Part 16

Oh ízlés és széptan és szabály! Mi köze ennek a lángészszel, sőt még a tehetséggel is? Csaknem szégyenlem magam, hogy leírtam ez utált szavakat. Képzelem mily szánó, mily megvető mosolylyal fogja olvasni e soraimat némely költő. Oh én szerencsétlen, ki az irodalmi közvélemény árja ellenében úszom s a legtermészetesebb, de nálunk leginkább összezavart fogalmakat akarom kitisztázni! Kedvem volna affectálni és szerénységbe burkolózva a tekintély varázsával fedezni nem annyira merészségem, mint együgyüségemet. S csakugyan tekintélyt idézek, Macaulayt, a nagy történetírót, a nagy műbölcsészt, mert e fogalmak körül senki sem írt igazabban és mélyebben. Ő Byron fölötti Essayjében a többek közt ezt mondja: «Mintegy elismert dolognak látszik, hogy a szabályosság és teremtő erő közt bizonyos meghasonlás, bizonyos ellentét van. Szabadjon gyanítanunk, hogy e gondolat egészen bizonyos szóbeli visszaélésen alapul s igen sok tévfogalom szülőanyja, melyek a tudományt és kritikát megzavarják. Mit értünk szabályosság alatt a költészetben? Ha a szabályosság alatt oly szabályok megtartását értjük, melyeknek alapja az igazság s az emberi természet elvei: akkor a szabályosság csak más neme a remekségnek. Ha a szabályosság alatt egészen önkényes szabályok megtartását értjük: akkor a szabályosság nem egyéb, mint más neve a korlátoltság és ferdeségnek. Oly íróról, ki a látható tárgyakat hamisan írja le, ki a jellem igaz fejlődése ellen hibáz, ki a hegyekkel éjjel álmos fejeiket rázatja, vagy a haldoklót phrasisokat fecsegve búcsúztatja el a világtól, joggal s a szó helyes értelmében lehet mondani, hogy szabálytalan. Művészetének első és legnagyobb szabályát sértette meg. Utánzása egészen ellenkezésben áll azon dolgokkal, melyeket utánoz. Azon négy költő, kik leginkább mentek minden ilynemű szabálytalanságtól: Homer, Dante, Shakespeare és Milton. Ezért ők bizonyos értelemben, és a leghelyesebb értelemben szabályos költők.» Macaulay ezután az angol kritikusokból egy csoport hamis és nevetséges szabályt idéz, melyek korszakonkint a művészet változhatatlan törvényeiként szerepeltek. Nekem, ki a régibb és újabb magyar kritikát meglehetősen ismerem, igen csekély fáradságomba kerülne olvasóimat hasonló idézetekkel mulattatni. S mit bizonyítnék be vele? Macaulay fönnebbi tételét, hogy bizonyos szabályosság, korlátoltság és ferdeség, s bizonyos szabálytalanság, remekség és genialitás. De ha a kritikusokat tévútra vezeti a hamis szabályosság, a költőket tökéletesen semmivé teszi a hamis genialitás. A költők egy úton járnak eme kritikusokkal, midőn a genialitást oly dolgokban helyezik, melyek se az igazság, se az emberi természet elvein nem alapulnak, s így untalan sérteniök kell az ízlés és művészet örök szabályait. S vannak-e örök szabályok? Vannak; s a lángész vagy tehetség kisebb vagy nagyobb ereje épen abban nyilatkozik, hogy ez örök szabályokat fölfedezi vagy a fölfedezetteket több vagy kevesebb tisztaság, hűség és bájjal érzékíti meg. S itt újra Macaulayt kell idéznem, ki, miután bebizonyítja, hogy azok a legszabályosabb eszközök, melyek leginkább megközelítik, hasonló kérdéseket tűz ki s felel meg rájok épen oly szépen, mint igazán: «S ne volna-e a költészetnek czélja, ne volnának-e örök és változhatatlan törvényei? Csak az önkényes meghatározás dolga-e a költészet, mint a czímertudomány? A czímertudósok azt mondják, hogy bizonyos paizs és jegy, bizonyos viszonyokat fejeznek ki, s az a czímertudomány ellen van színt-színre, érczet-érczre illeszteni. Ha minden megváltozik, ha Európában minden czímer új divatot vesz föl, ha meghatározzák, hogy az aranyat csak ezüstre, az ezüstöt csak aranyra szabad illeszteni, hogy a törvénytelen származást a ruta, az özvegységet öv fejezze ki: bizonyosan ez új tudomány csak annyit fog érni, mint a régi. Portcullis és Rouge Dragon (heroldok hivatalos nevei) bohózatjátéka, midőn más tartalma nincs, mint a szeszélyé, mindazon törvényeknek alávetheti magát, melyeket a szeszély rá erőszakol. Azonban nem így áll a dolog azon nagy utánzó művészettel, melynek hatalmáról minden időszak, a legdurvább s a legműveltebb egyaránt, tanuságot tesz. Mióta a legelső műremekek előállottak, minden megváltozott, mi ezen a világon csak változásra képes. A polgárisodás megjött, elveszett s újra föléledt. Vallások és nyelvek, kormányformák és a magánélet és észjárás szokásai egymás után romba dőltek. Minden elenyészett, kivéve a természet nagy vonalait, az ember szívét és azon művészet csodáit, melynek föladata az ember szívét és a természet vonalait visszatükrözni. Ama két nagyszerű költemény, kilenczven nemzedék bámulatának tárgya, még mindig meg tudta őrízni egész frissességét. Még mindig tiszteletre kényszerítik a szellemet, noha annyi idő és nép irodalma által gazdagodtunk. Még mindig a legnyomorúbb fordítmányban is lelkesítik a tanuló gyermeket: Miután tízezer szeszélyes divatot átéltek, miután látták, hogy a kritika egyik törvénykönyve mint korhad el a másik után, még mindig halhatatlanok az igazság halhatatlanságával s ugyanazok egy angol tudós szobájában olvastatva, mint a minők voltak, midőn először a jóniai fejedelem vigalmain megzendültek.»

Úgy van, a költészet forrása a természet és emberi szív. A költők művészetük örök szabályait mindig innen merítették s fogják meríteni ezután is. Az a legnagyobb lángész, ki e szabályokból legtöbbet s legmélyebben merít, s az a legcsekélyebb tehetség, ki e szabályokat legkevésbbé érti. S ide fejlődés, tanulmány vezet, mert nem kifejlődve születünk a világra, csak tehetségekkel felruházva s e tehetségek is annyira alá vannak vetve az esetlegességeknek, hogy csaknem általuk föltételezvék. Azonban a fejlődés és tanulmány lehet öntudatos és öntudatlan; azonban az ember, kivált a költő, nem mindig könyvekből tanul; azonban egyik költő kifejlődésére kedvezőbbek a kor- és magánviszonyok, mint a másikéra; azonban a lángész és kitünő tehetség könnyebben és máskép tanulnak, s a tanultaknak jobban hasznát tudják venni, mint a kik nem azok. Mit kell hát tanulnia a költőnek? A természet és emberi szív örök szabályait s mindazt, mi ezzel összeköttetésben van, mert e tanulmány képezi a költészet lényegét. De ez, noha a legfőbb, még nem minden. A költészetnek formája is van, s ide a széptan vezet, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a formák tudománya. Ez sem önkényes tudomány. A forma és technika szabályai a dolgok és a nyelv benső természetén alapulnak, költők alkotják meg elébb tapogatódzva, aztán biztosabban s a műbölcsész csak nyomukban járva fejti ki teljes rendszerré. S vajon ezt nem kell tanulnia a költőnek, ha mindjárt lángész is? Vajon a forma azon bevégzettségét, kerekségét, a rhythmus és nyelv azon hatalmát és kellemét, miket a nagy költőkben annyira bámulunk, nem a gyakorlat és küzdelem adják-e meg? Különös! A festész, zenész, szobrász, építész hosszú éveket tölt művészete tanulmányozásában, míg valami remeket vagy kitünőt állít elő. Csak a költészet volna azon könnyű művészet, melyre elég némi hajlam, némi tehetség, némi naturalistaság; a költészet, mely a természetet és emberi szívet tükrözi vissza, s melynek eszköze a nyelv, az ember és hazafi legdrágább kincse? Különös! Más művészetekben a remek és kitünő mű előállítása időt, gondot, a szellem és test megerőltetését igényli. Csak a költői mű volna-e az, melyet hevenyészni szabad, mint egy toastot? Különös! Hirlapjaink s kritikáink szerint mindig bővében voltunk és vagyunk a lángeszeknek. S még is honnan van az, hogy alig tudunk felmutatni genialis műveket? Azért ne szidalmazza senki a valódi költői tanulmányt, mert a művészetet szidalmazza és kontárságát védi. Azért ne keresse senki a genialitást a művészet örök törvényei áthágásában, mert a legbiztosabban fogja semmivé tenni tehetségét. Még egyszer erősítem, hogy a művészet örök s a kritika önkényes szabályai között nagy a különbség. S bizonyára, ha Tóth Kálmán kritikánk s a divatos ízlés önkényes szabályaival szembe téve magát, a művészet igaz ösvényén vagy ösvénye felé haladna, ha mindjárt néha el-eltévedve is, szó nélkül hagyom ama kérkedő sorait s méltánylattal töltöm be e hasábokat; de midőn épen az ellenkezőt teszi, sőt ezt genialitásnak tartja, hadd folytassam tovább a polemiát, hadd bonczoljam tovább e genialítást.

Tóth Kálmán fennebb említett költeményében így folytatja genialitása bevallását:

Fölemelkedtek a poros föld szinéről És röpültök sokszor, a mi való, való! Nagy mesterkedéstök aranyakkal ér föl, Addig okoskodtok, míg kész a léghajó. Én nekem az érzés elégeti testem S lelkem teremti meg, mint egy phönix madárt, Nem is veszem észre sokszor mivé lettem, Hogy lángoló lelkem a csillagokba járt.

Mindez az érzések emelkedettségére s a phantasia rendkívüli erejére vonatkozik. De Tóth Kálmán mindennel inkább dicsekedhetnék, mint ezzel. Az ódai és elegiai magas szárnyalást, a dithyrambi merész lelkesülést épen nem találhatni meg költeményeiben, sőt mihelyt ilyenekbe fog, nem csak a kidolgozásban gyönge, de az alapeszme és compositióban is. A «Költő» czímű költemény, melyben egy apa le akarja beszélni fiát a költői pályáról, igen alant járó valami. Az apa beszéde, melyben különös oldalról van felfogva a költészet, csak humoros színezéssel válhatott volna érdekessé; mit pedig a fiú felel reá, t. i. hogy törik-szakad költő lesz, kissé prózai. Legalább előttem sokkal eszményibb alak a költő, ha maga sem tudja mikép lesz azzá, mint ha előre feltett szándékkal rugtat az Olympra. S valóban az élet is ez eszményítés mellett szól. Majd mindenik nagy költő életadataiból azt olvassuk, hogy a fej abstractiója helyett a szív ösztöne vezette a költői pályára s a hivatásból nem csinált mintegy hivatalt. A «Fáy Antalnak» czímű a zene melletti lelkesülés hatalmas ódájává akar válni, s nagy mesterséges okoskodás után, mely teljességgel nem ér aranyat, lesz belőle, nem léghajó, hanem egy úgynevezett melegen írt ujdonság, melynek némi színészi taglejtés adja meg a költői emelkedést; például:

Majdnem leroskadok a szenvedés alatt És szivemhez kapok, azt gondolom: szakad.

Alább:

Majd nyugtalan leszek s nem tom mit csináljak, Kalapom vegyem le avvagy kiabáljak?! Összeteszem kezem, majd ismét széthányom, Imádkozni is, meg tánczolni is vágyom.

A «Patikárus Ferkónak» czímű még kevésbbé sikerült. Épen nem dithyramb. Csak puszta vadságot fejez ki a vadság költészete nélkül, s ez utolsó versszaka csaknem undorító:

Húzd rá, Ferkó gyerek! húzd rá ezután is, Hogy egész az Isten színe elé jusson! És én megfizetek; hogyha másom nem lesz, Tudod mit? átirom mennyországi jussom! De ha a pokolba jutok majd így érted, Fölkeress ám addig, míg el nem ég lábom – Húzd el a nótámat, én meg majd a lángon Mennyországi kedvvel a kaparóst járom.

S mit mondjak ama fellengős ódákról («Csak már ezeket»… «Vannak fájdalmaim»…), melyekben Tóth Kálmán költői dicsőségével s úgynevezett költői érzéseivel tépelődik. A világon csak nálunk van divatban, hogy a költő magáról mint költőről beszéljen, s untalan kicsinyes hiuságát tárja föl; csak újabban és nálunk fedezték föl, hogy a költőnek nem olyan érzései vannak, mint más embernek. De e költői érzések tulajdonkép nem egyebek, mint caprice-ok, csinálmányok s legkevésbbé illenek oly költő ajkaira, ki oly büszkén hivatkozik természetességére. S nem a legtermészetellenibb valami-e a «Szenvedések» czímű elegia, melyben a költő minden kigondolható, de csak látszatos szerencsétlenséget magára aggat, elmondja, hogy a lelke fájdalmak közt fogamzott, anyja tejéből fájdalmat szítt, könnyben fürösztötték, dajkája egy ifjúságában elcsábított öreg leány volt, ki átkos dalokat énekelt, a legelső virág, melyet szagolt sírvirág volt, a legelső madár melyet látott, halálmadár volt, midőn járni tanult először is temetésre ment, mint ifjú nagy városba menvén először is egy nagy házba lépett, s ez az őrültek háza volt, s több efféle. E kiállhatlan affectatio emelkedett, mély érzés-e? Ily költemények folyhatnak-e a szívből, s nem az igen is mesterkélt, s igen is csinált hangulat bizarr szüleményei-e?

Iveket kellene összeírnom, ha Tóth Kálmánnak ez önmaga által magas szárnyalásuaknak állított ódáit és elegiáit mind részletesen fölbonczolnám. Hát festő költeményeinek bonczolata, melyeknek tulajdonkép e körbe kell vágniok, mily messze vezetne! Mégis ez utóbbiakról csak azt kellene ismételnem, mit a Petőfi genialis kezdeményezése nyomán keletkezett festő költeményeinkről már többször elmondottam. Tóth Kálmán festő költeményei nem képeznek kivételt. Tájképeit ő sem tudja felolvasztani az érzésben, neki sincs érzéke a jellemzeteshez, a festőiség titka nála is a prózai részletek és terpedtség művészete. Csak a «Magyar korcsmáros» czímű költeménye képez ez alól némi kivételt, mint meglehetősen sikerült genrekép. Mindezt hát mellőzöm s úgy hiszem elég lesz, ha csak azon két költeményéről szólok, melyek az ódai és elegiai nemben a legjelesebbek. A «Sápadt asszony» és «Haza vágyom» czíműeket értem. Mindkettőn némi reminiscentia érzik: az elsőn Petőfi «Szőke asszony»-a, melyet ezelőtt két évvel a «Szépirodalmi lapok» közöltek, a másodikon Béranger «Honvágy»-a, mely Petőfi és Lévaitól magyar fordításban is megjelent. De szerintem az ilynemű reminiscentia sem plagium, sem utánzás, csak mástól vett hatás, s minthogy történetesen, ha nem is valami remek, de azért elég jó compositio, s ha nem is valami elragadó, de azért valódi költői emelkedés szülőanyja tudott lenni, épen nem rovom meg. Azonban a genialitást itt sem hagyhatom szó nélkül. Tóth Kálmán genialitása e két költeményben is mutatkozik, azaz itt is szembe teszi magát a művészet örök s legelemibb törvényeivel. A «Sápadt asszony» második versszakában ez áll:

Férjed oly jó, szelid hozzád, Ő egy szikla, te meg virág, Te völgyben vagy, ő fölötted, S a vihart nem engedi rád. De elzárja a sugárt is, El a szellőt, mely ott leng el – S a nőszívnek nem nyugalom, A nőszívnek szerelem kell.

Tehát a férj szelid. Jól van, de akkor hogy hasonlíthat a sziklához, melylyel minden ember, minden nemzet épen ellenkező fogalmat szokott összekötni? Tóth Kálmánnak a virágért volt szüksége a sziklára, s genialitásában mindenről megfeledkezve, arról is megfeledkezett, hogy így is igen erőltetett, igen hamis képet fog összemesterkélni, mert a szikla a völgy virágját se a vihartól nem óhatja meg, se a szellőt és napsugárt nem rabolhatja el tőle, mikép azt a gyermek is tudja, s így a szelid férj hiába lőn zord sziklává, annyiban mégis szelid maradt, mennyiben el kell néznie, ha nejére udvarlók kacsintanak, ha neje udvarlókkal cseveg, a nő pedig, ha csak a nyugalom epeszti, könnyen segíthet a dolgon. Ilyesmi csekély dolog – mondják sokan. Igaz, ilyesmit elkerülni még magában nem költészet, de nem kerülni el, még kevésbbé az. Igaz, ez hiba, mondják sokan, de az érzést, a gondolatot kell nézni. Érezni többé-kevésbbé minden ember tud, mi pedig a gondolatot illeti, épen az a baj, hogy a költőnek gondolata nincs, vagy nem tudja költőileg kifejezni. De hogy is tudná? Genialis költőnek megalázódás volna gondolkozni, elmélyedni, aztán termékenysége is könnyen megbénulhatna.

A «Haza vágyom…» czímű költemény kevésbbé genialis, s épen azért jobb. Csak a harmadik versszakban mutatkozik egy kis genialitás, mit meg kell rónom. A költő a fővárosból haza vágyik. Honvágyát szépen tolmácsolja. Hol lelkesülést érzek, se csekélységeken nem akadok föl, se tul nem csigázom követeléseimet, de az együgyüséget naivitás helyett nem fogadhatom el, s akkor legkevésbbé, midőn affectatio vegyül bele, s az affectatio költői szépség gyanánt akar szerepelni a lélekbeni hűség ellenében. A harmadik versszakban ez áll:

Meglátogatom a fényes csarnokokat, Holott a művészek játsznak, énekelnek, Nem tud elragadni… oh egészen más kell Az én ábrándozó, gyermekes lelkemnek. Rengő bölcső mellett tündér dajkamese, Messzi furulyaszó csendes éjszakákon… Mellé fájó nóta… sárga csikó, sárga… Haza haza vágyom.

Vajjon oly szív, mely a falusi élet bájai, az elhagyott szülőföld és szerelmese után eseng, vágyakozhatik-e a dajkamesékre s a rengő bölcső párnáira? Az ötödik sor egészen kiveszi e versszakot természetes folyamából. Miért tette hát oda Tóth Kálmán? Mert a tündér dajkamese és rengő bölcső költői szép szavak, mert szereti a purpureus pannusokat, mert genialis.

Ilyes hibát nem egy költeményében mutathatni föl, sőt némely költeménye egészen csak egy ily nagy hiba. Sokszor, midőn leginkább akar naiv lenni, a legegyügyüebb s ez együgyüség annyira mesterkélt, annyira erőltetett. Példa rá a «Beköszöntött» czímű költeménye, mely egyébiránt a jobbak közől való. A költő oda hagyja a várost, kimegy a szabadba, hogy élvezze a féltavaszt, mely előtte legkedvesebb, mert olyan, mint a kezdődő szerelem, mint a sejtés boldogsága. Eddig még csak valahogy megjárja, de a mi ezután következik, nevetséges. A költő a földre borul, óra hosszat vár, fel akar kelni, megint vár, s íme a rég várt csalogánydal megzendül. Ekkor a csalogány után szalad, látni akarja, kalapja leesik, sebaj, de a csalogányt mégsem éri be. A madár eltünt, mint «láthatlan sóhaj», a költőnek egy édes bút hagyva hátra. Kifáradva régi helyére ér, s ím ezalatt ott ibolya nyilott. A költőt szent érzés fogja el, imádkozhatnék, mert az ibolya egyetlen kedvese kék szemét juttatja eszébe. A ibolyák közt halovány vadvirágokat is lát, távolabb pedig egész sor jáczintot. Behunyja szemét, hogy ne lássa…

Hanem azért annál többet, szebbet látok, Jáczintok közt rózsát, olyan élénk rózsát, Hogy szinte azt vélem: még az elébb lány volt.

Próbálja meg valaki e lélekállapotot beszélyben feldolgozni. Minő jelenet fog kikerülni belőle? Egy a természettel kaczérkodó nő affectálása, ki a naivot akarja játszani, miután a salonban megunta a parfümöt, festéket s a hódítás mesterkélt fogásait. Mint egy férfiu lélekállapota csak művész kezeiben válhatnék jó komikai vagy humoros képpé, mert úgy pusztán oda vetve az olvasó könnyen erőszakos torzításnak vélhetné, s mégis Tóth Kálmán természetességét hánytorgatja és a művészetet ellenkezőnek hiszi a természetességgel. – A művészet egy a természetesség és hűséggel, vagy más szóval tulajdonkép ez a művészet, s a ki se a maga, se a más lélekállapotát nem tudja felfogni s költőileg visszaadni, bár száz polemikus költeményben hirdesse genialitását, egyetlen józaneszű olvasót sem gyönyörködtet vagy lelkesít. S vajjon Tóth Kálmán ott, a hol szenvedélyt akar kifejezni, természetes és hű-e? Szenvedélye a legtöbbször nem hasonló affectatio, természetlenség-e, s vajjon ment-e azon dagálytól, mely költészetünkben annyira divatos, s melyet Tóth Endre és Zalár költeményeiben annyira meg kelle támadnom? Teljességgel nem, sőt nagy részt ő is ebben hiszi rejleni a költészetet. Ő is az érzések túlzásában és ferdeségében keresi az erős szenvedélyt s hajhászsza a czifrát és ragyogót, hogy semmit se mondjon. Minden magyarázó kiséret nélkül kiírok pár ilyen helyet. Valóban már meguntam a dagályos ürességeket bonczolgatni. Hadd szóljanak maguk maguk ellen.

Egy pirosra festett koporsó lesz lelkem, Hogy belőlről milyen, már azt meg se mondom, Nevetek, kaczagok a világgal szemben, Jó ízűn esik-e?… az csak az én gondom.

Más helyt:

Ha én csillag lennék S lenéznék rózsámra, Elhervasztaná őt Szívemnek nagy lángja. Ha pedig hab lennék, Fölforrna a Duna, Nem ihatnék abból, Még rózsám se soha.

Nagy az én szerelmem, Majd meggyúlok tőle, A jó Isten tudja, Mi lesz még belőle! Én nem tudom, hogy mi, De úgy legjobb lenne: Ha az én kis rózsám Nagy tengerré lenne.

Bele ugranám én Akkor a Dunába, Mikor legsebesebb, Legnagyobb az árja, Mit bánnám én aztán Halva avagy élve, Hogyha bele vinne Galambom ölébe.

Más helyt:

Mit még sóhajimmal se szabad illetni, Tiltott virága vagy elérhetlen fának, De azért szerelmem egy s örök mint a nap, És evvel örökös szivemben a bánat.

Más helyt:

Teli vagyok dallal, mint csillaggal az ég, Teli vagyok dallal, mint sugárral a nap… Háborog a lelkem, e fekete tenger, Hogy ne nyugodjanak gyöngyei ott alant. Fekete tenger az én bánatos lelkem, Eget verő vihar égő szenvedélye – Szórom e gyöngyöket egy liljom szigetre, Halovány kis lánynak hideg kebelére.

E dagály és affectatiótól még leginkább mentek, bár ezek sem mindenütt, a «Mintha volnék», «Ne süsd le szép szemed», «Kun László», «Pillangóvá lettem» czímű költemények, mint a melyek, ha nem is kitünő, de méltányolható és tehetséget tanusító művek. Ime Tóth Kálmán emelkedett érzései és magas szárnyalásának egész költészete, mely ama fennhéjázást sehogy sem igazolja. Neki úgy látszik sejtelme sincs arról, hogy a miben erős, a mennyiben erős, az sem az óda, sem az elégia, sem a dithyramb, hanem a legegyszerűbb dal, mi egyébiránt éppen oly becses lehet, mint a legmagasabb szárnyalású óda. Azonban itt is nemcsak hogy nem nyújt genialist, de még kitünőt, derekat sem. «Fütyül a szél», «Nem gondolok», «Hegedülnek», «Mátra hegye», «Csakugyan», «Ha dolmányom», «Ne süss», «Vigasztalás» csinos dalok s éppen e csinos dalokért tartom én Tóth Kálmánt legújabb lyrikusaink közt legfigyelemreméltóbb tehetségnek, mert a többiek ilyeket sem tudnak írni. Egyébiránt a dalok mind a Petőfitől vett hatás szüleményei. Petőfi alapeszméit, hangulatait találjuk meg bennük különböző változatokban és sokszor az utánzásig, a torzított utánzásig víve. E mellett Tóth Kálmán ilynemű költeményeiben mindegyre ismétli magát, elrontja a mi jót is tudna csinálni. Genialitás itt is hatalmasan nyilatkozik. Mindjárt-mindjárt beleesik a természetlenségbe, hajhászsza a csinált hangulatot, a mesterkélt képeket, naivitása át-átcsap az együgyűségbe. Például én nem tudom megfogni, mi szép lehet az ily gondolatokban: virágot még síromra se hintsenek, nehogy az emberek csodát lássanak, mert bús szívem poraitól feketére válik a fehér liliom; hogy ne nézz reám oly szépen kis leány, mert fáradt lelkem mint a napsugártól a tó habja könnyen felforrhatna; hogy szívemet törött üveg darabja vágja, melyet gyémánterős szerelmemért a leánytól kaptam; hogy kedvesem szép szemében a legszebb nefelejts van:

S e nefelejtsben van még a nap is, Mely ragyogtatva egy folyóra süt. Az én lelkem e ragyogó folyó, Mely máskor sötét mindenütt.

Mennyit tudnék még ilyet előszámlálni. Eliszonyodom, ha azon papirszeletre pillantok, hova e képtelenségeket följegyeztem s a helyett, hogy gúnyolódjam, sentimentaliskodni van kedvem. Ez-e a magyar szellem, az eredetiség, a kedély, a szenvedély, mikép azt lapjaink legtöbbje hirdeti? Ily dalok bájolhatják el a magyar irodalmat és közönséget? Nem csodálkoznám, ha egy Arany a legmélyebb megvetéssel tekintene azon koszorúra, mit neki az irodalom és közönség nyújt. Azonban szabadjon hinnem, hogy a magyar irodalom és közönség közvéleményét nem egy pár írói cotteria közlönye képviseli. Most hadd vizsgáljam Tóth Kálmán genialitását más oldalról. Vajjon phantasiája oly rendkívüli-e, mint azt ama kérkedő költeményében maga hirdeti? Ha a phantasia ereje alatt a gondolatok és érzések képeinek gazdagságát vagy a plasticitást és ragyogó színezést értjük, mi a költészetnek egyik legfőbb eleme: akkor Tóth Kálmán phantasiája igen szegény. Mindaz, mit eddig idéztem műveiből, e szegénység mellett tanuskodik. Ime egy újabb bizonyítvány:

Mikor egy-egy zengő felhő Az egeken általhalad, Meghatva a szép zenétől Láthatólag sápad a nap. Nap vagy te is barna kis lány Szépségeddel ezrek felett – Hogy van mégis, hogy te a dalt, Hogy a költőt nem szereted?