Part 14

Volt a Petőfi lyrájában valami átkozódó harag, boszus meghasonlás, evődő reflexió. E hangulat fejlődésének második stádiumaként tünt fel, midőn kedélyének egységét egyidőre elveszté s mintegy örülni látszott, hogy fölfedezte a fájdalom vigasztalhatatlan bölcsészetét. Egyik kritikusa ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi költészetében tulajdonkép se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és szeszély szüleményei. De miért is esett volna ő kétségbe? Élményei és szerencsétlenségei nem voltak olyanok, melyek a kedély ifjúságát örökre elhervasztják; viszonyai nem sodorták oly tévedések és bűnökbe, hogy a kétkedő ész és önvádló szív, a gúny és fájdalom hánykódásai közt elvesztve hitét, erélyét, önkínzó és vigasztalhatatlan legyen, vagy a tagadás souverain ironiájában keressen menedéket. Igaz: első ifjúsága sanyarú volt, járta a nyomor iskoláját, de ez csak edzeni tudta, erélyt öntött beléje, hogy mielőbb felküzdje magát. Igaz: szegény volt, néha nyomasztó szükséget szenvedett, mint igen sok ember a világon; de költészetének egyik bája éppen az, hogy megaranyozza a szegénységet. Igaz: kritikusai igazságtalanul is bántak vele, de négy-öt évi rövid pálya után az egész nemzet nyujtott neki koszorút s mindenki szeretetével üldözte. Szerelmi viszonyaiban nem volt tragikum: az ifjúság rendetlen évei, a szerelem álmodott kínjai után, hamar lőn hite szerint a legboldogabb férj.

Mindebben a világfájdalom és gyűlölet, az életundor és blazirozottság kevés eleme rejlik. S vajon véralkatánál fogva hajlott-e a kétely és búskomolyságra? Nem, sőt ellenkezőleg egész a vakmerőségig hívó és erélyes volt; innen bosszús türelmetlensége s a lehetetlenséget vívó önbizalmas lelkesültsége; míg másfelől mindvégig annyira naiv maradt, még humora és cynismusában is, hogy néha gyermekes: innen egész költészetén a fiatalság szeretetreméltósága. Tett-e bölcsészi tanulmányokat, hogy az elme tévedései vesztegessék meg szívét? Műveltsége egészen szépirodalmi volt. S vajon azon évek, melyekben élt, lehettek-e a nemzeti kiábrándulás és elcsüggedés napjai, midőn a legjózanabb is ábrándozott, a legkétkedőbb is hitt, s mindenki csak a jövő dicsőségét látta? Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut, Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor jobb lett volna kisétálnia vagy kialunnia magát, a mit pedig megírt, mindig kiadta: mivel mohón olvasták s neki költeményeiből kellett élnie. Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagy részt kölcsönzés és önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különcz ötlet, az érzés szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos, s bár képzelete soha sem hagyja el, gyakran beléesik azon üres pathos és dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik. Nyersesége ugyan itt is némi egyéni, eredeti színben tünteti föl, de míg e nyerseségnek másutt költői tartalma van, itt át-átcsap a tartalom nélküli bizarrságba.

Petőfi úgynevezett világfájdalmán mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban míg Petőfi költészetének e gyöngeségét bizonyos jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak, s a bizarr ötletek és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább _Tóth Endre_ és _Zalár_ tünnek ki. De mielőtt műveikről szólanék, hadd jegyezzek meg egy s mást a lapjainkban annyiszor emlegetett világfájdalomról, nem részletezve, – ez messze vezetne – hanem csak a legnagyobb általánosságban.

Kritikusaink régebben sokat írtak a sentimentalismus ellen s hevükben üldözték a kedélyt és érzést is. Most a világfájdalmat ostromolják s túlbuzgalmukban üldözni kezdik a fájdalmat és tragikumot is. Egyik kritikusunk nem rég azon nevezetes fölfedezést tette, hogy a fájdalomnak nincs helye a költészetben, mert nem szép, mert kellemetlen, s miután az embernek annyi baja és bánatja van, miért búsuljon még a költőkkel is, kiken tulajdonkép mulatni akar. Jól van, de akkor kár a művészetben keresni a szépet, midőn az életben sokkal könnyebben megtalálhatni, például a terített asztalnál, a telt poharak közt, egy szép hölgy karjaiban. Mindez öröm és mulatság, de vajjon azért költészet-e? Magában az öröm éppen úgy nem szép, mint a fájdalom, de mindkettő azzá válik, ha a zenész, költő, festész, szobrász hangok, gondolatok, színek és alakok által ki tudja fejezni. Ez a művészet, ez a gyönyör. Továbbá nem egy kritikusunk követeli a költőtől az egészséget. Helyesen, de mit értenek az egészség alatt? Olyasmit, mi a marha egészsége. Azt kivánják, hogy a költő ne könnyezze meg kedvese halálát, hűtlenségét – ez beteges érzelgés, hogy ne merjen fájdalmairól beszélni – ez férfiatlan nyavalygás; hogy legyen érzéketlen az élet szomorú és megrázó benyomásai iránt – ez sötét izgatottság. Miért? Mert a költészet feladata megszépíteni az életet és derültségében mutatni föl. Így pusztán frázisnak megjárja, valamely beteg kedélynek jó reczept is lehet, a mellett a materialista és hypocrita is szivesen elfogadhatja; de a kinek szíve helyén van, költői fogékonysággal bir, meg kell vetnie e szatócs-széptant, mely az érzéketlenség józanságát és a képmutatás erkölcstelenségét hirdeti. A szívnek megvan a maga joga, a szellemnek a maga szüksége, miket semminemű rendszer el nem vitathat. Ha az élet öröme nem a kéj szakadatlan lánczolata, a költészet derültsége sem az élet egyoldalú felfogása. Azért hagyjatok békét az elegia és tragikumnak, ha nincs reá fogékonyságtok, mert különben még azt is kimagyarázhatnátok, hogy az ó- és új-világ nagy költői mindnyájan nyavalygók, mert a ti fogalmaitok szerint nem derültek, s tanaitokat éppen a magyar költőknek ne hirdessétek, kiknek az elegia és tragikum soha sem vala nagy betegségük.

Kritikusaink nagy része hallott valamit a világfájdalomról, s az elegia és tragikummal zavarja össze. A világfájdalom egyik sem a kettő közül. Az elegia a sebzett szív nyilatkozása, mely panaszban keres enyhet és emelkedést; a tragikum az erkölcsi világrenddel küzdő egyén bukása, tehát tévedéseink és szenvedélyeink rajza. Mi hát a világfájdalom? Rokon azon érzéssel, mi Hamletet e felkiáltásra készti: «A világ kifordult sarkából. Minő fájdalom, hogy helyreigazítására nekem kelle születnem!» A világfájdalom a nagyon is magas s éppen azért mélyen megtört, szenvedélyesen telhetlen s éppen azért korán blazirozott eszményiség költészete, melynek az élet nem lehet öröm és összhang, hanem ellentét és kielégíthetetlen szenvedély; mert végtelenbe veszett vágyai és határozatlan eszményeinél fogva mindenütt csak azt látja, minek nem kellene lennie, és elkeseredésében hirdetni kénytelen, hogy az ember sorsa boldogtalanság, s annál nagyobb, minél mélyebb szívvel és magasabb szellemmel bir. A világfájdalom egy elpazarlott vagy szerencsétlen élet benyomásaiból táplálkozó kétely, mely felbonczolta érzéseink és szenvedélyeinket, erkölcsi és társadalmi fogalmainkat, s kétségbeesett eszményeink dőresége, erényeink nyomorultsága, tévedéseink és bűneink végzetszerűsége fölött. A világfájdalom a pessimismus költészete, mely a megsértett erkölcsi érzület búskomoly vagy humoros hangulatában mintegy örömét leli az embert gyöngeségeiben mutatni fel, mely nem zavarja ugyan össze az erőt a gyöngeséggel, az erényt a bűnnel, de egyiket a másik nélkül nem tudja képzelni; nem kétkedik ugyan az eszmékben, de igen a tényekben s az emberi dolgokban elvesztvén hitét, bölcs Salamonnal kiált föl: minden hiúság a nap alatt! A világfájdalom a tagadás költészete, mely se eszmék, se tényekben nem hisz, egyetlen tényleges eszméje és érzése sincs és a szentet és szentségtelent, a nemest és nemtelent, a fönségest és aljast összezavarván, a dæmoni gúny és ájtatos lelkesülés közt hánykódva, érezni akar, mikor már nem érezhetni, sírni, midőn kaczag és kaczagni, midőn sír, s elvégre is a cynismus frivol ironiájában nyugszik ki. A világfájdalom a kétségbeesés költészete, a blazirtság, embergyűlölet, életundor, tagadás, cynismus különböző árnyalataiban. Alaphangja és véghatása mindig vigasztalhatlanság. Innen a világfájdalmas költők bármily nagy tehetséggel birjanak, nem ragyogtathatnak föl eszményt; hiszen nincs benne hitük; elméjök bármily éles, kedélyük bármily mély, művészetük bármily elragadó legyen, nem nyujthatnak az értelemnek általános és jótékony eszmét, a szívnek kibékítő és tartós táplálékot, hiszen lelkesülésük kétségbeesés, bölcseségük kétely. Ez okon azon költők, kik megtámadják ugyan eszményeinket, de helyükbe mást akarnak állítani, nem világfájdalmasak. Például a szoczialista költők csak a tagadást és hangot kölcsönzék emezektől a társadalom ellenében s nem egyszersmind a kétségbeesést, sőt ellenkezőleg egy megszülendő új világban igen is ábrándos, igen is erélyes hitük van. A világfájdalom legkijelöltebb képviselői, bár mindenik különböző árnyalattal s a költői erő különböző fokán: Byron, Balzac, Thackeray és Heine.

E rendkívüli költőkről, kik korukat éppen úgy kifejezték, mint hatottak reá, nem szándékom mindazt ismételni, mit róluk az európai kritikusok oly sokszor elmondottak. Néha az embernek éppen úgy kedve jő védeni őket megtámadóik, mint ócsárolni magasztalóik ellenében. A világfájdalom mellett sem akarok szót emelni. Meg vagyok győződve arról, mit a legnagyobb költők és műbölcsészek hirdetnek, hogy a költészet nem dissonantia, hanem összhang s forrásai az önmegalázódás, melynél fogva az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános kényszerűség ellenébe; a hit, hogy a jó valóban létezik, s ha egyes ember, egész nemzedék, egész korszak, egész polgáriasodás semmivé lesz is, azért az emberiség hanyatlása, az erkölcsiség végromlása nem következik be; a szeretet, mely bizalommal és reménynyel tekint a világba és életörömet érez, ha megoszthatja magát, folytonosan másokért s így önmagáért munkálva. Én csak azt akartam röviden érinteni: mi tulajdonkép a világfájdalom; mihez még hozzáteszem, hogy e világfájdalom a magyar költészetben nincs meg, lyrikusainkban legkevésbbé s legfölebb csak egyetlenegy regényírónkban találhatni annak némi nyomaira.

S vajon azok után, miket mondottam, miért ne merjem még azt is bevallani, hogy én a világfájdalmas költőkre nem tudok oly megvetéssel tekinteni s oly könnyedén pálczát törni fölöttük, mint a legtöbb kritikus, sőt némelyik iránt rokonszenvet s bámulatot érzek. Mindenek előtt a költészet nem lehet képmutatás, s a valódi költő csak annyiban nyugtathatja meg olvasóit, mennyire maga van megnyugodva s e szerint nem lehet-e azt követelni oly költőtől, ki szerencsétlen, kétségbeesett, kinek lelkében nincs összhang, hogy költészete más legyen, mint szíve, lelke, élményeinek összege. Szigorúan itélhettek róla – erre jogotok van – de azt nem kivánhatjátok tőle, hogy képmutató legyen, s ha igazán és mélyen érzett, ha a szív csak egyetlenegy örvényét, a szellem egyetlenegy mélységét födözte föl, igen sokat találhattok benne olyat, mi ha nem is összhang, de az összes világköltészet összhangjának egyik kiegészítő részét teszi és mindenesetre ezerszer többet, mint az oly meg nem hasonlott költőkben, kiknek nincs szívük, mi meghasonoljék s összhangjok alapja vakhit, korlátoltság vagy felület. Aztán vannak korszakok az emberiség és nemzetek életében egyaránt, melyek a költőnek nem nyujthatnak eszményt és megnyugvást, csak fájdalmat és meghasonlást. S ilyenkor egyetlenegy vezető csillag, egyetlenegy biztos támpont nélkül, hogy emelkedjék kora fölé? Elitélhetitek s talán nem egészen ti, hanem egy más kor kritikusai, de ha mindent meg fogtok tagadni is tőle, egyet el kell ismernetek: hogy korának hű képviselője volt és nem hiába.

Mindez, ha nem is szorosan vett széptani elv, de oly lélektani és történeti szempont, melyeket a kritikusnak nem lehet mellőznie. S én, ki mint kritikus először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szívetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyűlöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affektáljátok azt, mit nem éreztek, s éppen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatok a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly élmények kellenek, miken ti alig mehettetek át s miket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthy járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.

Még egyszer erősitem, hogy a magyar lyrában nincs világfájdalom; mindaz, mit annak neveznek, nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított affectatio vagy egész a monomaniáig ment önámítás, mikből aztán természetesen semminemű költészet nem fakadhat. Ezt mindjárt maga az alaphangulat elárulja. Lyrikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott «Zengő bokrá»-ban többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom, mert különben hova lenne dalaiból a láng nappala, szivéből a villám; némi öntetszéssel vallja be, hogy szomjazik egy tengert s gyülöli az embert, s keblének vad sötét éjét csak egy szikra ragyogja át: szive lángja, ez a vérben égő világgyűlölet komor csillaga. Ugyane szellem vonul át újabb költeményein is, kissé szelidülve. Mindenikből kiérzik a kín áhitata, a fájdalom boldogsága, mi nélkül boldogtalan volna. Zalár hasonlókép oltárt emel a fájdalomnak. A «Fájdalom lantjához» czímű költeményében, miután megátkozza az örömet és boldogságot, így kiált a fájdalomhoz:

Keveset sírtam még, még sírni akarok, Hiénává leszek, hogyha te akarod. Fölásom a földnek sírjait egyenkint, S elrablom belőlük az eltemetett kínt. Tán a világ kinját hordva boldog leszek. Oh fájdalom lantja, ne hagyj el engemet!

De e hajhászat mind hiába: a fájdalom nem akar megjelenni; a dicsőités mit sem használ: a fájdalom nem akarja megdicsőítni imádóit. Miért is vagy oh fájdalom oly kegyetlen és makacs? Miért hasonlítasz abban az örömhöz, hogy a puszta akarat nem varázsolhat szivünkbe? Miért nem boldogítod azon költőket, kik imádnak, s miért teszed boldogtalanokká azokat, kik vágynának szabadulni tőled. Oh fájdalom, e kegyetlen szeszélyed sebzőbb, mint magad.

Valóban az elegikus költő épen úgy nem szokta keresni és dicsőíteni a fájdalmat, mint a világfájdalmas. Az elegikus azért panaszol, hogy enyhüljön s megnyugodjék; a világfájdalmas pedig oly örömest szabadulna fájdalmaitól, de nem tud, mert kételye minden megnyugvást fölemészt és kétségbe kell esnie. Épen ezért a fájdalom e boldogságát és dicsőítését nem lehet komolyan venni. De ha mindjárt komolyan venné is az ember, nem kellene-e mosolyogni azon gondolatokon, melyekkel lyrikusaink úgynevezett világfájdalmukat és gyűlöletüket kifejezik. Ők tulajdonkép nem tudják mi bajok, s egyetlen eszméjök sincs. Az eszményiség makacs küzdelmét a valóval, a kétely és szenvedély örvényeit, a blazirozottság kinait, a tagadás és gunyor keserűségét mind nem találhatni meg bennük. Csak azt halljuk untalan, hogy fáj, fáj, nagyon fáj valami, s ez a valami végre is egy nagy semmi. Tóth Endre «Oh ne kérd» czímű költeményében igen jól jellemzi e lélekállapotot, midőn így szól:

A ki még a búnak nevet adhat, S szót talál az okra ajkain, Ott a lélek még ki fog derülni És örömre válhatik a kin.

De ott, a hol az elnevezésre Okot és szót nem találhatunk, Mint a szin a fekete virágon Örökösen az lesz bánatunk.

Tehát az örökös bú az, mire nincs okunk s mit nem tudunk kimondani. De hogyan van mégis, hogy Tóth Endre ugyanezen költeményében megmondja örökös bánatja okát, így szólván:

Fáj nekem az élet, még ha szép is, Mert gyönyörét kínokkal ivám.

Ha ez azt teszi – egyebet alig tehet – hogy örömeink mellett bánatunk is van, épen nem világfájdalmas, épen nem kétségbeejtő eszme. Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nyiltabban tartá föl világfájdalma okait, többször emlegetvén, hogy a kritikusok üldözik, szennyes föllegek dörgenek körüle, ellenségeinek fekete felhői s a gyáva kajánság és lelki elvetemültség mindegyre sebeket ütnek szívén; hogy a gazdaság rosszul jövedelmez s kutyájának, mely épen oly rossz húsban van, mint maga, még kosztja sincsen; hogy dalolt, fázott, éhezett s fénybe öltözött lelkével rongyosan kell meghalnia. Bizonyára nagy gyöngédtelenséget követnék el, ha e szomorú és részvétet érdemlő tényeken kétkedni vagy belőlük gúnyt űzni mernék, de azon szabadjon kétkednem, hogy mindez elegia vagy világfájdalom, midőn a száraz tények halmazából egyetlen költői eszme sem merül föl. Nem egyéb ez, mint azon házi költészet komoly oldalról, melynek vígabb felét Lisznyai szokta legnagyobb virtuozitással kizsákmányolni. Tóth Endre újabb költeményeiben mindezt mellőzi, csak kritikusaira panaszol most is, például e sorokban:

Most sincs váltig nyugodalmam, pihenésem, Szennyes lelkek törnek reám minden résen, Illet aljas üldözések mély fulánkja! No de tán a kigyók szája Azért van, hogy ezt csinálja.

s bár a tünő ifjuságot, szétfoszlott reményeket, a kiábrándulást többször emlegeti, fájdalmát lehetetlen megértenünk, mert hiányzik benne a mélyebb jelentőség, a költői felfogás s valami oly határozatlan, ködbe vesző árjongás, hogy elvégre is szánalmunk kifárad és boszankodnunk kell. Innen van aztán, hogy Tóth Endre ilynemű költeményeiben – s a legtöbb mind ilyen – egyetlenegy gondolatot sem tud kivinni, a végszakokban már elfeledi, mit az elsőkben mondott, s nem tudva mi baja, nem tudva mit mondjon, ide-oda kapkod, mint a vízbe haló, míg végre elmerül. A költőt magába nyelte a fájdalom árja, s csak bokrétás kalapja úszik a habokon. Tóth Endrének egész költészete csakugyan nem egyéb, mint síró rhythmus, mely a szóvirágok bokrétáit ringatja.

Zalár már sokkal határozottabb s úgy szólva bölcsészibb. De én jobban szeretem Tóth Endre határozatlan árjongását. Zalár úgynevezett világfájdalmas költeményei valóságos parodiák. Az «Ábrándos bölcsek» czímű költeményében, miután a bölcseknek azt tanácsolja, hogy agyvelőiket etessék ki a kutyákkal, kimondja, hogy az emberek nem érdemlik a boldogságot, hogy nincs boldogság, mert

A ragyogó nap, melyet úgy csodáltok, A jótékonyság kútfeje talán? Kinyitja a virágok kelyheit, de El is hervadnak azok sugarán.

De vajjon, ha a virágok nem hervadnának el, ha nem volna gyümölcsözés, ha nem érnék meg a gabona: nem azért panaszkodnék-e Zalár, hogy az az átkozott nap éhhalált küld az emberiségre?

A csendes éjjel hoz nyugalmat és kéjt? S álmak szárnyán repülsz a mennyekig? Utánad száll egy könnyü tőr… s szivedből Kimetszi az álom szép képeit.

Ha ennek értelme az, hogy az álomból utoljára is föl kell ébrednünk, akkor az a könnyű metsző szer igen érdemes szerszám, mert a sok és hosszú álom csakugyan egészségtelen; ha pedig a költő az álmatlan éjekre czéloz, akkor könnyű segíteni a dolgon: nem kell éjszakára sokat enni vagy theát, kávét, bort inni. De nincsenek-e gondok, betegségek, melyek elrabolják álmainkat. Vannak bizony, hanem ezért még Hamlet sem esett kétségbe, sőt épen azért nem lőn öngyilkos, mert félt a mély álomtól, mert nem tudta, hogy minő álmai lesznek, ha többé nem ébred föl.

Sötét alacsony kunyhóban születtél, De lelked a felhőknél magasabb? Ha a paloták márványára léptél – Majd elfelejted a fényben magad.

Ez újra homályos. Ha a költő oly szegény embert vádol, ki munkája által kényelemhez jutva, azt derekasan használja, nagy igazságtalanságot követ el, mert a szorgalmat és törekvést hurrogatja le, mi annyi nemes érzés és tett szülőanyja. Sőt többet mondok: ismerek oly költőt, ki verseiben untalan azzal dicsekszik, hogy kunyhóban született, mi egyébiránt oly kevéssé érdem, mint gyalázat, de azért a legújabb divat szerint öltözik s minden este fodrozott hajjal és fénymázas czipőben udvarol – oh nem a karzaton a nép leányainak – hanem valamelyik páholyban valóságos nemes és gazdag hölgyeknek. Vajjon ezen ártatlan következetlenségért rossz embernek tarthatni-e a különben igen becsületes ifjut? De vannak emberek, kik pénzért vagy czímért eladják becsületüket. Vannak és voltak mindig, noha aligha magas lelküek, mint a költő mondja, de az emberiség nem ily hitvány emberekből áll s azért, mert ilyenek is vannak, még a közerkölcsiség véghanyatlása nem következett be.

Minél többet tud, annál több rosszat tesz A fényes bűnök sötét embere, Mindannyiból egy-egy Herostrat válik, S miért ne? hisz így fennmarad neve.

Ez csak annyit tesz, hogy vannak gazemberek is a világon, és hogy a dicsvágy bűnökre vezeti az embert. De vajon a dicsvágy nem vezet-e erényre s nagy tettekre is? Mi pedig a Herostratokat illeti, pár ily bolond ember miatt még senki sem vesztette el hitét az emberiségben:

Imádta Krisztusát – s meg is feszíté, Miként az emberiség szemetét. Aztán keresztjét oltárára tűzte, Majd meg szétdulá temploma kövét.

De nem győzött-e a keresztény vallás s világfájdalmas eszme helyett nem vigasztaló, lelkesítő-e a vértanuság istenülése, az eszme győzedelme a legerősebb világi hatalom ellenében? Végül Zalár azt kérdi: romlottság-e ez avagy könnyelműség? Az olvasó felelet helyett méltán állhat elő azon kérdéssel: nem éretlenség, nem gyermekeskedés-e ez?

Ön sokkal józanabb, sokkal szárazabb, mintsem fogékonysága lehetne a költészetre – mondhatja valaki. Nem védem magam, nem mondom, hogy épen az elébb törtem lándzsát a fájdalom és tragikumért, hogy menteni kisértem meg a világfájdalmat, hogy ellenszenvvel viseltetem azon kritikusok iránt, kiket rögeszméjök egyoldaluakká tesz, de azt szabadjon kérdenem: miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha maguk a költők nem vallanák be magukról. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:

Még is itt vagy, még is látlak, Itt érezlek szivem körült… Mint az árnyat, mint a vágyat Test gyanánt a szelid őrült.

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy frenologhoz» czímzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi, s a többek közt így szól:

Az őrült hajszálát is lengetik tán Szelid fuvalmak, csendes lágy szelek… Jőj nyájas szellő – így kiáltok akkor – Az én fürtim borostyánlevelek… Byron babérát is te csókolgattad, De az nem volt ily szép zöld korona; Nem egy nemzet, nem a világ tevé ezt Fejemre – hanem az Isten maga.