Part 9

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején és beültünk profilba fordulva, az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az utca-lámpákon is csak úgy keresztül mentünk, – a körúton nagy bonyodalom támadt, össze-vissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki – egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgy, hogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett és éles megjegyzéseket tett, rosszmodorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.

Aztán leszálltunk a villamosról és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Síránkozva felelt, hogy este felé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint íllenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen, – de hát mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdúlt a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében és sorba ölelgetett mind a hármunkat.

– Na látja – mondta diadalmasan Spitz úrnak.

– Jó, majd meglátjuk – mondta Spitz úr és kétértelmüen mosolygott.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utáni. S valóban, kinyújtóztam s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Íjedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szembelévő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt és az árnyékát bedobta a falra.

VIASZFIGURÁK.

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak – és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, – álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik – fölírás: _Borzalomkamara_ – _csak erős idegzetüeknek_. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jőjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villámos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába…

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg… kicsit sebesebben sietek a kijárat felé… no, merre van?… És miért nincs itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el – maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a »műfaj« is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a »műfaj«, mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az _Életúntak_ rovat állandó, napi munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villámos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, – igen, ezek az _Apa rémtette-emberek_ és a _Borzalmas öngyilkosság-emberek_ és a _Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek_ és a _Cseléd rémtette_ és a _Fölakasztott csecsemő-emberek_, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok, ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, – levegőt!

LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL.

Kedves jó Helén néni,

aggódom, vajjon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is mult, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgy hogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt és te a tizenkétéves korod óta hófehér hajaddal (valami betegségtől lett ilyen, úgy-e, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból… Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk, – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcellánvékony hang, amiből muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött, – úgy-e nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol úgy-e, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivel hogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Úgy-e, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát, – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hat éves kis fiú ne hordjon válligérő, aranyszőke hajat, mert az affektált, – viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig zongorázni tanult nálad és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen magas szék volt és a Jóska tényleg jól játszotta a Minutten-valcert, bár én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális és mintha elkéstem volna valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a Jóskát és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés lett, te sírtál is, úgy-e és fenyegetőztél, – a vége, mint leveledből látom, mégis csak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt maradt.

A Jóska itt maradt és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás szerint – csak a te rettenetes krix-kraxjaid – de mondom, a kérdésekből következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródot, hogy a Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska és hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a fürdésnél, meg ne fázzon – és mikor sétálni visszük, jól begombojuk-e a kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska – és hogy ne gyakoroljon túlsokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik – és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska és szokott-e beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyereke a Jóskát, – hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska, mert földszinten hamar bemászik valaki, – hogy lehúzzuk-e a függönyt és meggyujtjuk-e azt a kis rózsaszin lámpát, amihez hozzászokott a Jóska és amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e rendesen iskolába, jól tanulunk-e és tudjuk-e már, milyen pályára akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát, hazajöttünk, – aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé vagyunk – és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam, – de, úgy látszik, Helén néni, a bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok: – és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most máskép tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyúképű fiú lett és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment, – akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek és később szelek jöttek a hegyek mögül, Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fujt és fekete lett a világ, – de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek, – mondotta egy kemény hang és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út, – az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin – kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer, – mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt és valami puhába lépett… Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül, – lassan nyomultak előre és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica, – a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak – és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyottföldű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas és megkérdezte, kinek volt bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan és a Jóska is köztük volt – és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt és feltűzött szuronnyal kikutatták, – aztán megint este lett és elfáradtak, – feljött a hold, lefeküdtek és a Jóskát kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel, az erdő szélén és kitekint a havas mezőre. Szél fuj és ő összébbhúzza a kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja, – pedig a domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja s összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra, – most mindjárt elrántja.

Jóska!… Vigyázz, Jóska… ugorj félre!

Nem szeretném, ha eltalálna.

BŰN.

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: »Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém – ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm…

Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott, fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.