Part 5

– Csikófutó tolvaj nép! Az. A másét elvenni. Csunya zsiványok.

– Mijét vették el öreg?

– Mindenem oda van. Mindenem. Elvették a zsákot. A tüz égesse meg. Az.

– Mije volt a zsákban?

– Hát az a hires beretvám aki az apámról maradt, azut két pár fehér ruhám, zsebbe való keszkenőm kettő, szép kék, de azt nem sajnálom, azut két darab szappanyom hazai, konzervám négy meg cibak vagy két kilóra való. Kapcám is volt egy pár tiszta. A szeme essen ki aki elvitte. Az.

Az öregnek az a szálkás bajusza olyan fehér volt mintha fázna. Az orra meg kék volt mintha fázna az is. Pedig szép napos idő volt. A szeme ki volt dülve s ugy pislantott mint a madár. Hangja sovány vén kofaasszony hang volt, nem férfihang. A bluza felső zsebét egy skatulya III. Sorte cigarette szorongatta. Az ujja közt volt egy cigarette, de ki volt aludva.

– Adjak gyufát öregem?

– Affene egye le nem jó e.

Elhajitotta a cigaretlijét, utána köpött.

– Pipám is elvették. Mert az is a zsákba volt, mert éppen bele tettem. Az a káplár, az a hibás, az aki odabe volt a kupéba. Annak mondtam volt hogy vigyázzon rá oszt ha kimegyen szóljon nekem. Mert a kávémat főztem a muszkákkal a sinen. Kávém is oda van. Mert a többi kávém is ott volt a zsákba. Cukorom is elvették. Cukorom is a többi aki vót, az is a zsákba vót. Az. Mire visszamengyek, nincs ott a káplár, se a zsák nincsen.

Jelzem a balfelőli szomszédom, az a kis fiatal honvéd, az folyton röhögött mig az öreg mesélt. Kérdeztem is egyszer mit röhög? Csak egy kacsintással célzott hogy az öregen röhög, azután megsugta hogy már harmadnapja jajgat az öreg, mert még tegnapelőtt vitték el a zsákját. Ennek a kis fiatal honvédnak elől nem volt foga, észrevettem mert ugy mosolygott s szuszkán beszélt azt is hallottam. Még most az öreg hadd folytassa:

– Pipám se bánnám pedig kár érte, megvan már hetedfél esztendeje. Beretvám azt sajnálom legjobban, olyan patent beretva vót. Hire vót annak. Apámé vót. Olyan patent beretva vót. Apám vette harmincnyolcba.

– Harmincnyolcba vette az apám. Tizennyolcba született apám.

Tudni illik ezernyolcszáztizennyolcba.

– Tolvaj nép. Az. Az isten büntesse meg. Büdös tolvajok. Mindenem oda van. Tessék meghinni nem tudok én annak se örűlni hogy elveszett a háború.

Azok a gazdátlan vitézek a kupéban danoltak, fütyörésztek unalmukban. Az öreg nagyon de nagyon szomoru volt, tovább lamentált de mindig egyformán, ugy hallgattam mint a gőzös kerekét.

Azután avval a kis fiatal honvéddal ismerkedtem meg. Első kérdésem volt hogy hol szerezte ezt a szép lábszárvédőt. Mert vadonat sárga lábszárvédő volt a hervadt nadrágja felett.

– Monte Roveren a magazinba – azt mondja – s megmutatta megint hogy kiestek a felső fogai elől. Olyan kedves kis arca volt mint egy hét éves gyereknek. És azt mondja:

– Kérem csak ezt loptam meg czokoládét, de azt eladtam kenyérért. Tesszék megnézni az öreget, ő szok cukrot ész kávét lopott Trientbe ész lopott egy tiszti huszárdolmányt isz ész lopott egy pár bakanczot ész egy rakász cigarettát ész szvetert isz lopott ész ezt a téli szapkáját isz moszt lopta Monte Roveren, ami a fejébe van czak tesszék ránézni. De a zákot ellopták tőle, én czak nevetek rajta. S a kis fiatal honvéd elkacagta magát.

– Hát a fogad hova lett?

Elnevette magát és:

– A fogam? – azt mondja – az ott maradt a cukrásziparban.

– Hány éves vagy te kis cukrász?

– Én? Tizenkilenc. – Ezen is nevetett, hogy ő tizenkilenc éves.

– És hát hogy esett ki ott a fogad, mitől.

– Czókoládétól, forró habtól, tejtől, cukroktól. Mindig kósztolni kellett. Abba ment ki a fogam itt elől tetszik látni?

Olyan teljeset mosolygott, hogy az egész száját átnézhettem.

– De piszkosz meszterszég, jaj de utáltam! – De csak nevet ezen is, mert mindenen nevet. Olyan kék szeme van mint a szegények párnaciháján azok az olcsó kis kék porcellán gombok. Még közléseket tett.

– Én nem isz eszek majd szosze cukrászszüteményt sze dortát a vendéglőben. Szokszor olyan piszkosz volt a kezem mikor nekiállottunk a tésztát gyurni!

– Hát mért nem mostad meg?

– Minek kérem, mikor a tésztát meggyurjuk ugyisz tiszta lesz. De tesszék elhinni nem lennék többet cukrász ha meghalnék sze.

– Hát mi leszel most?

– Kéményszeprő. Papám isz kéményszeprő Peszten. Kéményszeprő Peszten. Azt mondom neki:

– Mondd utánam: ezt a tiszta tálat elkáposztásitalanitottátok.

Elkezdi:

– Ezt a tiszta tálat el-ká-po-sztász-posz-ti

Nem tudta, mert egy kicsit hadarós is volt. Ahányszor próbálta mindig elnevette. Hát én vajon megbocsáthatok-e magamnak, mert elveszett hazám, világom, életem halálom, és mégis magam is nevetni tudtam.

Két kezdő bohóc

A ligeten keresztül vitt az utam ma délután, ott kellett ellépnem, ahol a vurstli nyilik. Önök előtt nem titok, hogy már nem vagyok afféle szabad kamasz ember aki napjait a flangérozásnak adja s óráját soha meg nem nézve mászkál, fejében álmos szerelmekkel és sziesztáló öngyilkossági tervekkel a bohó sokadalmak között. Mondom, dolgom volt arrafelé, csak egy percre állottam oda azt a két friss bohócot hallgatni. Lócán állottak az ut szélin a Csudák Birodalmához cimzett gipszbódé előtt. A lóca elébe volt csődülve vagy egy tucat gyerek és a gyerekek háta mögött két darab idős asszony és vagy négy férfi, kiket könnyü gyüjtőnévvel szegény embereknek emlithetek. Hopp, egyet fölkapok, tessék idenézni: zsakettben van, ezen a kutya juliusi napon, fekete zsakettben és kemény kalapban, ennek a kemény kalapnak a karimája széles és egész vizszintes. Az egyik cipőjében világos madzagból van a pertli. Imádom ezt a borotválatlan, foszlott ingü, nickel óraláncu zsakettes férfit. Ennek az egész élete egy folytonos ünnepélyes alkalom, mert ez mindig zsakettben van. Ismerik az ilyen zsakettes szegény embert? Én ismerem, én imádója vagyok, mondom, két gombot csókolok a zsakettjére hátul, mert hiányzik róla ez a két gomb s most gyöngéden leteszem megint a földre a gyerekek mögé, nézzük együtt a két kis bohócot.

Az egyik bohóc a kettő közül éppen azt kajabálja:

– Kettő-ő-ő! – és egy nagy fene bádog csatabárdot emel. Másik bohóc a kettő közül le van hajolva, a bárd éppen a nyaka fölött áll a levegőben. Az első bohóc megint hangzik:

– Há-á – és a bárd kezd lejönni.

A lehajolt bohóc föláll egyenesre:

– Nézze tisztelt hóhér ur, – azt mondja, – várjon csak még egy picit.

A gyerekek karban röhögnek. Az a két idős asszony ugy áll egymás mellett, mind a kettőnek az ölében csüng összekapcsolva a két keze, ezek itt engedelmes, figyelmes iskolás leányok. A szegényemberek mosolyognak, vagy legalább is nem szomoru most a képük.

Az egyik bohóc, a bárdos, mondjuk a hóhér:

– Hát mit akar kérem?

A másik bohóc, az elitélt, odaforditja az orrát a hóhér orrához, huzva, éneklősen kérdezi meg:

– Háány óraaa?

A közönség röhög.

A hóhér:

– Miért érdekli az magát?

– Mert tudni akarom pontosan mikor haltam meg magamat.

Az elitéltnek két vastag, fekete ránc van a homlokára festve, a füle lilaszinü, a szemhéja be van meszelve s az orra is, csak az orra hegyére van egy piros poloska pingálva, hosszu lábakkal. A bajusza helye s az álla is el van meszelve s telirakva zöld pontokkal. Fiatal gyerek husz esztendőre taksálom. Bőséges pepita frakkban van, a térdénél van egy óriási piros posztógombbal összegombolva. Nadrágja civil nadrág, cipője tornacipő. A hóhéron sincs semmi különös, ő is a tradiciók szerint öltözött föl, piros spencer van rajta, fehér mellénye a hasnál kezdődik s nem ér lejebb a bokánál, mellén nyilik a Petőfi-gallér, a gallér alatt összekötözött vörös zsebkendő. Katonai bőr lábszárvédője az egyetlen szabálytalanság rajta. Képe szintén zöld, piros és fehér. Van a fejében egy karima kalap nélkül. A bárdot emelve tartja s a nagyérdemü közönséghez fordul:

– Mennyi baja van ennek, – ezt mondja –, most azt akarja tudni, hány óra. Kérem, az én órám internálva van a zaciba. Mondják meg neki, tisztelt közönség, hány óra, ha már olyan nagyon kiváncsi.

Egy gyerek fölszól:

– Félöt.

A hóhér leveszi a karimát, pukedlit csinál a gyerek felé:

– Köszönöm, fiatal ur, – és két ujján megbuktatja a karimát, ugy teszi vissza a fejébe. – Nahát, most már mindent tud – azt mondja szeliden az elitéltnek, – legyen szives ismét lehajolni.

Az elitélt:

– Jaj mamám, hát mégis meg kell halni magamat. – Lehajol, a két könyökét a két combjára s az állát a két öklére rakja. Grimace-ol a gyerekek felé.

A hóhér magasra emeli a bárdot s nagy hangon kezdi:

– E-e-gy…

A elitélt a mutató ujjával odahí egy kis fiut:

– Viszket az orrom. Legyen olyan szives fiatal ur, vakarja meg. – A két idős asszony nevet legjobb izüt. Az illető kicsi fiu mezitlábas, odaugrik, meg akarja vakarni az elitélt orrát. Az elitélt egy hangos cham!-mal bekapja a gyerek ujját. Nagy derültség.

A két bohóc mögött a Csudák Birodalmának előcsarnokában egy közömbös nehéz férfi járkál hátratett szalmakalappal a fejében, a kasszánál egy nagyon kicsi kis kisasszony ül, olajfalevél orcával, reménytelenül spekuláló fekete, cipőgomb-szemekkel. Használt, virágos piros satin ruhában van, nem a Vogues ábrái után. Fonnyadt ujjacskái dobolnak maguknak a kassza asztalán. A bordó függöny mögül félrehajolva kibukkan egy Seherezad, nagy, molett hölgy, csupa fátyol, aranypénz és gyöngyhim, egy fájdalmas álom a napfényben. Odasétál a közömbös nehéz férfihez. A Csudák Birodalmának szultánája ő, a lejárt vászonfestésen, a gipszbódé falán elül, itt látni fejét, amely vértől csöpögve ül egy tálon és merev ábránddal tekint a földalatti villamos végállomása felé.

A hóhér:

– Nézze kérem ez már szemtelenség hogy magának még itten kedve van játszadozni az utolsó percében.

Az elitélt, miután kieresztette fogai közül a kis fiu ujját:

– Ne beszéljen hozzám, magával haragba vagyok.

– Hallja ne cicázzon itt velem, majd kap egy pofont, ha nem hagyja nyugodtan levágni a fejét. Kettő-ő-ő…

Az elitélt, lengetve kezét az ut felé:

– Á, jónapot, szervusz, anyuskám.

A hóhér:

– Mi az, kinek köszön maga?

– A feleségem.

Tessék mindig idegondolni kérem, hogy a publikum minden szavukon jól mulat. Ők maguk is elnevették egy párszor már a beszédet, kezdők még. Fiuk. Jókedv van bennük.

– Maga házasságszélhámos, ez nem lehet a maga felesége, a maga felesége be van zárva Mária-Nosztrán.

– Az a maga felesége. Ne sértegesse az én feleségemet, az csak itt van bezárva Pesten.

– Na, most már fogja be a száját és imádkozzon. Há-á…

A rom előtt az elitélt föláll, emeli a mutatóujját s a hóhérhoz fordul:

– Maga ugy látszik nem ismeri a feleségemet.

– Elég ha maga ismeri. Nekem elég a magamét ismerni. Bár azt se ismerném. Hajtsa le ezt a csunya kinövést a nyakán, hadd vágjam már le.

Az elitélt:

– Jaj de unalmas mindig meghalni magamat.

Lehajtja a fejét.

A hóhér:

– Háá-rom!

Lesujt a bárddal oly erővel, hogy ő maga is leejti a fejét egész az elitéltnek az ülepéig, igen, mert az elitélt a bárd sujtása közben hátrafordult egész testével és a bárd simán lecsuszott az ülepe mentén és a hóhér bámész feje ott marad az ülep előtt, odaszagol és rosszalólag huzgálja az orrát, ugy néz a közönségre:

– Ez egy teknősbéka, frász törje ki. Behuzta a fejit a nyakába.

Tessék besétálni a Csudák Birodalmába. Előadás minden percben kezdődik. Csak öt korona bármely boldog és boldogtalannak.

Bözsi kisasszony

Egy szép őszi délután három óra felé ment egy Bözsi kisasszony a körúton. A köruton. Ez a Bözsi kisasszony az irodába ment. Az iroda az Aradi-utcában volt. Ügyvédi iroda volt. Ott kellett lenni Bözsi kisasszonynak délelőtt kilenctől egyig és délután háromtól fél hétig. Bözsi kisasszony ment szivesen, csak minden harmadik lépésnél meg kellett állani neki, mert a harisnyáját kellett neki megigazitani. A szoknyán keresztül fel kellett neki kaparászni a harisnyát a két térdéről, mert a harisnya mindig csuszott lefele, mert a harisnyakötő nem tudta szoritani a harisnyát, mert a harisnyakötő gumija ki volt tágulva. Bözsi kisasszony grimaszt vett az arcára mindig a hányszor le kellett nyulni a harisnyakötőhöz. C, jaj.

Tegnap már észrevette Bözsi kisasszony hogy tágul a gumi s két szantimetterrel szükebbre varrta még az este. És megint engedni kezd már. Bözsi kisasszony kapkodott menés közben a térdéhez és ugy nézett körül, mintha panaszkodni szeretne valakinek, hogy az egész fizetése száztiz korona s azt mind haza kell adni a beszerzéshez és négy korona nyolcvanat kérnek hatvan szantimetter gumiért, egy ilyen rongy gumiért és most tessék megint vehet másikat.

Az utcán 1917 volt. A hirdetőoszlop mellett egy suhanc állott, egy pár skatulya cigarettet tartott ki s azt mondta Bözsi kisasszonyak:

– Elfte ármé. Elfte ármé.

Bözsi kisasszony egyszer csak érezte hogy az egyik harisnya szalad a lábán lefele. Megkapta a lábaszárát és bebujt egy kapu alá. Lehajolt, a szoknyát felrántotta, visszahuzta a térdére a harisnyáját. A gumi leesett a bokájára. Jaj ez a vacak. Bözsi kisasszony felhuzta a gumit a térde fölé, jó magosra hogy a husa megtartsa. Egy ur jött lefele a lépcsőházban. Észrevette mivel van elfoglalva Bözsi kisasszony. Megállott. Bözsi kisasszony elengedte a szoknyáját a térdéről és fölegyenesedett. Az ur szembe nézett Bözsi kisasszonnyal. Bözsi kisasszony elpirult. Az urnak kinyilt a szája:

– De szép lába van nagysád.

Bözsi kisasszony már kivül is volt a kapun. Az ur vagy micsoda utána ment. Azt mondta a Bözsi kisasszony hátának:

– Becsületszavamra gyönyörü lába van nagysád.

Bözsi kisasszony nem birt jobban sietni mint a hogy sietett, mert a gumi megint fészkelődött. Az ur köhögött a háta mögött, mintha gégekatarrhusa lenne neki. Pedig kutya baja volt az urnak. Jó husba volt, vad uj ruha volt a testén, háromszáz koronás boxcipő a lábán, erőszakos brilliáns a kisujjában. Bözsi kisasszony nem tudta hogy kell neki most viselkedni. Az egész olyan ujság volt neki. Hátra kell fordulni: kikérem magamnak? Némán tovább kell menni? A rendőrnek kell szólni? Jaj borzasztó. Megint a harisnyakötőjéhez kellett kapni. Bözsi kisasszony megszédült egy picikét, csak mintha egy gyüszü tokajit ivott volna. A meztelen lábára gondolt. Látták. Szép lába van. Szép lába van. Az ur jött, köhögött, morgott.

Bözsi kisasszonyak meleg volt a feje s a szive felcsuszott és szúrósan vert. Bözsi kisasszony összevissza gongolkozott ott a kőruton 1917-ben. Gondolt a cipőjére, melynek a talpára bőrdarabok voltak verve. Az irodára, hol gázszag van. Haza, hol egész nap veszekednek. 1914-re, mikor a vőlegénye kiütéses tifuszban elesett. A császárokra, Kerenszkire s a kezetlen-lábatlan emberekre s a füszerkereskedésekre s az irógépre, az összes irógépekre az egész világon, a melyek egymás mellett kelepelnek végtelen, őrület! Az urra, ki a háta mögött lélegzett. S az egész életre s az egész halálra. Egyszer csak egy millióra gondolt, ugy a hogy a sorsjegyhirdetésen van azon a kerek zacskón körbe nyomtatva: 100,000.000. Az ur nem maradt el a háta mögül. Én nem tudom meddig követte. Én nem tudom hogy végződött, vagy hogy hogy kezdődött. Én nem felelek semmiért. Rossz volt a gumi. Minden rossz volt akkor. A gumi is rossz volt.

Fascination

A zöld füvön mentem én előre. Ha az államnak olyan fogdmegjei is volnának, akik elébe toppannak az embernek: hová megy? – én nem tudtam volna felelni nekik. Az államnak vagy a katonaságnak, vagy micsodának, azt nem lehet mondanom, hogy néha napján rám száll még a boldogtalanság és út és irány nélkül járni kell nekem magamban az ég alatt, fasorok folyosóin, virágágyak vidékén vagy iskolázatlan dudva között, földön, szabadban, csendben és szépségben és bánatosságban. Mentem, mondom, kivül a városon, völgyben és a zsebemben egy papirosfedelü vékony könyvet vittem, amilyen könyvet veszek az utcán és magamnál hordom, mint a pyramidont a vérszegények, akiknek megszokott a fejök fájdulni. Nekem arra kell a zsebregény, hogy kinyissam a villamoson, vagy a padon a ligetben, mikor nem birom el magamat.

Ki vagyok téve minden utamon a halál bódító suttogásainak, aki már régen követ engemet, mert a magáévá óhajt tenni. Zsebemben könyv volt és ajkamon vittem lélekzetemet és amellett a Fascination kéjes sötét melódiáját. Fütyöltem lusta ajkkal, azt a fakó fütyölést üztem, amit az ember csak maga hall egyedül. Más valaki csak úgy hallhatta volna, hogy mit fütyölgetek én, ha odatartotta volna fülét a szám elé. A botommal keresztbe húzgáltam magam előtt a fű felett, mert lassan mentem és nem emlékszem, hogy egy fűszál is komolyabb sérülést szenvedett volna botomtól. És a Fascinationt úgy hallottam belül magamban, mintha pálmák paravánja mögött játszaná spanyol arcu zenekar párisi ozsonnázó helyen, ahol andalodott kioszk körül drága társaságok ülnek mint kinőtt virágzatok, óh illatozott szépségek, akiknek keblén a gyöngysor jegesült könycseppjeikből lett és ünneplő urak, karcsuak, sötétlők és lankadtak, kiknek tükrös cilinderén gyászt mutat az aludt fekete kalapszallag, szivökért viselnek gyászt, szivökért, mert elvesztették gyermekkorukban. Kegyetlen kéj az élet, az éj és a délután. Az alkonyat a kényes és halk bánaté, traahalalall–phaalla–haa… felvonaglik a vonó s leszáll kényelmesen és gyöngén és alélva távozik el az ősz felé a csóknak és halálnak dallama, oly halavány halkkal, mint a fátyolnak egy merengő lebbenése.

Magamban mentem és a zene pirosas gyászszal, távolról zongott és szivemre súlyos hideg fájdalom tevődött le, mint márvány levélnyomó. És két régi szemem magyarázatot és irgalmat várva nézett eszméletlen álló szép fák felé s perzsa szövésü domboldalakra s filigrán sárga, kékes és viola virágokra, kik a fű közt meglepve állottak, mint eltévedt kirándulók. Egyedül mentem s tudtam, hogy egyedül vagyok. És tudtam, hogy miért. Az ifjuságot elveszítettem, mint egy arany ceruzát, úgy elveszítettem. Nem lehet elhinni. Tegnap még megvolt. Most odakapok a mellényzsebemhez a szivem fölé, hisz ott volt! Tapogatom és ütögeti a zsebet az öklöm. Hogy van az, hogy egyedül marad az ember? Igen. Fáradt vagyok. Eluntam őket. Dolgom van, mindig dolgom van. Elveszett az arany ceruzám. Nincs meg. És egyedül vagyok, mint a hideg halott. Igy gondolkoztam és a fejem lehajlott. A jobb kezemet kitartottam magam mellé, csak úgy, mint aki kiváncsi, hogy az eső nem szemel-e, vagy úgy, mint akinek a szeme be van csukva s hozzá akar érni valakihez, aki sétál mellette. A levegő volt mellettem, az az üres semmi levegő. Hát szabad, szabad egy leány nélkül a mezőn átmenni? Az állatnak is van párja, istenem, az állat se megy el az ég alatt igy magában, te jó isten!

És borultan és melegen feljött a zene, ujra kezdődve s a primás, az aki dobogón állott, a fejét ide fordította s a hegedü ájult fejecskéjét arcához húzta s fényes csokor haja rendült és lendült és olyan volt, mint édes vad jajgatás. Trahaalla–lahaa… és kin és epedés játszott azon a spanyol fehér arcon és szerelmes kecskeszakálla úgy látszott, úgy, mintha zöld derengés osonna az éjfél selymén. Fenn zengett a zene, fenn a kioszk és az élet fölött, mint a tűz, amely lángol a tetőn és játszott a rémült zokogással, amit alulról lángjai közé felkapott. Hajtogatta s csavarta, reszkettette a jajokat egymással és mintha lentről feldobált vérző sziveket nyujtogatna szivalakból madárszárnyak alakjaiba s fujdogálná s eregetné a sziveket följebb, mámorral ingadozó füstnek az est alá. A hegedük melle piros volt és mind úgy sirtak magasan és boldogan a vak cello körül.

Egyszer csak kacagást hallottam és olyan csend lett, hogy elsáppadtam. Körülnéztem. Az a nagy bokor, amelyikkel szembe mentem, megrázkódott és egy mezitelen szép kar elnyomta félre az ágakat a bokron. És valami szót hallottam valahonnét, hangot. És a bokor kinyilt és egy fehér ruhás fiatal szőke leány futott elő s karjával odamutatott énrám és szaladni kezdett oda felém és ő utána rögtön futottak a többi fehér ruhás lányok, s mind nyujtogatták szabad karjaikat és nagy szemmel és felhasadt szájjal kacagtak, kacagtak és kacagtag, világos, fényes fiatal kacagással. Én csak állottam, mert nem tudtam olyan egyszerre elhinni, hogy a szerelem megjelent nekem az isten tiszta mezején, hogy kitört csakugyan a boldogság, amit már álmodni rég elfáradtam… és a szivem majd betört a mezei nymphák szüz nevetésének nagy erejétől. Már ki kellett volna pedig nyitni két karomat és elébök nyargalni!

– Loosz! – azt mondta ez a hang, amelyik oldalról jött, messzibbről. Emberhang volt, s most másodszor már olyat kiabált, hogy fölrezzentem. Arra kaptam a fejemet. Hajadonfőtt állott egy borotvált alak és szivar volt az egyik kezében. Ott állott mellette a mozigép. A gép háta mögött az operateur terpesztete két lábát és buktatta fejét a fekete kendő alá s csavarta sebesen azt a kis kereket. A rendező a combjára csapott, megint elkiabálta magát:

– Szétszaladni, gyorsan, hát mi lesz!

És tündérek, a boldogságnak fehér leányai szerte széjjel szaladtak kacagásukkal.

A dedósné

Én emlékszem a dedósnéra. Ti hazámbeli fiuk ti nem emlékeztek már a dedósnéra? Mit tudtok felőle? Én semmit se tudok a dedósné felől. Csak láttam őtet mindig az ablakba kikönyökölve. Lehet hogy meg is halt azóta már, hisz az olyan régen volt, hogy gyermekek voltunk és láttuk a dedósnét az ablakon kinézni s istenem annyi sokszor hallhattuk a mi vidékünkről valakiről a ki akkor ott szerepet játszott, hogy meghalt már szegény. És aztán olyan sápadt volt az a dedósné s oly csendes volt, csakugyan, mint a kinek ugy is valami összebeszélése van a halállal.

A mi utcánkon volt a dedó, a Vasut-utcán. Én már iskolás voltam akkor, mikor a fiatal dedósné odakerült. Én a dedósnéval életemben nem is beszéltem, én csak láttam őtet mindig az ablakban. Egy tiszta sárga ház volt a dedó, négy nagy ablakja volt az utcára. A szélső ablak, az a melyik mifelénk volt, az volt a dedósné szobájának az ablakja. A többi három ablaknak zöld rolettája volt, ha a gyermekeket délután kieresztették a dedókapun, akkor lementek azok a zöld roletták. Annak a szélső ablaknak fehér firhangja volt. Meg egy könyöklőpárna volt abba az ablakba odatéve, egy fehér slingelt könyöklőpárna. Meg virág is állott abban az ablakban. Két cserép virág volt kétfelől a dedósné vállai mellett, mikor estefelé kikönyökölt az ablakjába. Nézett egy kicsit a szétmenő kicsi fiuk meg kicsi lányok után, osztán az egyforma Vasut-utcába nézett lefelé az ablakból ugy mint egy pingált kép néz a rámájából. Tavaszon, nyáron meg őszön ki volt az ablak két táblája támasztva. Emlékszem milyen tiszta volt mindig a dedón mind az ablaküveg és hogy hogy ragyogtak a dedósné kikapcsolt ablakjai a napon. Igaz, kis madár is volt a dedósné szobájában. Ha elment a dedó előtt az ember, hallani lehetett, hogy zörög és fütyölget a dedósné háta megett a borult szobában odabenn. Tengelic lehetett vagy rigó.

A dedóval átelellenben a Pappék kertjének a nagy hosszu kőfala volt. Azon a kőfalon nem tudom micsoda nézni való lehetett, azt nem nézegette más csak a dedósné. A Pappék kertjének a kőfala érdekes volt akkor mert a dedósné annyit nézi az ablakból. De biztos a szekereket is megnézte ha elkocogtak a Vasut-utcán meg a teheneket is megmustrálhatta kik alkonyattal nagy porral végig lábaltak a szekéruton. Ugy emlékszem ilyenkor a dedósné be is huzta az ablakot és mikor a por leült, akkor megint kikapcsolta az ablakot és tovább ott könyökölt.