Part 13

De talán nekem sokkal több ellenszenvem van legújabb lyránk iránt, mintsem igazságos lehessek hozzá, talán sokkal magasabb szempontokból indulok ki, mintsem méltányolhassak oly műveket, melyek alantibb színvonalon némi magasztalást is érdemelhetnek. Meglehet. Azonban attól függ minden, hogy minek tartjuk a költészetet s rokon- vagy ellenszenvünknek van-e széptani alapja? Ha a költészet nem köz és komoly dolog, melyhez izlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus a legostobább, legízetlenebb ember a világon, mint lenne azon széptevő, házi barát, rokon, ki a bájos kisasszony csinos zongorajátékára vagy a nagyreményű urficska sikerült stylistikai gyakorlataira nem tudna elég bókot mondani. Ki oly udvariatlan, hogy egy szép leányt könnyekre fakaszszon, midőn mosolyain édeleghet! Ki annyira kedélytelen, hogy lehangoljon egy szerény fiut, midőn önérzetre kell ébresztenie? S miért megzavarni a jó szülék örömét, kik meg vannak győződve, hogy gyermekük rendkívüli tehetség? De növendék-leánykák, szerény iskolás ifjonczok-e a mi lyrikusaink és salonfecsegés-e a kritikus kötelessége? Ha nem: miért ne merjünk bonczolni, fejtegetni, birálni, a mint minden irodalomban szokás? Miért nézzünk kezdőknek oly költőket, kik többé nem a lapokban kisértik meg erejöket, hanem önálló füzetekben a költői egyéniség igényeivel lépnek föl? Miért törjük fejünket édeskés phraseologián és épen bátorítás kedveért, midőn önérzet helyett fennhéjázás uralkodik s nem attól félhetni, hogy a töprengő műgond bénítja meg újabb lyrikusainkat, hanem hogy a könnyelmüség teszi tönkre. Miért ne alkalmazzunk valahára magasabb mértéket is, ha a rendes szerint maholnap a törpe is óriás lesz? Legalább ezeriben egyszer miért ne ragyogtassuk föl az eszmény, az isteni művészet, a magas törekvések világát is, midőn lyrai költészetünk ege beborult s a becsszomj és lelkesülés lovagjai helyett a hiuság rabjaivá, a kereskedelem gépeivé, a kaczérkodás vagy affectatio arszlánaivá kezdünk válni s valami olyszerű hangulat jő mindinkább divatba, miszerint az eszmei tartalom tudóskodás, a rhythmus és nyelv ereje, szabatossága pedans mesterkéltség, a kedély mély és emelkedettebb nyilatkozatai holdvilágias ábránd, de a mesterkélt érzés természetesség, az együgyűség naivitás, az izgatottság szenvedély, az érthetlen dagály mélység, a hóbort genialitás s a nemzeti czafrangok prózája a magyar szellem költői eredetisége.

Ime ellenszenvem okai, melyek szükségeskép polemiára vezetnek és most nem kritikusaink, hanem költőink irányában. De vajjon megtarthatja-e e kritikus nyugodtságát és tág látkörét, ha polemikussá válik? Annyira nem, mint az irodalomtörténetíró, de erre nincs is szükség. Bizonyos egyoldalúságot a polemikus kritikus el nem kerülhet, de ez épen érdemét képezheti. Mindez igen természetes. A kritikus meggyőződik valamely egészen modorrá vált költői iskola tarthatatlanságáról, valamely uralkodóvá lett szellem veszélyeiről, ellenük indul, hogy azon eszmék nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébreszszen föl a közönségben s a fejlődő irodalom mozgalmaiban. Ebből önként foly, hogy a megtámadott iskola és szellem termékeiben élesebben fogja látni az árnyoldalt, mint más, vagy egyebet épen nem is lát s a fényoldal feltüntetésén már csak azért sem fejthet ki nagy buzgalmat, mert kiindulási pontjai szerint s az egészhez mérve az oly csekély, hogy alig érdemel szót. Ez a polemikus kritikus egyoldalúsága, melyet én kikerülni se nem akarok, se nem tudok s azon megjegyzéssel vallok be, hogy én nem a tehetséget akarom elvitázni a valóban tehetséggel bíró újabb lyrikusoktól, mi gyülöletes és meddő dolog, hanem iskoláik, szellemük, irányuk, tanaik és fennhéjázásuk ellen szándékszom polemizálni, mi irodalmi szükség.

Legújabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb jellemvonásait szem előtt tartani, mert legújabb lyrikusaink nagyrészt az ő tanítványai vagy teremtményei. Az irodalom-történet bizonyítja, hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb szelleműek; de e természetes hatás és az utánzás közt nagy a különbség. Petőfi hatása legújabb lyránkra egész az utánzásig, vagy a mi azzal együtt jár, a torzításig terjedt. Újabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy-Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta. Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva vagy gyöngeségei a túlságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa és kifejezéseinek változatai, ismétlései vagy torzításaival találkozunk. Újabb kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztük csak az, hogy egyik vegyesebb s némi eredetibb szinezetben jelen meg, mint s másik s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.

De mik Petőfi költészetének főbb sajátságai, miken újabb lyrikusaink megosztoztak?

Először is Petőfi kifejezte kora érzületét, hangot adott az idők törekvései, fájdalmai, vagy ha úgy tetszik, hóbortjainak is. Ez oly sajátság, melylyel minden nagyobb költő bír s minden életrevaló lyrának bírnia kell, a nélkül, hogy az úgynevezett alkalmiságnak vagy nagyon is köznapi irányok és szenvedélyeknek szolgáljon. – Petőfi sajátságán nem osztoztak lyrikusaink, de nem is osztozhattak, mert akkor lehetetlen lett volna utánozniok. Mihelyt a költő nem saját és kora élményeiből merít, hanem a másokét s talán egy lejárt korszak költőjéit erőlteti magára, se nem értheti, se nem érezheti, mi alatta, fölötte, körüle zsibong esengve hozzá, hogy tolmácsolja. Lyrikusaink, az eszmei tartalmat illetőleg épen úgy megirhatnák költeményeiket ötven év mulva, mint megírták most. Ők nem tudják, hogy minden időben bizonyos kérdéseket intéz költőihez a közönség, bizonyos eszmény, hit képviselését várja tőlük, vagy legalább is változott hangulatai szerint velük akar érezni, ábrándozni és borongani. Az irodalomtörténete mellettem szól, s hogy ez mindenkor lehetséges, mutatja, hogy többet ne említsek, Tompa költészete, ki, a mint jellemzém, e tekintetben sok szépet nyujtott. Azonban én ez oldalról tudnám menteni lyrikusainkat s épen nem emelek vádat ellenük.

Térjünk a vádakra.

Petőfi ifjuságot lehelt a magyar lyrába s mintegy átalakítá; mert nemzetiebbé tette, mélyebben merülvén a nemzeti szellembe, mint eddigi költőink; mert az erő és természetesség szabadabb mozgásaival döntögetni kezdé az önkény és gyöngeség mesterkélt szabályosságait. Ez ifjító, átalakító erőt a népköltészetből kelle merítenie, hol minden nemzeti költészet eleme rejlik, s honnan eddigi költőink is merítettek, de egyik sem annyit, mint ő, kit ide hajlamai és élményei vezettek, mi mindennél több, mert mindig bár sokszor öntudatlanul, legmélyebb költői felfogást tesz lehetővé. Aztán az élet és irodalom is oda dolgozott, hogy a népelem mind szélesbülő körben gyakorolja hatását. Erősödni akartunk, hogy a nemzeti szellemet egész erejében kifejtvén, műveltségünket nemzetiebbé tegyük. E mind határozottabban nyilatkozó mozgalmat képviselte Petőfi a lyrában. Innen azon rendkívüli hatás, mit a közönségre tőn s azon erős lendület, mit összes költészetünknek adott. Ezért talán elfogultak is vagyunk irányában. Az eljövendő irodalmi történetíró tárgyilagosabban itélhet róla, mint mi. Talán el fogja mondani, hogy korábban meghalt, mintsem kiforrhatva a nemzeti szellemnek megalakult s egészen művészi formákba kristályosodott költői kijelentését hagyhatta volna hátra; hogy inkább hasonlított Mózeshez, ki megnyitotta a szolgaság kapuját, mint Josuehoz, ki belépett az igéret földére. Mindebben sok igaz lehet, de annyi most is bizonyos, hogy a legújabb lyra, mely nyomán indult, nem az igéret földe felé halad, hanem egy újabb szolgaság kapuján tart diadalmenetet.

Legújabb lyrikusaink mindnyájan osztoztak a Petőfi által hatalmas fejlődésnek indított népelem nyilatkozatain, hogy egy-egy új téveszmével gazdagodjanak. Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett élmények nélkül, erőszakosan neki hevülve. De ez még hagyján! Hitté vált, hogy csak a népköltő költő és hogy tulajdonkép a népköltő nem költő; hogy a magyar lyrának csak egyetlen eleme van, a naivitás és a naivitás tulajdonkép együgyűség vagy hóbort; hogy a művészet csinálmány és hogy tulajdonkép a csinálmány művészet. Nem tréfálok, de mit mondjak egyebet úgynevezett tájköltőinkről? Ugyanis pár költő azon gondolatra jött, hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek, az ezeknél sokkal eredetiebbek még nagyobb zajt fognak ütni s ilyeneket írni épen nem nehéz. Legyünk eredetiebbek, mint a nép, az összes magyar nép. Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar nyelv dicsőségére. Ilyesmi lőn a jelszó. Az újabb és eredetibb népköltészet egyik eleme tehát a tájszólás lőn, minek ellenében az irodalomnak tiltakoznia kell. – Az irodalom a költőtől csak egyetlen nyelvet fogadhat el, a tiszta nemzeti nyelvet. – Miért mennénk oda vissza, hol nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott? Miért használnók a tájszólást egyébre, mint a regény és drámában jellemzésre vagy komikumra? Ki nem tud jó, mindenekelőtt szükséges tájszót, mely eddig még ki nem fejezett árnyalakot tolmácsol, a maga helyén s mintegy bejátszva használni, az soha se bajlódjék tájszavakkal. Oly tájszavakra, melyeknél jobb és közkeletű szavaink vannak, épen nincs szükségünk. Ki nagyon szerelmes szülőföldje tájszavaiba és nyelvi különösségeibe, gyüjtse össze s küldje be a nagy szótár szerkesztőinek. Mindenesetre a költészet sem nyelvtan, sem nyelvtani elmefuttatás.

Ime tájköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeiben tudják felfogni s nem bensőségében, hogy bájt, erőt, könnyedséget merítsenek belőle a merevség, enervatio és idegenszerűség ellenében. De a tartalmat illetőleg sem mennek tovább a külsőségnél. Czélul tűzik a tájszokások s némi hitregei hagyományok leírását. Ez mind igen becsülendő, kivált ha jól és híven van megírva valamely földirati czikkben vagy utirajzban. De költőnek sem több, sem kevesebb, csak kelmeszerű adalék, melyből csak feldolgozva lehet valami, mint Erdélyi mondá, midőn a «Szépirodalmi lapok»-ban tájköltőink tanai ellen föllépett. S minő különös! E versprózának még a prózai oldalát sem lehet eléggé becsülnünk, mert a tájszokások és hitregei hagyományokat nagyrészt ráfogások képezik. Legalább okunk van rá, hogy ezt higyjük. Midőn egyik tájköltőnél ezt olvassuk: «a hajnalban verőfényes a bokor», hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenést sem képes visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? Ha egy másiknál ismét azt olvassuk, hogy szent László az ég lovászmestere, ki lovagolni Mihály arkangyaltól tanult, nem kell-e hinnünk, hogy a nép naivitása ily czifra dolgokat ki nem gondolhat? Nem kell-e sajnálnunk az oly népi kutatókat, kik aztán tájköltőink adatai után indulnak el, mint például Ipolyi Arnoldot magyar mythologájában több helytt? Ilyenek aztán az érzések és eszmék is, melyekből lyrai alapgondolatokat szőnek, nem a népéi, vagy mindenesetre nem a nép eseményi világából valók. Sőt tájköltőink vetekednek abban, hogy minél prózaibb oldalról fogják föl a népet. A mesterkéltség még kirivóbbá teszi a prózai felfogást. A ragyogni akaró képzelet egy-egy odavetett csilláma nem képes költői fényt árasztani reá. Eszünkbe jutnak a XVIII. század idylljei, a selyemruhás Daphnék, hajporos Menalcasok s a rózsaligetben s virágágyakon legelő nyájak. Mindenesetre a juhászbundán parfumet érzünk s a pitykés dolmány alól kilátjuk a fodrozott inget.

E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három évvel megjelent «Palócz dalai»-t nagy magasztalással fogadta a kritika. Én soha sem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. Minél többször olvasom e lyrai gyüjteményt, annál kevesebbet találok benne. Csak nagyon blasirozott kedély találhat élvet a természetesség és naivitás e mesterkélt, erőszakos, különcz és néha buja nyilatkozatain. A magyar költemények német fordítóin nem csodálkozom, hogy a magyar szellem eredetiségét fedezték föl bennük. Előttük, kik az európai irodalom életunottságával eltelve keresve keresik nálunk a piquantot és vadat, minél bizarrabb, érthetetlenebb valami, annál inkább bámulatos, magyar és eredeti.

Egyébiránt az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő, ha nem volna annyira természetes. Ő Petőfi föllépte előtt a nagyon eszményi, magas és pathetikus költészetnek volt híve s különösen szerette a dagályt, a szónoki dictio bizarr érthetetlenségeit, a cziczomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba s a mi költőink nem szoktak makacson ragaszkodni eszményeikhez s daczolni, ha kell a közönséggel s még a kritikával is, ha költészetük alapját támadja meg, melyet változtatni soha sem függ a költő önkényétől, mert élményeiből foly. Úgy van, Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. Párhuzamos példákat idézhetnék, ha nem volnék hovatovább hosszadalmas. Ő, kinek költői szellemében semmi igaz, egyszerű és természetes sincs, kénytelen mindenütt túlozni s a képzelet rakonczátlanságainak csillámával fedezni az eszme és érzés hiányát. Azonban annyi igaz, hogy jó és eredeti ötletei is vannak, egyes jó sorokat ir, hogy a következőkkel elrontsa, egyes jó versszakot, hogy az egész semmit se érjen. A «Palócz dalok»-ban néhol le van téve az elem, miből kerekedhetnék ki valami s néhol kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi téveszmét hinteni szét s oly költőietlen genre-t hozni divatba, melynek tüstént számos utánzója akadt.

Nyomába mindjárt Szelestey László lépett a «Kemenesi czimbalom» és «Falu pacsirtája» czímű lyrai gyüjteményeivel, melyek a «Palócz dalok»-nál jóval kevesebb becsűek. A «Palócz dalok»-ban legalább költői szikrák vannak, itt csak tájszó, tájszokás és cziczoma. Egyébiránt Szelestey is a Lisznyaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott meg Petőfi előtt, ő is más muzsa híve volt, a parfumirozott, befűzött, selypítő muzsáé, ki gouvernante-októl tanulta meg érzéseit, gondolatait kifejezni édeskés, czifra és stereotyp nyelven. E muzsának egy nap eszébe jutott odahagyni a salont és juxból beállani falusi szolgálónak. De szokásairól itt sem mondhatott le, kendőzte magát, kényesen lépett s megfeledkezett arról, hogy nem a redoute-teremben tánczol, hanem a falu korcsmájában, nem a boudoirban vár János úr ő nagyságára, hanem az utczaajtóban Jancsi bojtárra. Ekkor aztán a szégyentvallás félelméből elkezdett affectálni, hogy ő született parasztleány, kinek atyja valóságos betyár volt. Ám üssük föl bármelyik lapon a Kemenesi czimbalmot és a Falu pacsirtáját, mindenütt tapasztalni fogjuk a természetesség, naivitás és szilajság e mesterkéltségét és meggyőződünk, hogy az eszmék zavartságát, az érzések ürességét s a képtelen hasonlatokat a népies szín épen úgy nem tudja fedezni, mint a nem-népies. A költészet egy és örök bárminő alakban. A nép- és műköltészet nem ellenkező fogalmak, sőt a költészet fogalmában mindkettő egyesül s épen azért a népdal a költészet fogalma alól ki nem vonható, bármennyire erőltessék tájköltőink.

Szelestey ez újabb népies lyrai gyüjteményeivel nagy hűhót ütött a kritika; a többek közt ugyanazon kritikus, ki egykor Petőfinek épen népdalait és románczait támadta meg igazságtalanul, nem győzte eléggé magasztalni a népköltészet ez üres és ferde termékeit. Mi vala természetesebb, mint hogy a vidéken kezdték hinni, hogy a népköltészet a legkönnyebb dolog a világon, hol mindenki a siker biztos reményében próbálhat szerencsét, mert mindenki ismerheti saját vidékét s tudhat azon vidék tájszólásán írni. A Lisznyai és Szelestey modorában nem egy költeményt olvashattunk már lapjainkban. Ki nem csak a lapokat olvassa, hanem a szerkesztők tárczájába is bepillanthat, hol a ki nem adott versek nyugszanak, tudja, hogy a fiatal nemzedék nagy része e téren mozog, sőt némely régibb író is, azon elv szerint: «qui perdidit numerum, incipiat iterum» mint tájköltő kezdi meg ujra a költői pályát.

A kezem alatti gyüjteményekben sem hiányzanak a tájköltők. Ilyen _Spetykó Gáspár_, ki régebb az «Athenæum» és «Honművész»-ben számos nem népdalt írt; ilyen némikép _Meáncsek István_ is, ki egészen új név.

Spetykó Gáspár – mint előszavában mondja – «azon nép életkertjéből szedett virágokat, mely hazánk kellemes Mátra, különösen Gyöngyös vidékét lakja». E virágokat magyarázat kiséretében kell szagolnunk. A gyüjtemény végén magyarázó jegyzeteket nyujt a költő. Ez igen természetes. Tájköltőinket magyarázat nélkül éppen úgy nem érthetjük, mint nem érthetnők azon régibb költőinket, kik a hellen és latin költészetet utánozták, ha nem tanultuk volna a hitrege és régiségtant. Ime mily szépen összetalálkozik a paróka és pörge kalap, sőt még a kritikának is egykép köszönnek: a paróka parasztnak nevezte volt a kritikust, a pörge kalap pedans tudósnak vagy uriasbeteg izlésűnek szidalmazza. S én valóban nem tudom megfogni, hogy némely népköltő miért néz oly megvetéssel a hellen és latinoskodó költőre, midőn vele annyira atyafias. A különbség csak az, hogy akkor az Olymp, Nectar, Venus, Gratia stb. volt a költészet reczipéje, most pedig a Rózsám, Babám, Csillagteremtette, Me-csoúkolt, Joúkor gyütt s több efféle. De egyik reczipe éppen annyit ér, mint a másik. A lelkesülést nem árulják a gyógyszertárban, s így nem csodálkozhatni, hogy ezt a Gyöngyvirágok költője is nélkülözi.

Spetykó Lisznyait vette példányul. Sokkal szemérmesebb ugyan, de úgy hallgat el egy s mást, hogy – a mint maga mondja – könnyen ki lehessen találni. E mellett megtaláljuk benne, bár bágyadtan, azon Lisznyai-féle és úgynevezett kiválóan költői képzelet ragyogását is, melynek nálunk annyi bámulója van: a bizarr és képtelen allegoriákat és hasonlatokat értem. Ilyen például az, hogy a tavasz házasodik, a földet veszi nejül, a vőlegény fénylő nap arczú, a menyasszony, t. i. a föld, csillagpártás és szivárványruhás, a természet – ez ősz pap – összeesketi őket; lakodalmi nép: a fák, bokrok, virágok; zenészek a madarak, s az új házaspár égi örömatyja mennydörgésben tudatja tetszését. E sorok sem különbek:

Hej ma nékem nagy a hibám Tele dohánynyal a pipám, Elveszett a tűzszerszámom Hogy gyujtom meg a dohányom?

Tele pipa a kebelem, Dohány benne a szerelem; Szeretőm – ez a tűzszerszám – Hűségtelen lett én hozzám.

Másutt:

Szénnek égette kend föl, Szerelmem szép fáját, Szívem – ez a szenes zsák, Csak a sírban találja Pihenő tanyáját.

Egyébiránt a Gyöngyvirágok költője kölcsönzött valamit Lisznyai úgynevezett házi költészetéből is, melynek remekeit régebb a «Hölgyfutár»-ban, nem rég pedig a «Laczi konyhájá»-ban olvashattuk. Mi az a házi költészet? Rokon a tájköltészettel. Az, midőn a költő házi ügyeit, barátjait és nem barátjait, kalandjait, a vidék vagy köre pletykáit a legprózaibb és legilletlenebb oldalról fogva, föl a közönség elé viszi. Cserei-Berei-féle költészet, melyet a mi galambszelíd kritikusaink nem mernek megostorozni, talán azért, mert nagy közönsége van: minden ember rokonostul, kikről név szerint tesz említést, és a botrány-kedvelők, kik szeretnek röhögni. Oh ez az abstract fogalom: közönség, hány költő és kritikus fejét zavarja meg! S mégis vajon nem természetes-e, hogy épen a közönség az, mely mind kevesebb kevesebb tiszteletet tanusít a költők iránt? Nagyon természetes. Ki önmagát és művészetét megalázza, ne csodálkozzék, ha példáját a közönség is követi. Ki gyermekjátékot űz az irodalomból, tűrje el, ha gyermeknek nézik s köszönje meg, hogy ily kegyes elnézésben részesül. Mindezt nem Spetykóról mondom. Ő korlátozni igyekezett e hajlamát. Csak két házi költeményt írt, a «Különcz»-öt és a «Firkantyu komá»-t – a mint jegyzeteiben mondja – két élő gyöngyösi egyénről. Mindkettőben a prózai felfogás vetekedik az érzület műveletlenségével. Unalom és undor fogják el az embert. A házi költészet rendesen a gyönyör e két forrását nyitja meg számunkra. De értsük meg egymást. Irjon mindenki élményeiből, fessen élő alakokat: ezt teszi minden valódi költő, de soha se feledkezzék meg arról, hogy a satirához gúny és közérdekű gúny kell, a humorhoz kedély, a tréfához elmésség, s mindez sem pasquil, sem olynemű önvallomás, mely még meghittjeink körében is izetlen.

Spetykó egész lyrai venája sem több, sem kevesebb, mint némely udvarló úgynevezett phraseologiai készsége. Ah kisasszony nézze a pillangót ama rózsán, ha én az ön rózsaarczának pillangója lehetnék, mond némely udvarló. Hej te tarjányi hamis kis lyány, honnan hoztad volt azt a hátfát, mióta befűtöttem volt a búbost (kemencze) egészen tűz vagyok, bizonyosan a szerelem erdejének tilosában vágtad és szivem – ez a búbos – azért ég a szerelemtől. Dalainak nagy része mind ilyen. A többi prózai leirása némely gyöngyösi tájszokásnak. Köztük néhány nem-népdalt is veszünk a «Honművész» idejebeli versekből. Legyünk irántuk elnézők. De vajon azt elnézhetjük-e, hogy éppen a tájköltők tesznek erőszakot nyelvünkön, kiktől ha egyebet nem is, legalább magyaros nyelvet várhatnánk. Álljon itt néhány sor mutatványul:

Minthogy a paróka soh se _fésültetik_, Mindamellett zsírral naponkint _kenetik_.

Másutt:

De _szivködöm_ nem űzik Sem hölgyek, sem zene: Ah erre kedvesemnek _Itt-léte_ kellene sat.

Meancsek «Kakukdalai» népdalok, melyek mellőzve a tájszólást, a dunántúli népéletet akarják képviselni. Ötven dalt veszünk, melyek közt egyetlenegy figyelemreméltó sincs. Egyébiránt az Meancsekben igen becsülendő, hogy komolyan veszi a népköltészetet, egész lelkéből akarna érezni és dalolni, de nincs mit érezzen és daloljon. Rossz népdalainkat utánozza s még rosszabbakká teszi. Minő beszéd például ez:

Szenvedőbbet nem ismerek magamnál, Mert előttem az öröm is eltünik Csak szivemnek bús nyögése nem szünik.

A ki szenved, természetesen nem örül. Ilyenekkel tele van e gyüjtemény. Aztán Meancsek azt hiszi, mert vannak igen egyszerű népdalok is, melyek alig többek egy önkénytelen lelki mozzanat költői kifejezésénél, hogy tartalom nélkül is lehet írni dalt. Ilyen tartalom nélküli dal például ez:

Tul a Tiszán, tul a partján Lakik az én kedves rózsám: Holtig igaz hozzám.

Ha beköszön az alkonyat Kis csónakán meglátogat Velem szépen mulat.

S ha egymástól elbucsuzunk Csókra csókot osztogatunk. Mi boldogok vagyunk.

Természetesen Meancsek sem kerülhette ki tájköltőink éppen nem-népies és értelem nélküli szószaporítását és czifraságait, minők: «elenyészett a fergeteg vihara»; «a külföld kemény rideg göröngye lenne majd a hős csatárnak nyughelye». Természetesen neki is bele kellett esni a népdalok azon ferde felfogásába, miszerint a sebes vagy szakadozott átmenet, össze nem függés. De miért ne tegye mindezt egy kezdő és igénytelen népköltő, midőn veteran s az ujdondászat által ünnepelt népköltők ugyanezt teszik.

Ime mivé lőn a népi elem, melylyel Petőfi ifjúságot lehelt lyránkba: a vénség gyermekeskedésévé. De vizsgáljuk Petőfi lyrájának más sajátságait is, melyen újabb lyrikusaink megosztoztak. Bocsánat hosszadalmasságomért: lehető rövid leszek. Ha e lapok szerkesztője oly szives hozzám, mit nem tudok eléggé meghálálni, hogy eltűri kimondanom mindazt, mi szépirodalmunk ügyében rég szivemen fekszik: miért ne remélhetnék a közönségtől is egy kis türelmet.