bűnt és dicsőítni az erényt, mert igazságtalanságot követhet el, mely a csalálmok miatti félelmében nem igyekszik nézőpontokat találni, melyekből megitéljen valamely korszakot, mely az eszményiesség túlságait úgy igyekszik kerülni, hogy a kételyek tömkelegébe téved s az érzület határozatlanságában keresi a történetírói pártatlanságot, bizonyára nem tárgyilagosság és mindenesetre kártékony. A történetírónak elvégre is határozott érzülettel kell birnia és mernie, itélőbirónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit. E nélkül a tárgyilagosság puszta tagadás és ha ezt tűzi ki a történetírás czélul, nem tudom, hogyan érdemli meg azon czímeket, melyekkel az újabb és régibb korban egykép megtisztelték. A tárgyilagosságnak nem a forma ellensége, hanem valami egyéb. Az, hogy sok történetíró a küzdő hatalmak udvaroncza, pártok nézőpontjából itél, a történetírás szűz múzsáját néha kéjhölgygyé aljasítja vagy a legjobb esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily művek sincsenek minden becs nélkül; mert tények vélemények- és szenvedélyeket fejezvén ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokúl szolgálnak az eljövendő történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik s ez nem a szereplő egyéniségek halálával kezdődik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme határozott viszonyokat teremtett s mintegy elhasználta magát.