Part 22

Először is feltünő e ballada eredetisége, a mennyiben nincs rokonságban az általam ismert hazai és külföldi népballadákkal. Egy párt kivéve, legszebb alkotásu balladáink is többé-kevésbbé megtalálhatók más népek költészetében. Például Szép Ilona, ki bepanaszolja a bíró fiát, mert gunárát agyonütötte s az elitélt ifjúnak akasztófa helyett «két karja szép karfáját» ajánlja föl, nagyon hasonlít azon szerb románczhoz, melyben a leányok megfognak egy ifjat, ki virágos kertöket feldúlta s elitélik most számüzésre, majd máglyára, végre akasztófára; az ifjú az akasztófát választja, azaz szeretne függeni egy rossz fán, egyik leány nyakán. A királyfi, ki kocsisi ruhába öltözik, hogy kiismerjen két leányt, a gazdag bíróét és a szegény kosárkötőét, elvégre a kosárkötőét veszi el s így a szegénység és jóság diadalt ül a gazdagság és szívtelenség fölött, majd minden népköltészettel közös s népmeséknek, balladáknak egyaránt kedvencz tárgya. A féltékeny és gyanakvó Barcsai, ki visszatér fele útjáról, berúgja a zárva talált ajtót s nejét szeretőjével együtt megöli, majdnem testvére a spanyol népköltészet Don Albertosának, ki szintén visszatér a vadászatról s hasonló módon öli meg nejét. A lováért és hatvan forintjáért vízbe vetett legény románcza, kinek testét partra veti a Tisza s kit anyja, atyja és kedvese rendre költögetnek, még a hangulatra nézve is rokonságban van az angol George Campbellel, kinek lova gazda nélkül jő haza s kit anyja és kedvese oly keservesen siratnak. Azon kedélyes párbeszéd, mely «Oláh Gerő» czímű balladánkban s más dalainkban a ló és gazdája közt foly, a litván népköltészetben is megtalálható. Az angol népköltészet szintén a magyarhoz hasonlóan fogja fel kedvencz haramjáit, mint boszulóit a képzelt és valódi társadalmi igazságtalanságoknak, kik a gazdagot pusztítják, de a szegényt nem bántják, s Robin Hood, Armstrong nem mások, mint Angyal Bandi és Sobri angol kiadásai, sőt midőn Armstrong azt mondja a királynak, hogy ő jó lovon, szép asszonyon s egy pár derék vadászkutyán kívül egész életében semmit sem kedvelt jobban, mint a becsületet s bár Angolország gabnáját és ruháit dézsmálni szokta, de skót asszonytól egyetlen legyet sem rabolt, olynemű philosophiát vall, mint a mi pusztai szegény-legényeink, kik szerint, a mi földből nő és földön tenyészik, uratlan, kik nem tartják bűnnek ahhoz nyulni, a mi nem emberi csinálmány, ipari tárgy és szülőföldjöket sohasem pusztítják. Mindezt nem balladáink kisebbségére mondom. Ha ez kisebbség, akkor a legjelesebb görög drámaírók, a legnagyobb keresztyén képírók csak mint nyomorú másolók állhatnak meg. Aeschylos, Sophokles, Euripides nagyrészt oly hagyományokat dolgoztak föl, melyeket már Homér is használt, a keresztyén képírók vetekedtek egymással ugyanegy tárgy földolgozásában és mégis sohasem tértek el a szent könyvtől, semmit sem változtattak a hagyományokon. A valódi eredetiség mind a nép-, mind a műköltészetben nem annyira a tárgyban, az alapeszmében rejlik, mint a szellem föltaláló s főkép alkotó erejében. Az emberi szenvedélyek és viszonyok nagyjában majd mindenütt ugyanazok, ha még e mellett ugyanegy polgárisodás kebelében fejlődtek ki, lehetetlen, hogy az egymástól legtávolabb élő népek költészete is ne mutasson föl közös vonásokat, nemcsak tárgyban, alapeszmében, hanem még inventióban is. Hátha még egyik nemzetet a másikkal a rokonság, szomszédság vagy politikai viszonyok kapcsai fűzik össze, hogy vándorolnak a mondák egyiktől a másikhoz, hogyan változnak, módosulnak, termékenyítik egymást, észrevétlen és néha annyira beolvadva, hogy a rokonságot alig lehet kimutatni. Azonban valamely nem használt alapeszme vagy szokatlan inventio, ha egyszersmind költői is, mindig nagy figyelmet érdemel. E balladára épen azért vagyok bátor önök figyelmét felhívni, mert ilyesmit látok benne, ha nem is olyat, mely a nyugateurópai legszebb balladákkal vetekedhetnék, de mindenesetre becsest, az anyai szeretetnek egy valóban szokatlan és költői vonását.[8]

Az anyai szeretet sokkal nagyobb szerepet játszik a nép-, mint a műköltészetben. A népmesékben az árva mindig szerencsétlen, rendesen sok szenvedés után mintegy kárpótlásul lesz boldog, a mostoha anya mindig gonosz, mintha lehetlen volna, hogy a nő azon gyermeket, kit nem szült, nem szoptatott, képes legyen szeretni. A szerelmi dalokban is a fiú vagy leány nem egyszer fordulnak anyjukhoz panaszolni s ha meghalt, sírjához mennek ki, megszólítják, mintha élne. A szülők iránti tiszteletlenség nagy bűn, az öregeket nagy tisztelet illeti, nem annyira azért, mert tapasztaltabbak az ifjaknál, hanem mert atyjok és anyjok képmásai. A közmondások számtalanszor lelkükre kötik a szülők és öregek iránti tiszteletet. Horváth András «Átkában» e szép versszak:

Messze földről az úristen hoz tereád népet, Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet, _Ki nem teszen tisztességet az vén embereknek_, _Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek_.

Zrinyinél az erkölcsi romlottságnak azon találó festése, hogy «az öreg embernek nincsen tiszteleti», Aranynál a Toldi felkiáltása a gyermekét vesztett anyához:

Özvegy édes anyám vagyon nekem otthon, Tudom én sajnálni a jó özvegy asszonyt,

mind oly vonások, melyek a népköltészettől vannak kölcsönözve. Igaz ugyan, hogy a népköltészet e leggyöngédebb indulatot néha nyersen festi, de legalább sohasem mesterkélve, affectálva. Oly anyát például, minőt Tóth Kálmán fest Losonczynéban, kinek fia halálra itéltetésekor legnagyobb gondja a fia halálfélelme miatti szégyen, ki csellel önt bátorságot fiába, hogy egy büszke magyar nő és honleány fiát ne láthassa gyáván meghalni a török, ki tulajdonkép sem anya, sem honleány, hanem monomaniában szenvedő asszony, a népköltészet sem nem értene, sem nem énekelne. Ez igen természetes. A népnél az anyai szeretet nemcsak vallásos és erkölcsi kötelesség, hanem egyszersmind a legélesebben kifejlett ösztön, a legerélyesebben nyilatkozó életszükség, melyet, mint a művelteknél, nem gyöngíthetnek meg sem a nagyvilági élet elfoglaltsága, sem a bölcselkedő ész sophismái, sem a beteges eszményiség idétlenségei. Mindez önként foly a nép életviszonyaiból. A kunyhók lakója maga szoptatja gyermekeit, magával viszi, ha dolgozik, ha mulat, mert nincs kire bizza, egész életét nekiek kell szentelnie, az ő élete egyszersmind gyermekeié, mert ha meghal, nincs ki őket többé ápolja; neki nem baj, mint néha a művelteknél, ha sok gyermekkel áldja meg az isten, mert mindenikben munkás kezet, cselédet nyer, öregsége egyetlen gyámolait. Mindmegannyi anyagi ok, melyek az erkölcsi viszonyt, ha nem is finomabbá, de annál erősebbé teszik, mindmegannyi realis alap, melyre annál szilárdabban építhet a vallás és erkölcs eszményisége. A képzelem és kedély minden kincsével díszíti is a népköltészet a szeretet e legerősebb s legtisztább indulatját. Én legalább az anyai szeretetet a műköltészetben seholsem láttam annyira megdicsőítve, mint egy dán népballadában, midőn a sírban nyugvó anya éjjel hallván gyermekei sírását, kiket mostohájok elhanyagolt, fölkel koporsójából, belép hozzájuk, egyiknek ruháját csinosítja, a másikat megkeféli, a harmadikat megfésüli, a negyediknek haját fonja be, az ötödiket ölbe veszi s enyelgések között ringatja el, a hatodikat az atya után küldi s mikor ez belép, fölgerjedve kiált föl: «Én hagytam nekik kenyeret, mégis éheznek, hagytam jó ágyneműt, mégis a földön hálnak, hagytam gyertyát, mégis a sötétben ülnek, ha ismét vissza kell jönnöm, akkor jaj neked»; ezalatt megszólal a kakas, a halottnak vissza kell térni sírjába, de valahányszor vonítnak az ebek, a férj és mostoha a gyermekek után látnak, mert félnek a halott megjelenésétől. Lehet-e szebben megérzékíteni az anyai szeretetet? Ime örök-éber gondja a sírban sem nyughatik, fölkel koporsójából ápolni, óni, védeni elhagyott gyermekeit.

A mi balladánk a képzelem nem ily nagyszerű alkotása, de benne is, mint nap a harmatcseppben, egész fényével ég az érzés égi lángja. Az elrablott Molnár Anna egy véletlen eset által megszabadulván rablójától, férfiruhában siet haza férjéhez, gyermekéhez. Bekopogtat a kapun. Férje kóbor vitéznek képzeli, nem örömest ad szállást, menti magát, hogy síró fia van. A nő még inkább kéri s miután bebocsátást nyer, meghagyja férjét csalódásában, mert hirtelen talán megijedne tőle vagy nem is hinne neki, összeszólalkoznának; aztán borért küldi, hogy a míg oda jár, megszoptathassa fiát, hogy a viszontlátás felindulása, a kérdezősködés ne vonhassák el szegény gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta mindig sír. Az anyai szív örök törvénye zendűl e balladából hozzánk, hogy a nőnek gyermeke mindennél elébbvaló, még férjénél is. Mi gyöngéd alapeszme, mi egyszerű, mégis erős compositio! S mi szép azon jelenés is, melyet a költemény nem mond el, hanem nagyon művészien az olvasó képzelmére hagy: a belépő férj, ki ámulva ismer szoptató nejére, a férje karjai közé boruló nő, a kielégített gyermek, ki többé nem sír s mosolyogva néz reájok. E hű és gyöngéd nő jelleme egy pár vonásban erős lélektani következetességgel van rajzolva. Midőn hívja Ajgó Márton, nem mondja neki, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér színezetet adhatna vonakodásának, a legbájosabb naivitással s a legmélyebb kedély áradásával menti magát:

Nem mehetek Ajgó Márton Vagyon nekem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam.

Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Fogalma sincs arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly ember, ki ezt képes kívánni. Később a fa alatt szintén nem átkozódik, nem tüz össze rablójával, az ő átka sóhaj, az ő haragja könny, azt is eltitkolja, mert élete türelem. Az is jól van gondolva, hogy nem ő gyilkolja meg Ajgó Mártont, hanem a véletlen. E véres tett mennyire összerontotta volna jelleme gyöngédségét s a végkifejlés báját, mert semmi sincs művészietlenebb, mint tragikai elemet használni tragikai czél nélkül. Az átöltözködés is, vagy tulajdonkép a térdig érő angol posztó-mente felöltése is a nő jellemét emeli s a végkifejlés indokául szolgál. Molnár Anna férfiruhába öltözik, hogy ne essék újra valami kóbor vitéz kezeibe, hogy minél hamarabb és biztosabban jusson gyermekéhez, s midőn férje nem ismer reá, csak akkor ötlik eszébe ama gyöngéd csel, mintegy az anyai szeretet önkénytelenségéből. Az átöltözés és utazás sebességét mennyire kiemeli a nyelv és rhythmus sebessége, épen mint a rablás szenvedélyes erőszakosságát a «Hívta, nem jött, elrabolta» sor, mely keveset enged Cæsar «veni, vidi, vici» híres mondatának.

Legfeljebb a «Nézz egy kicsit a fejembe» sor ellen tehetne kifogást az inkább külsőleg illedelmes, mint bensőleg kényes ízlés. Azonban, ki ezen megbotránkozik, az Homért épen el fogja dobni s bajosan fog valaha kifejlődni érzéke a népköltészet naivitásához. Mindenesetre jogosabban botránkozhatunk meg némely ünnepelt regények finom sikamlósságain, melyek az illemnél valamivel nagyobbat sértenek, tudniillik az erkölcsi érzést. Aztán, ha a müncheni képtárban Murillo festményét, melyben egy vén asszony egy utczagyerek fejében keres, nagy becsületben tartják, bizvást megbocsáthatunk a mi balladánknak, midőn ez azon vonást nem ok nélkül, hanem bizonyos bizalmas viszony jellemzésére használja, mely előzménye vagy következménye egy bizalmasabbnak, melynek csak gondolatára is összeborzad Molnár Anna és sírni kezd. Sokkal alaposabb vád lehetne az, hogy Ajgó Mártonnak a fára mászása nincs indokolva. E vád valóban igaz, pedig talán nem lett volna bajos megtalálni a legegyszerűbb és legtermészetesebb indokot. Az ily fogyatkozás egyébiránt néha a legszebb mondákat sem kiméli s minden népköltészettel közös; mert a mondák sorsa sajátszerű, tulajdonkép a szájról-szájra adás dolgozza föl, alkotja össze őket, egyik teljes egészszé domborodik ki, a másik az alakulás bizonyos fokán marad, a harmadikból kikopik egy rész, a negyedikhez oly toldások ragadnak, melyek egészen megzavarják. Azonban balladánk e nem nagy fogyatkozását elég gazdagon kárpótolja a nyelv és előadás ereje. Sehol egyetlen henye jelző s a kifejezések szabatossága, festőisége egymással versenyeznek. A cselekvény töredékes sebességgel halad előre s mindenütt összhangzik vele a nyelv. Oly egyöntetű az egész, hogy egyetlen sor kitörlése megbénítná vagy a hangulatot, vagy az indokolást, vagy magát a cselekményt. Nem mindennapi tökély, még híres költeményeinkben sem találjuk meg mindig. Például Garay Kontjában e versszak:

Nem úgy király, kiált a hős, S megrázza ősz fejét, Vélnéd, egy erdő rengeti Hatalmas üstökét.

kimaradhatna a nélkül, hogy az egész bármiben csonkulást szenvedjen, sőt az erdő hatalmas üstöke ízetlen hasonlatának kitörlésével még más tekintetben is nyerne e költemény.

Molnár Anna balladájához a széptani becsen kívül még más érdek is csatlakozik. Úgy látszik, hogy egyike legrégibb népballadáinknak. Ezt nemcsak azon körülmény sejteti, hogy az angol posztó-dolmányos Ajgó Márton alkalmasint valami kóbor vitéz, szabad hajdú lehetett nemzeti fejedelmeink vagy talán épen a királyok idejéből, hanem a ballada külalakja is, mely csak néhol és esetleg rímes s kevésbbé oszlik versszakokra, mint népkölteményeink bármelyike. Már Erdélyi János megjegyezte a királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilona czímű rímetlen népkölteményeinkről, hogy alkalmasint a legrégiebbek közé tartoznak, de ő ezt inkább tartalmukból következtette, mint külalakjukról. Arany János tovább ment. Ő a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében népköltészetünk, közmondásaink és régibb irodalmunk alapján azon elméletet állította fel, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetleges lehetett s ha netalán megérzette is a magyar fül a sorok végeinek történetes összhangzását, a fődolog a rhythmus, nem a rím lévén, ez utóbbit könnyen nélkülözte. Szerinte e rhythmust főleg két tényező alkotta, részint a gondolatok olynemű csoportulása, minőt a héber költészetben is tapasztalhatni, részint az ütem egyik tagjának hangsúlyos kiemelése, melyet néha alliteratio is élesített. E nézet helyessége mellett bizonyít a mi balladánk is. Ebben nincs sem rím, sem strofa-szerkezet, mégis oly kedvesen zeng fülünkbe, sokkal kedvesebben, mint sok rímelt és mértékes költemény. Az ősmagyar rhythmus zöngelme hangzik ki belőle, még pedig oly szabatosan, hogy csak egyetlen sort találhatni az egészben, mely kissé bágyadtabb:

mert _ép_en _ál_ | ló dél vagyon.

A többiben nemcsak kellően van kiemelve minden ütem, hanem a hangsúly az ütemnek nagyrészt első szótagjára esik; például:

_El_indula | _Aj_gó Márton _Ho_sszu útra, | _ren_getegre, _Meg_találta | _Mol_nár Annát.

Ez utóbbi sorban egyszersmind alliteratio is hangzik, valamint alább a következő helyeken:

_K_aron ülő _k_icsi fiam. _M_ért sírsz, _m_ért sírsz _M_olnár Anna.

Azonban ősrhythmusunkra nézve azon költemények, melyeket mindjárt fel fogok olvasni, még e balladánál is erősebb bizonyítékok. Ezek nemcsak hogy rímtelenek és erősen hangsúlyozottak, hanem egyszersmind még tisztábban mutathatják a gondolatok bizonyos szabályos csoportulását, mely most párhuzamos, majd ellentétes, itt összerakó, ott vegyes módokon nyilatkozik s melyet kiválón a gondolat rhythmusának szoktak nevezni.

E költemények itt következnek:

„Boriska, Boriska szép lyányodért jöttünk, Törökök kezébe szép lányodat add ki!“ „Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra, Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta“.[9] „Három üveghintót, kilencz aranyzászlót. Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere, Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora, Hogy ne adjon engem törökök kezébe.“

Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre, Zokogva kiáltja: „Virágim, virágim, Tőbül hervadjatok, földig száradjatok, Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!“ Bemegyen a házba, leborúl az ágyba, Zokogva kiáltja: „Gunyáim, gunyáim[10] Szegről lehulljatok, földön rothadjatok, Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok!“

(Gyalu.)

Tudtomra e néprománczon kívül még csak egy van, a Vitéz Oláh Gerő dala, mely a török időből maradt reánk, mert Kádár István hosszú énekét alig tarthatjuk tisztán népi eredetűnek, a Szilágyi és Hajmási históriája pedig még kérdés alatt van, vajon fordítás-e vagy eredeti. Csodálatos, hogy a török uralom, kétszázados véres küzdelmünk, mely annyira közvetlen és súlyosan hatott népünkre s annyi szomorú, de költőileg érdekes esemény szülőanyja volt, oly kevés nyomot hagyott népköltészetünkben. Az arabok, e szintén mohamedán nép, mi más hatással voltak a spanyol népköltészetre. Egészen megtermékenyítették; a legszebb spanyol románczok ez időből valók. Vajon az arab és török műveltség közötti különbségben rejlik-e ennek oka, vagy népköltészetünkben, melynek kedvencz formája mindig inkább a lyra volt, mint az epikai nem, vagy épen azt kell-e hinnünk, hogy azon másfél század alatt, mióta hazánk felszabadult a török iga alól, ilynemű balladáink lassan-lassan elvesztek? Bármi legyen az ok, e kis költeményt épen e körülmények teszik becsessé. E mellett a kertbe rohanás, az ágyra borulás, mily jól festi a hárembe hurczolt ártatlan leány fájdalmát. Még utoljára látni kívánja a helyet, hol annyi szép órát töltött, hol virágokat ültetett, talán bokrétának kedvese számára, hol ezután hervadni fog minden, mint ő. Még utoljára leborul ágyára, a tiszta, szűzi ágyra, honnan most örökre kiragadják; ott függenek ruhái, melyeket többé nem viselhet, de a melyek porba hullva, rothadva is, isten és ember előtt vádolni fogják mostoháját. Felkiáltásában: virágim hervadjatok, ruháim szegről lehulljatok, az ártatlan kedély fájdalma, búcsúja, átka olvad össze. Mily megindító rajz, s mily egyszerű eszközök! Nehány közönséges szó, illő helyen alkalmazva, mily költőien fejezheti ki az érzést s mi kár, hogy műköltészetünk ily esetekben rendesen szónoklathoz vagy reflexióhoz folyamodik és rendesen a kritika tapsai közt.

A harmadik költemény egy zsivány nejének panasza:

«Eleget könyörgék apámnak, anyámnak, Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra, Nagy hideg havasra, nagy hegyi zsiványnak! Most is oda vagyon keresztúton állni, Egy-két árva pénzért lelkét elveszteni; Meguntam már azt is jó reggel fölkelni, Jó reggel fölkelni, folyóvízre menni, Folyó vízre menni, véres ruhát mosni.»

«Mért sírtál, mért sírtál gyönge szép menyecske?» «Nem sírtam, nem sírtam, konyhán bíbelődtem, Cserefának füstje húzta ki a könnyem.»

(Udvarhelyszék.)

Ebben is a női kedély rajzát vesszük. E három költemény valóban becsületére válik szegény, lenézett népköltészetünknek. Mindenik a női szív legszentebb érzéseivel foglalkozik és leggyöngédebb oldalról. Egyik az anyai szeretetet dicsőíti, a másik a szűzi szemérmet rajzolja, a harmadik a szerencsétlen feleség önmegtagadása iránt ébreszt részvétet. E szép nőt kényszerítve adták férjhez, «nagy hideg havasra», mely a székelységen, kivált nyáron, olynemű szerepet játszik, mint a magyarországi alföldön a tanyai, a pusztai élet. E mellett mennyi oka van gyűlölni férjét, ki zsivány és gyilkos. A havasi kunyhó magányában égnek földnek panaszolja fájdalmát, de midőn a vándor közeleg, elhallgat, midőn a vándor kérdi, miért sírt, a konyhafüsttel mentegeti magát. Hű marad esküjéhez, nem lehet férje árulója, önmegtagadással hordozza keresztjét s ha van valaki, ki férjét még visszatarthatja a bűntől, egyedül ő az. Íme népünk világnézlete, mely a családi kapcsot mindennél erősebbnek tartja, íme a vallás és erkölcs parancsolatja úgy alkalmazva, mintha ellenkeznék a társadalmi fogalmakkal, holott csak látszólag ellenkezik. Mivé válnék az oly társadalom, hol a nő férjét, a fiú atyját, a testvér testvérét, erkölcsi botrány nélkül vádolhatná be? A jó, a mi ily tettekből származnék, távolról sem érne fel azon rosszal, mit előbb-utóbb okvetlen maga után vonna. Az erkölcsök elvadulására vezetne, széttépné a családi kötelékeket, kioltana minden kegyeletet s azon veszélyes elvet emelné a szív örök törvényévé, hogy a czél megszenteli az eszközt. Brutus, ki képes volt gyermekére halálos itéletet mondani, a kegyetlenségig erős lelket tanusított, római erényt követett el, de bizonyára sem tisztán emberit, sem keresztyénit. Egy Brutusokból álló társadalom nem sokáig tarthatná fenn magát. Aztán nem elég-e az ily körülmények közé esett szerencsétlennek önkínja, egy egészen feldúlt élet keresztje? Azt kívánjuk-e, hogy családja gyalázatát saját gyalázatával is tetézze? Elitélhetjük-e mint valóságos bűntársat, vagy orgazdát? Bizonyára nem. Itéletünket enyhítni fogja az emberiség erkölcsi érdeke. A társadalom tartozik ugyan védeni magát s könyörtelenűl végrehajtani mindent, mit jóllétére szükségesnek hisz, de tagjaitól nem kívánhat az erény nevében bűnt.

A negyedik költemény, úgy látszik, töredék, talán egy hosszabb ballada töredéke:

Anyám, édes anyám, mikor engem szültél, Szültél volna követ, nem leánygyermeket; Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vízbe, Fürösztöttél volna buzgó-forró vízbe; Mikor bepóláltál gyönge gyolcs ruhába, Póláltál volna be halotti ruhába; Mikor lefektettél gyantáros[11] bölcsőbe, Fektettél volna a sötét hideg földbe. Sírjál anyám, sírjál, míg előtted vagyok, Azután ne sirass, ha útnak indulok. Megsiratnak engem az erdei vadak, El is énekelnek az égi madarak!

Az átok népünknél meglehetős nagy szerepet játszik, nemcsak meséiben, hol a vezeklést és bűnhődést látszik jelképezni, hanem dalaiban, balladáiban is, hol inkább a bosszú és fájdalom költői kifejezése, természetesen azon hit alapján, hogy isten az _igazságos_ átkot meg szokta hallgatni, mert már bölcs Salamon tanítja Példabeszédeiben (26 r. 2.): «Miképen a madár elmegyen és a fecske elröpül: azonképen az _ok nélkül való_ átok nem száll az emberre.» Erdélyi gyüjteményében sokszor fordul elő az átkozódás. A szerető nem egyszer átkozza meg hűtlen kedvesét; a Fehér Anna borzasztó és költői átka a legszebben fejezi be ez egyik legszebb balladánkat s mintegy a költői igazságszolgáltatást helyettesíti. Népünk a közbeszédben is, ha valamit nagyon erősíteni akar, mindjárt azt mondja: verjen meg engem az isten, ha nem úgy van, száradjon el a kezem, ha ezt tettem. A haldokló szintén átok alatt teszi véghagyakozását. Azonban e balladatöredékben előforduló átok kissé elüt népköltészetünk szokott átkozódásától. A szerencsétlen leány nem erősíteni akar valamit, nem hagyakozik átok alatt, nem mást átkoz meg, hanem önmagát, születését. Nem emlékszem, hogy ilynemű átok eddigi népköltészi gyüjteményeinkben előfordúlt volna. Úgy látszik, hogy ez a legnagyobb kétségbeesés kifejezése némi leplezett vonatkozással bűnben való születésünkre. A legsötétebb búskomorság vonúl végig az egész töredéken. Az átkozódásban kifáradt leány mintegy enyhülni akar, anyja könnyeiért esdeklik, mondván: sírjál anyám sírjál, míg előtted vagyok, de csakhamar utána veti: azután ne sirass, ha útnak indulok, mintha érdemetlen volna könnyeire, mintha nem érdemelne mást, mint a vadállatok közt pusztulni el, temetetlen, meg nem siratva. Mi jól illik e sivár képhez ama borzasztó átok, mint villám a sötét éjhez, melyet megvilágít s melybe elvesz.