Part 6

Én a hangját soha se hallottam. Kisasszony volt és biztosan édes könnyü hangja volt néki. Volt egy rendőralkapitány a városházán, az estefelé arra szokott sétálni s oda szokott volt állani diskurálni a dedósnénak az ablaka alá, de ha el is mentem ott, emlékszem csak az alkapitányt hallottam beszélni. A dedósné hallgatott. Csak az a madár hangicsált a szobájában. Nekem nagyon imponált az alkapitány mert a bikacsekjének ezüst kutyafej volt a fogója. S érdekes pakombartja volt az alkapitánynak a két füle mellett, olyan volt mint két török kard. A bikacseket a két karjával a hátára szoritva tartotta, ugy nézett felfele a dedósnéra s az egyik cipőjét sokszor feltette a házfalon arra a keskeny párkányra, a milyen a vidéki házak falán alacsonyan végig megyen. Én nem tudom az ilyen párkány különben mire való. Azután meg emlékszem az alkapitány mindig cigarettázott az ablak alatt. Egy tucat elszivott Hölgy volt a járdán késő este a dedósné ablakja alatt.

Emlékszem szép fehér arca volt a dedósnénak és a fülében korall volt és szőke frufruja volt néki, mert szőke haja volt. A mai világban nem igen látni ezt a frufrut a fiatal nők homlokán. És aztán nyáron egy szál piros szegfüt vagy egy szál rózsát tartott, egy keze le volt engedve az ablakból, avval forgatta a virágot mikor az alkapitánynyal diskuráltak. De nem emlékszem a virágra hogy a kezében lett volna mikor már az alkapitányt nem lehetett az ablak alatt látni. Elmentem más városba gimnáziumba s hazajártam vakációra s a dedósné mindig éppen ugy nézett a Vasut-utcába kifelé mint azelőtt. Nekem feltünt hogy az alkapitány már nem jön oda az ablak alá. Pedig nem ment el a városból, ott láttam az urakkal a patika előtt kaszinózni estefelé s cigarettázni s a bikacsekkel suhogtatni a kutyáknak a kik mindig a piacra szemtelenkednek.

Mennél nehezebb osztályokat jártam, annál fehérebb lett a dedósné képe vakációra. Egy nyáron emlékszem észrevettem hogy a dedósnénak az arca ki van puderezve. S még a haja is puderes volt talán, oly sápadt szőke szine lett a hajának. Késő este egy valami gyenge zördülést lehetett hallani mindig azon az elaludt Vasut-utcán. Tudtam hogy akkor emeli fel magát a dedósné s teszi be az ablakot éccakára.

A Szakáll gyerek

Ó nem tudod mi az hogyha valakit üldöz a szerencse. Ha a Szakáll gyereket ismerted volna. Az, az aztán klasszikus. Én még az életben nem láttam senkinél hogy olyan buta disznója legyen mindennel mint annak a gyereknek a milyen volt. Legelőször is kérlek szerették a tanárok. Miért? Se prima tanuló nem volt, se valami különös nagy esze nem volt, se valami olyan szelid viselkedésü nem volt mintha egy bárány vagy liliom ülne ott köztünk az osztályban. A Segélyzőtől megkapta mind a könyveket és egésztandijmentes volt, dacára annak hogy az édesapjának földje is volt. Csuda a szerencse. A Szakáll gyerek magával hozta a tolltartóban vagy hol mikor tiz éves korában az intézetbe beiratták. Mi az a szerencse? Az hogy Magi tanár ur bejön órára, felhág a katedrára, de mikor le akar ülni, odacsap a homlokára:

– Az ördög vinné el, otthon hagytam a füzeteket.

Álmosan és boszusággal kinéz az ablakon, a nadrágzsebében zörög, kivesz egy kis kulcsot. Lejön a kathedráról:

– Valaki – azt mondja és nézi a fiukat – valaki lesz szives a füzeteket elhozni. Talán menjen el maga Szakáll, tudja hol lakom? Az iróasztalomban vannak a bal fiókban.

Mért éppen Szakállt küldte? Szakáll elhozza a füzeteket: Köszönöm kedves fiam. Persze két hétig nem felel latinból és egyáltalában kegyenc lesz Magi előtt. Másodikban egyszer a kályhára gumit tettünk. Láng tanár ur majd megőrült a dühtől:

– Majd elbánok én evvel az osztálylyal. Majd megkinozlak én benneteket. Ezt meg fogjátok emlegetni. Szakáll, nyisd ki az ablakokat.

Jelzem Szakáll benne volt a tanácsban, mikor el lett határozva hogy a kályhára gumit kell tenni. Hát az nem végtelen szerencse, az hogy algebra-órán magyaráznak egy uj dolgot és a tábla teli van mindenféle butasággal és a tanár ur a krétával erre fordul:

– Na és most mit kell behelyettesitenem. Ki mondja meg?

Zugnak a jó tanulók, nekikönyökölnek, nézik a táblát dagadt szemekkel, felgörbülnek a padban, mutogatnak, mozognak, a tanár ur vár és mindig csak mondja: na? na?

– Iksz plusz er!

Ki volt ez? Szakáll. Azt hiszed érti az algebrát? Á. Mikor óra után kérdeztük hogy tudta, röhögött és azt mondta:

– Girigáré.

Mert már akkor, negyedikben, billiárdozni jártunk a vasuti vendéglőbe.

De a Szakáll gyereket se a vendéglőben soha meg nem csipték, se semmi csavargáson, se verekedésben, se dohányzásban. Egyszer pálcával ment este a piacon és cigarettázott. Jön Kövér tanár ur, az osztályfőnök, a ki az egész országban hires volt hogy milyen kegyetlen ember. A Szakáll gyerek megijed, köszön. Kérlek semmi baja se lett. Kövér nem vette észre. Olyan csodálatosan szórakozott volt akkor hogy elnézte a cigarettát is, a pálcát is. A Szakáll-gyerek maga mesélte nekünk hogy biztosra vette a konzilium abeundit.

Hallatlan szerencséje volt mindig, hallatlan. Emlékszem milyen szemtelenül ugrott és szaladt a kathedrára, mikor kiszólitották. Mintha teli volna a feje tudománynyal. Olyan disznaja volt hogy rendesen a tanárok feleltek helyette. Olyankor jött rájok hogy elkezdjenek belemagyarázni a felelésbe s végre csak ők beszéltek és a Szakáll-gyerek ott állott megmentve s grimaszokkal mulattatta az osztályt.

De csak ezt hallgasd meg kérlek. Ekkor ötödikbe jártunk. Azon a télen azt a divatot hoztuk be hogy a ki reggel tizenharmadiknak érkezett, azt agyonvertük. Mikor tizenketten együtt voltunk, az ajtóhoz állottunk félkörbe, vártunk. Egypár fiu a télikabátját tartotta két kézzel, rögtön a fejébe dobni annak a ki benyit, aztán huztuk fel a pasast a padra s léniával, könyvvel, rajztáblával meg puszta kézzel agyonvertük. Képzelheted kérlek hogy vigyázott mindenki hogy tizenharmadik ne legyen. Sokszor sétált és bujkált az ember a folyosón tiz percig is mert olyan gyanus csend volt odabent, mikor az ember az ajtóra tette a fülét óvatosan. Mégis beleestem háromszor vagy négyszer hogy tizenharmadiknak mentem be. Rettenetes, mennyire agyonverték olyankor az embert.

Egy reggel is ugy állottunk már tizenketten az ajtónál és vérszomjasan lestük az áldozatot. Hát bátran kinyilik az ajtó s az igazgató ur áll előttünk. Nohát az isten őrzött hogy hirtelen nem dobtunk egy pár télirokkot a fejébe s hogy valamelyik mohó már rá nem huzott egyet a szögletes léniával. Emlékszem ugrottunk mikor az ajtó nyilt, de csak egy kicsit, az örvény széléig. Hát nagyon kinos ügy volt kimagyarázni mit állunk igy az ajtónál. Az igazgató ur igen szigoruan szemlélt bennünket. Valahogy kezdtük bevallani, miben sántikáltunk. Hogy képzelje az ember hogy ilyenkor egyszer az igazgató ur nézzen be az osztályba! S hát tessék, roppant finoman nyilik az igazgató ur mögött megint az ajtó s ki dugja be más azt a huncut szőke fejét, mint a Szakáll gyerek!

No akkor az igazgató ur is megmondta:

– Maga fiam igazán szerencsés gyerek. Bezzeg jajgatna most ha én itt nem volnék.

A Szakáll gyerek röhögött. Mind röhögtünk.

Büszke Biki

Ejnye, hadd meséljem el már egyszer, amit tudok Büszke Biki felől. Ott, abban a jó kis földszintes városban, ahol az élet első esztendeit szolgáltam, abban sétált Büszke Biki. Ez igy nem klappol kérem, hogy sétált. Sétálni kérem, a pincér sétál, mikor facér. A gazda-ember, az meg kérem, ballag. A szegény rongy emberek azok császkálnak, mászkálnak. A levélhordó kocog, nem igaz? A zsandár pedig trappol. A doktor ur, az siet, a népbanki könyvvezető ur meg ugy megyen, hogy arra azt illik mondani, hogy sasiroz. Ez kérem, mind közel se jöhet a Büszke Biki járásának a büszkeségéhez. Mert Büszke Biki jártatta magát egyenesen előre, igenis, ezzel mégis a legközelébb bátorkodhatok a Büszke Biki menésének a méltó kifejezéséhez.

A sárgaház felé jártatta magát, mert a járásbiróságnál volt dijnok Büszke Biki. Előtte ment a tajték pipa, igaz, mintha az a kis pipa is a büszkeségtől lett volna oly piros és olyan felfuvalkodott! Annak a pipának a nyakát fogta fél kézzel Büszke Biki s ugy tartotta előre s ugy ment nagy grandezzával ő maga Büszke Biki a tajtékpipa után. A két cuggos cipője ki volt vikszolva, egyik szebben, mint a másik és azoknak a cipőknek dupla talpuk volt. A nadrágja, meg a kabátja sárga posztó volt a mellénye meg kötött barna pruszlik volt és azon az egyik zsebből a másik zsebbe átment egy tág fehér ezüst óralánc és annak az egyik végén lecsüngött egy nagy ezüst lófej, meg egy nehéz arany gyürü vörös kővel. Kockás, csinált nyakkendő feküdt a nyakában, olyan, amilyen az iparosoknak szokott lenni, meg a tanitó uraknak, csakhogy a Büszke Biki nyakkendőjéből egy szerecseny kaszirnő feje bujt ki, két kis piros szemmel meg piros korall fogsorral. A nyakán a gallér, egy alacsony kaucsuk gallér volt. Ugy szorult az azon a nyakon! A két manzsettája meg kék is volt, zöld is volt, de a manzsettája is olyan erősen tudott ragyogni, mert az is kaucsuk volt. Emlékszem, két kis tepsi-forma vas manzsettagombja volt. A fejében pedig egy lekopaszodott veres szőrsipka volt télen, az le volt legényesen huzva a fél szemöldökére s egy kemény barna télirokkja volt Büszke Bikinek, mióta az eszemet tudom, de az is veresebb volt, mint amilyen barna volt és annak a nyakán a bársony is olyan veres volt, mintha mindig kánikula szikkasztotta volna.

Más, ilyen kis köpcös, aki nem büszke, kettőt lépne azzal a vaskos két lábbal, mig egyet lép Büszke Biki. Dehát éppen ez az hogy ő Büszke Biki, kérem! Az arca teli van verve néki, lyukakkal, mint a záporeső után a por, az ilyen himlőhelyes arcon aztán nem venni ki, hogy vénül meg hogy haragszik, meg hogy gondol valamit. Egynéhány szál szurós bajusza van, mint némelyik kutyának. Belé próbálok a két szemébe lesni, hogy hát mi lehet ebben a Büszke Bikiben az a fene nagy büszkeség, de nem néz visza, kérem, az emberre, a fél szeme összébb van huzva s ugy néz srégen, hátraszegett fejjel előre, a sárgaház felé. De feljebb néz, mint ahogy egy ház felé nézni szoktak. Az egyik szeme, aki jobban nyitva van, az is olyan kicsi és mindig pislog s az is olyan hátra fekszik és olyan messzi van már ismét. Már csak a levegőbe spekulálhatok. Büszke Biki felől azt tudja mindenki, hogy ő megjárta Boszniát hetvennyolcba. Ő még ötvenötbeli kérem, vagy legfeljebb ötvenhétbeli! Azt is tudják itt, hogy ő zupás őrmester volt a katonaságnál, ugy jött asztán ide a járásbirósághoz. A jubileumi medáliát, azt láthatták rajta, nem is egyszer már.

Ő a Polgári Olvasóegyletbe van beiratkozva. Ettől van talán a nagy büszkeség? Vagy attól, hogy állami hivatala van, hogy ő királyi ember? Lehet hogy a Teremtő adta belé még azon a másvilágon a büszkeséget, ugy mint a gelencsér egy korsóba zörgőt teszen, hogy az osztán zörögjön! Meglehet kérem, hogy a Teremtőnek tetszett ugy, hogy ez a test, a Büszke Biki teste képviselje a földön a büszkeséget.

Hát instálom, egyszer csak mi történt? Az, hogy Büszke Biki télen egy reggel, mikor jeges volt a kövezet ott a piac-soron, az emberek szeme láttára, meg az asszonyok szeme láttára, j-a-a-aj, kérem, megállott a népség és egy olyan nagy kacagás lett ottan, hogy a harangozás alig hallatszott attól! Kiszaladt az ajtóba a rőfös- meg a patikás-segéd, meg a füszerájos, meg a müasztalos és koporsós. Büszke Biki le volt egyszerre zsupsz, le talált a járdára ülni. A tajtékpipát csak ugy előre tartotta, csak a szopóka ugrott ki a szájából. Ott ült. Az iskolás gyerekek oda szaladtak:

– Ni, Büszke Biki, ni!

Büszke Biki még hátrébb rakta a fejét. Felnézett az égbe. Egyet kapott a fejével, mintha legyet akarna bekapni. Aztán elővette azt a kegyetlen smirgli hangot, akit vitt a hivatalba. Azt kajabálta:

– Te jó isten! Most oszt gyere le. Emelj fel.

Mentek oda, hogy segitsenek felállani néki. De Büszke Biki a pipaszárral az embertársakat elparancsolta.

– Gyere hát, te jó isten, hadd birkózzak meg veled! Mér nem vigyázol rám, ha megteremtettél! Nem emelsz fel innét? Nem?

Nem. Büszke Bikinek magának kellett felállani. Attól a naptól fogva, mintha haragot tartott volna a jó istennel, mert leengedett fejjel ment minden reggel lassan a sárgaházba, egy pillantásra sem méltatta a mennyboltozatot és az a tajtékpipa nem állott ki ugy a hasa előtt, hanem le volt a hasa mentén csuszva s mindig odaverődött a térdéhez Büszke Bikinek.

Fred

Brioni szigetén őszöltem egyszer. Volt ott egy csimpánz, a kit délben meg estefelé mindig lehetett látni biciklizni a strandon meg a park utjain. Ugy hitták: Fred. Freddel érintkezni lehetett. A fürdővendégek rákiáltottak: hallo Fred! és a csimpánz lekapta a fejéről a tengerészsipkát mint a ki visszaköszön. A gyermekek olyan jóba voltak vele hogy Fred versenyt biciklizett a gyermekekkel a déli napsütésben a strandon fel és alá. Megmagyarázom Fred jelenlétét Brioni vendégei közt. A szigeten állatkert volt. Ugy hallottam hogy Hagenbeck ur sokszor jön oda állatokért. Hogy onnét szerzi a pótlást mikor a hamburgi menazsériának veszteségei vannak. Brioni állatkertjében sok majom volt meg medve, meg farkasok és rókák éltek ottan és madarak nagyon sokan, kőházban meg kalickában meg szabadon tanyáztak sasfélék fákon és csinált sziklákon és strucok meg kazuárok járkáltak sokan külön telepen drótkerités mögött mint a hadifoglyok. Aztán volt ott abban a boldogtalan kertben egy jó nagy faketrec. Egész órákig figyeltem az előtt a ketrec előtt hogy egy nagyon német férfi hogy képzi ki Fredet a ketrecben. Frednek fát kellett vágni. Fred hegedülni tanult. Frednek magától kellett felöltözni s levetkezni s ágyba menni s mosdani s borotválkozni tükör előtt. Frednek mindig kézbe kellett venni egy fehér porcellán edényt. Fred sokáig nem akart erre az edényre leülni. A német férfinál acélostor volt. Fred, mig ott mulattam Brioni szigetén, azt is megtanulta hogy rá kell ülni a porcellán edényre. Fred mikor hegedült, vicsoritva nézett fel mindig a német férfi képébe s a hegedülését ugy hallgattam mintha az a Fred kinozott lelkének a nyöszörgése volna. Fredet attrakciónak készitették elő a cirkuszba.

Egyszer egy alkonyat mulásának néma s borult negyedórájában biciklin inaltam a parkon átal a hotel felé. Nekem is volt bérelt biciklim mert ott mindenki bérelt biciklit. Elárulom magamat kérem, kijártam minden délután a sziget legmesszibb végébe, ott le szoktam volt ülni a tenger első sziklájára s jegyezgettem noteszba hogy milyen formák a felhők naplementével a tenger felett. Mert ott a legtisztább a levegő s nem vesz el a felhők eredeti szineiből és alakulataiból. Akkortájban azon spekuláltam hogy ha majd nem kell a lapokba dolgozni, irni kezdek és le fogom irni majd azt is hogy az égen milyen felhőket láttam szolgálati időm alatt.

Egy körbe hajló szük ösvényen suhantam a biciklivel. Egyszer csak az ösvény hajlatából szembe szalad velem Fred a biciklin. Majdnem egymásba futottunk, oly sebesen mentünk és olyan közel voltunk egymáshoz. Ez az egész egy pár másodperc volt, hogy mesélhetem el? A szivem olyan nagyot lökött hogy majd kiütődött a mellemből. A két kezem kihült a meglepetéstől, éreztem. A fejemben rohamos dekompozició lett az egész élet. Az ösvényen kitérni nem lehetett. Kétfelől rémes fekete örökzöld-fal hallgatott. A csimpánz rám futott. Én nem tudom hogy nézett az én két szemem a csimpánzra. A csimpánz a hogy visszaemlékszem, olyan fajta zavarral nézett mint én. Mindaketten ingadoztatni kezdtük magunk alatt a gépet jobbra balra. Én nem találtam ki, csak ösztönöm után csináltam hogy jobbra bedülök a majom elől a bokorba s iramoltam jobbkéz felé. Az lehetett a szándékom hogy az örökzöld-falon át menekülök majd előle. A majom éppen akkor balra fordult. Ő is igy akart énelőlem kitérni. Nem estem neki az örökzöldnek, azon vettem magam észre hogy tovafutottam mert a csimpánz elég helyet engedett. Visszakaptam a fejem. Láttam hogy a csimpánz felborult a géppel, belédült az örökzöldbe. Neki sikerült a gyávaság. A szivem helyrejött és azután gyászos émely jött rám. Ugy leutáltam Fredet mintha ő is csak ember volna mint én.

Mozart mama

Kérem bocsássanak meg ezért az izléstelenségért, mikor láttam a kis szentemet magamba mindig csak igy neveztem: Mozart mama. Ott állott a Mozart-Restaurant előtt Bécsben, ott állomásozott ez a kis kegyelmes asszony, ki oly leereszkedő, hogy minden ronda jótékony alaktól átveszi a leggyüröttebb legszakadtabb legpiszkosabb papirhúszfillérest a maga drága kis kezébe, mely oly gyönge s oly érzékeny világos, mint a legfinomabb őszi falevél. Mozart mama lehet testvérek közt is nyolcvan esztendős, szóval még egészen gyermek, egész uj gyermek, most lett megint gyermek. Foga nincsen, járni is alig tud, botot tart a kezecskéjében és oly gyöngécske hogy háttal oda támaszkodik a Mozart-Restaurant zöld rácsos keritésének különben talán megszédülne s orra esne. Felnőtt korában se lehetett valami erős személyiség Mozart mama s nem lehetett sokkal magasabb mint most gyermekkorában. Olyan alak mint egy nyolc esztendős leányka. S lapos mint a plakát, igen, úgy van odaragadva ahoz a keritéshez. Igazán kevés helyet foglal el ezen a világon. Csak akkor zavarja a levegőt mikor jobb karját könyökből derékszögben előnyujtja hogy a jóságos közönségtől az összegeket bekasszirozza. Mindig azt mondja: tank sén gné Hee, vagy azt mondja: tank sé gnéé Fraa. Mert Mozart mama az osztrák nyelv területére van beosztva azt a csodálatos türelmes missziót végezni, hogy a pénzre járó emberiséggel egy-egy minimális pénzegység árán a jóság megváltó izét kóstoltassa.

Oda van egész nap ahoz a keritéshez ragadva Mozart mama. Egyszer nyáron ott ebédeltem a Mozart-Restaurantban és kijövet miután egy adag jóságot vásároltam Mozart mamánál, hát unalmamban megszólitottam. Természetesen egy ilyen bájos tiszta gyermeket, egy ilyen hópehelyből kikelt tündérkét nem szólithattam durván nagyságos asszonyomnak, hát illendően és áhitattal tegezve kérdeztem meg hogy:

– Hogy vagy kicsikém? – de persze osztrák szóval.

Azt mondta: tank sé gnéé Hee. Mozart mama nem szokott a közönséges halandókkal társalgást folytatni, hát meg volt lepve, mikor ott maradtam előtte s tolakodó módra tovább firtattam, hogy hogy érzi magát, nem fáradt-e, ebédelt-e már, nincs-e melege etcaetera. Alig tudtam a szót kicsalni ajkatlan fehér szájából, mert az csak a tank sé-ra van berendezve. Mosolygott rám két szeméből, szemei kékek picik, mint azok az olcsó kék fülbevaló kövecskék, amelyeket a bazárban a szegények vesznek leánygyermekeiknek. Nagynehezen ki tudtam venni belőle azt a nyilatkozatot, hogy hát melege van. Jelzem embertelen melegség is volt aznap! Arany fényt csapott a nap a Mozart mama homlokára, mintha tudná az a nap hogy a Mozart mama homlokát ilyen világitó tündöklés illeti.

– Nem jó itt neked nyáron ugye?

– Nem nagyságos úr, nem jó nyáron.

Fölemelte jobb kezét, akivel a jótékonyságot gyakorolja, homlokára mutatott, azt mondja mosolyogva:

– Fáj a fejem.

– Szegénykém! Hát a tavaszt szereted?

– Ná, ná.

– Nem? Mért nem szereted a tavaszt?

– Fúj a szél. El akar vinni mindig a szél. Nem jó.

Nevetett, nem volt foga annyi se mint a csecsemőknek. Cuclin kéne neki tejecskét adni.

– Hát télen jó néked drágaságom?

– Oh nem. A tél nagyon rossz. Ugy fázik a kezem.

– Hát mért nem húzol keztyűt?

Erre is nevetett. Mozart mama tudja azt, mért nevet ki engem. Naiv volt az én kérdésem, vagyis buta. Nem tud ő keztyűben a pénzzel bánni. Nem is szabad neki télen keztyűt húzni, hogy meztelen kezével a hidegben könnyebben hozzá tudjon érni a szivekhez. Bizonyára a jóság nemtőjének rendelete szerint van, hogy ne húzzon keztyűt a hidegben. Ez az előirás.

– Hát – mondom – őszszel jó legalább?

– Ná, ná, őszszel se jó. Nem szeretem.

– Miért rosz neked az ősz?

– Esik az eső. Jaj hogy esik mindig őszszel!

– Nem használsz esernyőt?

– Nem, nem kell nekem esernyő.

– Miért nem?

– Nem látnak meg engem az esernyő alatt.

Igaz!

– Hát szóval babuskám nem kell neked se a tavasz, se az ősz, se a nyár, se a tél.

– Ná ná. Egyiket se szeretem.

– Hát mit szeretsz te?

– Semmit.

Megint nevet, már ahogy tud az ő néhai hangján, az ő hústalan kis képével. Nem hagytam békével:

– Az ebédet csak szereted, a husikát?

– Ja, ja. Azt szeretem.

– A kávécskát is szereted, nem?

Örült. Bólintott rá:

– Ja, ja. Azt is.

– Mondd kis szivem, hát az embereket szereted?

Mosolygott türelemmel, nem értette mit akarok tőle. Nem is akartam én semmit, csak járt a szám:

– Az embereket, a sok sok sok sánta, rongyos, gyenge, éhes embert. Nem szereted őket? Mondjad gyermekem.

Erőlködve nézett rám, előkaparta figyelmét, figyelt, egy árny felhőt láttam, hogy zavarja csókolnivaló ártatlan kis kékes szemeit. Tovább kinoztam Mozart mamát, mert gyönge, s mert nekem semmit se vétett:

– Mondjad te szivtelen boszorkány, mondjad csak, hát nem látod menyi nyomorúlt szerencsétlen emberek megy el előtted egész nap? Nem látod a mezitlábas kis csontváz gyermekeket? Nem látod azokat a lassú szomorú szegény asszonyokat? Miért nem adsz nekik soha pénzt! Te, néztelek, láttam hogy soha se nyulsz a zsebedbe mikor a szegények elmennek itt előtted! Ugy teszel te, te kis hamis, mintha nem volna pénz a zsebedben. Te, te rosz gyermek.

Megfenyegettem a mutató ujjommal. Azután nevetős képet csináltam és megsimogattam azt a kis szikkadt arcáját. De nem tudott még magához térni, a mosoly elszökött a szájacskájáról, igen nagyon megzavarva bámúlt rám buti szemeiből. És aztán észrevettem hogy gyáván utánam forditja fejét és lesi, merre megyek. Talán még gondolkozott is szegényke.

Nyolcéves kis leány

Azelőtt vagyis ezelőtt a koldusság immobil volt. A fekete ruháju koldusasszony oda volt a templom falára meg a Rókus falára tapadva mint a szénrajz. Ugy állott ott a falnál. A vak koldus a városligeti tó partján ült a padon, nyitogatta a harmónikát. A többi beosztott koldusok is ott állottak a kapu alatt, meg a sarkokon. Meg aztán a bénák ott ültek a járda partján és a kerekeken járó lábatlanok meg a kefeforma talpakon négykézláb csuszómászók is mind a maguk helyén tartózkodtak, a maguk körletében merengtek, forogtak, nyivákoltak. Ezek mind engedélyesek voltak. Voltak azután az utcai suttogók, nékik nem volt engedélyük, ők éppen csak meghaltak itt az életben és koldusok lettek. Ők derékszögben fordultak a sürü járdán az uriemberhez és suttogtak. Bevezetését suttogták egy biografiának, azt az autobiografiát azt hiszem soha egy uriember végig nem hallgatta. Ezek a suttogók tulnyomóan vén emberek voltak. Tulnyomólag. Vagy tulnyomóan? Mondjuk tulnyomóan, szerintem igy kényelmesebben hangzik, azok akik mint magam is, lusták beszélni, könnyebben kimondhatják. Ezek a koldusok ugyebár a legitim koldusok. De ma nem ezeké a világ. Ma kérem:

Megy az uriember a Váci-utcán, és ha a zsebében a valuta rendben van, hát a nőket szemrevételezi. És oldalról megtorpédózza az uriembert egy nyolc éves leánygyermek, hogy azt mondja:

– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis testvéreem.

Az uriember a nők után sorvad, már észrevételezett is egy denevérszoknyistát, az elliftelt az imént mellette, rouge volt a száján, a szeme meg be volt rámázva szénnel, hn ehn, igen, ott megy ni! az uriember orra magosat ugrik és a cipőjén a hajlam sarkantyui pengenek. Az a kis leány, az a pucsista, három lépést tett az uriember mellett, és ismétel, mint a diseuse ha tapsoltak neki:

– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis testvéreem.

Az uriember utol érte a denevért, tudniillik a denevér megállott a Roth Margit kalapkirakatjánál, és veszteg néz a kirakatba. Az uriember is megáll egy félméterre, ő is belecsodálkozik a kirakatba. A nyolc éves harmadszor is rágyujt:

– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis testvéreem.

A denevér mintha erre fordult volna az uriember felé. Az uriember azt a daganatot aki a gallérjából kinőtt, lassu tempóval arra forditja a denevér felé. Igen, ha már benne van a kalapokban, megnézi a denevér kalapját is.