Part 11

_Tompa_ ezelőtt mintegy tizenöt évvel lépett föl, ama nevezetes napokban, midőn úgyszólva a múlt és jövő választó korát kezdettük élni. Nemzeti ügyeink forrongása és az irodalom sebes fejlődése egymással versenyeztek. Érezni lehetett, hogy a költészet új elemeket fog magába fölvenni s a politikai élettel sok tekintetben rokon átalakulás elé néz. Ekkor Vörösmarty volt a magyar lyra fejedelme s mellette Garay, Erdélyi, Vachott Sándor foglaltak díszes helyet. Mindhárman örökölték Vörösmartytól a már győzelemre jutott tisztább formát és költőibb nyelvet s azon nemzeti vágyak és törekvések eszméit, melyeket e látnokköltő oly hatalmasan zengett. E mellett épen úgy meglátszott rajtok a német lyra, a többek közt Uhland hatása, mint későbbi lyrikusainkon a Heine és Bérangeré. Garay Uhland nyomán szerencsésen kisérté meg a balladát; Vachott Sándor gyöngéd sentimentalismusa a kedély jogaiért látszék küzdeni; Erdélyi sokban rokon volt társaival és sokban elhajlott tőlük, kivált a mint demokrat eszméket pendítve meg a népies felé fordult. Mindenik igyekezett valami újat hozni be lyránkba és tért foglalt. Nagyrészt az «Aurora» és «Athenæum» tanítványai voltak, e két nevezetes közlönyé, hol a fiatal tehetségek mintegy felavatást nyertek.

Az «Athenæum»-ban lépett föl Tompa is, nem soká Kerényi után, valamivel előbb mint Petőfi. E három fiatal költő felől irodalom és közönség csakhamar nagy reményeket kezde táplálni, melyek beteljesültek. Csak Kerényi látszék társai mögött maradni, azonban midőn végkép elnémulni készült, Arany lépett helyébe, hogy az új költői törekvéseknek újabb lendületet, döntőbb súlyt adjon. Kerényi lyrája egészen a német lyra, különösen az úgynevezett sváb költői iskola befolyása alatt állott, mi részben már Garay és Erdélyinél is mutatkozott. Uhland, Kerner, Eichendorf, Rückert, kikből legörömestebb fordított, lehettek példányai. Csaknem mint ifjú tanulván meg nemzete nyelvét, sohasem kerítheté annyira hatalmába, hogy bírja titkait és rythmusát. De pillanatra gyermekien kedélyes, őszinte érzelmei feltünővé tették. Aztán mint demokrata szólt belé a nemzeti mozgalmakba, mi tetszésben részesült. E tekintetben közte és régibb lyrikusaink közt az volt a különbség, hogy a hazafias eszmék, melyek eddig a magyar lyrában némi ódai szárnyalással szólaltak meg, nála pár hasonlat vagy epigrammai él alakját vevék föl.

Tompára kevés hatással volt a politikai élet küzdelme. Lyráján alig zendült meg hang, mely a forrongó eszmékből merített volna. E helyett bizonyos vallásos érzület vonult el rajta, mely ugyan nem volt elég mély a fellengő szent énekek forrásává válni, de elég erős arra, hogy mindvégig némi erkölcsi, mondhatni protestans szígort gyakoroljon rá. Egyébiránt költészetének tartalma rokon volt a Garay, Erdélyi és Vachottéval, csak verselése volt könnyebb, nyelve egyszerűbb és erőteljesebb. Leginkább a természetből vett s nagyrészt jelvileg használt képeivel vonta magára a figyelmet. Innen folyó hajlama az allegoriák iránt már jókor feltünt, mi költészetének maig is fő jellemvonása. Ezalatt Petőfi haladt a maga útján, nem hallgatva senkire, bízva önerejében s önbizalmában türelmetlenül. Lyránkban valóságos forradalmat idézett elő. Nagy hatását pályatársai sem kerülhették ki. Tompánál e hatás következménye néhány népdal lőn, melyek közül a «Télen-nyáron»… és «Béklyót tettem»… kezdetűek vetekednek a Petőfiéivel s egyszerre elterjedtek kunyhókban és palotákban és bizonyos vidor hangulat, melyre szertelen pathosba tévedt lyránknak oly nagy szüksége volt.

Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leczkézte, a közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylatában részesült, mert amaz irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben szeretett. E kettős hatás alatt folytatta pályáját Tompa, mindinkább kifejtve költészetének eredetibb sajátságait is. Legörömestebb az ő régi barátjához, a természethez fordult, melynek képeiben tuda csak igazán érezni és gondolkozni. Jogot tartott a virágok, fák, források, föllegek, éj, hajnal, alkony, tavasz, ősz, tél tüneményeihez. Szüksége volt reájok, hogy érzéseit tolmácsolják. Az «Őszi képek», «Éji violák» s több ily költeményei nem egyebek, mint a természet képei és jeleneteinek felolvadása a kedélyben. E nagy rokonszenve a természethez még félre is vezetheti a felületes vizsgálót, mert könnyen azon gondolatra jöhet, hogy pantheista költővel van dolga. Ellenkezőleg Tompa erős keresztény spiritualista s a természetet sokszor ez érzés allegoriáira használja föl, mint a «Temetői hangok»-ban, hol a megszólaló síremlékek a kijelentett vallás szigoru morálját hirdetik. De voltak neki sötét perczei is, midőn se a természet, se a vallás nem tudá kiengesztelni meghasonlott kedélyét. Néhány keserű, fájdalmas hangot hallatott, a nélkül, hogy kétségbeejtő legyen. Ilyenek a «Pusztán», «Árveresen», «Szemere Miklóshoz» czímű szép költeményei. Fájdalma inkább boszús mint sötét, inkább erős mint vigaszhatatlan. E fájdalom a gúnyba is átment. Rövid ideig megvetette a virágokat, melyekről regéket igért egy hölgynek s a csalán lőn kedvencze. «Csalánok» s más czím alatt néhány satyrikus költeményt írt, azonban csak fulánkos tudott lenni, a nélkül, hogy elmés legyen s gúnya nem emelkedett a humorig.

Költeményei köztetszésben részesültek és méltán. Hírét azonban mégis nem annyira dalai alapították meg, melyek csak 1847-ben jelentek meg összegyűjtve, mint «Népregéi és mondái», melyeket 1846-ban bocsátott közre. Ez természetes volt, Petőfi oly hatalommal uralkodott a lyrában, mint előtte egyetlen magyar költő sem. Oly szünetlen s annyira szokatlanul dalolt, mintha maga mellett mindenkit el akart volna hallgattatni. E mellett a Népregék és mondák oly téren mozogtak, mely iránt a néphagyományoknak épen akkor megkezdett kutatása fogékonyságot ébresztett. – Másfelől e tért ki sem mívelte, kivéve Garayt, ki azonban már ekkor, eltérve az egyszerű költői felfogástól, balladát és regét egyaránt bizonyos rhetorikai krónikává tett. Aztán Tompa e műveiben sokkép volt eredeti és új, mi azon érből fakadt ki, melyből dalai folytak, itt sokkal szabadabb tért találva. Naiv felfogás helyett ugyan nagyrészt allegoriai és bölcsészeti úton járt el és sokszor mellőzve a néphagyományok szellemét, sokkal inkább adta tisztán képzelődése szüleményeit, mint hogy a mesterkéltségbe belé ne essék; de gazdag festőisége, elragadó költői hangulatai, kiapadhatlan találékonysága, néhol bűbájossá vált nyelve mindent kárpotolni igyekeznek. A «Vándor lápról», «Karcsai templom», «Márta könnye», «Az árva lányhaj», «Jávorfa» kitünő művek. A népregék hiányos felfogásából csak később alkotott elméletet, mi oly modorba vezette, hol természet- és erkölcstani hajlamai egészen erőt vettek rajta. Ekkor aztán eltéveszté szemei elől, hogy a valódi népmese és regében nem uralkodik se a természet törvénye, se a szigorú erkölcsi rend. A költői báj épen a naiv felfogásban áll, lényege az emberek és dolgok gyermekies elfogulatlansága, mely oly kevéssé áll a világ erkölcsi rendjével összeköttetésben, hogy annak épen eszményi ellentéte. Mihelyt aggódó, úgyszólva pragmatikai motivatiót kisért meg a költő, erkölcsi tanulságra fekteti az alapot vagy a természet törvényeit érzékíti meg: a képzelődés könnyű tündéri játéka helyett józan allegoriát vagy kisérteties történeteket fog teremteni, melynek csodái nem hizeleghetik be magukat lelkünkbe, mert erkölcsi érzéseinkre akar hatni, mit csak az eszményített valóság tehet; mert a természet törvényeit akarja kimagyarázni, mit akármely iskolai könyvből sokkal könnyebben és jobban megtanulhatunk.

Tompa regeköltészetének hiányai leginkább az 1852-ben kiadott «Beszélyek és regék» czímű gyüjteményében és «Virágregéi»-ben (1853) tünnek föl. Egyébiránt a «Beszélyek és regék» tartalma nem mind tündérrege, egyszersmind számos balladát és költői beszélyt is nyujt. Tompa ez utóbbi nemben már ezelőtt is szerencsés kisérletet tőn «Szuhay Mátyás»-ával, melyet a Kisfaludy-Társaság 1847-ben Arany koszoruzott «Toldi»-ja mellett kitüntetésben részesített. E mű, mely szűk adomai alapjánál fogva nem akart az époszig emelkedni, élénk és kereken kidolgozott. Különösen becsessé teszik az ügyes cselekvény, bíztos jellemrajz s jól ecsetelt történeti háttér. Mindezzel a «Beszélyek és regék»-ben ritkán találkozunk.

Bágyadtság vonul el rajtuk s cselekvényük elterped. Néha a nyelv bájait is nélkülözzük, de annál több bőbeszédet veszünk. Mintha a költő bele-bele unna tárgyaiba s e legnagyobb csapás alatt, mi csak költőt érhet, egészen elhagyná az ihlet. De a balladák közt van egy pár, kivált «Az özvegy és fiai», melyekben Tompa megint régi és új erőben jelen meg. E szép költeményben összeolvad az érzelem és képzelődés, mi az igazi költészet, vetekedik az egyszerüség és sebes menet, mi az igazi ballada.

Mint fennebb is érintém, Tompának erkölcstanári hajlamai vannak. A «Beszélyek és regék»-ben, valamint némely újabb elbeszélő művein ez mind kirivóbban kezde mutatkozni. Bőven vesszük az úgynevezett tanulságot, erkölcsi magot, mit a «Pesti Napló» egyik kritikusa többre szokott becsülni a művészi szépnél. – Ki merné hibáztatni az erkölcsi irányt? Ez lelkészhez kétszeresen jól illik, de a lelkész egyszersmind költő s ez változtat valamit a dolgon. Azonban nem akarok félreértetni. A mi művészien szép, az mindig erkölcsös, a mennyiben nem erkölcstelen s a költészet bizonyos nemeiben, minők a regény és dráma, a művészi gyönyör egy része épen attól függ, mennyiben bírja a költő megrázni és kiengesztelni erkölcsi érzéseinket. Aztán elvégre is minden költészet forrása a szív s minden érzés a legszorosb kapcsolatban van az erkölcscsel. Ki lehet költő a világ erkölcsi rendjének ismerete nélkül? Ennek hiányában az elbeszélő nemben a legcsekélyebb compositiót sem kisérthetni meg. Mi egyéb a tragikum, mint nagyszerű bukás szemben a világ erkölcsi rendjével, melynek keztyüt dobott a tévedés, bűn vagy szenvedély, s miért lakolnia kell? Az egyén szenvedése megrázza szivünket s az örök rend győzelme kibékíti. Azonban miért ne kisértsen meg a költő az egyetemi mellett, melyet a költészettől különben sem lehet elválasztani, még különös erkölcsi irányt is, mint megkisért társadalmit és politikait? Teheti, de ez iránynak szorosan össze kell olvadnia a költői czéllal, beilleni a művészi formákba, mert a költészet nem tudomány: valamivel több és kevesebb.

E tanulságos elem a «Virágregék»-re is kiáradt. De csoda-e, ha e gyöngéd légi termékek nem birhatnak meg oly terhet, mely a nehéz valódi életé. Itt egyébiránt a kifogás nem annyira a műveket, mint magát a genre-t illeti. Az ember szintúgy megsajnálja a költőt, hogy annyi erőt vesztegetett e hálátlan genre-ra, mely inkább csak nevében és külsőkép költői s mintegy önkénytelen azon különösnek látszó mégis természetes óhajtást fejezi ki: miért nem festi Tompa a szenvedélyeket, melyek a virágok kebleit dobogtatják, inkább az emberekben? Szegény virágok! Hisz ők csak mosolyogni és könnyezni, sóhajtani és elhervadni tudnak. Miért osztozzanak a mi fitogtatott erényeink s eltakart bűneinkben? Miért nehezüljön reájok a természet törvényei helyett az erkölcsi világ rendje: a mi vigasztalónk és nemesisünk? A virágrege a német irodalomból szivárgott át hozzánk s aligha termékeny földre talál. A németeknél mindig otthonos volt. A romantikai iskola mindjárt eleinte nagyban űzte. Majd 1818-ban Schulze Ernő «Die bezauberte Rose» czímű műve nagy csodálatot idézett elő s az édeskés utánzások egész seregét vonta maga után. Később, midőn e költészet csaknem feledésbe sülyedt, Grandville «Élő virágai» Németországon is elterjedtek s Andersen csinos regéi nagy és kis gyermekeket egyaránt elbájoltak. A költők a virágok életírásához fogtak, a rózsa kalandjait zengték s a liliom rejtélyeit leplezték föl. De a birálók közül sokan kikeltek e mozgalom ellen. «A virágok» – írja a többek közt Schmidt Julian «a romlatlan kedély előtt kertben és mezőn mindig kedves jelenet, de ha odahagyják ágyaikat s Grandville modorában balletjelmezbe öltöznek, a valódi élet zajába vegyülnek s igényt tartanak ahhoz, hogy az emberekhez hasonló születésű lényekül tekintsük: az ellen tiltakoznunk kell. A természet minden tárgya saját eljárást kiván. A virágoknak is megvan az ő titkos költői életük; ha ezt a költő kiérezve megérzékíti, hálásak leszünk hozzá, de ha parfumirozva, phantastikus ruhában állítja ki azokat a piacra, letöri róluk a természet és ártatlanság kellemét». Mindez, ha nem is egészben, de részben illik Tompa «Virágregéi»-re is. Természetes, hogy Tompa költő levén, mindenütt tud valami táplálékot nyujtani szivünk vagy képzelődésünknek. Aztán itt-ott aesopusi mesefélét is ad, kilépve az e regéiben túláradó sentimentalismusból. Megjegyzéseim általában a genre-t illetik, mely iránt nem lehet rokonszenvem, s épen nem tartom kárnak, hogy e téren utánzói gyérülni kezdenek. Ezelőtt évekkel sok virágregét olvashattunk a lapokban, de az utánzók közül egyik sem birva Tompának se a virágok körüli tapasztalatait, se festői ecsetjét, a betanult forma tartalma csak üres kérődzéssé vált.

A virágregéket lyrai költeményeinek II. kötete követte, melyről bővebben akarok szólani. Ha ezelőtt évekkel «Népregéi és mondái» voltak becsesbek dalainál, most ellenkezőleg áll a dolog. Versei magasan túlszárnyalják a regéket. Tompa lyrája e második kötetben emelkedőben van az elsőhöz képest. Nem találjuk ugyan föl benne azon utánozhatlan szép népdalokat, melyek az elsőnek gyöngyei voltak, de minden egyéb, mi ott vonzott, bájosabbá válik. A természet iránti érzéke még most is a régi, képzelődése nem lankadt, de az érzés és szenvedély, mi amott ritkán nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb. Kedélye mélyült, élményei napjaiból és napjaink élményeiből merít, mit én mindenek felett nagyra becsülök, mert legújabb lyránknak ép az a baja, hogy magára erőltetett hangulatokban lélekzik, s a viszonyok és közönsége szükségét se nem érzi, se nem érti.

Bizonyos férfias bánat vonul el e költeményeken, mely kiengesztelődni akar és bir. A költőt nem bántják többé a szerelem valódi és képzelt kínai, ritkán kel ki boszusan a világ ellen, járta az élet utait s némi bölcsészi nyugalomra tett szert. Körötte romok és emlékek hevernek, melyeken jól esik elmerengenie, jelenések veszik körül, melyek szivének még eddig illetetlen hurjait pendítik meg. Kivándorló barátja után mélyen borongó elegiát küld, lelke komor képeken andalog s a mint pitvarában állván, tünődik, a mult idők emléke s a jövő sejtelme lepi meg; hiába látogatják a jó falusi szomszédok, nem tud beszédes és derültté válni, s midőn az éj reá nehezül, egy sötét vágyat érez; gyülölni, nem élni, de egy-egy csillag fénye lelkeig világol, hogy szeressen és reméljen. Meglátogatja a pusztákat, gyermeksége s költészete vidékeit, de azok most egészen más színben tünnek föl előtte. A költő vénült s a pusztákon nagy események rohantak végig. De a költőnek boldogsága is van. Neje és gyermekei veszik körül. Ide s régi barátjához, a természethez menekül, itt s a természetben nyugszik meg s engesztelődik ki. A dal, a bor és jó barátok közt ujra fölmelegedik s midőn a nagy meghasonlásokban, melyek körülveszik, kifáradt, a hűség karjai boldog álmakba ringatják.

Ime a költemények, melyeket pár rege s néhány gunyoros dal szakít meg. Tompa szerencsésen eltalálta a hangot, mely most szíveinkre hat. Ez az, mi lyrai gyüjteményét a többiek felett oly magasan kiemeli. De hogy a költői alakításban mindenütt elég művész-e, olyan-e egészben véve, mint talán lehetne, más kérdés. Vizsgáljuk fény- és árnyoldalaival, a mint a kritikai méltánylat hozza magával.

Tompa előszeretete a festmény, kép, allegoriához ez újabb költeményein is átvonul. Költészetének ez most is ereje és gyöngesége. Régibb és újabb költeményei közt e tekintetben az a különbség, hogy képeit, allegoriáit inkább felolvasztja a kedélyben, s épen azért lyraibb. Régebb a kép volt nála túlnyomó, most az érzés. Bizonyság erre az «Őszi tájnak»… kezdetű költemény. Egy magyar költő sem irt annyit az őszről, mint ő. A természet hervadása mindig mélyen hat kedélyére s különböző hangulatokba ejti. Versei e második kötetében is három ily költemény van, melyek közt legszebb az, melyet épen most említék. Mig az első kötetben megjelent «Őszi képek» czimű inkább őszi kép, ez őszi dal. Az enyészet bája, a hervadás és fény lelkén néha vágyba olvad, melyet e következő szép sorokban tolmácsol:

Néma a táj, arcza sápadt, Rá derengő napfény árad; Ah mi vonzó szép halál van E mosolygó hervadásban.

Édes terhed, édes álom! Szinte érzem szempillámon; Hogy lehajtsam szinte vonja Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull, Nem küzdéstől fájdalomtul; Itt a végharcz ismeretlen, Lehet-e meghalni szebben?

Azonban itt a költeménynek be kellett volna végződnie. A még végül hozzá toldott versszak, mely azon óhajtást fejezi ki: miért nem ilyen az ember élte, szükségfeletti, mert a megelőző versszakokban már be van foglalva. Mindig mélyebb és költőibb hatást idézhetni elő, ha úgy hallgatunk el valamit, hogy kiérezzék, mintha kimondva se nagyobb emelkedésre nem hangolhatjuk a kedélyt, se jobban meg nem illethetjük. Az «Őszszel» czimű költemény kevésbbé becses. Itt a költő egészen ellenkező óhajtást fejez ki. Szeretné, ha az élet fáklyaként fényes piros lángban lobogna el, nem lassan hervadva, mint a levél. Érez, de nincs eléggé áthatva s inkább csak ötletet nyujt, mint költői eszmét. A «Jösz te kedves»… kezdetű dalban is a haldokló természet képein mereng, azonban itt a hulló levelek közt másodvirágot is lát s lelkében az emlék örömei nyilnak, a természet mély álmában az öröklét melegét érzi, mint kedvese keblén az örök szerelmet. Szép alapeszme; de mig a csendes elégiai hangulatnak a rhythmus megfelel, pár átmenet némi zavart idéz elő. Például e sorokra:

Hamuszín köd ereszkedik a határra, Fénynyel szegi be az őszi nap sugára, S néma kopár tájak felett elhuzódván Aranyozott szemfödél a Hunyó élet koporsóján.

képzelődésünk egészen az eléje festett képbe merül, és szivünk benne akarna érezni, ha a költő engedné, ki így folytatja:

Fáj e neked a táj képe ily halványan, Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban? Mikor te is igy borulsz a hideg földre, Ha megválunk majd egymástól… Én a bús ág, te a zöldje.

E versszak egészen elfordítja szemeinket tájképéről, hogy egy hervadó virágot kerestessen föl az érzés közvetítőjéül, holott ezt épen a hangulatot fölébresztett képnek kellene tennie.

Számos tisztán allegoriai költeményt is veszünk. Az allegoria nem a költészetbe, hanem a rhetorikába való s ott is igen másodrangu szerepet játszik, mondják sokan. Ez nem kevesebb egyoldalúság, mint az, mely az allegoriát többre becsüli a tisztán epikai vagy lyrai eszménél. Hiszen a keleti költészetnek egyik kútforrása épen az allegoria s a nyugatiban is nem egy kitünő művet mutathatni föl, mely többé-kevésbbé rá vihető vissza. Hát miért nem zárjuk ki a költészetből a hasonlatot is, midőn ez magában épen úgy nem költészet, mint az allegoria; úgy használva pedig, hogy se a gondolatot nem emeli, se azzá nem válik, a legizetlenebb valami? S mi egyéb az allegoria, mint megelevenedett vagy kiszélesült hasonlat? A kérdés csak a körül foroghat: megbirja-e tartalmát az allegoria, azaz összhangzik-e teljesen a gondolattal, melyet képvisel, epikai alakban tud-e történetté válni, mint lyra beolvadt-e az érzésbe? Tompa allegoriáiban mindezt érzi és nem érzi. Virágregéiben, melyek mind allegoriai költemények, épen az a baj, hogy a tartalmat nem birja az alak, mert a virágrege erkölcsi alapeszmével, tisztán allegoriai alakban sokat veszt költőiségéből. Lyrai költeményei közt sikerült allegoriákat találunk. Ilyenek: «A madár fiaihoz», «Madárfészek», «Ne nézzenek rám»… «Két madár». A két első legkiválóbb. Az anyamadár elnémult fiait, kik a vihar által feldult berekből elköltözni akarnak, új dalra és maradásra kéri. Az érzés, mely az allegoriát végig áthatja, mind emelkedőben, az utolsó versszakban teljes kifejlést ér. Csak e sorok:

Hozzatok dalt emlékül a hajdan Lomb-, virággal gazdag tájirul,

sokkal rhetorikaibbak, mintsem összeillhetnének a madár gyermeteg hangjával. A «Madárfészek», mely a családélet kedves allegoriája, még sokkal kitünőbb. Általában hol Tompa a családéletből vesz lelkesülést, mindig megható. Mintegy érezni látszik, mit egy franczia journalista nem rég mondott, hogy vannak idők, midőn a családi életet az észnek kellene fölfedeznie, ha a sziv már rég nem jött volna reá. Ez érzésből folynak különböző szinezettel «Tavaszkor», «Pünkösd reggelén», «Fiam születésekor» (I. II. III.) czimű költeményei is. Ez utóbbi a gyüjtemény legkitünőbb verseinek egyike. Egyébiránt ide is belevegyül az allegoriai elem. Az első majdnem tisztán az. A megáradt kedélyen kép tükröződik; rózsa kisded bimbajával, a mint a lomb rájok borul, hogy védje a vihartól. A másodikban a kedély újabb hullámot vet, a kép eltünik, helyette viráglevélként gyöngéd gondolat libeg. A harmadikban már sötét eszmék örvénye zúg, hogy a kedély mélyen lemerülve gyöngyökre találjon; mert a költő bölcsőben ringó fia jövőjén mereng, tanácsokat intézvén hozzá, melyeket így végez:

A mesterkélt világ dolgait ne nézzed, Hadd őrjöngjön, – csak te maradj a természet Kebeléhez közel… Légy egyszerű fia az édes anyának, Szánts, vess, fákat növelj.

A mint már egyszer érintém, Tompa allegoria és kép nélkül ritkán tud gondolkozni és érezni. Ezt annyira megszokta, hogy képzelete még akkor is munkálódik, midőn se gondolat, se érzés nem izgatja. Öröme telik a csillogó játékban. A képzelet szakadatlanul ontja a hasonlatokat, képeket és allegoriákat, melyek ragyognak, de nem tudnak melegíteni. A költő hiába igyekszik érzést, gondolatot rejteni alájok. Érezzük, hogy nem egyszerre születtek, s a vers, mely se epigrammá, se dallá nem tud válni, csak kép marad és sokszor mesterkélt kép. Ilyenek kisebb-nagyobb mértékben: «Oh hölgyem», «Emléksorok», «Tavaszi bimbók» stb. czimű költeményei. Az is megesik rajta épen ez okon, bár ritkán, hogy egy jó kép melléklete vagy ellentéteül egy más képet keres, s nem találván erőlteti; például:

Hir dicsőség fülmiléje csattog, S elsímulnak lelkemen e hangok, A mi rá hat, a mi elragadja, A boldogság házi pitypalatyja.

A boldogság házi pitypalatyja jó kép, de ki érzi a fülmile csattogásában a hir és dicsvágyat?

Tompának, ki annyira barátja a természetnek, hogy úgy szólva képeiben él, természetesen irnia kellett festő költeményeket is. A «Tornáczomon», «Alföldi képek», «Zivatar», «Falusi órák» mind ilyenek. A festő költészet úgy értelmezve, mint azt Petőfi, Arany, Tompa kiművelték, nálunk egészen valami új. Régibb festő költeményeink vagy puszta leirások voltak, s így költői becs nélküliek, vagy annyira beleolvadtak a lyrába, hogy annak különösebb jellemvonást nem kölcsönözhettek. Ez utóbbit nem vádkép hozom föl, sőt ellenkezőleg, mert a lyrai költészet tárgya egyedül az érzés lehet, s minden egyéb s így a természet is csak annyiban, mennyiben benne vissza tud tükröződni. S valóban ujabb festő költészetünkről kevés magasztalót lehetne mondani, ha az érzés és gondolat köréből kiemelkednék, vagy midőn kiemelkedni látszik is ne tudná magát úgy érvényesíteni, hogy több legyen, mint a rajz és szín csillogó játéka. A festő költészet csak elnevezés s egyéb semmi. A festő költemény is lyrai költemény, azzal a különbséggel, hogy festői eleménél fogva némi külön jellemvonással is bir. A festő költészet elnevezés csak akkor tévfogalom, ha a költőt festővé akarja tenni, mivé nem lehet, s arra ösztönzi, hogy lemondjon a költészetről, mikor aztán a festés nem eszközül fog szolgálni bizonyos költői czélra, hanem magává a czéllá válik.