Part 4

Tizenhatban, nyáron Bethmann-Holwegh legnagyobbik beszéde után forditott ki nekem egy öltözet ruhát. Egy jó barátom ajánlotta Szabócskát, hogy nagyon olcsón fordit angolból. Akkor még angol öltönyeink voltak. Nyolcvan koronáért forditotta szép kék zakkómat. Öt napra hazahozta, mert ugy szalad a munkával is, mint a járással. Feltette a cvikkert, mikor vizsgáltam a ruhát, hogy én jobban lássam, milyen anstendig munkát adott. Cvikkere van neki fekete pertlin, mint a szülésznőknek. Akkor kapott vasalni valót, stoppolni valót, tisztitani valót is. Ugy örült. Ugy mustrált mindent. Felhányta a többi portékára, amit már felszedett a karjára. Mert más uriemberekhez is visz haza mindenfélit mindig. Vagy hoz máshonnan vasalni, reparálni valót. Mindig egy féltucat utja van. A háboruban terjedt el Szabócska a kuncsaftok közt ugy mint egy kis járvány.

Szeretném fölemelni mint egy mutatványos, megmutatni Kegyeteknek, ni Szabócska, méltóztasson megtekinteni. Van neki ez a kemény kalapja, ajaj, ismerem én ezt! ez egy rafinált kemény kalap ugy ül hátul neki, mint valami kópé, ezt ő vette a Teleki-téren, ezt nem létezik, hogy kikeféljek, ez nem bán semmit, ennek a selyem bélése már a mennyországban van, ennek itt már mindegy. Ez nevet, mikor köszön vele Szabócska, ez a kemény kalap. Van neki egy hetes lump gallérja, begombolatlan ingmelle, egy lecsuszott nyakkendője, az már el van pártolva mindentől e világon, legjobban a nikli vendéggombtól, aki a Szabócska gallérját tartja elől. Szabócskán legkivül egy bohó vén pelc van, a fekete szőrmézet a nyakán úgy fel van borzolva, mint egy kandur, a pelcben a bélésben olyan tisztások vannak kimarva, mint a Karsztban. Mindig belátni oda, mert Szabócska nem szokta levetni a pelcet, ha nálam van, azután meg be sincs neki gombolva soha a pelce. A kis kabátja sincsen begombolva. A lajbliján is sokat mondok, ha két gomb gombolva van. Siet Szabócska a kuncsaftokhoz. A nadrágja se igen van begombolva, de hát azt nem nézi az ember. A ruháját nem ő rá szabták volt, a pelcet pláne nem! Át sem alakitott magának semmit Szabócska, mert ő csak a kuncsaftoknak alakit át. A pecséteket se veszi ki Szabócska magából, ő csak az ő kuncsaftjainak veszi ki a pecséteket. Vasalni is csak a világnak! Ilyen önzetlen Szabócska. Cipője egy kuncsaftól van egy nagyon uri embertől. Az én lábommal is összemérte már a lábát. Mellé kellett állni. Nem jó az én cipőm neki.

Alig várom, hogy jöjjön. Nagyon szeretem. Kopogtat. Ki az?

– Szabócska ur van itt.

Az ő saját nevét mondja. Persze nem irom ki. Urnak titulálja maga magát. A második nevét megmondom: Béla. Szeretném a héber nevét is tudni, azt, akit kapott a rabbitól valaha, az van néki legbelül a lelkében. Majd megkérdem. Ki hijja Szabócskát Bélának? Szegény felesége biztosan. Jaj, mikor vőlegény menyasszony voltak! Béla édes! Most már régen a klinikán van Szabócskáné. Szabócska lamentál, hogy milyen szerencsétlen ő szegény beteg feleségével. Kér is egy pohár snapszot. Odafigyelget a snapszos üvegre a kis kredencre.

– Olyan jót fog tenni nekem egy kis pohár snapsz. Olyan beteg szegény feleségem.

A kis szabók sokat használják az én szivemet. Spekuláltam életök felől. Néztem a kis szabókat, nézegettem. Mindig férc van nékik a kabátjuk ujján. Frizurájuk van, de nincs kivasalva a frizurájok. Ha levetkeznek a Kazinczy-fürdőben, a sorozáson, a poliklinikán, hát oly völgy mellük van nekik. Olyan száraz, fehér testszinök van, olyan, mint a szárazteknőknek. Köhögni szoktak. Fütyölni tudnak fog közt és zummogni ismeretlen dalárdai ábrándokat. Nagy cigarettások. Az ingujjuk nincsen begombolva, ugy lóg ki. Vérszegény, szőrös kezük van. Ádámcsutkások. Sokan sánták köztük, össze vannak barátkozva egy kurta bottal egy életre. Ez, az én Szabócskám, ez nem lett sánta. Neki gégesorvadása van. Olyan krétapor hanggal szól hozzám. Sovány Szabócska, mint a tél. És olyan halottas orra van neki, mint szokott lenni régi morva vagy cseh nyugalmazott kapitányoknak.

Kicsi kis szemei ugy örülnek mindig. A szivarnak is örülnek. Eine portoricó-cigáre? Trabukót kap, mindig van az embernek egy repedt trabukója. Tudja a betyár, hogy trabukó jön, mégis csak portorikót jelez mindig. Á daz iz fájn. Cigarettapapirral befáslizza a trabukót. Rá is gyujt. Akkor hochdeutsch beszél mindig, ha szivarozik: Mein Kompliment. Feiner Herrschaft. Díze revolucioon. Skándál.

Igy kérem. Azért nevet! Mindig szivesen nevet. Meg lehet csiklandozni a hónalját barátságból. Örül. Biztosan magában is szokott nevetni, akármilyen szerencsétlen legyen bár. Kis manó kuporoghat Szabócskának a lelkébe lent, mint erdőben meséskönyvben az a manó, mindig csak nevet valami dolgon, mindig.

Van ilyen matéria a szegénység közt, van ilyen szerény, vig, virgonc, kedves. Angyalfajták ezek a fajta szegénysorsuak a földön.

Igaz. Nem valami jól fog a felfogása Szabócskának. Ha sok magyarázni valóm van vasalás, felvarrás, pecsétkivevés, minden, akkor felteszi a cvikkert. Igy több esze van, ha néz az emberre. Já. Já. Já. Ráncolja homlokocskáját. Egyszer tulsokat biztam rá, akkor figyelt és elkezdett ereszkedni, a száját is kitátotta közben, egész leguggolt, le, ugy hallgatott végig. De megjegyzett magának mindent.

Elmegy. Most Budára kell neki szaladni egy nadrággal. A szájában van a sebesült trabukó. Ágyé. Ráteszem az ajtót Szabócskára. Az ablakból utána nézek, hogy lássam még egy kicsit. Fut. Azt várom, hogy egyszer csak négy lábra esik és mint egy kis egér szalad majd tovább, a nadrág meg ott marad az uton.

Jancsi

Ifjuságom barátja, Jancsi nevü, annak idején egyszer behatolt a kávéházba ahol a mindennapi kenyérért harcoltam a kártyaasztalnál. Nem igen volt több mint három óra éjfél után.

Egyenesen nekem, mint egy lövés, és

– Hogy kereslek! – azt kiabálja már messziről, mintha az életemet rohanna megmenteni.

Tudtam hogy egy krajcárja sincs, mert különben az artistanők közt tanyázna. Odaparancsoltam az ablakba, tanulja az illusztrált lapokat és várjon. Egy óra mulva vége volt a kenyérkeresetnek, husz forintomból tizet elvesztettem. Jancsi lerajzolt a márványasztalra egy lump családot, elfogyasztotta az illusztrált lapokat meg egy üveg pilseni sört. A sör kifizetését átengedte nekem.

Mikor az ajtón a hüvös kék városba kiléptünk, akkor Jancsi tudomásomra hozta, hogy nálam fog aludni, mert megint levették a kilincsét. Az Altessehotelben rezideált Jancsi, ott gyüjtötte a szobafőpincérnél a hetiszámláit, mikor a hetiszámlak bizonyos mennyiségre növekedtek, akkor Jancsinak a szobáját lezárták Wertheim-kulccsal és a kilincset is leszerelték az ajtóról, ugy hogy mikor Jancsinak el kellett a szobától válni, bucsuzásnál kezet se tudtak fogni.

Kocsin mentünk haza, mert Jancsi csak esőben szeretett gyalog járni, most pedig gyönyörü tavaszi hajnal volt. Jancsi egy darabig az esthajnalcsillagot fixirozta, egyszer csak felállott a kocsiban, az égre vetette két karját, ugy jajgatott:

– Ilyen zseniális ember mint én, egy vas nélkül!

A szép esthajnalcsillag még halványan lenézte Jancsit és befordult az égbe. Jancsi leesett az ülésre, felnyomta két lábát a bakra, a nadrágzsebbe küldte a két öklét.

– Haszontalan gazember – mondok szeliden – nem akarsz dolgozni. Én legalább kártyázom. Látod milyen ronda emberekkel játszom a pénzért. Mért nem mégy kártyázni. Hány szegény piktor ül reggelig a bac mellett.

– Lusta vagyok.

– Hát akkor legalább dolgoznál.

– Igen, dolgozzam? Tudod mit csinált velem a mult héten Bisof bácsi? Vittem két egész oldal aktrajzot a Bün szerkesztőségébe. Kaptam tizenöt koronát. Bisof bácsi látni akarta a rajzokat mikor az utalványt bevittem neki. Behozom a rajzokat, azt mondja, hol vannak a bimbók? Előveszi a tintaceruzáját, megnyálazza, mind a két aktomnak odanyomja a mellbimbókat. Ő pikáns lapot ad ki, neki tessék annak a rajznak pikánsnak lenni. Hát szabad dolgozni barátom?

– Jól van – mondom – ne beszélj, álmos vagyok.

Betettem a szemem. Nem engedett szunnyadni.

– Sanyikám – azt nyögi – csak pénzkérdés az egész élet. Ha vásznat festéket vehetnék, barátom, ilyen zseniális ember, tudod hogy szaladnak utánam a mükereskedők? Egy félév alatt nagy ember vagyok, azt hiszed nem? Jövőre Párisba lesz mütermem, mit gondolsz, hogy itt hagyom az egészet? Azt meghiszem. Ha pénzem volna, holnap uj életet kezdhetnék.

Nagylelküen és álmosan felajánlottam Jancsinak, hogy majdnem tiz forintra rugó vagyonomból öt forintot átengedek neki, hogy uj életet kezdhessen. Elég lesz?

– Ha nincs több. Három korona vászon, öt korona festék, még két koronám kosztra, cigarettára is marad. Délután már dolgozom a Tyúk Zsiga mütermében.

– Jó. Délben ha felkelünk megkapod a tiz koronát. Ha holnap nem kezdel uj életet, többet ne kerülj a szemem elé.

Lehajtotta a fejét kezet csókolni, cigarettlit kért, gyufát adatott a kocsissal, hátrarakta a fejét és az angolna-szinü felhők alatt a cigaretta mellől vagy tizenöt kecskeméti huszárnótát eldanolt hazáig.

Otthon megette, ami teasüteményem volt, kapott egy pohárkával a Créme d’Yvette-emből, még egy cigarette-et harácsolt, levetkőzött, megmosdott, egy marék Eau de Cologne Imperiale Russe-t csapott az arcára, fölvette hálóingemet és lefeküdt a diványra ugynevezett dolgozószobámban.

Magam a hálószobában befejezve az egy percnyi regényolvasást, eloltottam a lámpát és csukott szemekkel nézni kezdtem egy Dunát, az élet Dunáját, amely felfelé folyt lassan mint valami lépcsőház, csupa sürü emberfej, gyermekek nők fiuk aggok fejei, az emberiség, némán hullámozva fel a végtelen magasságba.

– Koty koty koty. – Kinyitom a szemem, hallgatom. – Koty koty koty. – Jancsi egy pohárka Créme d’Yvette-et tölt. – Ááh. – Megitta.

– Te zsivány – mondom – iszod azt a drága pálinkát? Azt hiszed neked tartom én azt?

Lekoccintja a poharat a tálcára, röhög, azt mondja:

– Sanyikám ne haragudj.

– Nem haragszom – mondok – de lehuzom ezt a pohár Créme d’Yvette-et a tiz koronából. Egy korona egy ilyen pohár pálinka. Kilenc koronát kapsz, ha felkelünk az uj élethez.

– Ne viccelj.

– Nem is. Majd meglátod. Szervusz.

– Szervusz Sanyikám. Ne haragudj. Olyan jó ital. Te, hol kapni ezt?

Nem méltattam válaszra. Lebocsátottam pilláimat és egy szép szép vidékre érkeztem, ahol nagy nagy hegyek voltak. Fent kék kék ég volt, erőnek erejével fel akartam a legmagasabb oromra lépni hogy onnan majd kiugrom az égen keresztül a világból. Hát amint legjobban lépek, megszólit valaki:

– Sanyi.

Kinyitom a szemem. Mit akar ez a haramia? Megint, halkan:

– Sanyi?

Nem feleltem. Hallom hogy gyöngén roppan a divány, Jancsi felkel, odamezitlábal az iróasztalhoz a dugó egy édes nyögést ad és

– Koty koty koty.

Aztán:

– Ááh.

Beszóltam neki:

– Egy korona, köszönöm. Marad nyolc az uj élethez.

Leejtette a pohárkát és kacagott vagy öt percig és azt hajtotta közben:

– Milyen pechem van, milyen pechem van.

– Dögölj le már. Mikor alszunk?

Visszafeküdt, a diványon még sokáig vihogott magába. Szemhéjaim összeestek, hallottam hogy odakint egy fán a rigó furulyint egyet, azután japán ködbe merengtem, az a köd fényes volt mint a selyem, abban szelid vizhordók közlekedtek vizszintes tökfedők alatt, egy sápadt gyöngyfüggönyös házból kijött a coeur-királynő kis cseresznyefáit meglocsolni, a Szerkesztők Barlangjának elnöke is felbukkant a ködben redingot-jában, mezitláb, fehér szakállával, mintha megboldogult volna s a mennyországban ödöngne. Köhögtek és kinyilt a szemem.

– Ehö. Hö.

Jancsi köhögöt. Szegény, csak nem hült meg? Még a japán ködbe próbáltam visszatekinteni, mert olyan bájos volt. Jancsi hegyesebbet köhintett:

– Ehe! – S átszólt, igen óvatosan:

– Alszol?

Igen, alszom. Nézzük mit akar megint ez a hóhér. Hát megint fölkel, odatapos az ivóasztalhoz, dugó, kis pohár:

– Koty koty koty.

Iszik.

– Marad hét korona – mondom száraz üzleti hanggal.

Elbődült mint a szarvas.

– Hát nem aludtál! Boorzasztó! – S mit csináljon szegény feje szégyenében, röhög mint a mennydörgés és csapkodja hozzá a combját a két tenyerével.

Végre csendesül és akkor azt mondja:

– Sanyikám hány korona van még?

– Hét. Csak igyál kérlek.

– Csak nem huzod le igazán?

– Le én. Még hét pohárra van pénzed. Hiteled nincs, azt kijelentem előre.

Taposgat odabent, sóhajtozik, vihog, aztán jön ki hozzám az üveggel, meg két kis pohárral.

– Sanyikám – azt mondja – ne haragudj, én ilyen jót még nem ittam életemben.

Leteszi az ágy szélire a tálcát. Odaül hozzám, elkezd tölteni.

– Hét koronából ugyse tudok már uj életet kezdeni. First class ital. Azt hiszed érdemes uj életet kezdeni? Igyál te is Sanyikám. Vendégem vagy. Szervusz.

– Szervusz.

Szemlész ur

Nem tudom miről jutott eszembe máma? Az emlék ugylátszik magától jön akár az álom. Lehet láttam a flaszteren szőke férfit olyant, akinek hasonló komótos egyenes menése volt és éppen olyan meredek magos háta volt és olyas református bajussza mint amilyen Arany János urnak is volt meg amilyen Móricz Zsigmond ur ajkát is oltalmazza. Lehet valami rokon kék szemeket vettem észre ma, kékeket, amelyek mindig pihenni látszanak mint a hegységben lakó tavak, oly teljes kék szemeket amilyenek jobbadán csak vidéken kaphatók. Lehet hogy csak aféle kék pillantást csentem el ma a Rákóczi-uton egy homlok alól, afélét amilyen szemlész uré volt, oly szelidet szándéktalant, hogy az csak a messziről zörgő szekér elé megyen vagy alvatag gondolkozás közben felfelé sétál az ákácfa lombjába?

Igen, a járdán jutott eszembe szemlész ur estefele körülbelül tizenkilenc órakor és az elesett villamosjegyek, sebesült levélboritékok, rokkant ujságpapir-foszlányok meg a csalódott szilfalevélkék akik életük nyarán levetették magukat a magas ágakról, azok mind egy könyvnek szerteszéjjel zavart lapjai voltak, melyek Nebánd községről szóltak ahol a gyermekség esztendeit szolgáltam. Mert szemlész ur Nebánd községben élt és reá gondolva leengedtem a fejem emlékezni s a járda szemetjét néztem. Kérdem, mennyi köze van vajon az embernek egy valakihez akit husz huszonkét éve nem látott, egy kedves jó bácsihoz, akinek három ezüst csillagja volt két oldalt azon a kemény zöld posztó parolin? Ha most estefelé tizenkilenc órakor ott jön rám szembe szemlész ur a Rákóczi-uton, engem bizony fel nem ismert volna s én is inkább nem ismertem volna meg mint igen. Mégis meleget kaptam szivemre hogy szemlész urra találtam gondolni s hangulatom elmosolyodott mint a Rókus fala is elmosolyodik a délelőtti napfénytől.

Drága szőke szemlész ur! Hányszor csinált hottentottát belőlem, avval hogy befogta a képem a jobbkezébe a mutató ujjával lelapitotta az orromat, egyidejüleg a hüvelyk és közép ujját belényomta két orcámba s ajkaim ugy szorultak és ugy fel és le duzzadtak, hogy a legjobb akarattal sem voltam képes kacagni. S kivette a bluza katonazsebéből a kis tükröt, hogy azt mondja:

– Láttál már hottentottát?

És mikor kiengedett az ujjai közzül, mindig láttam még abban a kis tükörben hogy azon a három helyen, ahol az ujját éreztem, olyan sápadt vagyok mint a zöld alma. Aztán meg a tenyerére szokott ültetni, némelykor kettőnket egy-egy tenyerére, P. Barnát meg engemet és felemelt jó magosra s elkiabálta magát:

– Leugrani ájn cváj!

Higyjék meg elszántság és ügyesség kellett ilyen két kis elemistának mondjuk másfél méter magasból simán talpra esni. Értéktárgyakkal halmozott el kettőnket, P. Barnát meg engemet ez az erős, hires, hatalmas és oly szelid, oly huncut és oly jóságos férfi, kit mink akkor szemlész bácsinak hivtunk. Úgymint zöld kardbojtokat, siphoz való zsinórokat meg egyszer sipot és finánc kabátra való katonagombokat, sapkarózsákat és lakk szijjdarabokat adott nekünk, meg sokszor adott vastag uj árjegyzékeket, azoknak minden lapja teli volt pisztolyok, kardok, puskák, tőrök és tőrös botok meg katonasipkák meg érdemrendek ábráival, mondhatom jobban izgattak ezek az árjegyzékek mint Az Én Ujságom. Egyszer emlékszem a tanyákról töviskes disznót hozott a zsebkendőjében, hogy mink játsszunk vele vagyis hogy szekirozhassuk ott a fináncok udvarában. Abban a hüvös füves udvarban szemlész ur az orgonafa alatt a kis lócán hátratett sipkával, kigombolt bluzzal, mérges kicsi tajtékpipáját füstöltetve ó de sokat elbabrált a mi elszakadt gumipuskánkkal, meg zsebkésünkkel, meg piros papirt robbantó pisztolyunkkal ha elromlottak. A fináncok érdekes udvarát, ahol hinta is állott, bárány is legelt, meg igazi nagy puskák voltak sokszor a falhoz támasztva, s szemlész ur sok szép ajándékát és legmagasabb védnökségét tudom csak Neked köszönhetem P. Barna, hü kis cimborám, mert Te voltál szemlész ur kedvence s magam csak mint a Te legjobb barátod jutottam olyan szerencséhez, hogy a fináncok udvarában otthon lehettem, igen ezt meg is köszönöm Neked P. Barna, mert azt hiszem annak idején elmulasztottam a köszönet szavát.

Hallod-e szervuszemet, fel tudod-e venni egy dobbanását a multba esett szivemnek, P. Barna, megvagy-e még? Nem estél el mellbajban, szerelemben, lovagias ügyben, becsületbeli adósságban, világháboruban, spanyolban, osztályharcban? Otthon vagy-e vajon most is Nebándon, élsz mint ugynevezett P. Barna, járásbiróságnál vagy, vagy állomásfőnök, utánozod magad tegnapról holnapra, aféle őszes pakombartot tartasz a füled előtt amilyeneket akkor tartott volt a szőkés intelligencia Nebándon? Hogy csudálkoztam én magamban kérlek azon, hogy Tégedet Barnának hinak, pedig Te szőke gyerek vagy! Azóta is minden csak azért van a világon hogy én csudálkozzak.

Kedvesanyád kedvesapád élnek-é még, nem is merném megkérdezni. Az a nehéz szagos bolt, a P. János-féle füszer- és vegyeskereskedés, ahonnét annyi aszalt szilvát, meg olasz mogyorót meg hordós fügét loptál nekem meg saját magad részére is, Te nagy jellem, aki sohase lobbantottál rám mint szegény sorsu tanitó gyerekére hogy én nem tudom magam revanchirozni csak hasadt nádpálcával, meg vizsgai próbalapokkal, mert minálunk egyebet nem volt mit lopni. Ó, de kedves volna, Te, benézni abba a boltba, de éppen abba ami akkor volt, s látni kedvesapádat ott hátul a jó hüvös homályban a kis hordókat ládákat a baltával vallomásra kényszeriteni meg kedvesanyádat a lisztes zsákba avval a tündöklő bádog lisztmerővel lenyulni. Kedvesanyád rékliujja is fel volt gyürve s a lisztes zsák is fel volt gyürve s a két fehérség közt oly csurom igazán látom most csillanni azt a merő bádogot. Látnám ujra az ajtóban beszalutálni szemlész urat is, kétszer háromszor elő rugtatva fejét, hogy azt mondja:

– Jó estéket kivánok!

pedig világos délután van még, csakhogy szemlész ur már megjárta a messzi árendás világot és már otthon is volt mert tiszta a cipője, pedig a kusmit, a mészáros meg a zsandárok kik azt a külföldet járják, azok mind torkig poros csizmákban közlekednek alkonyattal a piactéren. Azután látnám féloldalt felbillenni a pultra szemlész urat és azt a néma emmentháli sajtot csemegézni az ő rettentő erős rugásu penecilussával. Vagy kint állani a boltajtóban, oda dülve az ostornyelek mellé s nézegetni kifelé a piacra komótosan egy helyben, s köszöngetni szivességgel a gazda helyett a csattogó papucsokon járó kaskás asszonyoknak, azon a meleg izü Hölgy-füstös hangján, s mindet megkérdezni: hova hova kedves lelkem? mintha egyéb feleletet is várhatna egyszer is, mint hogy: haza haza.

Haza, haza fele megy Nebándon estefelé mindenki, szemlész ur is haza megy az urias fináncházba, bolt előtt, mühely előtt aki kint áll, ablakból aki kitekint, padon aki kint ül, mind egy zamatos szóra lefogja, benőtt száju kinőtt orru vénasszonyok is utána szoktak egyet tekinteni, szép derék ember!

Apának takarékoskodni kell a petroleummal, nyolc krajcár egy liter. Nyáron ráérünk avval a lámpagyujtással kilenc óráig is. Apa most jött haza a hegedütanitásból, most ér rá elővenni a dohányvágó deszkát az ágy alól, megvágni a leveleket. Odamegy az ablakba vele, az ablakban nagyobb a világosság, ott vágja apa a dohányt az ablak deszkáján. Szemlész ur erre lakik, elmegy az ablakunk előtt minden estefelé. Ha apa mutatkozik az ablakban, szemlész ur mindig beköszön, megáll egy kis politikára.

– Jó estéket kivánok, tanitó ur.

– Jó estét szemlész uram. Hazafelé?

– Mit dolgozik kedves tanitó ur?

– Ezt a kis dohányomat vágom megfele.

Szemlész ur elsimogatja a szüzdohányt, lehajol, szagolgatja, hiszen ő is csak szakértő.

– Honnan való, tanitó ur?

– Kismérges tanyáról. Az ispán ur prezentelt meg.

– Jó dohány. Ismerem. Magam is pipálom.

Felszed az ujja közzé szemlész ur a vágott dohányból, morzsolja, gusztálja:

– Egy kicsit szikkadhatott vón még.

Apa nem tudom mit mond rá, tán nem is szól, nem is hallotta meglehet, hajbókol a feje, figyel a deszkára szemeiből, de esze messze vitorlázik néha, messze a tanitósors Fekete tengerén. A dohányvágó kés esik és esik, apa könyöke járva jár. Ilyen szórakozottan nyiszálhatta az elitélteket Samson hóhér Fouquier-Tinville időszaka alatt. Szemlész ur nézi a szüzdohányt amint levélből boglya lesz munka közben, hallgat egy sort ő is, azután a politikába esik. Kezdi például:

– Olvastam mán reggel az Egyetértésben a Kossuth Ferenc beszédjét. Nahát azt mondom nagy magyar ember.

Apa szava mintha mosolyogna:

– Nahát azt mondom, az apja még nagyobb magyar ember vót.

Szemlész ur egyet nevet, mintha estére harangozna.

Kétfelől angyal

Igen, egyszer egy hosszu napot e közt a két angyal közt csücsültem átal. Egy harmadik osztályos vagon lépcsőjén. Nem volt hely a kocsiban, de bizony jegyem se volt, de vasuti jegyem nem volt, se hálókocsiszámom, hordárom se volt, podgyászom se volt. Ami holmim volt, azt a hátizsákomban hoztam magam még előtte való nap, de éjszaka egy harcos az erdőn kihuzta a fejem alól a hátizsákot. Jól tette, mert én jobban alszom ha alacsonyan van a fejem. Ennek a dolognak harmadik éve lesz most vagy háromszázadik, nem tudom. Az olasz frontról való visszautazás alatt volt, 1918 novemberben. Sétáltam vagy négy napot többedmagammal a zöld Tirolon, Bozenen tul valahol a sinen ott rostokolt egy végtelen bolond vonat, volt vagy kétszáz vagon és nem tudom hány ezeren ültek rajta. A mozdonyon huszonhét vitézt olvastam meg. A mozdony alatt is feküdt két utas oda szerelt deszkákon. Az egyik uti pajtás, egy huszárkapitány, az azért még fel tudott férkőzni a mozdonyra, azt mondta ő lovasságnál szolgál, majd csak megüli a mozdonyt is. Magamat egy kis fiatal honvéd invitált meg a lépcsőre, hogy majd csak csinálunk még itt egy helyet azt mondja. Mellette ült egy őszes népfelkelő ember, olyan hegyes képe volt mint a szarkának. Hát aztán széjjel huzódtak, a kis fiatal honvéd az ölébe rakta a cókmókját, és ugy elfértem köztük. Ez a vonat nem tudom mért állott ott és nem tudom mért indult meg azután. Sem állomás nem volt ott, se vasutast nem láttunk, se menetrendet nem tudtunk, hanem egyszer csak a muszkák felkapkodták a félig megsült polentákat a sinek mellől és usgyé fel a kötélhágcsókon a vonat tetejére, Ruszlandba! A vonat tetején volt Ruszland, oda voltak utasitva a muszkák. Ezek a szakácskodó muszkák ezek az olasz front mögött dolgoztak és a visszavonulás hozta haza őket is a magyarokkal együtt. Hosszut sipolt a mozdony a friss hegyek közt és elindultunk szép lassan. Nagy danolás, harmonikázás hallatszott a vonatról közelről, messziről. Hát aztán ott ültem zsibbadt térdeim fölött, jobbról ült mellettem a szomoruság angyala, balról meg a vidámság angyala. Az a szarka fejü öreg népfelkelő, az volt a szomoruság angyala. Mikor oda szereltem magam közibük a lépcsőre, akkor az öreg felfelé veszekedett éppen egy subickos bajszu vitéz ellen, az az ablakon volt kihajolva s csak nevette az öreget. Mikor a vonat elindult és ott kucorogtam már köztük, ismerkedési ünnepet tartottunk. Először az öreggel ismerkedtem meg:

– Oszt kérem aláson most se káplár se zsák. – Ezen mód mutatkozott be az öreg. És folytatta, hogy azt mondja:

– Tolvaj disztó nép.

– Kicsoda? – kérdem.

– Mind ez az ember. Az. Nagy zsiványok, mind ez az ember. Az. Egye ki a fene a zsirját.

– Kivel van baja öreg?

Az öreg nem is nekem felelt, nem is hozzám szólott, elnézett az orrom előtt Tirolba, azt se látta, csak egy zsákot vagy egy káplárt látott ott a hegyoldal őszi gobelinjén.