Part 12

Egyébiránt a mi ujabb festő költészetünk nem rokon se a Hugo Victoréval, mely az európai irodalomban annyi utánzóra talált, se a Freiligrathéval, kinek hirét épen festőisége alapítá meg. Hugo Victor leginkább keletre vándorol, ha képzelme tündéries színjátékát akarja ragyogtatni, Freiligrath költészete pedig orbis pictus, hol minden lehető anyag össze van halmozva, mi a képzelődést csak ingerelheti. A mi festő költészetünk mint a Tisza, melynek partjain mulat legörömestebb, hazánk határai közt marad, s legnagyobb mestere mind a mai napig Petőfi, a puszták szilaj gyermeke, ki költőink közt először talált rajtuk költőit. Már e közvetlenség önkénytelenül érzések forrásához vezeti a költőt, minők a szülőföld szerelme, nemzeti vágyak és gyermekkori emlékek, mig Hugo és Freiligrathnál az ethnographiai tanulmányok által közvetített hangulat inkább csak a felizgatott képzelődés szüleménye lehet, mint a megilletett szívé. Hugo Victornak «Orientales» czimű művét, melyben festőisége a legművészibb fokra hág, Planche Gusztáv igen jellemzőn a gondolat és érzéstől megvált lyrának nevezi, mely nem ölel át egyebet, mint a színek és hangok világát, s melyben az érzések és gondolatok csak a második sorban állanak. Freiligrathról, ki Hugo mögött messze marad, hasonló jellemzőt jegyez meg Schmidt Julian, így szólván: «Freiligrath a szívben egy új húrt sem fedezett fel, melyen magával ragadó erővel tudna játszani; e hiányból kimagyarázható aztán, hogy természeti képeik nélkülözik azon közvetlenséget és belső összhangot, mi egyedül képes a lelketlen tárgyat a költészet körébe vonni.»

A mi festő költészetünk nem ilyen. Petőfi más uton járt, s itt fűzte homlokára a legzöldebb koszorút. Az ő festő költeményei eszmékből kelnek ki, s az érzések levegőjében élednek meg. Az «Alföld», «Csárda romjai» nem egyebek, mint a szülőföld szeretetének ódái vagy elegiái, melyeken a szabadság eszméje vonul át, mi annyira összhangzik pusztáink végetlenével. A mesterkéltségnek mi nyomát sem fedezhetni föl bennük. Kedélye, melyet a természet képeire vet, mint örömet, bánatot, reményt, vágyat, vagy szeszélyt, ezek jellemével mindig összhangzik. Erős érzéke van a jellemzeteshez s megáradó érzései a nélkül olvasztják magukba, hogy valamit letörölnének róla. Kedélye mint víztükör ringatja a képeket s képzelete napként szór reájok ezer szinben játszó sugarakat. Azért fest, hogy bennük gondolatokat és érzéseket ébresszen. – Látunk, hallunk, érzünk egyszerre, a szülőföld szeretetét érezzük és lelkünkön a nemzeti emlékek és vágyak hurjai zendülnek. Petőfi festőkölteményeinek eleme a természet iránti naiv fogékonyság s a szülőföld mély szeretete. E két elembe mi hóbort, mi affectatio sem vegyült, mi nála egyébiránt gyakori, s e szerint csak jótékonyan hathatott élet és irodalomra egyaránt. Nyilatkozásuk sem üres idealismus, sem abstractio, de concret valóság, az élet telje. Ő nem szónokol a szülőföld szeretete mellett, de megtelt szivélye és lángoló képzelődése a Tisza és Duna mentében mindent bájjal von be s pusztáinkon le egész a dőlt kéményű csárdáig valami szépet, meglepőt, szeszélyest fedez föl, hogy mélázzunk, mosolyogjunk s érezzük, mily szép, mily kedves a hazai föld, mily széppé, mily kedvessé tette Isten és szeretetünk. De Petőfi akkor is költő marad, midőn érzéseiből kiemelkedve fest. Ekkor képeibe annyi mozgó életet lehel, hogy azok tökéletes genre-képekké válnak, melyek hátterét mindig valami gondolat vagy érzés képezi, mint a «Téli esték»-ben a családiasság, a «Kutyakaparó»-ban az elhagyottság blazirozottsága. E költemények valódi remekek, költészetünk büszkeségei. Valóban Petőfi igazi genialitása népdalai és románczai, festő- és genreképeiben mutatkozik; minden más művében bár többé kevésbbé költő, messze marad mögöttük. S én csodálkozom, hogy kritikusaink oly kevésre becsülték eddig festő költeményeit, s a közönség közül sokan nem találnak benne annyi élvet, mint némely üres pattogásaiban, vagy gyönge alkotásu költői beszélyeiben.

Arany festő költeményeinek jelleme a plasticitas. Ő nem szinez oly ragyogón, mint Petőfi, ő kivágni, kimetszeni tud, oly mesterin, mint költőink közül senki. Kezei közt minden kidomborul, teljes alakot vált, egyéni arczot ölt. E tehetsége oly nagy, hogy azt, mit elénk állít, mintha nem is képzelhetnők máskép s már valahol láttuk volna. Petőfi bizonyos tekintetben hangulata által költi életre tájképeit, Aranynál inkább a tájképekből merül fel a hangulat. Petőfi lyraibb, Arany epikaibb. Innen megmagyarázható aztán, hogy Aranynak «Télen», «Az ó torony» czímű költeményei, melyekben a lyrai elem a tulnyomó, nem oly sikerültek, mint a «Családi kör», «Elhagyott lak» czíműek, melyek tökéletes genreképek. Egyébiránt az ő legmesteribb tájképei eposzaiban vannak, és soha sem puszta diszítmények, hanem vagy szükséges rámái alakjainak vagy a cselekvény kimaradhatatlan szinhelyei s így motivumok.

Tompa régibb festő költeményeinek jelleme az allegoria volt, mi az ujabbakon is fel-feltűnik néha, de kedélye most sokkal teltebb, mintsem ne korlátozza képzelmének e hajlamát. Ez ujabb festő költeményei annyira felolvadnak a kedélyben, hogy néhol lyraibb mint Petőfi, és sohasem oly nyugodt, mint Arany genreképeiben. De neki nincs annyi érzéke a jellemzeteshez, mint Petőfinek, sem oly plasticitása, mint Aranynak, ő általánosabb vonásokkal rajzol, s alapeszméit, érzéseit kevésbbé művészien tudja belopni lelkünkbe. Néha már tárgyait úgy választja, hogy az kizárja az egyénibb vonásokat, rhetorikai leirásokra ösztönzi, melyeket aztán reflexiókkal sző át, minő a «Zivatar». Az ő festő költeményeiből ritkán merül föl biztos vonásokkal rajzolt tájkép, megáradó kedélye mindent elmos és önmagába sülyeszt, de e nyilatkozása erős és megható, rendesen a falusi élet örömeinek alkonyfényében ég, vagy terhes felhőként sötét árnyakat vet maga körül. A «Falusi órák», «Alföldi képek», «Tornáczomon» kitűnő költemények, szépségükből csak egy hamis kép s egy nem eléggé talált befejezés vonnak le valamit. Az elsőre példa e versszak:

Ködfátyolképe a multaknak kitárul, S annyi régi rajzok visszatérnek rája; Emlékezés nélkül mi volnál te oh szív? Beszédes húrjától megfosztatott hárfa.

hol ugyanegy gondolat két oly hasonlattal van kifejezve, melyek egymással némi rokonok, s egyik a másiknak se folytatásául, se emelésére nem szolgálhatva, csak zavarólag hathatnak. A nem eléggé talált befejezés az «Alföldi képek» III-ában tünik föl. E négy szakból álló cyclus egyébiránt e gyüjtemény gyöngye. A költő hosszas távollét után meglátogatja a pusztákat, gyermek- és ifjuálmai vidékét, a régi ismert képek közt otthonn érzi magát, de a viszontlátás örömei közé mély bánat vegyül, elsötétül előtte a mosolygó táj, s buskomolysága minden tárgynak más színt, jelentést kölcsönöz, a nap mintha vért hintene a láthatárra, a megmerült csónak, a sás eltört kardja, a széthullott buzogány fájdalmas hasonlatban szólnak hozzá s ekkor így sóhajt föl:

Elhagynak a régi nyájas gondolatok, Hánykodó lelkemben bús képet forgatok, S mint a néma bálvány, Melynek kebelében nincs élet, verő szív, Mozdulatlan állok a puszták határán.

Ez szép. A költő ott áll az előtérben s a hunyó naptól megvilágított tájkép viszfénye haragos-szomorú kedélyébe olvad mind elhalóbban. Itt vagy be kellene végződnie a költeménynek, vagy a sötétülő tájképpel e sülyedő kedély oly fordulatának bekövetkeznie, mely kiemelkedőn vagy mélyebben sülyedőn fejezze ki az alapérzést. Tompa ez utóbbit választá s midőn így szól:

És még igy merengek a bús gondolatban, Mellettem a pásztor jó estét mond halkan, Hisz a nap leszálla…

mind jól megy, de e két végsor:

Jó földimnek arczán bús felleg vonul át, Bánat vagy fekete hajfürtjének árnya.

sem elég festői, sem elég lyrai, holott épen e kettőnek egy pontba olvadásának kellene képeznie a kikerekítést. Sokkal művésziebben van befejezve a «Tornáczomon» czímű költemény. Ez kitünő egy mű. A költő végig néz a Sajó völgyén, elméláz a folyamon, melyet annyiszor áraszta ki vér és könny, megemlékszik a régi időkre, melyeknek nyomait rég eltörlék az évek s felsóhajt: ha a szívből is így törlődnék ki a fájdalom és csalódás! Azonban szép nyári nap mosolyog le az arató népre, itt-ott dal hangzik föl s a költő kérdi: mi szólal meg e dalban, öröm-e vagy fájdalom? A dal elcsöndesül, este lesz, a tájkép ködbe vesz, a szomszédból átjő Péter vagy Pál úr beszélgetni, de a borongó kedély nem talál tárgyat, melyen megpihenjen, míg

Végtére elborul, nyommasztó nagy éj lesz, A levert lélek egy sötét vágyat érez: Gyülölni… nem élni… De egy-egy csillag gyul a felhőkön távol, Fellobbanó fénye lelkünkig világol: Szeretni, remélni!

Az első versszakban a tájkép méla rezgést kelt a kedélyben, mely tart a negyedikig s az itt felhangzó dalra egészen borongásba megy át; a hetedikben a leszálló estével mind mélyebben sülyed, míg végre az égben elsötétül, de a fel-fellobbanó csillaggal a remény álomképei vonulnak át rajta. Mennyire összhangzik, egymásba olvad itt kül- és belvilág, kép és érzés, s a hangulat határozottságát mennyire nem zavarja semmi!

Tompa elbeszélő költeményeiben is sok szép festésre találhatni. Itt néhol sokkal több érzéket mutat a jellemzeteshez és nagyobb plasticitást fejt ki, mint festő költeményeiben. Ilyen például a Diós-Győrről írt népregéjében a következő versszak:

És oszlop épül a homokból, A forgó szél építgeti; Karcsul… karcsul s mindig magasabb Míg kivirít a teteji…

Különben «Versei» e II. kötetében közlött elbeszélő költemények rokonok régibb mondái és beszélyeivel. Közöttük a «Retel patakja»-t s a hét gyermekes apáról írt népregét a naiv népies hang és felfogás tüntetik ki, mely Tompa régibb ily műveiben ritkán volt tapasztalható. S ez szerencsésen el van bennük találva, de alkotásuk gyönge. A «Néprege» épen elhibázott mű. Itt egy szegény embernek hét magzatja van; az anya nem győzvén őket kenyérrel és gonddal, így kiált föl: Te! csak meghalnátok. Óhajtása beteljesedik. Két gyermek nem soká meghal, kiket a többiek is követnek. A mint az apa sírt ás számukra, egy üst pénzre talál. Már a hetedik gyermek is a sírban, de a szülők gazdagok. Az ember azt gondolná, hogy az ellentétből fog szövődni tovább a mese. Nem. Itt tökéletesen megszakad s más történet kezdődik, mely vele mi összeköttetésben sincs. Egy gazdag ember, ki e hírt meghallá, bikabőrbe öltözvén a szegény ablakára megy, s ezt kiáltja: «böm, böm, nyisd ki gyorsan, én vagyok az ördög, add át pénzedet». A szegény félelmében átadja pénzét. Azonban a gazdag is megjárja, a kérges bikabőr rásül hátára s maig is négy lábon szarvval bujdosik a világon ezt bőgve: böm, böm. Tompa hihetőleg a néptől vette át e mesét, de kettős cselekvényét vagy össze kell vala olvasztania vagy csak egyikét dolgoznia föl. Így a mint adta, a hibás alapért sehogysem érezhetjük magunkat kárpótolva oly egyes szépségek által, melyeket ő e művében is nyújt, mint mindenütt. Különösen szép benne azon hely, midőn az apa hazaviszi a talált pénzt és a meghalt gyermekek ruháit rakosgató anyának így szól:

...... anyjok Nézd csak beh tenger pénz! Amaz oda tekint Azután rá sem néz, Holmit rakosgatván Könyje pereg rája: Ez a kendőcskéje! ez a csizmácskája!

A «Harmincz éven túl», «Az én lakásom», «Búcsu», «Elmélkedés egy levél fölött», «Pipacsok», «Farsangban», «Vig szüret», «Búcsu az ó évtől» mind gunyoros költemények. E nemben Tompa most is a régi: haragszik és fulánkot ereszt. Azonban tárgyait most inkább veszi az élet és élményeiből, mint régebb. Legörömestebb a vidéki élet bohóságait ostorozza: a mi jó compossessorainkat, kik szünetlen csak politizálnak és a tudomány és művészet iránt érzéketlenek; a kegyes patronusokat, kik a lelkészt egész keresztény szellemben alázatosságra és nélkülözésre szoktatják; az olvasni szerető szomszédokat, kik a kölcsön kért könyvet soha sem adják vissza; a dörmögő öreg urakat, kik korholják az élvező fiatalságot, mert maguk már nem élvezhetnek; a hetyke vidéki arszlánokat, kik bogárhátú kis házba vezetik a kastélyról álmodó begyes kisasszonykát; az időjárást, mely mintha az emberek felfordultságát követné, egészen megbomolni látszik. E mellett kikapják magukét a mi genialis poetáink is, kik verselni sem tudnak, a mi nagy kritikusaink is, kik csak magán rokon- és ellenszenveiknek hódolnak. Sőt egy helytt inkább boszankodva, mint gunyosan így kiált föl:

Van itt iró, költő, tudós, kritikus, Regény-, dráma-, novellairó bőven; Ismert, nem ismert, félreismert lángész, Egymás hátán, mint csik a Fertőben; S nem bámulsz minket oh boldog haza? Dehogy nem bámul, sőt annál odább van: Praenumerálni elfeledkezik És nem veszen könyvet – bámulatában.

E haragos boszankodás jellemzi e költemények majd mindenikét, melyek közt «Az én lakásom» és «Farsangban» a legsikerültebbek. Tompa nem gyülöl oly mélyen, hogy erős satyrikussá válhassék s talán kevésbbé ismeri az emberek gyöngeségeit, mintsem eleveneikre találhasson. Haragszik és kibeszéli magát. Mintegy önkénytelen könnyülni akar s egyébre alig van gondja. Nem lelkesíti azon mély gyülölet, mely egykor mély szeretet volt, s épen azért, hogy boszút állhasson, éhesen kéjelegve keresi a nevetségest, gunyolni valót mindenütt, hol a bűn és ostobaság megsértették erkölcsi érzületét. Ez az igazi satyra eleme, mely aztán, ha bizonyos határokon túllép, szívtelenséggé válik s az erős és biztos guny helyett csak daemoni kaczajt hallat. Tompa a humorig sem emelkedik. A bosszankodás és harag erőt vesznek rajta. Elfogultabb, mintsem az ellentéteiben felfogott világra a kedély könny és mosolyból szőtt sugarait áraszthassa. Épen azért se elég könnyen, se elég mélyen nem mozog. De haragos kedvtelésének természetessége szintúgy jól esik az embernek, midőn rendszerint úgynevezett humoristikus verseinkben nincs egyéb, mint erőltetett élcz, vagy oly izetlen tréfa, mely legtöbbször magát a költőt teszi nevetségessé.

Tompa igazi eleme sem a guny, sem a humor, hanem bizonyos búskomoly hangulat, mely most ellágyulva, majd kitörve, itt reflexiókba, ott érzésekbe sülyedve csendes resignatióban keres menedéket. Allegoriai és festő költeményein is e hangulat vonul el. Ott, hol alapeszméi reflexiókból merülnek föl, kevésbbé szerencsés, mint midőn önkénytelen érzéseinek enged. A «Mit kérek», melyben az emberiség jövőjén töpreng, a «Boldogság», hol a boldogság fölött kétkedik, a «Hűség», midőn az ifjuság, ábránd és szerelem romjai közt a hűség karján békül ki az élettel, mert nem érintik a kedély vagy szellem mélységeit, mögötte maradnak a «Távolból», «Itthon vagyok», «Halmon állok», «Első szerelem», «Szőlőhegyen», «Levél egy barátom után», «Vén harangozó», «Öreg szolga» cziműeknek, melyekben a baráti vagy családias érzéssel megtelt sziv vagy a sötét képeken borongó képzelet élénken és erőteljesen nyilatkozik. Legjelesebb köztük az «Egy levél barátom után». Már tárgya olyan, hogy utat kell találnia szivünkhöz. Egy szerencsétlen költő, a Kerényi emlékét újítja föl, ki Amerikába vándorolt – meghalni. Tompa egyetlenegy költeményében sincs annyira meghatva, mint itt. A hazaszeretet és baráti részvét mélyen megillették. Egész lelkéből érzi azt, mit a magyarnál talán egy nemzet sem érez mélyebben: «Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél». Aztán e költeményben Tompa egészen új oldalról mutatkozik: néhány erős vonással a legjellemzőbben tud lélekállapotot festeni. Ilyen például, midőn barátjának az anyjánál tett látogatásáról ir:

Beszélgettünk… ő is szólott, de keveset, Kiméltem fájdalmát s nem említém neved; S mellette a bánat keserűn meghatott; Hogy úgy kell tartanunk, mint a ki már halott.

Ime Tompa költészete minden oldalról bemutatva. Láthatni, hogy azon körben, melyben mozog, se eszmék, se érzésekben nem szükölködik. Mindig elég mondanivalója van, azonban az, a hogy elmondja, kevesebb becsű, mint az, a mit elmond. E megjegyzés leginkább a compositiót illeti. Tompánál ritkán találhatni egyöntetű költeményt. Fejtegetéseimben többször volt alkalmam kimutatni most a hangulat zavartságát, majd a kikerekítés hiányait. Nála egyik gondolat vagy kép felkölti a másikat, a nélkül, hogy mindig azon czélra szolgálna, a mit ki akar vinni. Néha arról is megfeledkezik, hogy egyik kép a másik hatását szükségeskép veszélyeztetni fogja. Képzelme vagy érzése észrevétlen kicsap, hogy figyelmünk csökkenjen vagy fogékonyságunk lankadjon. Aztán nem mindig tudja, mit kell elmondania s mit elhallgatnia. Olykor sorokat lehet kimutatni, melyek kihagyása által költeménye nem szenvedne csorbát. Ő nem jutott el még egészen oda, mihez nehéz, de termékenyítő tanulmány vezet s melyre még azoknak is szükségük van, kik tehetségük természeténél fogva a compositióban rendkivül erősek s inkább annak csak csekélyebb árnyalataiban tévednek. S mi e tanulmány? Az alapeszmének tökéletes megérlelése, hogy jól tudjuk a mit mondani akarunk; kifejtése a kifejezések árnyalatai és szavak súlya iránti érzéknek, hogy igen jól tudjuk elmondani a mit akarunk. Ez úgyszólva saját tehetségünk, gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem fogunk a véletlenre bízni, egy pillantattal be fogjuk látni a mű részeit alkotó eszméket, s vagy nem irjuk meg azon költeményt, melyre nem elég határozott hangulat vagy nem tisztán kibontakozott eszme izgat, vagy ha megirjuk, mindent megtettünk, mi tehetségünkben állott.

_Mentovich_ némi tekintetben rokon Tompával. Az allegoriák és természeti képek iránt ő is hasonló előszeretetet tanusít, azonban oly hamar kimeríti s annyiszor ismétli magát, hogy egy-két költeményét ismerve, már ismerjük mindeniket. Ő is az «Athenæum»-ban lépett föl először Alpár álnév alatt pár csinos, a természet képeivel játszó epigrammai menetű dallal. Később majd mindenik divatlapba irt. 1847-ben Kolozsvártt egy füzetkében harmincz dalt bocsátott közre, melyekben egy akkor igen nevezetes politikai kérdést költői, mondhatni kedélyes oldaláról igyekezett feltüntetni. Ez legjobb műve. A harmincz dal egy egészet képez, melyben a megindult kedély, mintha önmagával beszélgetne, az érzések és eszmék egy kis történetét, cselekvényét nyujtja meglehetős szerencsével. E dalokat különösen a kedélyes oldal tüntette föl. Oly időben, midőn a hazafias eszmék inkább csak pathosban nyilatkoztak, meglepő volt egy csendes, mondhatni túlszelid kedély hazafias önmagába sülyedése. Mentovich e jelen gyüjteményében egész a legújabb időig irt s nagy részt megjelent költeményeit szedte össze. «Száraz lombok»-nak nevezi, nem tudni mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de csak közönséges abstractiók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Az örökös könny és harmat, sóhaj és szellő, bánat és fölleg stb. képei kifárasztják az embert. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Például nem erőltetés-e ez:

Hah! mi szép a sok szökő kut Égbe szálló sugara… Nem szökőkut-e a tiszta Légbe röppenő pacsirta Visszasiető dala.

Ő nem hogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik. Kedélye épen oly kis körben mozog, mint képzelme. Pár csinos szerelmi dal, pár gondosan kivitt epigrammai gondolat, és ki van merítve egész költészete. De meg kell vallani, hogy ilyszerű költeményeiben őszinte, tiszta érzésre, sok csinra s némi bájra találunk. Legkevésbbé találja föl magát, ha ódai vagy elegiai szárnyalást vesz. Költeményei ilyenkor elterpedve erőtlenednek el. Elbeszélő költeményeiben a mese nem tud megalakulni s egyszerűség helyett cziczomában keresi a hatást. Legjobban sikerülnek allegoriái, melyek közt legjelesebb a «Tél». Itt szeszély, festőiség, találékonyság igen szépen olvadnak együvé, majdnem a humorig emelkedve.

És ezzel hadd térjek át legújabb lyránkra.

A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom keletkezett. Néhány régibb és egészen új költő határozott vonásokkal kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legújabb lyra képviselője. S mi e legújabb lyra lényege, melyet költőik hol költeményeik, hol előszavaikban tanná emeltek? Oly téveszmék összege, mik szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatio. E legújabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé felavatását, mint eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitas lyrája s úgy mondják, hogy a közönség tetszésével is találkozik.

Én az iránt, hogy ki tulajdonkép a közönség s véleménye mennyiben döntő, soha sem tudtam tisztába jőni, meglehet azért, mert magamat is némi közönségnek tartom és mert azt hiszem, a közönség mindig olyan, minővé az írók alakítják. Azonban ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. Sőt nagyon is figyelembe veendő. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is meg vagyok győződve, hogy a valódi költő nem csak egy kirekesztő kör, legyen az akár az alsóbb, akár a felsőbb, hanem egész nemzete számára ír s műveit mindenki érteni fogja, a nélkül, hogy commentatorokra szoruljon. Ezekre csak akkor van szükségünk, ha a régibb korok vagy idegen nemzetek költészetét akarjuk élvezni, mert mesterségesen kell bele élni magunkat oly eszmék és érzések világába, melyek a mieinktől különböznek. Mindemellett két tényt senki sem tagadhat el: egyik, hogy minél nagyobb valamely költő, annál több szív- és elmebeli műveltséggel kell birnunk, ha egész totalitásában fel akarjuk fogni; másik, hogy minden nagy költő tovább vitte nemzete műveltségét s épen azért szellemének hagyománya csak lassan vált mindinkább szélesedő körben közkincscsé. Ez okon az a sűrűn hivatkozás a közönségre, mi nálunk annyira divat, előttem mindig gyanus, mert tudom, hogy némely mű népszerüségét sokszor az izlés határain kívül eső okok eredményezik, mert tapasztaltam, hogy nemcsak a politikában vannak fictiók, hanem az irodalomban is. S én valóban szeretném beszedetni a közönség szavazatát legújabb lyránk iránt, nem a vidéki levelezők, kik rendszerint az ujdondászok visszhangjai, hanem valamely kóbor szellem által, kinek módjában lehetne meglesni az egész olvasó közönséget. Alig hiszem, hogy e kóbor szellem a meghatottság, lelkesülés, a szív és elme gyönyöreinek oly számos szavazatával térne vissza, hogy igazolhatná ama nagyon is gyakran, nagyon is büszkén hirdetett népszerűséget. Legalább azon két szellem közül – egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére, másik a gúny most sivár, majd bohó dæmona, kik engem mindenütt kisérnek – majd mindig ez utóbbi áll előttem, valahányszor újabb lyránk dalain akarok andalogni. Most is mellém lopódzott, asztalomon tánczol, hahotázva lapozgat könyveimben s annyi bohó ötlet, gúnyos eszme viszketegét önti el kedélyemen, hogy alig szabadulhatok tőlük.